Elmélkedés egy letűnt és egy várható középkorról

Az elmúlt középkornak a vallásossága adott hathatós támaszt. Megtanította az embereket hinni, várni tudni, remélni és szilárdan bízni egy olyan láthatatlan, felfoghatatlan erőben, amelyhez a földön járó embernek alkalmazkodnia kellett. Ugyanis számukra ismeretlen utakon kormányoztak, amelyekről letérni lehetetlen volt, illetve büntetlenül az ellenkezés kilátástalan lett volna, mert minden úgy történik, ahogyan az el van rendelve.

A 21. század vagy vallásos lesz, vagy megszűnik létezni, mondták napjainkban az utópista filozófusok. A mi jelenkorunk nem keresi a támaszt, ha nincs irányítója (nem tudná, hol keresse) vagy nagyrészt nem is igényli, sőt inkább visszautasítja. Sokszor keservesen csalódott a felkínált megváltásokban, és csak utólag derült ki, milyen súlyos következményekkel kellett számolnia tévedéseiért. Számtalanszor megégette száját, és azon túl már a joghurtot is megfújta.

Jelenünket a szerteszakadás jellemzi leginkább. Vannak – és lesznek – templomjáró ájtatosok, másrészt pedig semmiben sem bízó nihilisták. De már rég nem az arisztotelészi vagy-vagy dominál, hanem inkább az is-is, az egymást nem zavaró, nem gátló párhuzamos igazságok tömege, mert ez jellemzi a modern ember tétovaságát leginkább. Valamit keres, ami valamivel kecsegtet, és ami jelenleg hiányzik. Ezt inkább érzi, mint tudja, de megfogalmazni képtelen. Leginkább egy rossz közérzethez hasonlítható.


Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár (részlet)

A késői középkor az igazságszolgáltatás kegyetlenkedéseinek virágkora. A nép igazságérzete a legkegyetlenebb büntetést is szentesíti. A hatóságok rendszeresen szigorú igazságszolgáltatási hadjáratokat szerveztek, hol útonállók, hol boszorkányok, hol szodomiták ellen. Ez nem valami beteges eltévelyedés, inkább az állatias, buta öröm tűnik fel benne: a nép az egészet vásári mulatságnak tartotta: „ami jobban tetszett a népnek, mintha egy újabb szent támadt volna fel halottaiból”.

Angliában és Franciaországban az volt a szokás, hogy a halálra ítélttől megtagadták a gyónást és az utolsó kenetet.

Aeneas Silvius a század legfelvilágosultabb emberének számított, aki egyik levelében Fülöpöt úgy magasztalta, mint a legkitűnőbb fejedelmet, mert olyan sokat tett azért, hogy atyját megbosszulja. A herceg fia pedig arra kérte a derék városokat, hogy imádkozzanak érte. A városatyák azonnal megkondították a Szent Wulfram-templom harangjait, a nép felkelt és a templomba tódult, ahol egész éjszaka térdelve vagy földre borulva imádkoztak, nagy és csodálatos áhítattal…

A középkor tanításai szerint minden rossz forrása a kevélység vagy a kapzsiság bűne, azaz minden romlás a gőgből származik, és minden baj gyökere a kapzsiság. A késő középkorban a növekvő pénzforgalommal együtt a hatalom feltételei is megváltoztak, és korlátlan tér nyílott bárki előtt, hogy vagyonfelhalmozással elégítse ki vágyait. Ebben a korban a kapzsiság válik a legfőbb bűnné.

Meglepő-e hát, hogy a nép életét és a kor eseményeit a sorscsapások szüntelen sorozatának látja? A nép számára a korabeli történelem lényegében a rossz kormányzást, uzsorát, a gazdagok fennhéjázását és erőszakoskodásait, háborút és útonállást, ínséget, nyomort, járványokat jelenti. Szinte állandóvá válik a háborúskodás. A veszedelmes csőcselék állandó nyugtalanságot okoz. Nem bíznak az igazságszolgáltatásban. Vegyük hozzá a közelgő világvégét, a pokoltól, a boszorkányoktól és az ördögöktől való szorongást, és megértjük az egyetemes bizonytalanság érzését, ami feketére festette az élet alapszínét. A Sátán kormos földet takart be fekete szárnyaival. Hiába küzd a harcos egyház, hiába prédikálnak a papok, az emberek nem térnek meg. A 14. század vége felé azt tartotta a néphit, hogy a nagy nyugati egyházszakadás óta senki sem jutott be a Paradicsomba.

*

Hamar elkövetkezik az öregség, az asszonyoknál 30, a férfiaknál 50 éves korban, és 60. esztendejüket rendszerint már meg sem élik.

