Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az első Wesselényi báró krakkói sírköve

Ha valaki a lengyelországi Krakkóban felkeresi a város ferences kolostorát (Plac Wszystkich Świętych 5.), akkor annak kerengőjében egy, a földön fekvő és a fal felé fordított vörösmárvány sírkőtöredéket pillanthat meg. És hogy kit ábrázol ez a csonka, páncélos férfialak? Nos, ez a torzó valamikor egy hazánkfia, az első Wesselényi báró, Wesselényi Ferenc sír­emléknek a részét képezte.


Wesselényi Ferenc korabeli ábrázolása

Wesselényi Ferenc a Nógrád megyei eredetű nemesi családból származó, Wesselényi Farkas és Segnyey Dorottya második fiaként, a 16. század közepén látta meg a napvilágot. Ifjúkorától Báthory István erdélyi fejedelem szolgálatában állt, majd amikor Báthoryt lengyel királlyá választották, követte urát Lengyelországba, ahol udvari kamarásként az uralkodó egyik legbizalmasabb embere lett. 1582. április 3-án magyar bárói címet kapott, majd egy hónappal később, május 13-án Krakkóban, a waweli székesegyházban feleségül vette Bekes Gáspár özvegyét, Szárkándy Pál és Nyáry Krisztina lányát, Szárkándy Annát. Házasságukból négy gyermek származott. István szörényi bán (gróf Wesselényi Ferenc nádor édesapja); Anna, Csáky István felesége; Pál főispán (báró Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” szépapja) és Erzsébet, Paweł Sapieha litván alkancellár felesége. Wesselényi Ferenc felesége révén hozzájutott a Krakkó főterén álló bárányos házhoz és Lanckorona birtokához. 1583-ban megszerezte Dębno várkastélyát, majd 1584. március 6-án adományként kapta Báthory Istvántól a Szilágy vármegyei Hadadot és Zsibót. 1590. április 7-én Báthory utódjától, III. Zsigmond királytól lengyel indigenátust nyert. Báró Wesselényi Ferenc Krakkóban, 1594. július 16-án hunyt el. Halála után földi maradványait a krakkói ferences kolostor templomában helyezték örök nyugalomra. Vörös márvány síremlékét pedig valószínűleg a neves lengyel-olasz építész és szobrász, Santi Gucci készítette el.


Wesselényi Ferenc egykori síremléke

Mint már említettem, ennek a sírkőnek csupán egy töredéke található meg a ferences kolostorban. Történt ugyanis, hogy 1850-ben tűzvész pusztított a templomban, és annak belső berendezése teljesen megsemmisült, a falain elhelyezett síremlékek pedig erősen megrongálódtak, majd a felújítási munkálatok során ezeket a sérült sírköveket – köztük Wesselényi Ferenc csonka szobrát is – a kolostor kerengőjében helyezték el.

Szerencsénkre azonban a síremléknek mind a felirata, mind a rajza fennmaradt. Ez utóbbit, egy, még a tűzvész előtt készült kőrajzot ugyanis Maksymilian és Stanisław Cerch 1904-ben publikálta. A latin nyelvű sírfelirat szövege – melyet először 1655-ben közöltek le nyomtatásban – pedig így szólt:

Magnif: ac Generosus Dnus,/

D. Franciscus de Wesseliny

Siemnen. Melinen. Capitaneus,

Baro in Hadat,

Haeres in Dembno,

Vir Catholiciss. & prudentiss.

HIC

Patre Wesselino,

Insigni virtute et armis viro,

NATVS

In primo aetatis flore, uná cum illo Steph. Battor. Palat. Transylu. placens eidem, reperit maiorem in rebus bellicis experientiam, commendatus. Et pauló post, exortis simultatibus inter illos Principes, Stephanum Bathoreum, & Gasparum Bekessium, fideliter suo Principi adhaerit; Interim Stephanus Rex Poloniae declaratur, suum Patronum cliens sequiter, cum Rege omnia pericula pugnae Gedanem. Poloc. Vielikoluc. & Plescou. strenué superat, mortuo illo DD. Gasparo Bekessio relictam Viduam Generosam DD. Annam Zarkadi, suasu Regis uxorem ducit, vivente adhuc Rege peregregio, merito concensu Ordinu Civis Polonus declaratur, optimé tandem de Repub. meretur, dum demortui Regis voluntantem, quae ex re Reipub. erat, Senatoribus declarat. Moritur non sine magno, moerore suorum, praecipué charissimae Coniugis, quae ut vivo fida monumenta annis praestitit, ita mortuo eadam exhibuit: obdormiuit in Domino, Anno Domini, 1594. Iulij 16. Aetatis 40.


Wesselényi Ferenc sírkőtöredéke napjainkban

A fenti sírfeliratból – melyet Petneki Áron fordított le – megtudhatjuk, hogy „a nagyságos és nemzetes úr, Wesselényi Ferenc úr, seimniciai kapitány, hadadi báró, Dembno örökös ura, a legkatolikusabb és legbölcsebb úr, a harci erényekben jeleskedő Wesselényi atyától született. Életének első virágjában ama Báthory István erdélyi vajdával, annak tetszését elnyervén, nagyobb tapasztalatra tett szert a hadviselés tudományában. Nem sokkal ezután, midőn viszálykodás támadt a két fejedelem, Báthory István és Bekes Gáspár között, hűségesen kitartott ura mellett. Közben Istvánt Lengyelország királyává kiáltották ki. Az alattvaló követte patrónusát, s a királlyal együtt a danckai, polocki, velikije luki és pszkovi háború minden veszélyét serényen kiállta. Meghalván ama Bekes Gáspár úr, meghagyott özvegyét, a nemzetes Szárkándi Anna úrnőt a király akaratával feleségül vette. Még e jeles király életében a rendek méltó egyetértésével lengyel polgárrá választották. Méltónak is bizonyult aztán a köztársasághoz, midőn a szenátoroknak kinyilvánította az elhunyt király végakaratát a köztársaságot illetően. Halála nagy fájdalmára volt övéinek, különösen hőn szeretett feleségének, aki miként életében hű volt hozzá, holtában is az maradt iránta. Az Úr 1594. évében július 16-án aludt el az Úrban, negyven éves korában.”

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A tövisi előnevű báró Bálintitt (más helyeken Bálintith) család állítólag 1349-ig tudja visszavezetni családfáját. Nagy Iván szerint a 16. század elején telepedtek át Erdélybe, utódaik mind ott élő, híres családok gyermekeivel házasodtak össze. A két utóbbi leltár biztosan a családapa, Zsigmond nevéhez köthetők. Magáról a családról nagyon kevés adat maradt fönn. Azokat az elemeket, amelyek jelen íráshoz tartoznak, természetesen igyekeztünk összegyűjteni.

A 19. század második felében a szamosvölgyi vasút megépítésének lehetősége fontos célkitűzése volt Szolnok-Doboka vármegye érdekvédelmi szerveinek. Az ügy hosszú ideig elhúzódott, ugyanis a pályát fővonalként akarták kiépíteni, de nem volt hozzá elég pénzügyi alap. A megoldás végül Szolnok-Doboka vármegye főispánjának, báró Bánffy Dezső a fejéből pattant ki, ugyanis javaslatára mellékvonal jellegű pálya építése mellett döntöttek, így dolgozták ki az előtanulmányokat, illetve terveket, és így kérték az engedélyeztetését is. 

Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.

Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. 

Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.

Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.

A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a mú­zsák­hoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. 

A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. 

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.