Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Cserei Mihály kalendáriumairól (1690–1698)

Emlékezés a székely emlékíró születésének 350. évfordulóján

Cserei Mihály (1667–1756) erdélyi születésű emlékíró, a magyar barokk irodalom kiemelkedő alakja. Fő műve, a História1 – amelyet Brassóban írt 1709 és 1712 között – kapcsán szinte már mindent leírtak róla a történészek és az irodalmárok. Alkotását a történelemtudósok főként a korabeli politikai, gazdasági és történelmi események elemzésének oldaláról közelítik meg, irodalmáraink pedig főleg a stílusát, az események élethű leírását, találó latin idézeteit, szövegszerkesztését emelik ki kötetével kapcsolatosan. Csupán mellékesen jegyzik meg, hogy korábbi naptári följegyzéseit is felhasználta műve írásakor.

A fentebb leírtak miatt e dolgozat írója nem kíván foglalkozni magával a Históriával, hanem épp azoknak a kalendáriumoknak a bemutatásával, amelyekbe Cserei még fiatal korában nagyon tömören, néhány kivételtől eltekintve naponta csak egy-két mondatban rögzítette mindazt, amit az életével, környezetével, a rokonságával és ismerőseivel, a természeti jelenségekkel kapcsolatosan fontosnak tartott lejegyezni.

Teljes nemesi neve nagyajtai és miklósvárszéki Cserei Mihály volt. 1667. október 21-én született az Olt folyó melléki, Csíkszeredától északnyugatra eső Csíkrákoson. Élete utolsó éveiben a nemesi előnevét adó, az Ajta pataknak völgyében fekvő Nagyajtán élt, s itt is halt meg 1756. április 22-én 88 éves korában. Ez abban az időben matuzsálemi kornak számított, főleg a férfiak esetében. Mint több helyütt leírja, éjszakákat töltött felfegyverzetten lóháton, néha napokig nem vagy alig evett, aludt erdőben, mezőben, szénakazalban. Rettenetes téli hidegekben, nyári forróságban vonult hadtársaival napokon keresztül, ha a sorsa úgy hozta. Természetesen nagyon szeretett enni-­inni is, mulatni, utazni, amikor nem katonáskodott, hanem élte az egyszerű, erdélyi köznemesek életét.


Cserei Mihály szülőháza Csíkrákoson az 1860-as években (Wikipédia)

Családjával kapcsolatosan elég sok az elírás és a pontatlanság. A genealógiák, de még Nagy Iván2 is közöl téves adatokat, illetve lehagy a Cserei családfáról több személyt is. Ezeket Cserei följegyzései alapján igyekszünk itt pótolni. Nagyapja Miklós (felesége Költő Margit), Rákóczi György főétekfogója volt. Neki négy fiúgyermekéről tudunk. Farkas Apafi pénztárosa volt (felesége Bydeskuti Mária); György (felesége Baróti Kata); Miklós, aki elesett a Vaskapunál. S végül Mihály apja, János, aki 1679-ig Fogaras várkapitánya volt (itt töltötte gyermekkorát az emlékíró), s 1717-ben hunyt el. Felesége csíki Cserey Judit3, akit néhol kászoni nemesi előnévvel jegyeztek le. A fiatal Mihály és családjának élete azonban nem mindig volt gondtalan. Béldi Pál4 kegyvesztése után 1678-ban apját (is) börtönbe vetették, és hat éven át raboskodott. Az ifjú Cserei Mihály többször járt Bélden, feltétel nélkül szimpatizált apja sorstársával, gróf uzoni Béldi Pállal, és később, az idő távlatából, halála után is tisztelte őt. A továbbiakban a Cserei család tagjairól, magának az írónak az életéről csak akkor teszünk említést, ha a följegyzéseiből valamely érdemleges adat vagy esemény megkívánja azt.

