Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Egy ’48-as katonatiszt emlékére: bethleni gróf Bethlen Gergely

Az Erdélyi Panteonként is emlegetett kolozsvári Házsongárd temetőben több jeles és a magyar történelemben fontos szerepet játszott személyiség alussza örök álmát. Egyes itt nyugvó személyek (pl. Brassai Sámuel) jelen vannak a város köztudatában, mások azonban nem. Utóbbiak közé tartozik bethleni gróf Bethlen Gergely honvédtiszt, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc résztvevője, a szabadságharc egyik legjelesebb erdélyi törzstisztje. Halálának százötvenedik évfordulóján rá emlékezünk.


Gróf Bethlen Gergely honvéd ezredes (forrás: Wikipédia)

Egyes források szerint Bethlen 1810-ben Marosvásárhelyen,1 más források szerint viszont két évvel később, az akkor Torda vármegyéhez tartozó Abafáján (románul Apalina, Maros megyében) látta meg a napvilágot.2 Az viszont kétségtelen, hogy Erdély egyik legjelentősebb családjából, annak ún. Elek-főágából származott. Felmenői között ott találjuk Bethlen Ferenc főudvarmestert, illetve fiát, a történetíró Farkast, aki I. Apafi Mihály fejedelemsége alatt rövid ideig Erdély kancellárja volt. Édesapja bethleni gróf Bethlen Pál, édesanyja pedig báró Bornemissza Katalin volt.

Bethlen Gergely 1848 előtti életéről viszonylag keveset tudunk. Kétségtelen, hogy jogot végzett, ezt követően (1830-tól) pedig előbb írnok volt a Marosvásárhelyen működő királyi táblánál, majd az erdélyi udvari kancellárián dolgozott.

A forradalom kitörését követően, nevét adományával (20 forint) együtt ott találjuk a honvédelmi célokra adakozó kolozsvári főnemesek között.3 1848 nyarán alszázadosként csatlakozott a Kossuth-lovascsapathoz, azaz a későbbi 15-ös számú (Mátyás) huszárezredhez, utóbb e katonai egység őrnagya, majd ezredese is lett. Gróf Mikes Kelemennel együtt, a huszárezred Kolozsváron megalakult osztályának szervezésébe is bekacsolódott. Jakab Elek a következőképpen jellemzi őt: „egy köpczös, vállas, erős testalkatu, mogorva arczu s kihivó tekintetü barna férfiu, kinek vastag fekete szemöldöktől ivezett szeme csaknem szur, s nyilként lövelli a nézőre szikrázó tüzét, arczizmai mintha gyöngén ránganának, midőn szenvedélylyel szól, de hirtelen szelidre simulnak, ha szivet barátságos szó nyájasan érinti; [...] Neki öröm a küzdelem, keresi a bajt, veszélyben érzi jól magát, sok ‒ s egy halálos ‒ párbaja volt; fölháborodva erős indulatokban tört ki, káromkodik mint egy régi József-huszár, de haragját leküzdve, hamar megjuhászkodik. [...] Úgy lő, mint Tell [Vilmos, legendás svájci íjász], erős kardvivó mint Kemény Simon [katona, aki vértet cserélt Hunyadi Jánossal és helyette esett el az 1442-es nagyszebeni csatában], harczban kegyetlen. mint Kinizsi Pál.”4

1848 őszén részt vett a román felkelők elleni hadműveletekben, így jelen volt az október végi dél-erdélyi harcokban (Aranyos és Maros találkozása, Nagyenyed környéke, Gyulafehérvár‒Balázsfalva).5 Bona Gábor hadtörténész, ahogy Bethlen valamennyi életrajza is, megjegyzi: „Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végig küzdi az erdélyi hadjáratot”.6

Dandártábornokként harcolt a döntő jelentőségű piski csatában (1849. február 9.). Parancsnoki minőségben vett részt a medgyesi ütközetben (március 2‒3.). Utóbbi kapcsán fennmaradt egy anekdota, miszerint Bethlen huszárjai csata közben a Bem József által kijelölt helyen harcoltak, azonban az ellenséges tüzérség jelentős veszteségeket okozott nekik. A parancsnok üzent Bemnek, hogy mitévő legyen, mire az alábbi választ kapta: „Maradjon a helyén addig, amíg csak két huszárja marad! Akkor küldje el az egyiket hozzám a rossz hírrel!”7

