Az 1909 őszén a már Pesten élő Ady Endre éjszakai törzshelye a Három Holló vendéglő volt. Ezzel kapcsolatban írja Bölöni György Az igazi Ady című könyvében:
„A Három Holló törzstagjaihoz kell számítanom jómagamat, e kocsma aureolás fénykorában nap nap után találkoztam itt Adyval. Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.” (Bölöni, 372–3.)
Kissé hosszabban idéztem Bölöni szövegét, hogy eljussunk témánk kulcsmondatához: „Egy volt a földünk, a Szilágyság.” Érmindszent az Erdély kapujában fekvő Szilágy vármegye, a Szilágyság része volt – itt született Ady Endre 1877. november 22-én. Az Ady név eredete a Diósadi névre vezethető vissza – a család őseinek egykoron a Közép-Szolnok vármegyei Diósad (mai román neve: Dioșod) községben volt birtoka (Bölöni, 15.). Szilágy megye a régi Kraszna és Közép-Szolnok megyékből jött létre. Érdekességként megjegyezném, hogy jeles orvostörténészünk, Elekes György (1905–1977) a Diósadi előnevet viselte.
Kép: Wikipédia
Bölöni György szintén a Szilágyságban, Szilágysomlyón született 1882. október 30-án. Régi nemesi családból származott, apja Bölöni Sándor, anyja Krausz Szidónia volt. Felmenői közt akadt híres ember is: „Kölcsey Ferenc, a félszemű reformer, a Himnusz költője, nekem véletlenül épp atyámfia, Bölöni lány volt az anyja” – írja dédnagybátyjáról Az igazi Ady című könyvében (Bölöni, 12.). A vezetéknév – hasonlóan az Ady/Adi vezetéknévhez – utalhat a család származási helyére, a Háromszék megyebeli Bölön (mai román neve: Belin) nagyközségre. Itt született híres utazónk, Bölöni Farkas Sándor.
Ady 1896 júniusában érettségizett a zilahi kálvinista főgimnáziumban, „az államilag segélyezett református Wesselényi-kollégiumban”. (Bölöni, 33.) Az öt évvel fiatalabb Bölöni 1896 őszén kezdte meg tanulmányait ugyanebben az iskolában, és négy éven át, egészen 1900-ig osztálytársa volt Ady Endre öccse, Lajos. Bölöni így emlékezik a zilahi évekre: „Amikor én […] mint ötödikes diák az iskola padjaiba kerültem, a kollégium falai sugározták magukból nevezetes diákjának, Ady Endrének emlékét.” (Bölöni, 32.) Alkalma lehetett látni Adyt, amikor Zilahon töltött néhány hónapot az egyik ügyvédi iroda gyakornokaként. Ady ekkor már verselgetett, cikkei jelentek meg a zilahi Szilágy lapban is. „Nyolcadosztályos diákok olvasgattuk cikkeit, és nem is annyira, amiket írt, mint inkább példájával, hogy újságíró, szerepelni kezdő ember, igen hatott reánk. Cikkeinek fiatalos merészsége és városias liberalizmusa alól sem tudtuk magunkat kivonni” – emlékezik Bölöni a zilahi évekre (Bölöni, 32.).
Miután Bölöni leérettségizett, 1900-tól jogot tanult Budapesten. A jognak azonban – Adyhoz hasonlóan – ő is gyorsan hátat fordított, és újságíró, parlamenti tudósító lett belőle. Az akkoriban átadott új parlament épületében a politikailag tekintélyes Magyarország című lap tudósítója lett „az újságírók baloldali karzatán”. Hamarosan jó tollú újságíróként vált ismertté. Ezt bizonyítja az a tény, hogy 1903 szeptemberében Párizsba küldte őt a lapja tudósítónak.