Cserei Mihály kalendáriumaiból nyolc darab maradt fönn az utókorra, amelyeket 1893-ban átírásban tett közzé Ferenczi Zoltán5. (Sajnos nem említi, hogy ezeket a kalendáriumokat6 hol és ki nyomtatta, illetve, a tulajdonosa hol vásárolhatta a 17. század végén.) Az első 1690-ben íródott, az utolsó 1698-ban. A sorozatból egy évi, az 1696-os elkallódott. A legelső írásakor Cserei 23 éves volt. A legtöbb feljegyzés természetesen a saját életének mindennapjait örökíti meg. De – mint említettem, – szűkszavúan ír a családjáról, az ismerőseiről, gyakorta az időjárásról. És ha nem volt más érdemleges írnivalója, akkor betegségekről, azok korabeli gyógyításáról (ezeket Ferenczi az átírásában kihagyta), s bejegyez számára érdekes latin idézeteket, kezdetleges, maga írta versikéket.

Részletesen elmeséli katonáskodása élményeit, eseményeit, azonban ezeket nem célom említeni és fölsorolni, megtették azt a történészek.


Cserei Mihály bronz mellszobra szülőfalujában.
Nagy Ödön alkotása, Csedő Attila fényképe

A továbbiakban, ha szükségét érzem, akkor dátumokkal, adatokkal és csoportosítva kívánom bemutatni a legfontosabb és az olvasó számára a legérdekesebb történéseket. Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy a szerző rengeteget „utazott”: szomszédos falvakba, távolabbi városokba. Azaz lóháton ment látogatóba ismerőseihez. Mivel mindig többes számban ír erről, s néha konkrét utalást is tesz rá, szolgája (esetleg több is) mindig kísérte. Hidegben, sárban, árvíz idején lovagolt az úttalan utakon. Ha szeretnénk pontosan összeszámolni, hogy hány családnál és hány településen fordult meg a nyolc évben, akkor a számuk a százat is elérné, esetleg meg is haladná. Mindezt nem pontosítva feltétlenül szólnunk kell az olvasónak egy akkori szokásról. Ha egy nemes ember akár váratlanul is betoppant egy másik településen élő nemes kúriájába, kastélyába, azt mindig szeretettel vendégül látták. Nem okozott gondot, hogy egy fővel többen étkeznek, és szívesen adtak neki szállást éjszakára. (Az őt kísérő pedig az ott lévő szolgákkal evett, aludt. Csupán feltételezés, hogy az évszaktól függően az istállóban, a csűrben, de erről nem szól az írás.) Az akkori apró erdélyi falvakban nem várta az utazót vendégfogadó, ezért nagyon praktikusan így oldották meg egymás között a kisegítő vendéglátást. Feltétlenül meg kell azonban jegyezni, hogy a viszonylag közelben élő nemesek mind ismerték egymást, közös dolgaik, például a „székben”7 való ülések, tanácskozások miatt. Mindezen kívül a legtöbbjük valamilyen rokoni vagy más kapcsolatban volt egymással (házasságok, komaság, esküvői tanú stb.). Csupán példaként említek néhány ott élő családot: Kálnoky, Henter, Mauer, Béldi, Boér. Ha megnézzük ezen famíliák családfáját, leolvashatjuk azokról ezeket a közvetlen kapcsolódásokat.

