Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bikfalvi István János és magyar kardvívó bajnoki címe

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Miért annyira különleges személyiség Vermes? Ezt a kérdést igen nehéz megválaszolni egy mondatban, a válasz több mint száz éve megosztja a magyar sporttörténet kutatóit. Vermes Lajos a modern olimpiai mozgalmat megelőző időszak zseniális „bolondja”, aki képes volt arra, amire senki más: akkor szervezett a délvidéki Palics-fürdőn olimpiát, amikor a modernkori olimpiai mozgalom még álomként sem létezett; ugyanakkor érmeit eladva megépítette Magyarország első velodromját az 1890-es évek elején!

Volt ugyanakkor egy másik személyiség is, akinek lódításai, sokszor gátlástalan ferdítései több rosszat tettek a sport-hírnevünknek, mint jót. Vermes egy Münchhausen bárója a magyar sportnak, legendák, zseniális meglátások és anekdoták gyűjteménye az ő élete. A sok helyen a Bikfalvi előnevet is használó István János a kolozsvári tudományegyetem joghallgatója, Vermes Lajos és vívómester társa, Chappon Lajos tanítványa volt.

És akkor lássuk a történetet. Helyszín: Kolozsvár, az 1903 májusában rendezett egyetemi vívóakadémia.

 

Az esemény – ahogyan a fővárosi sportsajtó látta

„A kolozsvári F. J. Egyetem vívóintézete vívóakadémiát rendezett, mely nagyszámú közönség előtt folyt le. Az eredmények a következők:

            Középiskolai tanulók tőrversenye. 1. Zenker B., 2. Repeczky A.

            Egyetemi hallgatók kardversenye. 1. István J., 2. Kiss Géza.

            Mesterek tőrversenye. 1. Chappon S., 2. Tóth Ferencz.

            Mesterek kardversenye. 1. Vermes Lajos, 2. Agrima Gy. és Tóth F., Chappon, Hoffmann. (Sport-Világ, 1903. május 31.)

            Egyszóval: a fővárosi sportsajtó közölte a kolozsvári szervezőktől érkezett rövid tudósítást.

 

Amit a történetről feljegyeztek

A kiindulópontot az említett akadémián rendezett, az egyetemi hallgatók számára kiírt vívóverseny jelentette. Négyen jelentkeztek, István János pedig a döntőben legyőzte Kiss Gézát. Egy helyi kis verseny volt, a győztes nevére kevesen figyeltek fel. A bomba viszont 1907-ben robbant, amikor a Sport im Bild dr. István Jánost, mint magyar bajnokvívót mutatta be fényképes tudósításában – Vermes Lajos közlése alapján.

Ekkor már a magyar kardvívásnak nemzetközi hírneve volt, így nem csoda, hogy a budapestiek azonnal felháborodtak. „Ily nevű vívó soha Magyarországon bajnokságot nem nyert, sőt semmiféle versenyen egyáltalán soha részt sem vett. Valószínű, hogy a fent említett lap t. szerkesztőségével valaki rossz tréfát űzött!” – válaszolt a magyar vívók nevében Lestyánszky Dezső.

 

„Magyarország vívóbajnoka – Dr. István János

No lám ezt nem is tudtuk. Mégis csak van új dolog az ég alatt. Persze, a huncut német ezt is jobban tudja, mint mi, akik — jámborok — azt hittük, hogy Magyarország 1905. évi vívóbajnoka Békéssy Béla. Na ja — magyarul. Hanem hát a »Sport im Bild« ezt már mégis csak jobban tudja — németül!? … Ez évi 15-ik számában ugyanis a 423-ik oldalon ezt írja a német: »Dr. István János egy magyar bajnokvívó. István, aki most 24 éves, már a gimnáziumban is nemcsak a tudományokban tűnt ki, hanem az összes sportgyakorlatokban is. Különösen rajongott a vívásért és idők multán ez juttatta őt a bajnoksághoz. Tanítója a francia báró Chappon Samu volt, akinek minden dicsőségét köszönheti. A fiatal jogász a vívóirodalomban is nevet szerzett magának ’a párbaj jogtörténeti fejlődése’ című mű megírásával.