Március 11-én ő vezette azt a tartalékhadtestet, amely az esti órákban érkezett meg a nagyszebeni csatatérre, és melynek megérkezése arra késztette Bem Józsefet, hogy támadást indítson a császári‒orosz kézen levő város ellen. Néhány óra múlva a védők visszavonultak déli irányba, és az Erdélyi Nagyfejedelemség legfőbb katonai szervének, a főhadparancsnokságnak székhelye a honvédség ellenőrzése alá került. A nagyszebeni eset kapcsán ki kell emelnünk, hogy a szakirodalomban egy ellentmondás figyelhető meg: a Magyar Hadtörténet első kötetében Bethlen Gergely alezredesként, Hermann Róbert hadtörténész könyvében pedig ezredesi rangban jelenik meg, Bona műve szerint csak 1849. április 7-től volt ezredes.8

Ugyanezen év áprilisában Bethlen több katona- és tiszttársával (pl. Petőfi Sándorral, Czetz Jánossal, Tóth Ágostonnal, illetve Kemény Farkassal) együtt megkapta a Magyar Katonai Érdemrend harmadik osztályát.9


Bethlen Gergely fekete márványból készült 
síremlékének felirata:
„BETHLENI/ Gróf BETHLEN GERGELY
/ 1810–1867/
Harczolt a hazáért 1848 ban/
mint ezredes/
a világszabadságért mint/ olasz tábornok”

1849 májusában őt nevezték ki erdélyi lovassági főparancsnoknak, a következő hónapban pedig ilyen minőségben utazott Magyarországra, hogy onnan lovassági felszerelést, illetve paripákat hozzon Erdélybe. Bethlent egyébként ebben a hónapban újra kitűntették, ez alkalommal a Magyar Katonai Érdemrend második osztályát vette át.

Az 1848-49-es erdélyi és magyarországi események után Bethlent letartóztatták, majd szabadon bocsátották. Amikor megtudta, hogy a hatóságok újra el akarják fogni, a szerb fejedelemségen át külföldre (Franciaországba) távozott. Meglehetősen keveset tudunk arról, hogy az egykori erdélyi lovassági parancsnok az 1850-es években III. Napóleon császár Franciaországában hol, hogyan és milyen körülmények között élt. Az azonban biztosnak látszik, hogy Bethlen Kossuth bizalmas köréhez tartozott, és vélhetően elkísérte a volt kormányzót 1851‒52-es Egyesült Államokbeli útján.10

Párizsban 1859. május 6-án, a Magyar Nemzeti Igazgatóság alakuló ülésén a jelenlevők elhatározták egy magyar légió felállítását Itáliában. A légió három részből állt: egy lovas és két gyalogdandárból, Bethlent, ezredesi minőségben pedig az előbbi egység parancsnokságával bízták meg. A légiót végül nem vetették be a harcokba és, viszonylag rövid fennállása alatt (öt hónap), több akadály lehetetlenítette el működését (eleinte kevesen csatlakoztak hozzá, a légió piemonti hadi irányítás alá került, fegyvert nem kaptak). A légiót szeptember első felében oszlatták fel, Bethlen azonban nem maradt tétlen, ugyanis megszervezett egy kisebb méretű, vegyes (olasz‒magyar) összetételű katonai alakulatot, az ún. Piacenzai huszárokat. Bethlen Gergely megkapta az olasz Szent Móric- és Lázár-rend lovagrendjét.11


Theodor Breidwieser osztrák festő alkotása a piski csatáról (1849. február 9.)