E kis kitérő után Cserei Mihály azon följegyzéseiről lesz szó, amelyek a családjával, illetve az ő életével kapcsolatosak. Mindezekkel a biztos adatokkal tudjuk kiegészíteni a már említett hézagos családfát.8 Édesanyja halálának évét nem ismerjük. De 1694-ben még biztosan élt. Ugyanis ekkor hagyott nála egy darabka aranyat, hogy csináltasson belőle gyűrűt Brassóban, s anyja egy követ is ígért beletetetni. A genealógiák szerint Mihálynak csak egyetlen fiútestvére volt, János (felesége László Erzsébet). Nekik is két fiúgyermekük született, Elek és Farkas. Mihály ezen nevű öccséről egyetlen egyszer sem tesz említést. Elképzelhető, hogy több keresztneve volt, s a Jánost apjától örökölte. Mihály többször is ír egy öccséről, de mindig Dánielnek nevezi. Több ízben mentek együtt vendégeskedni, mulatni. Még a lakodalmáról is ír, amely Baróton volt 1693. január 31-én. Mivel a Cserei család férfiágon református vallású volt, több alkalommal olvashatunk a családtagok neve között kimondottan a reformátusokra jellemező keresztneveket. Valószínűleg ezért kapta a testvér is a Dániel nevet a keresztségben, esetleg a János mellé többedik névként(?). Mindig bátyjaként emleget egy Zsigmondot, aki szintén nem szerepel a kiadott családfákon. Neki 1690-ben született egy Sámuel nevű fia, akinek a keresztelőjén a naplóíró is jelen volt. Mint írja, ez a Zsigmond a kisfia születése után nem sokkal, 1692. május 14-én meghalt. A fentieken kívül még egy leánytestvérét említi szintén több ízben. Neki 1693. április 9-én volt a kézfogója, s pár hónap múlva, június 23-án a lakodalma. Sajnos sem a lánytestvére, sem a sógora nevét nem jegyezte le (neki ez természetes volt), másutt, a genealógiákban sem szerepelnek. Később többször meglátogatta őket, innen tudjuk meg, hogy Enyeden éltek.9 Szintén több alkalommal vendégeskedett egy Farkas nevű rokonánál Vízaknán. Rövid leírásából viszont nem derül ki, hogy milyen rokoni szálak fűzték hozzá: lehetett az apja testvére, azaz nagybáty, vagy annak a szintén Farkas nevű fia, azaz Mihály unokatestvére. Ez utóbbi szintén hiányzik a nemzedékrendi tábláról.

Végül szóljunk arról, hogy 30 évesen maga Cserei Mihály is megnősült. 1697. május 10-én „lett kézfogásom Isten rendelésiből” – írja, s október 22-én a lakodalma (Maros)Kecén a „méltóságos gróf úr ő nga házánál”. Itt Apor István főkirálybírót kell értenünk, az ő kastélyában rendezték a családi ünnepséget. Sajnos a nevekkel itt is sokszor adós maradt. Azonban tudjuk, hogy a 13 éves (!) Kun Ilonát vette feleségül, aki a székely eredetű Kun Mihály és Ozdy Klára lánya volt. A násznagy szerepét Pekry Lőrinc töltötte be, aki 1692-ben nyerte el a grófi rangot. A lakodalom menetét irányító vőfély a történetíró Apor Péter volt (akinek a felesége gróf Kálnoky Borbála lett). Az ősi székely család sarja később, 1713-ban báróságra emelkedett, s Háromszék főkirálybírája volt. A nyoszolyóasszony szerepét (a menyasszony körül foglalatoskodó nőtag) a már özvegy Kemény Boldizsárné Bornemissza Zsuzsanna töltötte be. (Férje 1657-ben hunyt el, előtte Kolozs vármegye főispánja és udvarhelyszéki főkapitány volt.) Végül a nyoszolyólány – ma koszorúslánynak nevezzük – pedig Keményné leánya volt. Amint látjuk, tekintélyes családok tagjai vállaltak főszerepet Cserei Mihály lakodalmán, s mindez nem lehetett véletlen, hisz a Cserei család a nemesek körében nagy tiszteletnek örvendett. Mindez kiderül a kalendáriumokban feljegyzett látogatásaikor is, hogy kiknél és meddig vendégeskedett legénykorában. Ugyan a naptárakban nem eshet róla szó, de meg kell jegyeznünk, hogy Cserei felesége halála után 1720-ban, 53 évesen újranősült, második neje Kéki Zsuzsanna volt, aki szintén rendszeresen hiányzik a családfáról. Mindezek alapján elmondható, hogy a nyolc kalendárium öt-hat névvel egészíti ki a nyomtatásban megjelent Cserei családfát.