1905-ben a Szabadkai Torna Club Istvánt Magyarország bajnokvívójává nevezte ki (Ejha! …) és erre következett az ’Erdélyi Vívó és Lövő Club’ elnökévé történt megválasztatása«.

A hírecskét gyönyörűen egészíti ki a 427-ik oldalon István fényképe, amint egy nehéz lovassági kardot szorongat, mellén és nyakán pedig óriási bajnoki szalagok feszülnek. Rendkívül növeli a jó németek előtt a nagy bajnokvívó tekintélyét a mellén ragyog számos érdemrend, amelyek között egy párban a Szent István-rendre és a Lipót-rend csillagára véltünk ráismerhetni…” – írta 1907. április 21-i számában a Sport-Világ.

Szegény Bikfalvi István János hiába jelezte mindenhol, hogy ő komoly vívó és ehhez semmi köze, mert Vermeséket mindez nem zavarta, volt nekik magyarázatuk mindenre. És nem is akármilyen magyarázat. Akiket az igazság nem vezethette félre címmel ezt írta ugyanis 1907. április 28-i számában a Sport-Világ:

„»Az Erdélyi Vívó és Lövő Club«-nak f. hó 22-én tartott rendkívüli közgyűlése megbotránkozással (!) vette tudomásul nagyra becsült elnökének, bikfalvi István János ügyvédjelöltnek a megtámadtatását. Nem szükséges kommentárt fűznünk István János sport működéséhez és elért fényes eredményeihez, hanem egyszerűen hivatkozunk 1903. május 21-én, 1904. március 14-én Kolozsvárott tartott országos versenyekre, amelyek versenybíróságában voltak: gróf Lázár Vince, báró Bánffy Albert, báró Wildburg Aladár, báró Jósika Samu, Sárpy György, dr. Sárpy István, Sárpy László, dr. gróf Vass György, báró Chappon Samu, Gyulay Richard cs. és kir. kamarás, gróf Béldi Ákos főispán, Dózsa Endre cs. és kir. kamarás stb. előkelő urak, akik látták, hogy István János mind a két ízben I-ső díjat nyert (arany érmet, okleveleket és tisztelettárgyat) s mely versenyeken Czenker Béla, Repeczky Andor is az akadémiai vívásban I-ső díjat nyertek és győzelmet arattak. István János 1904. dec. 17-én Hátszegen tartott vívóversenyen is arany érmet nyert, mint a KEAC kiküldött alelnöke, mely versenyeredmény is jegyzőkönyvileg van megörökítve a KEAC-ban. Ezen eredményei mellett számos házi vívó és céllövő-versenyeken nyert első díjat, mely utóbbiban Sárpy László, legkiválóbb lövője az országnak, mestere volt. Az is tény, hogy a »Perdöntő bajvívások jogtörténeti fejlődése és büntetőjogi alapja« című műve általános feltűnést keltett szakkörökben.

Mi az »Erdélyi Vívó és Lövő Club« nevében tiltakozunk az ilyen alaptalan megtámadtatások ellen, a melybe István János nagyrabecsült elnökünket részesítették s midőn sajnálattal vesszük tudomásul megtámadtatását, irányában érzett szeretetünk és bizalmunk még erősebben fokozódik. Az »Erdélyi Vívó és Lövő Club« f. hó 22-én tartott rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyvi kivonata. Báró Apor István s.k., báró Apor József s.k., gróf Kuun Zsigmond s.k., gróf Logothetti Arisztid s.k., Deák Gábor s.k. főtitkár és jegyző.”

Első olvasására az ártatlan kolozsvári olvasó igazán botrányosnak érezhette, ahogyan a budapesti sajtó és néhány vívómester lekezelte a kolozsváriakat. Biztosan zavarta a fővárosiakat, hogy náluk fényesebb sikereket értek el „Erdély fővárosának” vívói. Valószínű sokan elhitték ezt akkoriban Kolozsváron, ha Vermestől vagy Chappontól hallották: mindez egy aljas kampány része, és ezért kell a kolozsvári vívók otthon rendezzenek országos versenyeket, mert itt vannak megfelelő feltételek, hogy a viadori címeket őszintén kioszthassák a legjobbaknak.

