Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Dobsinától Kolozsvárig

Reményik Sándor családfája

Nagy veszteség érte 1941. október 24-én a magyar irodalmi életet: elhunyt Reményik Sándor, az „erdélyi költőfejedelem”. A 20 század Végvári néven is ismert egyik legjelentősebb magyar költője, befejezve küzdelmes földi pályafutását, végleg elfoglalta helyét a halhatatlanok birodalmában.

A mindössze 51 éves költőt a kolozsvári református egyház Kismező utcai Diakonissza korházában érte a halál, ágyánál szeretett húga, Imre Kálmánné Reményik Sarolta virrasztott. A lelki és testi betegségektől meggyötört élettelen testét a lutheránus templomban ravatalozták fel, innen kísérték nagy részvét mellett utolsó útjára október 26-án a Házsongárdi temetőbe, és helyezték örök nyugalomra a Reményik család sírkertjébe szülei és az itt nyugvó rokonai mellé.

Bár már fiatal kora óta különböző betegségekkel küzdött, Reményik Sándor mégis mindig az életet hirdette, s még az egyik legutolsó versében (Béke, 1941. május 16.) is arról ír, hogy bár „szenvedni elkerülhetetlen” élni azért mégis jó.


A költő édesanyja fiatal korában

A költő halála a kolozsvári Reményikek férfi ágának a kihalását is jelentette, ő volt ugyanis a család utolsó, kolozsvári férfi leszármazottja. Az 1943-as kiadású Kolozsvári Lak- és Címjegyzékben már nem szerepel Reményik nevű kolozsvári lakos, a család Szentlélek (ma Virgil Fulicea), valamint a Donáth úti ingatlanjainak tulajdonosaként dr. Imre Kálmánné Reményik Sarolta, a költő Budapesten élő húga szerepel.

A felvidéki nemes ősök

A Kolozsvárra elszármazott Reményikek felvidéki nemesi családból eredeztethetőek. Steven Tötösy de Zepetnek irodalomtörténész, nyelvkutató A magyar történelmi nemesség listáján három felvidéki Reményik nevű nemes családot is említ csetneki, oláhpataki és olsvai előnevekkel.

Borovszky Samu (1860–1912) történész által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai című monográfia Gömör-Kishont vármegye nemes családjai című fejezetében (írták dr. ifj. Reiszig Ede és dr. Sarlay Samu) a Reményik családdal kapcsolatban ezt olvashatjuk: „Eredetileg trencséni család, 1659. október 20-án szerezte nemességét és ott hirdette ki”. Hogy miért kapta a nemesi címet, és hogy mikor kerültek Gömör-Kishont megyébe, nem tudni, de az 1703. évi nemesi összeírás már említést tesz az Oláhpatakon élő, és ott birtokokkal rendelkező Reményik családról. Valószínű innen kerülhettek az Oláhpataktól néhány kilométerre, északabbra fekvő Dobsinára, a költő Reményik Sándor apai felmenőinek lakhelyére. Ezt megerősíti dr. Szontágh Sándor A Dobsina-i Szontág házról című, Dobsina 600 éve (1326–1926) emlékkönyvben megjelent írása is, amelyben a szerző, a négy dobsinai nemes család közt, a Reményik családot is megemlíti.

Reményik Sándor őseinek nemesi származását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az anyakönyvi bejegyzésekben a Remenik/Remenyk (korábbi névváltozatok) nevek előtt ott található a „nobilis” latin, vagy annak német változata a „von” előtag, ami egyértelműen a nemesi rangot jelenti.

Dobsina, az ősi fészek

Reményik Sándor anyakönyvi bejegyzésekkel is bizonyítható, időben a legtávolabbi felmenői dobsinai származásúak voltak. Dobsina (szlovákul Dobsiná, németül Dobschau) a történelmi Magyarország Gömör-Kishont vármegyéjének egyik legjelentősebb bányászvárosa volt, ma a Szlovákiához tartozó Kassai kerület Rozsnyó járásához tartozik. A Gömör-Szepesi-érchegység középső részén, Rozsnyótól 26 km-re észak-nyugatra fekvő település kialakulását a környék gazdag színesfém- és vasérckészletének köszönheti. Már az első tatárjárás előtti időkben is ismert bányatelepülés volt, amelyet a német nyelvterületekről (feltehetőleg a szomszédos Szepességből) ide költözött telepesek létesítettek.