Párizsban több fontos, a későbbi életpályáját meghatározó esemény történt vele. 1904 februárjában levelet kapott Érmindszentről, egykori osztálytársától, Ady Lajostól: „bátyám a múlt héten elutazott Párizsba, s bár ti egymást nem ismertétek régiben […] keressétek meg egymást […] keresd meg előbb te őt, mint aki már otthon érzed magad Párizsban, és tudod a dörgést” – kérte Ady Lajos Bölönitől (Bölöni, 38.). Bölöni tehát Párizsban ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Adyval, azaz „Bandival”. Többszöri levélváltás után egy kávéházban találkoztak először. „Alighogy egymásra akadtunk […] egy hölgy érkezett asztalunkhoz – emlékezik Bölöni –, én ezt a hölgyet figyelgettem inkább, mint Bandit […] Eléggé magas, egyenes tartású, kissé molett, elegáns nő volt. Akkor még nem Léda, hanem Adél […] öltözködésén még érezni lehetett a magyar és idegen divat emlékeit […] Amerre ment, megfordultak utána férfiak […] Szép volt? – tette fel magának a kérdést a huszonegy éves Bölöni, majd így válaszolt: – Nem tudom, több ennél, érdekes, megnézni való. Ma azt mondanánk talán: sex appeal.”
Bölöni Ady-könyvében Lédáról is igyekszik „a legendák helyett elmondani az igazságot.” (Bölöni, 49.) A gazdag nagyváradi zsidó családból származó Brüll Adél fiatalon, 1898-ban ment férjhez. Férje előbb a Magyar Kereskedelmi Múzeum képviselőjeként Szófiába, majd 1900-ban Párizsba vitte őt. Párizsban a Nagyváradi Naplót olvasgatva figyelt fel az Ady névre. „Néhány szokatlan és újszerű vers, melyekből a zabolátlan fiatalság vakmerősége csendült, figyelmessé tették az íróra a fiatal asszonyt” – írja Bölöni (51. oldal). Adél 1903 nyarán hazautazott, hogy meglátogassa édesanyját, ekkor találkozott Adyval. Amikor Adél ősszel visszautazott a francia fővárosba, „Ady előtt csábítóan és szerelmesen eggyé olvadt az Asszony és Párizs.” (Bölöni, 52.) Ady otthagyta nagyváradi állását, hazaköltözött, franciául tanult, majd 1904 februárjában kiköltözött a francia fővárosba. Abban a házban vett ki albérletet, amelyben Adélék laktak. Megélhetésének fő forrása az a honorárium volt, amit a Budapesti Hírlapnak küldött tudósításaiért, leveleiért kapott.
Bölöni, aki már ismerte a „dörgést”, segített Adynak 1904 tavaszán is, amikor „történt valami, ami sok mindenen túl hozzám kötötte Adyt: a betegsége.” (Bölöni, 61.) Április 16-án kétségbeesett hangú levelet kapott Adytól: „Kedves Gyurkám, én hetek óta nyomorult vagyok, fizikailag, lelkileg, mindenképpen. Annyifajta betegség jött rám s ezek miatt úgy meglazultak hitvány idegeim, hogy veszedelmesen közel vagyok a megőrüléshez.” Ma már tudjuk, hogy az „annyifajta betegség” a tünetek sokaságára utalt, melyek hátterében – mint azt később az orvosi vizsgálat kiderítette – a vérbaj (szifilisz) állt. Ady arca, nyaka, egész teste tele volt „pattanásokkal”, ezek pedig nem múltak az ajánlott kenceficéktől – igazából ezek kergették Adyt az „őrülésbe”. Bölöni hívja fel a figyelmet arra, hogy Ady lelkiállapotát tükrözi az ezekben a napokban a Budapesti Naplóban megjelent Tüzes seb vagyok című verse (Bölöni, 70.):
„Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes.
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.”
Bölöni elvitte a költőt az osztrák–magyar követség orvosához, dr. Kraushoz, akiről Bölöni azt írja: „személyesen ismertem”. (Bölöni, 65.) Lehet, hogy anyja rokona volt? A vizit az áldozócsütörtököt követő napon, május 13-án, pénteken volt. Krausz doktor nem kertelt, a vizsgálat végén azt mondta: „ön komoly beteg”, majd egy megbízható szakorvoshoz, „specialistához” adott beutalót. Alig léptek ki az utcára, Bölöni tiltakozása ellenére Ady felszakította az ajánló levelet. A beutaló megerősítette sejtését: a diagnózis előrehaladott vérbaj (Syphilis secundaria) volt.