A nagyajtai unitárius vártemplom. Albert Levente felvétele

Mihály, amennyiben nem volt katona, fiatalemberként nagyon szeretett szórakozni. Mint már korábban említettük, rengeteget utazott, főleg a környékbeli falvak nemesi családjaihoz, ott vendégeskedett, s mint ahogy ő maga írja, sokszor napokig mulatott. Sajnos ételekről, italokról részletesen nem ír, pedig érdekelné az utókort. Az italok közül csupán a bort nevezi meg több helyütt, melyből ő is sokszor vásárolt önmagának és vendégeinek. Nagyon gyakran járt lakodalmakba, sok környékbeli család hívta meg (Thoroczkay, Jósika, Kornis, Kendeffy, Régeni, Mikes stb.). 1694-ben ott volt az erdélyi fejedelem, II. Apafi Mihály és Bethlen Katalin esküvőjén és lakodalmán is. Nem hagyta ki a jelentős vásárokat, ahol bizonyára találkozott az általa ismert nemesi ifjakkal (Brassó, Kolozsvár, Medgyes). Külön megemlíti, hogy néha megjelent pápista templomban is annak ellenére, hogy ő református vallású volt. Több mondatot szentel annak, hogy 1693 májusában Kolozsváron járt, és a kolozsmonostori templomban meghallgatta Vízkeleti páter prédikációját. Az úri passziók és szórakozások közül a vadászatról (Ürmösön, a „kóki10 cseréken”) négy-öt alkalommal számol be, a halászatot (horgászás?) pedig csupán egyszer. 1697 májusában a „gyógyi feredőben” volt, ez feltehetően a Szászváros melléki Algyógyra vonatkozik.11

Mint már jeleztem, hogy milyen ételeket ettek vendégeskedés, lakodalmak alkalmával, arról sajnos sehol sem írt följegyzést. E témával, az étkezéssel kapcsolatban csupán három helyen emlékezik meg. Egyszer kényszerűségből vadalmával lakott jól egy erdőben. 1690-ben a Havasalföldön, a „ploesi mezőn” evett köles lisztből sült málét mézzel, amely nagyon jólesett neki. Egyszer pedig három napig nem evett kenyeret (1691. január 1.), mivel a szolgája eltévedt, s feltehetően nála volt az úr elemózsiája is. Különben főként a katonáskodása idején, de egyéb utazásai során is sokszor ebédelt-vacsorázott erdőben, mezőben, berkes helyeken, ha nem értek el a tervezett úti célhoz.

Betegségéről csupán egyszer szól 1692 júniusában, amikor 25 évesen „öt hétig feküdtem súlyos nyavalyában úgy, hogy senki sem remélhette meggyógyulásomat.” Hogy mi volt pontosan ez a betegség, az nem derül ki a sorokból. Több mint egy hónap után „kezdettem pálczával járni – írja.