Dobsina Reményik Sándor idejében

Az első írásos adatot a dobsinai bányásztelepülésre vonatkozóan IV. Béla királyunk 1243. június 3-án kibocsájtott adománylevelében találjuk, miszerint, a tatárjárás idején kiváló érdemeket szerzett Bebek családnak adományozza Gömör vármegye nagy részét, a hozzá tartozó, Dobsinát is magába foglaló csetneki uradalommal együtt. Később, a 17. század derekán a csetneki birtok a Reményik nemesi család tulajdonába került – innen a család csetneki előneve. A bányatelepülés 1326-ban városi rangot nyert. A magukat bulénereknek nevező és a buléner nyelvet (sajátos német nyelvjárás számos magyar és tót jövevényszóval) beszélő, bányászattal és fémfeldolgozással foglalkozó szorgalmas lakóinak köszönhetően, a 19. század végéig, 20. század elejéig tartó töretlen fejlődését még az időnkénti török dúlások (az 1584. október 14-i betöréskor 350 lakost hurcolnak el) sem tudják megállítani.

Mikulik József dobsinai születésű ügyvéd és történész (aki dr. Szinnyei József, a történész életrajzírója szerint nem más, mint a Rozsnyó körüli Betz Sándor erdőmester veje, azaz Reményik Sándor édesanyjának a sógora) A bánya- és vasipar története Dobsinán című, 1880-ban közölt tanulmányában így ír szülővárosáról: „Dobsina városa a bánya- és vasiparának köszöni eredetét, kora felvirágzását, megalapított jó hírét és régi gazdagságát, de viszont ezen őstermelés virágzásától függ jövője is.” Írásának, az itt élő és bányászattal foglalkozókról szóló részében megemlíti a Reményikeket is, akik közül Reményik Andrásnak 1725-ben 46 bányamezeje van, míg Reményik Jakab nemcsak bányákkal, hanem vashámorral is rendelkezik. Nem tudjuk, hogy milyen rokoni viszony létezett a fent említett Reményikek és a költő, adatokkal is bizonyítható felmenői között. Azt viszont igen, és ezt a korabeli anyakönyvek is bizonyítják, hogy Reményik Sándor felmenői több nemzedéken át itt születtek ebben a felvidéki bányavárosában.

A dobsinai felmenők

A költő adatokkal is bizonyítható, időben legtávolabbi felmenőjének a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapja tekinthető. Ő, és Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvben) felesége feltehetően 1700 körül születhettetek. Nem tudunk sokat róluk, de az anyakönyvi bejegyzések szerint 1724 és 1730 között négy gyermekük született: Johannes (1724. szeptember 9.– ?), Dorothea (1727. március 31.–?), Ana Mária (1728. december 19. –?) és Mathia (1730. december 17. –?).

A négy gyermek közül utóbbi, a legfiatalabb Reményik Mathia/Mátyás a költő ükapja, aki 1761. január 27-én házasságot kötött bizonyos Susanna Czizerinnel (valószínűleg magyarosan Csiszér Zsuzsanna), akitől hét gyermeke született, öt leány és két fiú. Ők, születési sorrendben a következők: Anna Susana (1764. február 10.), Johannes (1767. augusztus 6.), Mária (1770. május 3.), Ana Mária (1773. március 15.), Mathias (1775. április 13.), Esther (1776. augusztus 31.) és Sophia (1786. július 18.).