Egy híres amerikai orvostörténész, Ralph H. Major a „legeslegrosszabb betegségnek” nevezte a vérbajt (Major, 313.). A valószínűleg Kolumbusz matrózaival Amerikából behurcolt, majd a Nápolyt ostromló francia király seregében járványt okozó kórt hamarosan „francia betegségként” (morbus gallicus) emlegették Európa-szerte. Innen származnak a magyarban is meghonosodott francz nyavalya, francia-métely, francúz megnevezések. Ady korában már inkább a fertőzés terjedési útjára utaló bujakór, bujasenyv, illetve a vérbaj név volt használatos. A Major által használt jelzőre főleg azzal szolgált rá a szifilisz, hogy a testből kiirthatatlan, krónikus, három szakaszban zajló alattomos betegség volt. A fertőző nemi aktust követően a nemi szerven megjelenő kemény fekély ugyanis akár „magától” is elmúlik, és a teljes gyógyulás tévhitébe ringatja a beteget. Hónapok múlva azonban a betegség a második szakaszba lép, és megjelennek az előrehaladott szifilisz újabb tünetei, amiket Ady is megtapasztalt. E látható tünetek fokozatosan eltűnnek, ám a szifilisz láthatatlanul „munkálkodik” tovább a beteg testében, megtámadja annak idegrendszerét, érhálózatát, szívét. Ez történt később Adyval is – a szifilisz miatt meggyöngült főütőere, az aortája repedt meg 1919. január 27-én, ez okozta a mindössze 41 éves költő halálát. Ady Endre vérvirágos betegségét az 1997-ben megjelent Kínok tövisében című könyvemben dolgoztam fel. (Kiss, 41–51.)
Térjünk vissza azonban Párizsba, 1904-be. Bölöni így emlékezik a drámai pillanatra, amikor Ady az orvosi beutalóból szembesült a vérbaj diagnózisával: „Ady csaknem tántorgott, hebegett. Arca eltorzult, sírásra görbült […] Átéreztem egész tragédiáját […] Ma is lesújtó lehet, ha valakire az orvosi vizsgálat rásüti a szigorú pecsétet: előrehaladott vérbaj […] de Adynál, aki ott élt egy szűk családi kör intimitásában, a barát, az udvarló, a szerető amalgámában: ez a betegség annyi volt, mint a halál.” (Bölöni, 66.) Ám éppen e szűk családi kör, Léda és férje, Dodó, valamint Léda húga, Berta, azaz „Bubi” mentette meg Adyt. „A könnyelmű Adynak sohasem lett volna akaratereje, hogy orvosi vizitekre járjon […] A pénztelen Ady gondozását és gyógyíttatását Dodó vállalta.” (Bölöni, 71.) A kezelés „sikeres” volt – tünetmentessé tette Adyt –, ami visszaadta a költő életkedvét, fölényességét. Július 15-én már párizsi levelet írt a Pesti Naplóba „a vér vörös pestiséről”, amelyben ezt írja a szifiliszről: „ez a betegség nem gyalázóbb, mint bármelyik is. Gyógyítani kell, s gyógyítani lehet könnyen”. (Bölöni, 73.)
Mint korábban említettem, az 1904-es évben több fontos esemény történt Bölöni életében. Ebben az évben ismerkedett meg egy – Drezdából Párizsba költöző – „boszorkánnyal”. Bölöni így emlékezett erre évek múltán: „Párizsban ismertem meg őt, finomságánál csak jósága és lelki nemessége volt nagyobb, s ezeknél is nagyobb: egyszerűsége, ami vagy elkápráztatta, vagy megdöbbentette az embereket. Engem elkápráztatott. Később Párizsba jött Ady is, sokat voltunk együtt Léda asszonyék vendégszerető házában, itt kapta ő Adytól az Itóka nevet.” (Robotos, 9.) A névadásra így emlékszik Bölöni: Itóka „neve tudniillik Otty volt, egész méltóságában a kegyetlenül hangzó Ottilia. Ezt a nevet nem szenvedhettük […] S amint az Adyból Yda álnevét, az Adélból Lédát csinálta, úgy csinálta az Ottyból az Itót […] De mivel Itó kicsiny, vékony és sovány asszonyka volt, elneveztük egyhangúan Itókának, már csak azért is, mert éppen kapóra robbant ki ez a név, mind a négyünk pohara teli lévén hidegre hűtött borral – itókával. Viszonzásként ekkor kapta ördögi incselkedéseiért Bandi is Itókától a Belzebub nevet.” (Bölöni, 143.)
