Fodor Nagy Éva festőművész 1928. február 2-án született Petrozsényban, egy jó anyagi hátterű értelmiségi családban. Elemi iskolai tanulmányait (1934–1938) a petrozsényi iskolában, az első három gimnáziumi osztályt (1938–1941) pedig a nagyszebeni evangélikus iskolában végezte el. Ezek után a Szent Orsolya-rendnél folytatta tanulmányait (1941–1942), majd pedig a szintén nagyszebeni Ferences Nővérek iskolájába járt (1942–1945). Művészi hajlama korán megmutatkozott, amit a Ferences Nővérek nevelési módszere is elősegített – tehetségéért megbecsülést és köztiszteletet vívott ki maga körül. A kolozsvári Marianumban, a hajdani katolikus leánynevelő intézetben tanult tovább (1945–1946), érettségi után pedig a párizsi díszítőművészeti főiskolára íratták be – de a háború utáni viszonyok miatt nem kapta meg útlevelét, hogy kiutazhasson.
Így Fodor Nagy Éva a kolozsvári Ion Andreescu Vizuális Művészeti Akadémia festészeti szakán tanult tovább (1948–1956), majd 1956-ban diplomát szerzett. A főiskolai évek alatt Kádár Tibor és Kovács Zoltán, majd Miklóssy Gábor művésztanárok irányítása alatt fejlesztette tudását. Lehetősége volt festészetet tanulni Nagy Imrétől is, azonban a festőművészt eltávolították a Művészeti Akadémiáról. Már főiskolás korában megjelent egyik alkotása a Făclia című kolozsvári napilapban.
1951-ben férjhez ment Fodor Sándor íróhoz, két lányuk született, Éva és Eszter. 1953-ban mutatkozott be először Csendélet című olajképével a kolozsvári tartományi tárlaton, és részt vett a craiovai és temesvári tartományi kiállításokon is. Ugyanebben az évben egy kislányportréval szerepelt a Képzőművészek Szövetsége által rendezett bukaresti Nemzetközi Ifjúsági Fesztiválon.
Művésztársak, írók és költők körében élt és dolgozott, egyénisége így egy kiváló szellemi környezetben formálódhatott tovább. Műveltségéhez hozzásegítette német nyelvtudása is. A gyermekek tiszta világa hatással volt rá: Rusz Líviával együtt elkészítette 1953-ban Else Kornis Az óvodában (In Kindergarten) című könyvének a címlapját (Ifjúsági Kiadó, Bukarest, 1953), majd ő illusztrálta Fodor Sándor Fehérfenyő című könyvét is, amelyhez címlapot is készített – szintén az Ifjúsági Kiadó megbízásából.
A fiatal Fodor házaspár 1956-ban közel került Gy. Szabó Bélához is. Az Utunk című hetilapban négy, finoman körvonalazott rajza jelent meg Fodor Nagy Évának, közben pedig folytatta munkásságát az Ifjúsági Kiadónál. A gyermekek világa továbbra is érdekelte. Képzelőerővel, humorérzékkel készítette el a címlapot és az illusztrációkat a Kerekecske, dombocska című gyermekverskötethez.
Fodor Nagy Éva gyümölcsöző együttműködésbe kezdett 1957-ben a Napsugár gyermeklappal, amelyben rendszeresen közölt illusztrációkat, és olykor címlapokat is készített. Elindult új akvarellsorozata, amely remek és gazdag színérzékéről, valamint kompozíciója árnyaltságáról árulkodott. Akvarellel szerepelt egy 1961-as kolozsvári tartományi, valamint egy temesvári kiállításon is, 1962-ben pedig jelen volt munkáival mind a kolozsvári, mind a petrozsényi tárlatokon. Ekkor indult el Erdélyi tájak című ciklusa (1962–1964). Grafikai munkát készített az Igaz Szónak, valamint illusztrációkat és címlapot Fodor Sándor Elveszett egy kicsi lány című könyvéhez (Ifjúsági Kiadó, Bukarest, 1964). Rajzai megjelentek az Utunk és a Dolgozó Nő című lapokban, illetve a Művelődési Útmutatóban. 1964-ben részt vett akvarelljeivel egy craiovai, valamint kolozsvári tartományi kiállításon is.