Cserei Mihály minden természeti jelenséget részletesen felírt naptáraiba. Természetesen ezek közül csak a kimondottan érdekesebbeket érdemes kiemelni. Az általa leírtakat nem vonhatjuk kétségbe, hisz azokat szinte mind látta és átélte. Mindezeket tömören, de nagyon szemléletesen mutatja be. Az olvasónak azonnal föltűnik, hogy milyen találó és ritka jelzőket használ az egyes természeti csapások leírásánál. Általában elmondhatjuk, hogy az időjárás a 17. század végén ugyanolyan szeszélyesnek volt mondható, mint napjainkban. Mindezt tetézte az, hogy Cserei az egyik legzordabb erdélyi területen élt a Keleti- és Déli-Kárpátok tövében, ahol a közelben magas hegyek, erdőségek húzódnak nagy völgyekkel és rengeteg sebes vizű patakkal, folyóval. (Csíkszeredára és környékére ma is a leghidegebb telek és hűvös nyarak a jellemzők.) Sokat panaszkodik a hatalmas havazásokra, a vele járó hideg napokra, pedig mondhatnánk azt, hogy ő megszokta, ott nőtt föl. Már a legelső kalendárium kezdete is érdekes jelenséget ír le (ahol lehetséges, ott az ő jelzőit használom): 1690. január 25-én éjjel rettenetes hó esett. Másnap azt kimondhatatlan hideg követte, harmadnap hajnalban erős szél támadván a hó mind elolvadt, 28-án sebes eső esett egész éjjel, s emiatt mindenütt nagy árvizek voltak. Ugyanezen a napon estefelé pedig két szivárvány látszott az égen. (Különben 1694. december 20-án is, tehát egész szokatlan időpontban jelent meg szivárvány a falu fölött.) 1691. szeptember 22-én Csíkban fönn a havasokon mindenütt szintén nagy havazás és hófúvás volt. Több alkalommal pusztított jégverés a környékükön, általában az évek június hónapjában, amikor is két arasz hosszú vagy éppen félökölnyi jegek hullottak alá. Ha tüzetesebben megnézzük a följegyzéseit, akkor feltűnik, hogy a nagy viharok a július hónapra voltak jellemzőek, mint írja: „rendkívül való mennydörgések és félelmes égiháborúk”. 1693-ban kétszer is átéltek ilyet az ott lakók. Ekkor júliusban a villámok és a jégeső sok embert megölt, a várakat, templomokat és egyéb épületeket megrongálta. Augusztusban a nagy szél a házak és más épületek fedelében tett kárt, köztük volt az „anyámasszony” kis kúriája, azaz Cserei szülőháza is. Az utókor, azaz számunkra érdekes lehet, hogy Medárd napját minden évben megfigyelte és feljegyezte. Az itt korábban felsorolt évek alatt mindig „nagy sebes esső” volt a jellemző ezen a napon, ez alól csupán egy év a kivétel, 1694-ben ezen a napon szép „medárdi” idő volt.


A nagyajtai Cserey-kúria 2005-ben (Hlavathy Károly fényképe)

Az időjáráson kívül egyéb természeti csapásokról is beszámol egy-két mondat erejéig. 1691. augusztus 28-án olyan sáskajárás volt, hogy a gabonákat, az őszi vetéseket a földig megemésztették. 1693-ban pedig szeptemberben tettek hasonlóan nagy kárt. Két földrengésről is ír: egyik a lakóhelyéhez közeli területeken volt érezhető 1692. november 9-én. Három ízben rengett a föld azon az éjszakán, mégpedig „keletről indulván”. A másik 1698 szeptemberében volt Brassóban. 1692-ben, mint írja, véreső esett Szebenben. Sajnos ezt a feljegyzését nem egészíti ki, nem magyarázza, így nem tudjuk, hogy pontosan mit jelent ez. Még két dátumot érdemes kiemelni a sok egyéb közül: 1691-ben október 2-án tartották a szüretet, amelyen maga is részt vett. (Amint látjuk, eléggé későn. Valószínűleg e hűvös éghajlatú vidéken ennyire későn érett be a szőlő ebben az évben.) A másik eseménynek csak fültanúja volt, elmondás alapján örökítette meg az akkor gyakori, tragikus eseményt: 1697. május 6-án „Kolosvárnak jobb része elégett délután egy és két óra között”.

Amint már említettem, Cserei Mihály jegyzetei rövidek, de nagyon találóak. Nem szépirodalmi és nem tudományos igénnyel íródtak. Mégis kitűnik belőlük, hogy írójuk nem egyszerű ember lehetett már fiatal korában sem. Stílusa választékos, fordulatos szóhasználata, mondatszerkesztése már itt is figyelemre méltó. Szinte előre vetíti, hogy később alkalmas lesz hosszabb, átfogó mű megalkotására is.