Az 1767. augusztus 6-án született Johannes Remenik, azaz Reményik János – a költő dédapja – a szintén Dobsinán élő Georgii Gőmery (Gömöri György) és Esthera Szojkin (Szojkin Eszter) házaspár Mária (született 1777. június18-án) nevű leányát vette feleségül. A házasság igen termékenynek bizonyult, összesen kilenc gyermekük született, sőt, az apának egy házasságon kívül fia is volt. Az 1796 és 1817 között, tehát csaknem 20 év alatt született tíz gyermek közül a legelső, az 1796. február 13-án világra jött Mathias (Mátyás). Ő az első Reményik, aki, amint azt a továbbiakban látni fogjuk, Kolozsvárra került. Mátyást követően születtek Susana (1797), Esthera (1799), majd a századforduló után Anna Mária (1800), Joannis (1802), majd egy hosszabb szünet után az utolsó leány, Justina (1810). Ezután már csak fiúk születnek: Ludovicus – a költő nagyapja – 1812-ben, Carolus 1815-ben és végül Simon 1817-ben. Közben 1814-ben, vízkereszt napján megszületett az apának egy házasságon kívüli, bizonyos Gáll Mária (aki szintén Czizerin leány volt, és 1771-ben született) nevű nővel való kapcsolatából egy féltestvér is, aki születésnapjára való tekintettel a Gasparus Melchior Baltazar (Gáspár Menyhárt Boldizsár) keresztneveket kapta. (2. sz. tábla)

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a dobsinai anyakönyvben a dédszülők gyermekeinek a születési bejegyzéseinél minden esetben az apa, Mathias/Mátyás neve előtt ott szerepel a nobilis előtag, ami egyértelműen bizonyítja a család nemesi származását. A másik érdekesség, amit érdemes kiemelni, az hogy Reményik Sándor apai dédapjának, Joannes Remenik Anna Mária nevű leánya, a szintén dobsinai Páck (Pákh) Mihállyal (Reményik Sándor édesanyjának a nagyapja) kötött házassága révén, anyai ágon a költő dédanyja volt.

A kolozsvári korszak kezdete

A 19. század közepétől kezdődően Dobsinán és környékén a bányák kimerülése következtében a bányászat és a fémfeldolgozó ipar fokozatos hanyatlásnak indult. Ezzel egy időben kezdetét vette az addig oly virágzó és gazdag bányaváros lassú gazdasági hanyatlása, lakosainak elszegényedése. Ennek legszomorúbb következménye pedig az elvándorlás lett, a munka nélkül maradt, bánya- és fémiparban dolgozók ifjabb nemzedéke kénytelen volt máshol munkát keresni. Sokan közülük a távoli Amerikai Egyesült Államokban próbáltak szerencsét.


A Szentlélek utcai régi Reményik-ház Kolozsváron

Reményik Sándor dobsinai dédapjának legidősebb fia, Mátyás is az elvándorlás útját volt kénytelen választania. Ő a 19. század elején hagyta el szülőföldjét, s ha nem is a messzi Amerikában, de a szülővárosától így is eléggé távol eső Kolozsváron próbált szerencsét. Vaskereskedéssel kezdett foglalkozni, és rátermettségének, szorgalmának köszönhetően sikerült aránylag rövid időn belül megvetnie a lábát választott városában. Valószínű, hogy meg lehetett elégedve az itt szerzett tapasztalatokkal, körülményekkel, mert nemsokára ide csábította a nála jóval fiatalabb öccsét, Lajost, illetve a szintén fiatalabb féltestvérét, Gáspárt is. A „vas­árus” Reményik testvérek 19. század közepe táján már Kolozsvár – Ürmössy Lajos megfogalmazása szerint (lásd: Kolozsvár kereskedelme és ipara története) – „elsőrendű” kereskedőinek számítottak, olyanok mellett, mint Dietrich Sámuel vagy Krémer Samu.