Fodor Nagy Éva első egyéni akvarellkiállítását a kolozsvári Művészeti Alap kistermében tartotta 1965-ben, a tárlatot Dumitru Radu Popescu és Negoiță Irimie méltatta. Akvarelljeivel csoportos kiállításokon is részt vett Kolozsváron és Petrozsényban, majd az 1967–1970-es időszakban más technikákkal is alkotni kezdett. Vegyes technikával készült képeivel jelentkezett a kolozsvári tartományi tárlatokon, de volt, hogy olajos krétával dolgozott – az így elkészült műveket a bukaresti Dalles Teremben állította ki. E. Szabó Ilona, a kiváló múzeumi szakértő, a kolozsvári Művészeti Múzeum kutatója is felfigyelt munkájának egyediségére és a benne rejlő értékre.
Az európai művészet tanulmányozása és ausztriai tanulmányi útja után egyéni kiállítása nyílt 1971-ben a Képzőművészek Szövetségének kisgalériájában, ahol nagy közönségsikernek örvendett vegyes technikával készült képeivel és akvarelljeivel. A tárlatot Veress Zoltán, Negoiță Irimie, valamint Murádin Jenő művészettörténész méltatta. Ezt követően megjelent a grafikai kiállítás első katalógusa is Murádin Jenő tanulmányával. Az évek során Fodor Nagy Éva festőművész férjével együtt elutazott Ausztriába, Svájcba, Franciaországba, Angliába, Hollandiába, majd Németországba is.
1972-ben a családot súlyos tragédia érte, ugyanis elvesztették lányukat, Évát. A tragikus esemény után a művésznő öt évig nem tudott ecsetet venni a kezébe. A továbbiakban egy új korszak kezdődött a művésznő életében, amelyben képeinek spirituális jellege elmélyült, és hangsúlyt kapott a körvonal, illetve a szín modulációja. Ezek a képek „jelenetekké” váltak, és egy teljesen más világot idéztek meg.
Korábbi kolozsvári kiállításának anyagát Székelyudvarhelyen, majd Csíkszeredában is bemutatta, ahol szintén elismeréssel és szeretettel fogadták. 1974 és 1975 között ismét ellátogatott Bécsbe. Régebbi munkáival egy, a Zsil völgyét megjelenítő kiállításon vett részt Petrozsényban. 1976 és 1977 között újra elutazott Németországba, ezt követően A lélek madarai címmel új sorozatba kezdett holland olajos krétatechnikával. 1978-ban a Tükröződések sorozata (1978–1991) alkotómunkájának a megújulására utalt. Ebben az évben a kolozsvári Képzőművészeti Szövetség kistermében és az egyetem Filo Galériájában állított ki. Ezekben a munkákban a művésznő álmai tükröződnek vissza. A sajtóban Telegdi Magda, Negoiță Irimie, Ditrói Ervin és Varga Katalin méltatták őt.
1978 és 1980 között akvarellekkel, vegyes technikával készült munkákkal szerepelt a kovásznai Nyári Szalonon. Fodor Sándor író Tíz üveg borvíz című könyvének ő készítette el a címlapját (Kriterion, Bukarest, 1979). 1980-ban Eszter lányával külföldre utazott, és ellátogattak az európai művészet kiemelkedő központjaiba, Stockholmba, Párizsba, Zürichbe, Amszterdamba. Utazásuk után újabb alkotóciklusba kezdett (A helyek szelleme, 1980–1993). 1985-ben Izraelbe látogatott, az utazás megerősítette alkotása szellemiségében.