Végül, a fentieket bizonyítva, szintén csupán néhány példával kívánom illusztrálni, hogy milyen szavakat, kifejezéseket, ragozási fordulatokat használt a naptárak írója több mint 300 évvel ezelőtt. Azt hihetnénk, hogy ennyi évszázaddal ezelőtt, amikor még nem alakult ki hazánkban az egységes nyelvi norma, nem volt szabályozott az írásbeliségünk, tehát mindenki a saját területén használt nyelvjárásban beszélt és írt, nagyon eltérő lehetett e följegyzések nyelve a maitól. Cserei esetében mindez kevésbé mondható el, természetesen az időtávlat és a hely miatt találunk eltéréseket a mai magyar nyelv és az ő nyelvhasználata között. Az archaizmusokat a mai magyar leíró nyelvtanok általában négy altípusra osztják. Fogalmi archaizmust (ma már nem létező fogalomra vonatkozik) egyet találunk a leírtak közt, ez egy adófajta volt, azonban ez latin szóval és helyesírással került a szövegbe: portio (hadiadó; vagy annak természetben fizetett hányada). Nyelvünkből kiavult szó is csupán egy olvasható, amelyet viszont többször is leírt a szerző, ez a sokadalom, amely helyett ma a vásár megnevezést használjuk. A jelentésbeli archaizmusok közül néhány kissé vitatható, hisz némelyiket nemcsak hogy megértjük, de ritkán használjuk is. Ezek a következők: földindulás (földrengés), pálca (mankó, járóbot), kézfogás (kézfogó, eljegyzés), hálni (aludni, éjszakázni), fuvatag, hófuvatag (hófúvás). A legtöbb régies alakot a formai csoportba lehet besorolni, azaz a szó hangalakja az idők során megváltozott. A szótőben vagy magában a szóalakban előforduló régies alakok: csere (cserjés, bozótos), estve, egészlen (egészen), esső, lakadalmában, néhult (néhol), mingyárást (mindjárt), kevesség (kevés ideig), peniglen (pedig) stb. A régies toldalékok mind névszókon, mind igéken előfordulnak: hazul (hazulról, otthonról), jövén híre (jött híre), éhel holt (éhen halt), elsetétedvén (besötétedett), esső hóval jéggel elegy (jeges eső) stb. A szószerkezetek közül is néhány figyelmet érdemel: sebes nyargalást jöttünk (sebesen nyargaltunk), az Olton költözvén által (az Olton átkelve), hóval elegy esső (hóeső), folytanak alá könyvei (könnyei hullottak), öszve futostanak (összefutottak) stb. Végül az igékkel kapcsolatos az a megfigyelésünk, amelyek nagyon jellemzőek Cserei Mihály szóhasználatában, mondatalkotásában. Szinte kizárólagosan alkalmazza az egyes és többes számú múlt idejű igéket úgy, hogy azokhoz kötőhangzóval (másképp előhangzóval) hozzáilleszti az alanyi ragozású igék jelen idejű, többes szám 3. személyű -nak, -nek igeragját. Például: árvizek voltanak, jártanak, semmit sem ettenek, voltanak, látszottanak, elvittenek stb. A másik, ma nagyon eltérő jelenség mondataiban az irányt jelölő igekötők eltérő használata: mentünk bé (bementünk, megérkeztünk), indultunk ki (elindultunk, elhagytuk), megindulván (elindulva), indultunk meg (elindultunk), Ezen régies fordulatok azonban nem zavarják a mai olvasót, a szó-, illetve a szövegkörnyezetből mind megérthetőek.


Légifelvétel a Csíkrákos-Bogát-tetőről (forrás: www.vasarhely.ro)

A már eddig leírtakból megismerhettük Cserei Mihály egyéniségét, jellemét, egyes tulajdonságait. Mint említettük, a fiatalember nagyon szeretett társaságban lenni. Írása alapján jó kedélyű, víg kedvű, humorral teli, másokat szellemesen szórakoztató, jó előadó ember lehetett. Tanult egyén volt, járatos a latin nyelvben, szívesen faragott versikéket. Nem csodálhatjuk, hogy szívesen látott vendég volt nemes barátai házánál. (Hogy mennyire derék katona volt, azt a harcokkal, a hadviseléssel és a politikával foglalkozó részek elemzőinek, a történészeknek feladata megítélni, eldönteni, nem pedig jelen tanulmány írójának.) Följegyzései közül azonban feltétlenül érdemes megemlíteni egy megható, szinte lírai leírást, amely azt bizonyítja, hogy mennyire megértő s együtt érző volt a szegény jobbágyok iránt. Ezt az 1697. november 9-én rögzített pár mondatát érdemesnek tartom szó szerint idézni: „Ujegyház-székben egy szegény embert az executorok12 kénszerítvén a portio megfizetésire, azt felelte: ihol ugymond, a fejemet üssétek el s a véremet vegyétek el, mert nekem egyebem nincsen, vagy ha nem kell, bocsássatok el, hitemet, feleségemet, gyermekeimet bévinnem Törökországban, ott eladom s a mit érte adnak, igaz lelkemre néktek visszahozom.”