Reményik Mátyás családjáról nem sok adat maradt fent. A dobsinai anyakönyvi bejegyzések szerint Juditha Betze nevű feleségétől három leánya született (Johanna, Amália és Ludovica), de sorsuk alakulásáról tudomásom szerint nincsenek adatok. Reményik Mátyásról, az első kolozsvári vaskereskedő Reményikről viszont tudjuk, hogy Kolozsvár egyik gazdag és megbecsült polgára volt. A Szentlélek (ma Virgil Fulicea) utca 8. szám alatti saját házában (a ház még ma is létezik) lakott, de emellett a Szentegyház/Iuliu Maniu utcában is volt háza. Virilisként, tehát mint az egyik legtöbb adót fizető polgár, a város Törvénybizottságának tagja is volt. Az 1876-ban bekövetkezett haláláról a budapesti Vasárnapi Újság 1876. június 4-i számában (sajnos a nevét tévesen Mihálynak írták) is hírt adott. Ő volt az első kolozsvári Reményik, akit az evangélikus-lutheránus sírkertben temettek el.

A vaskereskedő nagyapa

A Kolozsvárra került három Reményik testvér közül talán Reményik Lajos – a költő nagyapja – vitte a legtöbbre. Az anyakönyvi bejegyzés szerint 1812. február 26-án született Dobsinán.

Kolozsvárra kerülve, bátyja mellett tanulta ki a mesterséget, majd, mint vaskereskedő a Bánffy palota mellett egykor álló Tivoli ház földszintjén működő Dietrich-féle vaskereskedésben dolgozott. Erről a korszakról a később híressé vált nagykárolyi származású festőművész, Ligeti Antal (1823–1890) is megemlékezik, akinek az 1885-ben tett kolozsvári látogatása alkalmával a Kolozsvári Közlöny 1885. június 18-án megjelent száma ezeket írta: „Ligeti Antal, mint meséli, 40 évvel ezelőtt állandó lakosa volt Kolozsvárnak. Akkor, mint a régi Wendlé cég (a későbbi Dietrich cég elődje) kereskedő növendéke volt (…). A piacunkon máig fennálló Reményik és Fia cég alapítójával, Reményik bácsival inaskodott és jó kedvvel rajzolgatott. Egy ízben a régi bolond Samu, a »csuka legyen belőled« szavajárásáról ismert csendes őrült megjelenvén a boltban, Ligeti lerajzolta, s otthon oly sikerülten dolgozta ki, hogy Szatmári Károly Romániában ma is élő festő, akkor már jó nevű művész, a boltinas rajzát kőbe metszette, s 5000 példányba sokszorosította.” Ehhez, az egyébként igen érdekes visszaemlékezéshez hozzá kell tenni, hogy a 19. század derekán, amikor Ligeti Kolozsváron inaskodott „Reményik bácsi”, azaz Reményik Lajos nem inasként, hanem már a harmincas éveiben járó kereskedőként tevékenykedett az említett boltban.

Reményik Lajos, ahogy az idők és a körülmények megengedték (ne feledjük, ebben az időben zajlott az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc) megnősült. Feleséget Felvidékről választott magának a nála 18 esztendővel fiatalabb Nickl Matild (1830–1912) személyében. Házasságukból öt gyermek született, akiket, Mihályt kivéve, érdekes módon a dobsinai lutheránus templom anyakönyvébe jegyeztek be. A keresztszülők, Mária, Viktor és ifj. Lajos esetében az apa testvére, Gáspár, anyai részről Nickl Amália voltak, születési helyül pedig a dobsinai 739-es számú ház van megjelölve. Az ifjabb Lajos esetében a keresztelési szertartást, illetve a bejegyzést egy Remenyk nevű pap végezte, aki nem más, mint Reményik János (1802. május 20.–?), az apa testvérbátyja, és aki 1848 és 1859 között lelkészként a dobsinai lutheránus templomban teljesített szolgálatot.

Az elsőszülött gyermek, Mária Ma­thild a későbbiek során férjhez ment a kolozsvári polgári iskola tanárához, Czirják Alberthez (1847–1888). A házasságból születő Mariska (1876–1943) nevű lányuk ifj. dr. Genersich Antallal kötött házassága révén rokonságba került az egy ideig a kolozsvári Egyetem híres kórbonctan professzorának, id. dr. Genersich Antal családjával.