1986 és 1987 között újabb egyéni kiállítása nyílt a kolozsvári Filo Galériában. Különleges élményeit vitte képre ezekkel a művekkel. A Központi Egyetemi Könyvtárban megnyitott gazdag kiállítása megmutatta alkotómunkája valós értékét, látásmódjának és festői nyelvezetének érettségét. Mindkét kiállításnak nagy sikere volt. Viorica Guy Marica elemző írást közölt a művésznőről. 1987-ben Izraelben, Haifán nyílt kiállítása. Erőteljes befelé fordulás jellemezte azokat a sorozatait, amelyeket hazatérése után készített el: Belső lélek (1987–1990), A hallgatás sebei (1987–1989), Madarak és angyalok (1987–1991).
1992-ben Budapesten, az Andrássy úti képzőművészeti galériában önálló kiállítása nyílt ötvenhárom alkotásból. A megnyitón az ismert magyar művészettörténész és műkritikus, Pap Gábor méltatta Fodor Nagy Éva műveit. 1993 és 1994 között újabb akvarellkiállításai nyíltak meg a budapesti Pataky Galériában és Bocskay Galériában. Ezt követően részt vett a Képzőművészeti Szövetség Kolozs megyei kiállításán is. 1996-ben ismét meghívták Fodor Nagy Évát Magyarországra, hogy kiállítson Budapesten és Pilisvörösváron. Évente szerepelt alkotásaival a Barabás Miklós Céh kiállításain. 1997-ben két, igen sikeres tárlata nyílt Budapesten.
1998 óta évente részt vesz a Zsoboki Nemzetközi Alkotótábor kiállításain. A kolozsvári Művészeti Múzeum nagy retrospektív kiállítást szervezett Fodor Nagy Éva festőművész alkotásaiból. Alexandra Rus és Murádin Jenő művészettörténész méltatta a tárlatot. A kiállítás egy részét Csíkszeredában is bemutatták. Fodor Nagy Éva festőművész jelen volt 1999-ben és 2000-ben is a Reményik Sándor Galériában rendezett nemzetközi képzőművészeti kiállításon. 2000-ben meghívták egy nemzetközi kiállításra, amelyet a Pesti Vigadóban szerveztek meg, Miklóssy Gábor tanítványai címen. 2001-ben megnyílt Fodor Nagy Éva legátfogóbb életműkiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeum termeiben, amely alkotói munkássága főbb korszakait, ciklusait mutatta be.
2002-ben a Gy. Szabó Béla Galériában megrendezték önálló tárlatát, majd 2003-ban a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetségnél állította ki műveit. 2005-ben Szilágysomlyón mutatták be alkotásait, majd 2007-ben és 2010-ben a kolozsvári Bulgakov Kávéházban is a közönség elé tárták alkotásait. 2013-ban a kolozsvári Báthory Klubgalériában nyílt önálló tárlata.
Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” (Fodor Sándor: Őszi virágzás)
Fodor Nagy Éva művészi hitvallásában vallja: „A szépség, szeretet. Amióta eszmélek – a szépséget keresem. Nem föltétlenül a tökéletes formákét: a torz növésű fáknak a természet harmóniájába olvadó szépségét, az erdő borította hegyekét, a nyíló és hervadó virágokét is. Arcképeimben, portréimban is ezt keresem, akár gyermekszemből sugárzik, akár megtört öregemberéből világít rám a lélek.
Talán a szépség kutatása vezetett el a lélek mélyebb rétegeinek az álmai, látomásai felé is. Olyan lények és formák meglátásához, amelyeket hiába is keresnénk a természetben, hanem egy fizikailag nem érzékelhető, de annál inkább létező, a lélekben tükröződő világból vetülnek ki, és képekké válnak. A legszerényebb alkotás is szeretetből fakad, mozgatórugója, öröme az adni akarás és meglátás, és talán a háláé is – a Szép iránt.”