Itóka Marchișiu (Márkus) Otília néven született a Szatmár megyei Homoródon (mai neve románul: Homorodu) egy görögkatolikus esperes román családjában. Atyját rövid időn belül áthelyezték Nagykárolyba. 2017-ben, Ady születésének 140. évfordulója alkalmából lelepleztek Nagykároly főterén egy Ady–Itóka-szoborpárt, de a nagykárolyi kastély panoptikumában is szerepel Itóka Ady és Kaffka Margit társaságában – a nagykárolyi nevelőintézetben ugyanis Kaffka Margittal, a későbbi híres írónővel barátkozott. Marchișiu Otília korán férjhez ment Kozmutza Kornél postatitkárhoz, tizenkilenc éves korában szülte meg Kornél nevű fiát, akiből később orvos lett Craiovában. A házasságában csalódott, ezért megpróbált újra saját lábára állni: előbb Bécsben mosónőnek állt, majd miután hozzájutott egy kisebb örökséghez, Münchenbe költözött, hogy festészetet tanuljon – és többek közt Hollósy Simon tanítványa lett. Végül festővé vált, de mesterei tudatosították benne, hogy érdemes a műkritikusi pályára váltania. A 20. század kezdetén egy akadémiai megbízás miatt több mint egy évig a Távol-Keleten járt. A keleti festészet hagyományait kutatta, és néprajzi anyagot gyűjtögetett Indiában, Kínában és Japánban. Útjának fontosabb állomásairól leveleket küldött a magyar lapoknak, elsősorban az Új Időknek. Ezek a tudósítások érlelték őt íróvá (Robotos, 8.). A Japánról írt Virágünnep virágos országban című írását így kezdi:
„Mikor selymes kelyheiket, félős borzongással, nyitogatják fehér és halvány rózsaszín cseresznyefabimbók – talán ilyenkor a legszebb, kacagó ég alatt, nevető vízóriáson a hosszú, keskeny, hímes földszalag: Japán.” (Magyar Lányok, 1908, II. kötet, 22)
Miután hazatért hosszú vándorútjáról, megpróbálta felmelegíteni házaséletét – sikertelenül. Férjével és annak nevével is végleg szakított – írásait ettől kezdve Kémeri Sándor néven jegyezte (e név alatt szerepel a Magyar Életrajzi Lexikonban is – 1967, 897.). A Művészet és az Új Idők című lapok tudósítójaként telepedett le Párizsban. Az Itóka világa című bevezető tanulmányában írja Robotos Imre: „A jóval fiatalabb Bölöni Györgyöt elragadtatással tölti el a harmincéves asszony szépsége, tehetsége. Sodró szerelem bontakozik ki közöttük, amely nemcsak érzelmeiket hevíti, szárnyakat ad alkotó tehetségüknek is.” (Robotos, 9–10.) Itóka azonban nem csak a férfiakat bűvölte el. Hamarosan ő lett Léda bizalmasa is. Ady és Léda nyolc éven át tartó „őrlődése” – Bölöni kifejezése (Bölöni, 142) – alatt gyakoriak a civódások, összezördülések. Ilyenkor rendszerint Itóka a „kiengesztelő közvetítő.” (Robotos, 12.) Léda férjének ajánlására Itóka álláshoz – s így tartós bevételhez – jutott egy képeslapügynökség irodájában. Ez lehetővé tette, hogy élénk kapcsolatban maradjon párizsi művészbarátaival is, akik közül többel éppen Bölöni ismertette össze őt – például a híres szobrásszal, Auguste Rodinnel (1840–1917). Bölöni és Itóka beszélték rá a már akkor híres szobrászművészt, hogy járuljon hozzá művei pesti kiállításához 1907 decemberében (Robotos, 16.).
Itóka leghíresebb kapcsolata azonban a nagy francia íróhoz, Anatole France-hoz fűződött. 1909-ben ismerkedtek meg, és a nagy korkülönbség ellenére mély barátság alakult ki közöttük. Amikor France titkárnője meghalt, Itóka lépett a helyébe. Itóka kísérte el az írót olaszországi utazására is. Utazásuk alatt sokszor beszélgettek Adyról is, akiről a francia író is tudta, hogy a „lelke ezer évet szunnyadt”. France újra és újra elolvastatta Itókával a szóban forgó idézetet tartalmazó strófákat (Robotos, 213.):
„Hepehupás, vén Szilágyban
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.”