Volt azért jónéhány apróság, amelyet Vermesék nem vettek figyelembe:

            1. Azt, ahogy Vermes és Chappon a választ megfogalmazták, semmiképp sem nevezhetjük hazugságnak, inkább az igazság kiherélésének. Hiszen az említett versenyek megtörténtek, sőt István János valószínű győzött is – ezt a Sport-Világban közölt tudósítás is jegyezte 1903-ban. Csakhogy ez az egyetemi hallgatók számára kiírt versenyszám volt, ahol négy helyi vívó versenyzett egymás ellen. Ezt Vermes nyugodtan jegyzőkönyvezhette, mint országos bajnokságot, s még aranyérmet is oszthatott, attól még ez egy – nyugodtan mondhatjuk: jelentéktelen – helyi versenyszám maradt. De mindenféle hasonló adat (milyen címért versenyeztek, mi volt a fődíj stb.) egyaránt hiányzott a budapesti sajtónak elküldött versenyhirdetésből, illetve a tudósításból.

            2. Sárpy László legkiválóbb lövője az országnak. Lehetséges, bár a rendelkezésre álló adatók ezt semmiképp sem támasztják alá. Vermes szerint biztos, hiszen ő azt vette alapul, hogy az 1903-ban rendezett budapesti Szemere nemzetközi céllövő versenyen elért hetedik helyével Sárpy érte el a legjobb eredményt a magyar céllövők közül. Ez őt természetesen feljogosította arra, hogy kikiáltsa Sárpy Lászlót a legjobb magyar céllövőnek.

            3. Vermes és Chappon a helyi arisztokrácia nevében, az ő személyes tekintélyük használatával próbálták igazolni ferdítéseiket. Erre pedig hamar felfigyeltek az érintettek. Nem ez volt sem az első sem az utolsó ilyen eset, ám senki sem szerette, ha átverik. Vermes szerencséjére sportmúltját tisztelték Kolozsváron, így a „szerethető bolond” megtarthatta állását az egyetemen az első világháborúig, s bár elfordultak tőle, de nem gyűlölték őt. Máshol valószínűleg rég kirúgtak volna állásából, valamiért viszont Kolozsváron elnézőek voltak vele. Szegény Apor báróék pedig azt sem tudták, mit igazoltak aláírásukkal.

            4. Az Erdélyi Vívó és Lövő Club valószínű nem rendelkezett semmilyen hivatalos működési engedéllyel. A Monarchia idejében bármilyen egyesületnek (nem csak sport terén) a működési szabályzatát fel kellett terjesztenie a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, és csak a jóváhagyás megszerzése után működhetett hivatalosan. Nem meglepő tehát, hogy Vermes és Chappon sportolóinak csapata a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) színeiben versenyeztetett.

            5. Vermest és Chappont ismét nem érdekelte, hogy a külföldi barátaikhoz küldött ilyen jellegű írásaik a magyar vívósportot járatták le Európában, ugyanakkor a budapestiek, érthető módon, azonnal a KEAC ellen fordultak. A Kolozsváron rendezett verseny hallatán mindenki nevetett, emiatt nem jött ide neves sportoló. Szerencsére számos lelkes szakembernek sikerült később mindezt feledtetnie. Ebben oroszlánrészt vállalt Gerentsér László, aki csendesen, kitartóan és korrektül dolgozott a kolozsvári egyetem vívótermében.

 

Végszó helyett

Ezek után már csak egy kérdés maradt: Vermes és Chappon elhitték mindezt? Ki tudja? Most az egyszer hagyjuk ezt a kérdést megválaszolatlanul.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

Kolozsvár, Vasútállomás

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.

Konsza samu. Kakaslövés Apácán

A kakaslövés vagy kakas-ütés szokását először Zajzoni Rab István közölte a Vasárnapi Újság 1861. évi 42. számában. A közlést tőle Orbán Balázs is átvette, mondván, mert elveszhet és sokak figyelmét el is kerülhette. Ő sajátos hétfalusi csángó szokásnak tartotta a kakaslövést, amely ott is keletkezett.

erélyi krónika

Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika 2017 januárjában kezdte meg működését.