Nevével 1866-ban is találkozunk. Ebben az évben volt ugyanis az olasz‒német‒osztrák háború, amelyben az egységesülő német, illetve olasz állam hadereje megütközött az Osztrák Császárság hadseregével. Annak ellenére, hogy a császári haderő Itáliában több hadi sikert is kivívott (szárazföldön Custozzá-nál, tengeren pedig Lissá-nál), a poroszokkal, a bohémiai Königgrätz (ma Hradec Králové, Csehországban) mellett vívott ütközetben (július 3.) döntő vereséget szenvedett. E háború egyik érdekes mellékeseménye az ún. poroszországi magyar légió megalakulása és fennállása volt. A mintegy 1560 főt számláló légió parancsnokságában kivétel nélkül 1848-as tisztek voltak. Az alakulat parancsnoka tábornoki rangjelzéssel Klapka György (a szabadságharc alatt előbb az I. hadtest, majd Komárom várának parancsnoka), az alakulat főfelügyelője és egyik szervezője altábornagyként Vetter Antal (aki 1848 őszén részt vett a délvidéki harcokban, 1848-49 fordulóján hadügyminiszter-helyettes, 1849 márciusában pedig a magyar hadsereg fővezére), a lovas csapatnem parancsnoka pedig Bethlen volt, tábornoki minőségben. Azt is hozzá kell tenni, hogy a porosz területen szervezett magyar légió lovassága összesen egy huszársvadronból (századból) állt.12

A légió végül 1866. augusztus 3-án átkelt az Északnyugati-Kárpátok egy fontos hágóján, a Jablonkain. Klapkáék azonban hamarosan nagy kerülővel Poroszországba kényszerültek visszavonulni, ugyanis a helyi, szlovák többségű lakosság nem lázadt fel, egyes híresztelések szerint pedig a császári erők elvágták azt az útvonalat, amelyen eredetileg Felső-Magyarország területére léptek. Az alakulat így kudarcot vallott, és ősszel feloszlott.


Sírjának fedlapja a család jól ismert,
kígyós címerével (forrás: Erdélyi Digitális Adattár)

Bethlen Gergely a következő évben ‒ az amnesztia kihirdetése után ‒ hazatért Erdélybe. 1867-ben, karácsony előtt két nappal délután 4 órakor, „sorvasztó lázban” hunyt el Kolozsváron. A gyászjelentés szerint 57 esztendős volt. Temetése három nappal később, Karácsony másodnapján, díszpompával és nagyszámú tömeg kíséretében volt. Ezt megelőzően honvédek, több váltásban 24-én és 25-én őrt álltak a főtéri Rhédey-palotában felravatalozott Bethlen körül. A gyászesemény délután 3 órától kezdődött. A ravatalnál Szász Gerő (1831‒1904) református esperes, a Házsongárdban pedig Haray Viktor (1818‒1882) színész mondott búcsúbeszédet.13 Mindketten az 1848-49-es forradalom hadi eseményeinek résztvevői voltak.

Sírja a temető I. C parcellájának déli részén (helyrajzi szám: 245) található. Eredetileg a Schütz-kriptában (II. B parcella) helyezték örök nyugalomra, majd 1903-ban átvitték a jelenlegi helyére.

Az elhunytat ábrázoló, obeliszken látható fehér márvány domborművet Klösz József (1843‒1922) szobrász készítette.14 A fekete márványból készült obeliszk felirata a következő: „BETHLENI/ Gróf BETHLEN GERGELY/ 1810 ‒ 1867/ Harczolt a hazáért 1848 ban/ mint ezredes/ a világszabadságért mint/ olasz tábornok”, a sír fedlapján pedig fel vannak sorolva mindazon csaták helyszínei és dátumai, amelyeknél Bethlen Gergely jelen volt (Gálfalva, Nagyszeben, Vízakna, Piski/ 1849. jan. 17, jan. 21. márc. 11., febr. 6., febr. 8‒9.), illetve az alábbi, nehezen olvasható szöveg is látható: „Lombardiában Nepoleon herceg vezérkarában 1859./ Alapitotta Piacenzában az első huszárezredet 1860./ Victor Emanuelnek kedvelt katonája volt.” Ugyanitt látható a család címere is: tárcsapajzsban kígyó, felette kilencágú korona látható. A sírhelyet műemlékké nyilvánították CJ-IV-m-B-07839.038 jelzéssel.15

Bethlen Gergely nem alapított családot. A kolozsvári honvédegylet tiszteletbeli elnöke volt. Nevét erdélyi hagyományőrző csapat viseli, az 1983-ban bemutatott Klapka légió (rendező: Hajduy Miklós) című filmben Bethlen Gergely szerepét Ferenczy Csongor erdélyi születésű színész játszotta.