(Hepehupás, vén Szilágyban, részlet)
Itóka 1913. január 20-án lett Bölöni Györgyné. Sorsuk ettől kezdve még szorosabbra kötődött. Miután 1918-ban hazatelepült, majd az őszirózsás forradalom idején Bölöni Károlyi Mihály mellé állt, Károlyi november 8-án diplomáciai szolgálatra küldte Bölönit Svájcba. Előtte „kormánybiztos-főispánságot” ajánlottak neki a Szilágyságban (Bölöni, 576.), de Bölöni inkább Svájcba ment. Ady ekkor már egy pesti szanatóriumban feküdt nagybetegen. Bölöni elbúcsúzott tőle: „Megöleltem, megcsókoltam Adyt, életemnek, testemnek-lelkemnek ezt a drága darabját. Elernyedt, lankadt volt ez a test, és alig tudott erősebb, baráti kézszorítást adni.” (Bölöni, 576–7.) Mint az köztudott, Ady 1919. január 27-én hunyt el, Bölöniék ekkor még Svájcban voltak. A tanácsköztársaság utolsó napjaiban, 1919 nyarán tértek vissza Budapestre. Bölöni így emlékezett az utána történtekre:
„Nem menekültünk, mert mindketten Erdélyben születtünk, s így a megszálló [román] csapatok parancsnokságától könnyűszerrel kaptunk hazatérési igazolványt. Szüleimnél Szilágysomlyón töltöttük el a telet.” (Robotos, 22.) 1920 tavaszán román útlevéllel mentek Bécsbe, ahol mindketten a Bécsi Magyar Újság munkatársai lettek. Rövid ideig Berlinben éltek, majd ifjúságuk kedves városában, Párizsban telepedtek le 1923-ban. Itt jelentette meg 1934-ben Az igazi Ady című könyvét.
A II. világháború után, 1945 novemberében tértek vissza Budapestre. Bölöni György ekkor egyike volt annak a nyolc közéleti személyiségnek, akiket pártállásra való tekintet nélkül beválasztottak az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1947-ben befejeződött a parlamenti munkája, Baumgarten-díjat kapott, majd kinevezték őt nagykövetnek Hollandiába. 1950-ben tért haza, a továbbiakban az irodalomnak élt. 1951. augusztus 26-án megözvegyült. 1957 elején ő lett az első főszerkesztője az Élet és Irodalom című folyóiratnak. A Magyar PEN Klub intézőbizottságának elnökeként sokat tett azért, hogy a PEN magyar tagozata visszakapja eredeti jogait a szövetségen belül. Bölöni 1959. szeptember 11-én hunyt el Budapesten.
Bölöni 2012-ben, szülővárosában Szilágysági magyarok posztumusz díjban részesült – noha az 1999-ben kiadott Szilágysági magyarok című kötetben, Az irodalom és sajtó a Szilágyságban című fejezetben Fejér László így summázta Bölöni György életművét: „A rendszerváltást követően nem foglalkoztak tevékenységével, feltehetően az évek múltán nem méltatják többre egy lexikoni szócikknél, ám írásaiban nem becsülhető le a dokumentumértékűség.” (Fejér, 301.)
Nos, Bölöni születésének 140. évfordulóján úgy vélem, Bölöni György életműve több figyelmet érdemel egy szócikknél – szülővárosában, Szilágysomlyón mindenképpen.
Felhasznált irodalom:
Bölöni György: Az igazi Ady. Ötödik kiadás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978.
Fejér László: Az irodalom és sajtó a Szilágyságban. In: Szabó Zsolt (szerk.): Szilágysági magyarok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, Kolozsvár, 1999.
Kiss László: Ady Endre vérvirágos betegsége. In: uő.: Kínok tövisében. Nagy emberek – hétköznapi kórok. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1997.
Robotos Imre (a bevezető tanulmányt írta, válogatta és jegyzetekkel ellátta): Itóka Párizsban. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.