A családfő Reményik Lajos két fia, Viktor és Mihály a családi hagyományt folytatva szintén az apjuk mesterségét választották. 1878-ban közösen átvették a Dietrich-féle vaskereskedést, és Reményik Lajos és Fiai név alatt működtették tovább, kezdetben a régi helyen, a Tivoli házban, majd ennek lebontása után a Főtér 23. szám alatti ingatlan keleti szárnya földszintjén. A cég jogi és egyéb ügyes-bajos dolgait a jogi végzettségű ifj. Reményik Lajos, a költő kedvenc nagybátyja intézte.

Reményik Károly, a költő apja

A vaskereskedő Reményik család Károly nevű fia érettségi után a budapesti Kir. József Műegyetemre iratkozott, amelynek építészeti szakosztályát az 1879–1880-as tanévben végezte el, majd 1883-ban, elsőként Kolozsvárról, építészmérnöki oklevelet szerzett. Tanulmányai befejeztével megnősült, és akárcsak édesapja, ő is felvidéki lányt vett el feleségül: a Dobsinától nem messze levő Jólész nevű településen élő Bretz család Mária (1863–1930) nevű lányának kérte meg a kezét. A fiatal házaspár Kolozsváron telepedett le, és a Király/I. C. Brătianu és a Minorita/Hermann Oberth utcák délkeleti sarkán lévő Toldalagi–Korda-palota emeletén béreltek lakást. Ebben a házban született meg nemsokára első gyermekük, a későbbi költő, aki az anyai nagyapa után a Sándor nevet kapta. Az immár háromtagú család nemsokára átköltözött a Szentlélek utcai 6. szám alatti új egyemeletes házba, amelyet a fiatal építészmérnök maga tervezett és épített fel a régi földszintes ház helyén. A következő két lány, Sándor húgai, a mindössze egy évet élt Mária (1892–1893) és Sarolta (1894–1948) már itt születtek.

Sajnos, azokban az időkben csak építésztervezői munkából Kolozsváron nem nagyon lehetett megélni, a nagyobb, államilag is támogatott építkezések, beruházások terveinek elkészítése az ismertebb és főleg nagyobb befolyással bíró budapesti tervező irodáknak jutott. Ezért aztán Reményik Károly is saját építkezési céget alapított, amely rövidesen a város egyik legismertebb építőipari vállalkozása lett. Szakmai tudását, rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az általa vezetett cég egyre-másra nyerte a versenytárgyalásokat, kapta a legjelentősebb építkezésekre szóló megbízatást. A Reményik Károly nevéhez fűződő legjelentősebb kolozsvári épületek közül említem a Neológ Zsinagógát (1886–87, tervező Hégner Izidór), a Ferenc József Tudományegyetem keleti és nyugati szárnyát (1893–97, tervezte Meixner Károly és Alpár Ignác), a János Zsigmond Unitárius Kollégiumot (1899–1901, Pákei Lajos tervei alapján), a Mikó utcai Országos Karolina Kórház épületeit (1897–1905, tervezők Korb Flóris és Giergl Kálmá), az Egyetemi Könyvtárat (1906–1907, Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján).


Reményik Sándor édesanyja, húga, édesapja társaságában a Donáth úti tornyos villában

Reményik Károly nemcsak megbecsült szakember, hanem ismert közéleti személyiség is volt. Számos szakmai és egyéb közösségi szervezetnek, egyletnek volt a támogatója, tagja, vagy éppenséggel alelnöke, elnöke. A kolozsvári lutheránus egyházközség példamutató tagja, 1912 és 1924 között gondnoka is volt. A politikától sem tartotta távol magát, az első világháborút lezáró párizsi békeszerződés, illetve az impériumváltást követően Erdélyben megalakult Országos Magyar Párt tevékeny tagja, 1929-től pedig a Kolozs megyei tagozat elnöke volt. A mindvégig tevékeny építészt és közéleti személyiséget 78 éves korában, 1935-ben érte a halál. A Reményik család sírkertjébe temették el, szeretett felesége és két, már itt nyugvó fivére mellé. (Reményik Károly életéről, tevékenységéről részletesebben a Szabadság napilap 2016. június 21-i számában megjelent, Kolozsvár első okleveles építészmérnöke: Reményik Károly, a költő apja című írásomban olvasható.)