 

JEGYZETEK

1 Bethlen Gergely. In: Magyar Életrajzi Lexikon. I. köt. (A‒K). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 206 o.

2 Bethlen Gergely. In: Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. I. köt. (A‒Cs). Magyar Könyvklub, 2001. 710 o.

3 Jakab Elek: Szabadságharcunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848‒49-re. Budapest, 1880. 279 o.

4 Uo. 309‒310 o.

5 Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 21. köt. Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harcának katonai története. Budapest, 1928‒1940. [http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0021/2112.html] Megtekintve: 2017.07.25.

6 Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. I. köt. Miskolci Egyetemi Kiadó, 2015. 192 o.

7 Petőfi Népe. 46. évf., 63. sz., 1991. március 15.

8 Borus József (szerk.): Magyar Hadtörténet. I. köt. Zrínyi Katonai Kiadó, 1985. 503 o. Vö. Hermann Róbert: 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete. Korona Kiadó, Budapest, 2001. 255 o.; Bona: Uo.

9 Németh György: „A hadi készületek iránt sietőleg rendelkezek.” Gál Sándor ezredes székelyföldi tevékenysége 1849. januárja és májusa között. In: Murányi János (szerk.): A Csíki Múzeum Évkönyve 2005. Társadalom- és Humántudományok. Csíkszereda, 2006. 136 o.

10 Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon. 1849–1865. I. köt., Franklin-Társulat, Budapest, 1922. 366, 386 o. [http://mek.oszk.hu/16300/16396/pdf/16396_1_2.pdf] Megtekintve: 2017. 08.07.

11 m. „honvédegylet” gyászjelentése. In: Magyar Polgár. 1. évf., 93. sz., 1867. december 29.

12 Magyar Hadtörténet. I. 572 o.

13 Gr. Bethlen Gergely. In: Magyar Polgár. 1. évf., 92. sz., 1867. december 25.; Gróf Bethlen Gergely. In: Magyar Polgár. 1. évf., 93. sz., 1867. december 29. Haray Viktor gyászbeszéde megjelent a sajtóban is: Haray Victor bucsu-beszéde Bethlen Gergely tábornok felett. (Dec. 26-án). In: Magyar Polgár. 1. évf., 93. sz., 1867. december 29.

14 Gaal György: Tört kövön és porladó kereszten. Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben. Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2010. 111‒112 o., 190 o.

15 Lista monumentelor istorice 2015. Județul Cluj. 1047 o. [http://www.klmt.ro/webfm_send/118] Megtekintve: 2017.07.25.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

kodály zoltán

Lapunk fennállásának 70. évforduló ján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat.

Taufer János

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában.

Az ókori Róma emlékezete végigkísérte a középkori krónikákat és történeti tudatot is. Az egykori birodalom mintegy kétezer városának emlékanyaga, romjai és az újszövetségi hagyományokban túlélő emlékezete továbböröklődött nemcsak a középkori, de különös hangsúllyal a reneszánsz és felvilágosodás kori történeti irodalomban és politikai ideológiákban is.

Ha Kolozsvár felől a nemzetközi műúton halad­va felérünk a Dobogó-tetőre: szélesre tárul előt­tünk az Aranyos völgye. Óriási porfelhő gomolyagba burkolva felbukkan Torda modern ipari tája füstölgő gyárkéményeivel, robusztus iparcsarnokai­val, szabályos háztömb soraival. Mögötte nyúlik el a Keresztesmező, hátterében pedig sejtelmesen emel­kedik ki az Erdélyi Érchegység sziklabércei, köztük a Székelykő. A jelentős iparváros középpontjában már távolról magára vonja a figyelmet Ótorda két impozáns épülete: a katolikus templom oldalnézetű képe és a református templom égbenyúló kőtornya. Így olvad össze egységes képbe a jelen és a múlt beszédes valósága, a természet és ember tájformáló erejének megannyi alkotása. 