Minden korban úgy látszott, hogy az ideális élethez három út vezet. Az első: lemondás a világról. E felfogás szerint a tökéletes élet csak a földi munkálkodás és élvezetek köréből kitörve, minden kapcsolat megszakításával érhető el. A második út: a világ megjavítása, amely a politikai, társadalmi és erkölcsi intézmények és közállapotok tudatos tökéletesítésén keresztül vezet. A középkorban a keresztény hit oly erővel plántálta a tudatba a lemondás eszményét, mint az egyén és társadalom tökéletességének alapfeltételét, hogy alig maradt kiskapu, melyen át az anyagi és politikai haladásnak erre az útjára léphettek volna. Az a gondolat, hogy a társadalmat célzatosan és folyamatosan alakítani és javítani lehet, egyszerűen nem létezett. Az intézmények olyanok, amilyenek – rosszak vagy jók; mivel Isten alkotta őket, eredendően jók, csak az emberi bűnök züllesztik le őket. Ezért az emberi lélek az, ami orvoslásra szorul. A középkori törvényhozás sohasem törekszik tudatosan és nyíltan új társadalmi rend megteremtésére; kifejezetten vallja, hogy mindig opportunista, csak a régi jó törvényeket állítja vissza (vagy legalábbis azt hiszi, hogy nem tesz többet), egyes túlkapásokon segít. Inkább az idealizált múlt felé tekint, mint a jövő felé. Az igazi jövő, az utolsó ítélet, amely hamarosan bekövetkezik.

Ez a felfogás nyilván jelentősen hozzájárult az általános pesszimizmushoz.

De vajon a szebb élet felé vezető út – a harmadik út –, a zord valóság elől illúziókba menekülni csakugyan az irodalom belügye lett volna? A történetírás kevés figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy a szebb életről szőtt álmok mennyire befolyásolták magát a civilizációt és a társadalmi élet formáit. Minél primitívebb egy társadalom, annál inkább szükségét érzi, hogy a való életet egy elképzelt sémához tegye hasonlóvá, az irodalmi példát a gyakorlatban is megvalósítsa. Mióta az általános értékskálán a politikai haladás és társadalmi tökéletesség foglalja el az első helyet, és az eszmény a javak igazságos elosztását jelenti, nincs szükség a hős vagy a bölcs szerepére. Maga az eszmény is demokratikussá vált. A ma tökéletességének álma megnemesíti az élet minden területét, szépséggel ruházza fel, és újrateremti mint művészi formákat. Az élet nemes játék, szabályai vannak.

A középkorban elvileg csak Isten és a világ között lehetett választani; elvetni a földi élet minden szépségét és nagyszerűségét, vagy pedig vakmerően kielégíteni vágyainkat, ami persze veszélybe sodorja a lélek üdvösségét. Minden földi szépség a bűn jegyét viselte.

Goethe szerint nincs olyan udvarias külsőség, aminek ne volna valami mélyebb erkölcsi alapja. A születést, a házasságot és a halált kísérő szertartások teljesen látványossággá alakultak át. Erős a hajlandóság, hogy a bánat kifejezését éppúgy eltúlozzák, mint az örömét. Az udvari gyász feketeségébe megdöbbentő kontraszt lehetett a vörös szín, amelyet ilyenkor csak a francia királynak volt szabad viselni (már a királynőnek sem). 1393-ban a párizsiak fényes fehérruhás temetéssel lepték meg a száműzetésben meghalt örmény királyt, akit így kísértek utolsó útjára.

A francia királynő egy álló esztendeig nem hagyhatta el azt a szobát, amelyben hírül vette férje halálát. Hercegek számára ez a szobafogság hat hétig tartott.

Nyilvános látvány volt a megalázkodó bűnös, az elítélt fogoly, amint megbánja bűneit; a magát feláldozó szent ember. Így a közélet csaknem olyan, mint valami erkölcsi példázat.

Minél magasabb egy társadalmi funkció erkölcsi értéke, kifejezési formája, annál közelebb kerül a művészethez. A szertartásos udvariasság csak társalgásban és pompában nyilvánul meg, ezért nyomtalanul elmúlik. A gyászszertartások azonban nem merülnek ki a temetés fényében és a viselkedés szabályaiban; a síremlék maradandó és művészi módon fejeződik ki. Az, hogy a házasság, a keresztelő és a gyász összefügg a vallással, emeli kulturális értékét.

De a szép formák legszínesebb virágait az élet három másik eleme, a bátorság, a becsület és a szerelem számára tartotta fenn.