Entz Géza és Guttmann Szabolcs

Igen, Műemlékvédelmi Világnap: van ilyen, bizonyára sokunk számára ismeretes. 1984. április 18-át a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) műemlékvédelmi világnappá nyilvánította. Fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni, több évszázados épített örökségünket örökös veszély fenyegeti, az idő vasfoga, az ideológiai „hóbortok”, politikai ellenszelek nem minden időben kedveztek neki.

kodály zoltán

Lapunk fennállásának 70. évforduló ján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat.

Taufer János

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában.

Az ókori Róma emlékezete végigkísérte a középkori krónikákat és történeti tudatot is. Az egykori birodalom mintegy kétezer városának emlékanyaga, romjai és az újszövetségi hagyományokban túlélő emlékezete továbböröklődött nemcsak a középkori, de különös hangsúllyal a reneszánsz és felvilágosodás kori történeti irodalomban és politikai ideológiákban is.

Ha Kolozsvár felől a nemzetközi műúton halad­va felérünk a Dobogó-tetőre: szélesre tárul előt­tünk az Aranyos völgye. Óriási porfelhő gomolyagba burkolva felbukkan Torda modern ipari tája füstölgő gyárkéményeivel, robusztus iparcsarnokai­val, szabályos háztömb soraival. Mögötte nyúlik el a Keresztesmező, hátterében pedig sejtelmesen emel­kedik ki az Erdélyi Érchegység sziklabércei, köztük a Székelykő. A jelentős iparváros középpontjában már távolról magára vonja a figyelmet Ótorda két impozáns épülete: a katolikus templom oldalnézetű képe és a református templom égbenyúló kőtornya. Így olvad össze egységes képbe a jelen és a múlt beszédes valósága, a természet és ember tájformáló erejének megannyi alkotása. 

Bárhonnan közelítsük meg a Csehországból Erdélybe szakadt festő, Melka Vince pályáját, életének meghatározó élményei Rudolf trónörökös egykori erdélyi vadásza­taihoz kapcsolódnak, melyek főbb műveiben örökítődtek meg, és folytatódtak ugyan­ilyen érzelmi töltettel vég nélküli természetjárásaiban, miközben népi életképek áradó bőségű termését gyűjtögette mappáiba. ... Az Erdélyi Múzeum Egyesület­ gyűjteményeiből ­létrejött egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum fényképtárában maradt meg az a századforduló idejére keltezhető,­ üvegle­mezre rögzített­ portré,­ amelytermészetjárásai közben örökítette meg­ a ­festőt.

Tavaszy Sándor (1888. február 25, Marossárpatak–1951. december 8, Kolozsvár), református egyházi író, a múlt század első felének meghatározó erdélyi filozófiai gondolkodója, teológiai tanár, püspökhelyettes. Műveiben főleg a korabeli európai egzisztencializmus hirdetője volt. Egyházi és egyetemi tanári munkássága mellett széleskörű közéleti tevékenységet is folytatott, élete során vezető tisztségeket töltött be az EME, az EMKE és az EKE intézményeiben is. Szakírói elfoglaltságán kívül, a két világháború között számtalan kisebbségi magyar folyóiratnak volt szerkesztője vagy munkatársa. Publicisztikájában mindig határozott, de józan cselekvésre buzdította az erdélyi magyar közösséget, kiemelve azokat az ellentmondásokat is, amelyek belülről feszítették kisebbségben élő népcsoportunkat. Az alábbi írások a Pásztortűzben jelentek meg 1936-ban, megállapításainak akkori időszerűsége ma is érvényesek, és meggondolandók. Ezekkel a rövid publicisztikákkal emlékezünk a 130 évvel ezelőtt született Tavaszy Sándorra, Erdély egykori kiváló személyiségére.

Purjesz Zsigmond

A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”. (...) Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat. 

Kendi Finály Henrik (1825–1898)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe.

bethlen gergely

Az Erdélyi Panteonként is emlegetett kolozsvári Házsongárd temetőben több jeles és a magyar történelemben fontos szerepet játszott személyiség alussza örök álmát. Egyes itt nyugvó személyek (pl. Brassai Sámuel) jelen vannak a város köztudatában, mások azonban nem. Utóbbiak közé tartozik bethleni gróf Bethlen Gergely honvédtiszt, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc résztvevője, a szabadságharc egyik legjelesebb erdélyi törzstisztje. Halálának százötvenedik évfordulóján rá emlékezünk.