Bárhonnan közelítsük meg a Csehországból Erdélybe szakadt festő, Melka Vince pályáját, életének meghatározó élményei Rudolf trónörökös egykori erdélyi vadásza­taihoz kapcsolódnak, melyek főbb műveiben örökítődtek meg, és folytatódtak ugyan­ilyen érzelmi töltettel vég nélküli természetjárásaiban, miközben népi életképek áradó bőségű termését gyűjtögette mappáiba. ... Az Erdélyi Múzeum Egyesület­ gyűjteményeiből ­létrejött egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum fényképtárában maradt meg az a századforduló idejére keltezhető,­ üvegle­mezre rögzített­ portré,­ amelytermészetjárásai közben örökítette meg­ a ­festőt.

Tavaszy Sándor (1888. február 25, Marossárpatak–1951. december 8, Kolozsvár), református egyházi író, a múlt század első felének meghatározó erdélyi filozófiai gondolkodója, teológiai tanár, püspökhelyettes. Műveiben főleg a korabeli európai egzisztencializmus hirdetője volt. Egyházi és egyetemi tanári munkássága mellett széleskörű közéleti tevékenységet is folytatott, élete során vezető tisztségeket töltött be az EME, az EMKE és az EKE intézményeiben is. Szakírói elfoglaltságán kívül, a két világháború között számtalan kisebbségi magyar folyóiratnak volt szerkesztője vagy munkatársa. Publicisztikájában mindig határozott, de józan cselekvésre buzdította az erdélyi magyar közösséget, kiemelve azokat az ellentmondásokat is, amelyek belülről feszítették kisebbségben élő népcsoportunkat. Az alábbi írások a Pásztortűzben jelentek meg 1936-ban, megállapításainak akkori időszerűsége ma is érvényesek, és meggondolandók. Ezekkel a rövid publicisztikákkal emlékezünk a 130 évvel ezelőtt született Tavaszy Sándorra, Erdély egykori kiváló személyiségére.

Purjesz Zsigmond

A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”. (...) Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat. 

Kendi Finály Henrik (1825–1898)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe.

Wesselényi Ferenc egykori síremléke

Ha valaki a lengyelországi Krakkóban felkeresi a város ferences kolostorát (Plac Wszystkich Świętych 5.), akkor annak kerengőjében egy, a földön fekvő és a fal felé fordított vörösmárvány sírkőtöredéket pillanthat meg. És hogy kit ábrázol ez a csonka, páncélos férfialak? Nos, ez a torzó valamikor egy hazánkfia, az első Wesselényi báró, Wesselényi Ferenc sír­emléknek a részét képezte.

mithras

Mithras alighanem az egyik legismertebb ókori istenség a 21. század embere számára. Bár a köztudat és a hagyományos tankönyvek nem a klasszikus, görög–római panteon istenalakjai között tartják számon, Mithras kultusza majdnem minden elemében klasszikus: görög (hellenisztikus) és római. Népszerűsége ma annak is köszönhető, hogy Indiában még mindig él az avestai Mitra kultusza, az istenség neve pedig a 19. század nagy kutatói – elsősorban Franz V. Cumont és Ernest Renan révén – tévesen „perzsa istenként”, a kereszténység „konkurenciájaként”, a legmisztikusabb ókori vallások egyikeként kerültek a köztudatba. A 17. század óta folyamatosan előkerülő nagyszámú Mithras emlékművek pedig Európa-szerte állandó figyelemnek örvendtek és örvendenek mind a mai napig.

…a reformáció sokat profitált a humanizmusból, elsősorban az oktatás és a tudományosság terén. A középkori egyetemeken tanított tárgyak foglalata akkor tájt a hét szabad művészet volt.

Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.

Az egyházban ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó változásra, megújulásra van szükség, máskülönben stagnáló élettelen, befásult klubbá alakul. Ahhoz viszont, hogy ez a változás ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van stabil pontokra, amelyekhez igazodhatunk. Ebben segít a reformáció példája, melynek legsarkallatosabb útjelzője a Biblia tanulmányozása, és az Istennel ápolt személyes kapcsolat volt.

a reformáció genfi emlékműve

A protestáns reformáció félévezredes évfordulóján, amikor a nyugati társadalom arculatát markánsan meghatározó szellemi folyamat eredményeit próbáljuk csokorba gyűjteni, e tekintetben is lenyűgözheti a szemlélőt Erdély egyedi világa. Nincs ugyanis egyetlen olyan hely sem Európában, ahol olyan sajátos felekezeti paletta alakult volna ki, mint nálunk.