Fodor Nagy Éva festőművész munkásságát számos neves művészettörténész és művészeti író értékelte az évek folyamán. Banner Zoltán művészettörténész a következőképpen méltatta a festőművészt: „Abban, hogy most újra visszatért a tájhoz, nem a tematikai frissülés szüksége ösztönzi csupán, hanem elsősorban a festői szemléletében felbukkanó új igények. Eddig ugyanis a látványban kifejeződő, tehát egy bizonyos külső impresszionisztikus egység megragadására helyezte a hangsúlyt, az utóbbi időben ő is megérezte annak a szükségét, hogy a dolgok lényegibb, belsőbb, kristályosabb összefüggéseit kutassa, s ha nem valós megjelenésüktől elvonatkoztatva, de alapvető értelmükre és jelentésükre redukálva tárja elénk az annyiszor látott és átélt motívumokat.” (1965, Utunk)
Murádin Jenő művészettörténész így értékelte Fodor Nagy Éva akvarelljeit a Filo Galériában: „Pár éves szünet után ismét egyéni kiállítással jelentkezett Fodor N. Éva. Most egy sorozat vízfestménnyel. Az egyetem klubtermében a Filo Galériában bemutatott képek mindenekelőtt arra engednek következtetni, hogy a kiállító visszatért eredeti témáihoz. Ez vonatkozik festményei tárgyára, képszerkesztésére, technikájára.
Mint jó tíz esztendeje, ez alkalommal is utazásainak élményeit osztja meg a nézővel. Amilyen emlékezetesek maradtak egykori angliai élménybeszámolói, olyanok mostani svédországi vagy közel-keleti képsorozatai is.
Fodor N. Évát képei nyomán alapvetően lírai alkatnak tekinthetjük. Hangulatokat, a természeti táj megható szépségét igyekszik rögzíteni az akvarell (vagy más technikák, például a pasztell) erre kitűnően alkalmas eszközével. Nem a »lefestő piktorok« pepecselése, hanem a hangulat visszaadása jellemzi munkáit. Ezért tud megbirkózni az egzotikumot sugalló témákkal is, mint a már említett közel-keleti tájakkal.
Nagyon színesek, és mégis hitelesek svédországi úti beszámolói is. A skandináv tájak – ott járt művészeink erősítik meg – meglepően sokszínűek. Merésznek, de hitelesnek kell tehát elfogadnunk, ahogyan skandináv tájai közül például egy tengerparti részletet vagy urbánus témát megörökített.
A kiállítás, melynek tájképsorozatait néhány portré és csendélet egészíti ki, szín- és hangulatbeli egységével marad meg a tárlatlátogató emlékezetében.”
Murádin Jenő művészettörténész egy másik írásában betekintést nyújt Fodor Nagy Éva „sokszínű világába”: „Színesebb lett, fölszabadultabb, a pár évvel ezelőttinél derűsebbre hangolt Fodor Nagy Éva festészete. Művészi-alkotói termékenységére ugyanakkor jellemző, hogy több kiállításra is telt csupán a frissebb keltezésű munkáiból. Kiállítása az Egyetemi Könyvtár emeleti termében hármas osztású: tájképeket, portrékat, csendéleteket ölel fel. Tájképei pedig tovább osztályozhatók. Hazai tájakat találunk közöttük és utazásainak lejegyzett élményeit – a Közel-Kelettől Svédországig. Talán a tájkép az, amelyben Fodor Nagy Éva a legotthonosabb. Akvarelljei a vizes és a száraz vízfestménytechnika átmenetét képezik, melyeken még jól érvényesül a rajz, nem tűnik el a kép grafikai jellege, még akkor sem, ha valóban a szín, sőt a fölfokozott színesség határozza meg papírra rögzített tájélményeit. Hazai tájképei közül intim falurészletei állítják meg a látogatót. Ami az utazások élményeit illeti, a hely szellemének, különlegességének megidézésére törekszik. Az északi tájak ismét csak szokatlan színességükkel tűnnek ki, a közel-keletiek pedig biblikus ízükkel, egzotikumukkal. Fodor Nagy Éva virágcsendéletei zengőbbek, oldottabbak lettek, mint korábban. Szerkesztésükben már nagyobb sikerrel kerüli el a merev beállítások veszélyeit.”