*

Johan Huizinga A középkor alkonya című mestermű írója modern történész, aki az évek hosszú során alaposan körüljárta az egész középkort. Az 1934-ben megjelent A kultúra történeti feladataiban még csak pedzi ezt a világot, az 1936-ban megjelent A történelem tudománnyá válásában kifejti, majd az 1932-ben megjelent A holnap árnyékában című kötetében már megborzong tőle, hogy elérkezhessen 1938-ben a Homo Ludensig, azaz a horrort nem érzékelő „játszó emberig”.

A középkor alkonya a történetírás remekeinek sorába tartozik. Hollandiában már 1919-ben megjelenik, majd németül 1923-ban, angolul 1924-ben, franciául 1938-ban. 1938-ban a magyar kiadás már Szerb Antalt dicséri.

Sem Huizinga, sem Szerb Antal nem érte meg a II. világháború végét.

A történelemből a jelen problémáira kereste a választ, de másként, mint az általában szokás: tisztelettel az elsüllyedt világnak, korunktól különböző, számunkra talán fel sem fogható értékei iránt.

A halál gondolata költözött akkor a szívekbe, ezért volt az egészségtelen mohóság az élettel szemben; végső, ideges fellobbanása lanyhuló erőknek; játékra cserélték a szolgálatot, látványosságra a lélek csendes élményét. A megszabott keretekből kihullva, idegek és érzékek kerestek újat a vallásban, gazdaságban, életformában, az új hit egyfajta rajongás lett, nyers határokkal az isteni szenvedést kiélező önkínzó élmény fásult szívek izgatószere…

*


Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár (olaj, 1434)

Az utókor a középszerű festők műveiben is gyönyörködhet, a középszerű költőt viszont elfelejti. Még Lessing is a két műfaj (festészet és irodalom) közötti kifejező módot és megvalósítást tárgyalja száz évekkel később. A 15. század legtöbb írója meglepően szószátyár. Nem ismerik az elhallgatás művészi értékét, a festészettől eltérően, a sajátos vonásokról nem adnak képet, beérik a puszta felsorolással. Módszerük tehát teljesen mennyiségi, míg a festészet minőségi. Az írók mihelyt túllépik a tudósítás határait, kénytelenek kivárni, amíg a toll virtuózai megteremtik a még nem létező „nyersanyagot”, az új szavakat, melyekkel új meglátásokat képesek majd kifejezni. Új hézagpótló szavakat alkotnak, és máig is azt művelik, mert a nem materialista filozófia, amely a transzcendentális titkait feszegeti, úgyszintén nyelvújításra szorul, hiszen a költészettel karöltve a kimondhatatlant ostromolja szüntelenül.

Galilei kis saját gyártotta teleszkópjába az inkvizíció szerzetesei nem voltak hajlandók beletekinteni, nehogy szilárdnak vélt hitük a földgolyó szilárdságában és a geocentrikus felfogásban (hogy a golyóbis, amin élünk, tényleg a világ közepe) megrendüljön. Ez lehetne a sarkalatos középpont, amikor a reneszánsz feltartóztathatatlanul túlszárnyalja a középkor doktriner nézetei. Immár visszavonhatatlanul. A lényeges és esetleges dolgok közötti viszony nem ugyanaz a festészetben és az irodalomban. A festészetben nehéz elválasztani a járulékos elemeket a lényegestől. Minden lényeges! A nőket ábrázoló képek mindig földig érő, pompás ruhába öltöztetett hölgyeket ábrázolnak. A meztelenség nem központi téma, nem élvezeti cikk, nem mindig és nem okvetlenül indokolt. A legtöbb, amit megenged magának (Ádám és Éva kivételével) a kisdedet szoptató Madonna, aki később Michelangelo domborművein, az utcán, a lépcsőkön ülve táplálja csecsemőjét, mint valamennyi olasz anya a sajátját. Igaz, ő olasz, és nem prűd flamand.

Az Arnolfiniak esküvője nem templomban és nem pap előtt kötődik (?), hanem a festő műtermében. Körülöttük minden komoly, sőt komor és mindenképpen mosolytalan. A súlyos bronz kandelábertől kezdve a férj súlyos és idétlen cilinderkalapjáig, vagy a jövendőbeli hölgy súlyos bársonystólájáig, amely a földet söpri, mert sleppben végződik. Egy indokolatlanul túlméretezett palást, hisz áldott állapotának utolsó hónapjában ábrázolja a feleséget. Csak a két pár jobbra-balra ottfelejtett papucsa tanúskodik arról, hogy hús-vér emberekről van szó, akik még az elkésett kézfogót is kesztyűs kezekkel ejtik meg.