A költő édesanyja

A költő édesanyja, amint az előbbiekben láthattuk, a felvidéki Jólész nevű faluban született 1863. július 15-én. A jelenleg Szlovákiához tartozó, a magyar határhoz közeli Krasznahorka várának lábánál fekvő Jólész (Jovice) 1318-ban már kifejlett község volt, de első írásos emlékek csak 1352-ből való. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a 455 lakos túlnyomó többsége magyar ajkú, míg 2011-ben a falu 726 lakója közül 546 magyarnak, 130 szlováknak vallotta magát. Az akkori kis településnek nem lévén temploma, az újszülöttet Dobsinára vitték megkeresztelni, ahol augusztus 4-én a Mária Anna Izabella nevet kapta.

Édesapja a rozsnyói kerület erdőmérnöke Alexander Betz/Betz Sándor, édesanyja Pack (Pakh) Mária Michael Pack és Ana Maria Remenik lánya volt. Betz Mária anyai nagyanyja, nem más, mint Reményik Sándor nagyapjának édes nővére, és ily módon a költő anyai részről is „kapott” egy Reményik dédszülőt. Hantz Lám Irén A lámpagyújtogató című könyvében így ír Reményik Sándor édesanyjáról: „Bretz Mária írói vénával megáldott nő volt: verselt, sokat mesélt gyermekeinek érdekes, általa kitalált meséket. Verseit németül írta, mesélni magyarul mesélt. Sorsa a későbbiekben tragikusan alakult, mivel nagyon fiatalon elvesztette hallását, és éveinek legnagyobb részét süket csendben élte le. 1930. március 25-én 67 évesen érte a halál.”

„Egy lángot adok, ápold, add tovább”

„Kis városunk története az utolsó századokban 4 birtokos nemes családot említ. Mindannyian bányászattal foglalkoztak, gazdagok voltak és előkelők. Legelőször kihalt Dobsinán az Antony család, követte a Lányi família, a melyekből már hírmondó sem maradt. Azután a Remenyik családot érte el végzete, melynek már itt férfi tagja nincsen. Míg a Szontagh famíliának utolsó férfi tagja él már csak szerényen kis szülővárosunkban, melynek bányászata több mint 200 éven át generatiókon keresztül biztosított jólétet és tekintélyt a családnak. Sic transit glória mundi” – írta dr. Szontágh Sándor 1926-ban a már említett Dobsina 600 éve (1326–1926) című emlékkönyv egyik írásában. Reményik Sándor halálával ugyanez történt 15 évvel később a Kolozsvárra szakadt Reményikekkel kapcsolatban is. Véget ért egy közel másfél évszázados korszak, s a költő koporsójának lezárása a Reményikek kolozsvári, fizikai értelemben vett jelenlétének a végét is jelentette. De megmaradt a vasárus Reményikek emléke, és száz év elmúltával is még büszkén állnak, dacolva idővel és – sajnos, sok esetben az emberi közönnyel –, az építész Reményik Károly épített örökségünkké vált épületei. És ami a legfontosabb, ránk maradt Reményik Sándor felmérhetetlen szellemi öröksége, irodalmi, lapszerkesztői munkásságának eredménye. A mi feladatunk az, hogy az építész Reményiktől ránk maradt épített örökséget óvjuk és megtartsuk, a költő Reményiktől kapott lángot pedig ápoljuk és továbbadjuk az eljövendő nemzedékeknek.

 

(A Reményik Sándor Művészstúdió galériában 2016. november 25-én elhangzott előadás szerkesztett változata)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.