Ditrói Ervin művészeti író és művészettörténész a következőket írja a festőművész alkotásairól: „A káprázatos színek és soha nem látott formák varázsában művészetté szublimálódott fájdalom, a jóság és a szeretet jegyében adja meg azt a zenei alaphangot, amire Fodor N. Éva »keleti mesealakjai« és az őket bámuló ember rezonálnak. A lesütött szemek, az elmélyedés, az önmagába forduló meditáció, a bizalom, az anyai szeretet és a szerelem a főbb hangjai a szimfóniának, aminek hangszereléséhez a tompított, de gazdag színek, néha familiáris, néha frappáns, kombinált egzotikus motívumok adják a formai anyagot. Van ebben a sorozatban forma- és szimbólumgazdagság, mint az álomban, pihentető harmónia, mint a szép álomban, az alkotás könnyeket felszárító, gazdagító élménye, mint néha ritkán az életben.”
Németh Júlia műkritikus A mindenkori szép szolgálatában címmel ír tárlatértékelést Fodor Nagy Éváról: „Örök-ifjú ragyogás – így jellemezhetném Fodor Nagy Évát, az embert és a képzőművészt, a Barabás Miklós Céh alapítótagját, aki majdhogynem a legszebb, kerek évfordulós születésnapját ünnepelte néhány nappal ezelőtt. Derűs, emberszerető lénye mit sem változott az egymást követő évtizedek alatt. Mintegy igazolásaként annak, hogy a művésznek nincs kora. A Fodor Nagy Évához hasonlónak pedig hatványozottan nincs. Hiszen életét a mindenkori szép szolgálatába állította. Tette pedig ezt meggyőződéssel, mintegy a lényéből fakadó szükségszerűségként. Akkor is, amikor a szép fogalma némelyek szemében pejoratív zöngével párosult. Jövő-menő, múló divatoktól függetlenül, következetesen kitartott a realista ábrázolásmód, a mesterétől, Nagy Imrétől tanultak mellett. S az sem véletlen, hogy az akvarell mellett tette le a garast, hiszen Erdélynek az akvarell olyan, mint a magyar nyelvnek a költészet. A természetkedvelő, érzékeny lelkületű művésznek a pillanatnyi hangulat, a gyorsan változó szín- és fényviszonyok rögzítésére ez a technika bizonyult a legalkalmasabbnak. Az erdélyi akvarellhagyományok folytatójaként Fodor Nagy Éva a nagy elődök által kitaposott utat választotta ugyan, de korántsem mondanám, hogy ez a könnyebbik, járhatóbb út lett volna számára. Hiszen szükségszerűen rá kellett találnia önmagára, kialakítania saját művészi világát, a kitaposott ösvények helyett újakat nyitnia. Látványos műfaji bukfencek nélkül, mintegy szellemiségükben követve mestereit fogalmazta meg ars poeticáját, teremtett egyedi művészi világot, amihez mind a mai napig hű maradt. Soha nem akart sem megdöbbenteni, sem elborzasztani, sem sokkolni munkáival. Sokkal inkább gyönyörködtetni, valós és rejtett szépségekre irányítani a figyelmet, megnyugtatni, pihentetni, vagy éppenséggel elgondolkoztatni, meditációra késztetni a befogadót. (...) Karakteres vidéken, Petrozsényban született, s gyermekkora óta fogékonynak bizonyult a természet nyújtotta élmények, a táj különleges szépségei iránt. Nem tudott, de nem is akart kibújni önmagából: munkássága, egész életműve nem egyéb, mint a szépség apológiája. A kizárólagosság igényével fellépő irányzatok nyomtalanul elsiklottak mellette. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a harmóniát, a klasszikus értelemben vett szépet mellőző jelenségekről. Soha nem volt barátja a megdöbbentő, erőteljes hatásoknak, a negatív élményfakasztástól pedig különösképpen ódzkodott. Békés, derűs, emberszerető lényétől mindez fényévnyi távolságra volt. A napos oldalt választotta, még akkor is, ha a sors nem mindig bizonyult kegyesnek hozzá, sőt a legsúlyosabb csapástól, gyermeke elvesztésétől sem kímélte meg. Nagyobbik lányának, Évikének a halálát követően évekre kihullott az ecset a kezéből, hogy aztán ismét a művészetben találjon önmagára, és teremtsen hidat lét és nemlét, való világ és transzcendens között, megejtő szépségeket eredményező lírába oldva bánatát. Olykor szürrealizmusba is hajló, szimbolikus jelentéstartalmú munkái sikerrel egészítik ki életigenlő, természetből ihletődött, realista hangvételű alkotásait és az emberi lélek kiváló ismeretére alapozott portréit.