Cserei Mihály fiatal kori kalendáriumi beírásai valóban nem kiemelkedő irodalmi és történelmi értékek. Azonban jelentős kordokumentumok, s előre megcsillantják azt a tehetséget, amelyet a Brassóban írt Históriájával az utókornak hagyott. Az itt bemutatott röpke följegyzések azok, amelyeket később többször felidézett és fölhasznált fő művének megírásakor. Úgy vélem, érdekes és érdemes ezekről is megemlékezni, megörökíteni, és az olvasóknak tovább adni.

Jegyzetek

1 Nyomtatásban elsőként Kazinczy Gábor adta közre 1852-ben Pesten.

2 Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. III. Pest. 1858. p. 133–141.

3 A két családnév ejtésbeli egyezése megtévesztő lehet. A férj-feleség között nem állt fönn semmilyen rokoni kapcsolat.

4 Fülöp László: Gróf uzoni Béldi Pál, a főgenerális és a családapa. Művelődés. Kolozsvár. 2016. 6. p. 26-28.

5 Ferenczi Zoltán: Cserei Mihály följegyzései. Történelmi Tár. 1893. p. 146–160. és 232–249.

6 A kalendárium különféle olvasnivalókat is tartalmazó, könyv alakban kiadott naptár. Bal oldalán volt a hónap/nap, névnap stb. Vele szemben a jobb oldalt üresen hagyták, ide lehetett a személyes feljegyzéseket leírni.

7 Itteni jelentése: a székelyeknél a tanácskozó és ítélő testület.

8 Kővári László: Erdély nevezetesebb családai. Kolozsvár. 1854. p. 61–64.

9 A Históriából viszont kiderül, hogy ő volt a nagyobbik húga, Erzsébet (tehát akkor még egy fiatalabb is létezett), akit Borbereki István fia, Dániel vett feleségül. A lakodalmukat Nagyajtán tartották.

10 Talán Mezőkók.

11 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1988. p. 68.

12 Egzekutor: végrehajtó (adóbeszedő)

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

…a reformáció sokat profitált a humanizmusból, elsősorban az oktatás és a tudományosság terén. A középkori egyetemeken tanított tárgyak foglalata akkor tájt a hét szabad művészet volt.

Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.

Az egyházban ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó változásra, megújulásra van szükség, máskülönben stagnáló élettelen, befásult klubbá alakul. Ahhoz viszont, hogy ez a változás ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van stabil pontokra, amelyekhez igazodhatunk. Ebben segít a reformáció példája, melynek legsarkallatosabb útjelzője a Biblia tanulmányozása, és az Istennel ápolt személyes kapcsolat volt.

a reformáció genfi emlékműve

A protestáns reformáció félévezredes évfordulóján, amikor a nyugati társadalom arculatát markánsan meghatározó szellemi folyamat eredményeit próbáljuk csokorba gyűjteni, e tekintetben is lenyűgözheti a szemlélőt Erdély egyedi világa. Nincs ugyanis egyetlen olyan hely sem Európában, ahol olyan sajátos felekezeti paletta alakult volna ki, mint nálunk.

viski jános

Az évforduló alkalmával érdemes felidézni Kodály erdélyi vonatkozásait és közöttük azt a fiatal kolozsvári tanítványát, akit maga szemelt ki utódjának a budapesti Zeneakadémia zeneszerzéstanári állásába.