El kell mesélnem, mert idekívánkozik, hogy láttam a két Arnolfinit nagyon magas iparművészeti szinten megmintázott kisplasztikán megjelenítve. Fájdalmasan rossz giccs lett belőle. Kegyetlen és nem szándékos tréfa űzött gúnyt személyükből, amikor kiragadta őket környezetükből, amely – vagy amelyhez – szervesen hozzátartoztak. Mint az irodalomban, ha egy-két mondatot kiragadnak a kontextusból. A két Arnolfini csak saját környezetében válik érvényessé, de ott száz–ötszáz–ezer év múlva is helytállnak majd, akárcsak ma vagy egykor.

Vajon mi a titka az igazi művészetnek?

Huizinga műve, hogy úgy mondjam, megér egy misét, írásomban pedig egy második részt, egy folytatást, mert ha igaz, hogy várható egy újabb középkor (márpedig igaz!), az egész más emberanyaggal lesz kénytelen működni, mivel a hitbuzgóság hiányozni fog belőle. A vallásos külsőségek nem adhatnak elegendő támaszt. Az asztrológia babonái talán érdeklődésre számíthatnak horoszkópjaikkal, de ezek a tenyérből, kávézaccból összetákolt járulékok a tömegnek csak nagyon kis hányadát elégítik ki. Ma már lényegesen több írni-olvasni tudó létezik, mint volt egykor a középkorban, de csak kevesen élnek vele, mert inkább folyamodnak az internetről záporozó információkhoz, amely túlteng meg nem emésztett és meg nem emészthető adatoktól.

Tisztázzuk a dolgokat: a maga korában Jan van Eyck éppúgy komornyik (valet de chambre) mint a többi. Személyzet. Abban a korban a szobrászművészet is szolgai jellegű. Egyszerűségükben a bizarrt még úgy tudták érezni, mintha maga a szépség volna. A tiszta művészetet különválasztani a haszontalanságtól és a bizarr játékoktól (amelyet a mi esztétikai érzékünk megkövetel) az akkori ember számára nem létezett. A művészet sohasem volt független a társadalomtól, az életet szolgálta. Társadalmi rendeltetése az volt, hogy a pártfogó vagy ünnepély jelentőségét növelje, nem pedig a művész dicsőségét. Ma nehezen tudjuk elképzelni a művészet akkori helyzetét.

Ebből a szempontból egy festmény sem hasonlítható ahhoz a National Galleryben látható portréhoz, amelyet Jan van Eyck festette Giovanni Arnolfiniről és feleségéről. A festőnek ez egyszer nem isteni lények méltóságát kellett ábrázolnia vagy főúri gőgöt kiszolgálnia; szabadon követhette ihletét, barátait festhette le, házasságuk alkalmából. Vajon csakugyan a Flandriában Jean Arnoulphininek nevezett luccai kereskedőt ábrázolja ez a kép? Jan van Eyck kétszer festette meg ezt az arcot (a második kép Berlinben található); nehéz ugyan kevésbé olaszos fiziognómiát elképzelnünk (?), de Ausztriai Margit leltárában a kép így szerepel: „Hernoul le fin feleségével egy szobában”, úgyhogy nincs okunk kételkedni. A lefestett személyek mindenesetre Van Eyck barátai voltak, ezt ő maga tanúsítja képe szignálásával, leleményesen és gyengéden a tükör fölött ez a felirat áll: Johannes de Eyck fuit hic 1434.

Bár a Van Eyck testvérek és követőik művészete városi környezetben alakult ki, mégsem nevezhető polgári művészetnek. Az egykorú francia, burgundi és holland művészet azért különböző, mert az utóbbi még megőriz valamint a születési helyéről, az isten háta mögötti kisvárosból, például a Haarlemből magával hozott józanságából.

Milyen jól össze tudták egyeztetni a szigorú kegyességet a szélsőséges kevélységgel, fösvénységgel és bujasággal!

A szellem, amelyet a művészet kifejez, azonos a kor már említett szellemével, nem primitív, inkább dekadens, mert ebben az időben már minden részletében áthatotta a vallási gondolat, melynek már bomlása is megkezdődött.

Az irodalmi kifejezés eleinte előnyben volt a festészettel szemben. A szobrászat még ragaszkodott az előző korszakok formális merevségéhez, amikor az irodalom már arra vállalkozott, hogy a kereszt drámáját minden testi-lelki részletében leírja…

Közben a 14. század végére akkorát fejlődött a festői technika, hogy a részletek visszaadásában utolérte, sőt maga mögött hagyta az irodalmat. A Van Eyck testvérek naiv és ugyanakkor kifinomult naturalizmusa, a festői kifejezés új formája, de ha az általános kultúra szempontjából tekintjük, ez is csak annak a tendenciának a kifejeződése, amely a haladó középkor mentális fejlődésének utolsó lépcsőfoka.

A Van Eyck testvérek művészete egy korszak lezárása.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?