Az ember, a természet és az épített környezet, falusi és urbánus táj, a maga festői valóságán túl attól az érzelmi többlettől válik különösen értékessé, amellyel a művész műalkotássá lényegítette a látottakat. S amellyel alkotójuk tudatosan harcol korunk visszásságai, a nemtörődömség, a durvaság, az erőszak, a rútság ellen. A leheletfinom akvarelltechnika gyakorlott alkalmazásával Fodor Nagy Éva valósággal kitárulkozik előttünk, felfedi lényének sajátos összetevőit, mindazt, ami széppé, örömteljessé varázsolja napjait, s amelyekből a nézőnek is szeretne juttatni azáltal, hogy konkrét formába önti élményeit. Szépségkereső és -találó útjai eredményeként születtek a Zsil-völgyi, székelyföldi, kalotaszegi tájakat megelevenítő, a zöldek ölelésében fogant, üde, szinte harmatos frissességet árasztó munkái. A Hargita erdeinek haragos zöldjei, a sajátos művészi keresztmetszetként értelmezhető, nem ritkán drámai feszültségektől sem mentes vadon, vagy ennek mintegy ellentéteként a kalotaszegi dombok békésebb lankái jól érzékeltetik a táj hangulatát. Aminthogy európai körútjának élményanyaga is képi megörökítést nyert.
A munkák szerkezeti elemeit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Azt a módot, azokat a beállításokat, ahogyan egy-egy sajátos utcarészlet, urbánus táj, a népi építészet évszázadok alatt kikristályosodott nemes formáit őrző öreg ház vagy éppenséggel annak lakója tekint le ránk a képről. A vonal- és folthatások ellentétét békévé oldó, egységesítő képességével teremti meg a művész azt a fények sajátos játékára épülő színkavalkádot, amely klasszikus hangvételű munkáira oly jellemző.
Virágcsendéleteinek túláradó színsziporkái mellett életművében jelentős szerepet játszanak portréi. Kitűnő emberismerőként a karakteres vonások, az arc jellegzetes külső jegyeinek művészi átlényegítésén túl Fodor Nagy Éva a modellek lelkivilágába is betekintést nyújt. A világot éppen csak hogy felfedező, arra rácsodálkozó gyermekarcoktól az élettől lassacskán búcsúzókig terjed a skála. […] S hogy mi mindent képes felfedezni a lélekbúvár művész, arról nem csupán portréi és transzcendens jellegű kompozíciói árulkodnak. Hiszen Fodor Nagy Éva a szó művésze is. Múlt év végén jelent meg a Kriterion Könyvkiadó gondozásában negyedik vaskos kötete, Az égből küldött napló, hátsó borítóján a következő ajánlással: »Szeretném, ha ez a könyv harangozni tudna, hogy meghallják azok, akik elvesztettek egy szeretett lényt, és vigaszt merítenének belőle, egyúttal elősegítve lelki fejlődésüket.« Kedves Éva, kívánjuk, hogy még sok festett és írott Széppel ajándékozz meg bennünket. Isten éltessen sokáig!”