A család egyik ága a 19. század elején házasság révén Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.

berde mária

Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.

régészet

Egy város azonban folyamatos változásoknak van kitéve az évszázadok vagy akár évezredek alatt: a település neveket változtat, lakossága és azok etnikai vagy kulturális identitása is állandóan módosul, ennélfogva e faktorok legkézenfekvőbb jegyei – a tárgyak és épületek is – állandó metamorfózis alatt állnak. Ez a komplex és dinamikus változás adja egy városi tér, urbánus közeg régészetének a sajátosságát. A nemrég nagy sajtóvisszhangot keltett kolozsvári főtéri ásatások rámutattak a régészet, mint tudomány két olyan ágának fontosságára, amely jelenleg Erdélyben még kevés figyelmet kap: a városi régészet és a közönség-régészet jelentőségére.

Bartók Béla

A hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Április 23-án Béla-napkor megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” 

régi magyar úrihímzés

Az úrihímzés kifejezést először a Magyar Iparművészet 1918. évi 21. számában írta le Divald Kornél, a Régi magyar hímzések c. közleményében, addig a régi magyar hímzések kifejezést használták. Az Iparművészeti Múzeumban ugyanebben az esztendőben rendeztek nagyméretű kiállítást, ahol a régi magyar hímzéseket mutatták be. F. Supka Magdolna is használta az úrihímzés kifejezést doktori értekezésében (A magyar úrihímzés. Budapest, 1938. 3. o.), így ennek átvétele megtörtént. Munkájában megállapítja, hogy az úrihímzéses textíliák ornamentikája rendkívül gazdag, kifejezésmódja sokrétű, érzelmi és lelki kivetítődése mélyreható.

Koós Károly

Kós Károly édesapja, Kosch Karl szászrégeni szász családból származott. Néhány évig a nagyszebeni Jogakadémiára járt, de nem szerzett diplomát, hanem postatisztviselő lett Kolozsváron. 1886-ban az édesapát áthelyezték Nagyszebenbe főtávírdásznak, aki 130 évvel ezelőtt ide költöztette családját is. Közben a gazdag szász rokonok kiforgatták az apai örökségből, s ennek hatására Kosch Karlról Kós Károlyra magyarosította nevét. Végérvényesen szakított a szász rokonokkal, gyermekeit magyar iskolákban taníttatta, otthon magyar újságokat és folyóiratokat olvastak. Kós harmadik elemista volt a magyar iskolában, amikor édesapját újból áthelyezték, kilenc év alatt immár harmadszor: útjuk ezúttal visszakanyarodott Kolozsvárra.

haller károly

Haller Károly mindössze két évig volt Kolozsvár polgármestere, de ez idő alatt olyan fontos korszerűsítési folyamatokat indított el, amelyek jelentősen felgyorsították a város modernizálódását. A következő írás Haller Károly 1885-dik évi polgármesteri tevékenységének fontosabb városfejlesztési intézkedéseit mutatja be.

Az elmúlt középkornak a vallásossága adott hathatós támaszt. Megtanította az embereket hinni, várni tudni, remélni és szilárdan bízni egy olyan láthatatlan, felfoghatatlan erőben, amelyhez a földön járó embernek alkalmazkodnia kellett.

Oravicabánya

Az oszmán hódítókat – akik több mint másfél évszázadon át uralták a három részre szakított magyar királyság déli és középső harmadát – a „felszabadító” osztrák hadak zentai és péterváradi diadalaik után 1716–1717-ben a Tisza, a Maros, a Duna és a Déli-Kárpátok határolta régióból is kiűzték, majd a Habsburg-h&aa

Bánffy-palota, Nemzeti kaszinó

Az 1820-as és ’30-as évek polgári fejlődése létrehozta azt a fajta társadalmi nyilvánosságot, amelynek médiumai a szalonok, az egyesületek és a kaszinók lettek. Alapszabályaikkal, közgyűléseikkel, választásaikkal és programjaikkal az egyesületek és a kaszinók a közélet iskolájának számítottak, és egyben a modern demokrácia előfutárai voltak.