Amikor Fodor Nagy Éva önálló tárlatot rendezett a Báthory István Elméleti Líceumban működő Klubgalériában, Orbán István képzőművész-tanár a következőket mondta el nyitóbeszédében:
„Hogyne hívtam volna meg 2013 novemberében Fodor Nagy Éva művésztársamat kiállítani a Báthory Klubgalériájába? Azt a művésznőt, akinek a tragédiát követő ötéves bezárkózás után volt ereje újra ecsetet ragadni és remekműveket alkotni. Akivel azóta közös alkotótáborban is voltam Zsobokon, ahol aztán közelebbről is megismerhettem művészi és emberi kvalitásait, nagyságát.
Ha jól számoltam, ez most a harmincharmadik egyéni kiállítása. Még valamikor a nyár folyamán egyeztettünk, hogy 16 képet állítunk ki, aztán novemberben meglátogattam patinás, Erzsébet úti házában. A lakásban illatos szantálpálcika füstölgött, kávézgattunk, beszélgettünk, nézegettük munkáit. Végül nehéz szívvel tettem félre sok jobbnál jobb képét, melynek már nem jutott volna hely a Klubgalériában. Ott motoszkált bennem a Művészeti Múzeumban 2001-ben rendezett retrospektív kiállításának emléke. A Bánffy-palota öt nagy földszinti termében 92 alkotása volt kiállítva. Akkor készült az a remek katalógus is, melyet azóta többször áttanulmányoztam.
Sok jót írtak már neves műtörténészek Fodor Nagy Éva képeiről, munkásságáról, például Murádin Jenő, Ditrói Ervin, Banner Zoltán, Németh Júlia, Viorica Guy Marica, Alexandra Rus és még sokan mások. (…)
A Klubgalériában kiállított képek is bizonyítják, Fodor Nagy Éva igazi, nagy formátumú alkotóművész, képei magas művészi színvonalon készültek. Ezt a speciális festészeti technikát, az akvarellt ő is a tökélyre vitte, akárcsak nagynevű elődei – gondolok itt Nagy Imrére, Bene Józsefre, Bordi Andrásra, vagy a női akvarellisták olyan képviselőire, mint Brósz Irma, Ferenczy Júlia vagy akár Balaskóné Osváth Zsuzsa.
Mostani kiállításunkra tematikailag mindenből válogattunk. Láthatók portrék, tájképek, csendéletek és egy újabb kori »lélekmadarak« kompozíció is. A művésznő eddigi képei nagy részét 12 gazdag ciklusba rendezte, úgymint: A lélek tájai, Tükröződések, A helyek szelleme, A hallgatás sebei, Madarak és angyalok stb. Itteni munkái is ráirányítják tekintetünket a minket körülvevő szépségekre. Számára ezek a legnemesebb ihletforrások, és ő ezek hűséges közvetítője, legyen az egy-egy portré hiteles lélekábrázolása, vagy egy petrozsényi, ifjúkori tájélmény, havasi táj, hargitai fenyves hegyi patakkal, akár lankás, dimbes-dombos kalotaszegi táj vagy városi utcarészlet kertes házakkal; de ugyanezt mondhatjuk egy-egy gazdagon terebélyesedő virágcsendéletről is.
Többen felfigyeltek már a képein megjelenő kékes, de még inkább zöldes dominanciákra, az itt-ott ismétlődő szürkés-barnákra, akvarelljeinek folthatásos gyöngyházcsillogására.
Galériánk gyönyörű barokk festőállványára helyeztük a tárlat egyetlen újabb kori, áthallásos képét, jelezvén, hogy a művész csapongó képzelete a mélylélektan fogalomtárában is otthonosan mozog. Ez a kompozíciós kép – a sirályok tánca a napfényes tenger felett – szinte szimbolikus értelmet kap. Kívánjuk, hogy Fodor Nagy Éva lélekmadarai, álommadarai még sokáig cikázzanak képzőművészetünk egén.”
