Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.
Miért annyira különleges személyiség Vermes? Ezt a kérdést igen nehéz megválaszolni egy mondatban, a válasz több mint száz éve megosztja a magyar sporttörténet kutatóit. Vermes Lajos a modern olimpiai mozgalmat megelőző időszak zseniális „bolondja”, aki képes volt arra, amire senki más: akkor szervezett a délvidéki Palics-fürdőn olimpiát, amikor a modernkori olimpiai mozgalom még álomként sem létezett; ugyanakkor érmeit eladva megépítette Magyarország első velodromját az 1890-es évek elején!
Volt ugyanakkor egy másik személyiség is, akinek lódításai, sokszor gátlástalan ferdítései több rosszat tettek a sport-hírnevünknek, mint jót. Vermes egy Münchhausen bárója a magyar sportnak, legendák, zseniális meglátások és anekdoták gyűjteménye az ő élete. A sok helyen a Bikfalvi előnevet is használó István János a kolozsvári tudományegyetem joghallgatója, Vermes Lajos és vívómester társa, Chappon Lajos tanítványa volt.
És akkor lássuk a történetet. Helyszín: Kolozsvár, az 1903 májusában rendezett egyetemi vívóakadémia.
Az esemény – ahogyan a fővárosi sportsajtó látta
„A kolozsvári F. J. Egyetem vívóintézete vívóakadémiát rendezett, mely nagyszámú közönség előtt folyt le. Az eredmények a következők:
Középiskolai tanulók tőrversenye. 1. Zenker B., 2. Repeczky A.
Egyetemi hallgatók kardversenye. 1. István J., 2. Kiss Géza.
Mesterek tőrversenye. 1. Chappon S., 2. Tóth Ferencz.
Mesterek kardversenye. 1. Vermes Lajos, 2. Agrima Gy. és Tóth F., Chappon, Hoffmann. (Sport-Világ, 1903. május 31.)
Egyszóval: a fővárosi sportsajtó közölte a kolozsvári szervezőktől érkezett rövid tudósítást.
Amit a történetről feljegyeztek
A kiindulópontot az említett akadémián rendezett, az egyetemi hallgatók számára kiírt vívóverseny jelentette. Négyen jelentkeztek, István János pedig a döntőben legyőzte Kiss Gézát. Egy helyi kis verseny volt, a győztes nevére kevesen figyeltek fel. A bomba viszont 1907-ben robbant, amikor a Sport im Bild dr. István Jánost, mint magyar bajnokvívót mutatta be fényképes tudósításában – Vermes Lajos közlése alapján.
Ekkor már a magyar kardvívásnak nemzetközi hírneve volt, így nem csoda, hogy a budapestiek azonnal felháborodtak. „Ily nevű vívó soha Magyarországon bajnokságot nem nyert, sőt semmiféle versenyen egyáltalán soha részt sem vett. Valószínű, hogy a fent említett lap t. szerkesztőségével valaki rossz tréfát űzött!” – válaszolt a magyar vívók nevében Lestyánszky Dezső.
„Magyarország vívóbajnoka – Dr. István János
No lám ezt nem is tudtuk. Mégis csak van új dolog az ég alatt. Persze, a huncut német ezt is jobban tudja, mint mi, akik — jámborok — azt hittük, hogy Magyarország 1905. évi vívóbajnoka Békéssy Béla. Na ja — magyarul. Hanem hát a »Sport im Bild« ezt már mégis csak jobban tudja — németül!? … Ez évi 15-ik számában ugyanis a 423-ik oldalon ezt írja a német: »Dr. István János egy magyar bajnokvívó. István, aki most 24 éves, már a gimnáziumban is nemcsak a tudományokban tűnt ki, hanem az összes sportgyakorlatokban is. Különösen rajongott a vívásért és idők multán ez juttatta őt a bajnoksághoz. Tanítója a francia báró Chappon Samu volt, akinek minden dicsőségét köszönheti. A fiatal jogász a vívóirodalomban is nevet szerzett magának ’a párbaj jogtörténeti fejlődése’ című mű megírásával.
1905-ben a Szabadkai Torna Club Istvánt Magyarország bajnokvívójává nevezte ki (Ejha! …) és erre következett az ’Erdélyi Vívó és Lövő Club’ elnökévé történt megválasztatása«.
A hírecskét gyönyörűen egészíti ki a 427-ik oldalon István fényképe, amint egy nehéz lovassági kardot szorongat, mellén és nyakán pedig óriási bajnoki szalagok feszülnek. Rendkívül növeli a jó németek előtt a nagy bajnokvívó tekintélyét a mellén ragyog számos érdemrend, amelyek között egy párban a Szent István-rendre és a Lipót-rend csillagára véltünk ráismerhetni…” – írta 1907. április 21-i számában a Sport-Világ.
Szegény Bikfalvi István János hiába jelezte mindenhol, hogy ő komoly vívó és ehhez semmi köze, mert Vermeséket mindez nem zavarta, volt nekik magyarázatuk mindenre. És nem is akármilyen magyarázat. Akiket az igazság nem vezethette félre címmel ezt írta ugyanis 1907. április 28-i számában a Sport-Világ:
„»Az Erdélyi Vívó és Lövő Club«-nak f. hó 22-én tartott rendkívüli közgyűlése megbotránkozással (!) vette tudomásul nagyra becsült elnökének, bikfalvi István János ügyvédjelöltnek a megtámadtatását. Nem szükséges kommentárt fűznünk István János sport működéséhez és elért fényes eredményeihez, hanem egyszerűen hivatkozunk 1903. május 21-én, 1904. március 14-én Kolozsvárott tartott országos versenyekre, amelyek versenybíróságában voltak: gróf Lázár Vince, báró Bánffy Albert, báró Wildburg Aladár, báró Jósika Samu, Sárpy György, dr. Sárpy István, Sárpy László, dr. gróf Vass György, báró Chappon Samu, Gyulay Richard cs. és kir. kamarás, gróf Béldi Ákos főispán, Dózsa Endre cs. és kir. kamarás stb. előkelő urak, akik látták, hogy István János mind a két ízben I-ső díjat nyert (arany érmet, okleveleket és tisztelettárgyat) s mely versenyeken Czenker Béla, Repeczky Andor is az akadémiai vívásban I-ső díjat nyertek és győzelmet arattak. István János 1904. dec. 17-én Hátszegen tartott vívóversenyen is arany érmet nyert, mint a KEAC kiküldött alelnöke, mely versenyeredmény is jegyzőkönyvileg van megörökítve a KEAC-ban. Ezen eredményei mellett számos házi vívó és céllövő-versenyeken nyert első díjat, mely utóbbiban Sárpy László, legkiválóbb lövője az országnak, mestere volt. Az is tény, hogy a »Perdöntő bajvívások jogtörténeti fejlődése és büntetőjogi alapja« című műve általános feltűnést keltett szakkörökben.
Mi az »Erdélyi Vívó és Lövő Club« nevében tiltakozunk az ilyen alaptalan megtámadtatások ellen, a melybe István János nagyrabecsült elnökünket részesítették s midőn sajnálattal vesszük tudomásul megtámadtatását, irányában érzett szeretetünk és bizalmunk még erősebben fokozódik. Az »Erdélyi Vívó és Lövő Club« f. hó 22-én tartott rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyvi kivonata. Báró Apor István s.k., báró Apor József s.k., gróf Kuun Zsigmond s.k., gróf Logothetti Arisztid s.k., Deák Gábor s.k. főtitkár és jegyző.”
Első olvasására az ártatlan kolozsvári olvasó igazán botrányosnak érezhette, ahogyan a budapesti sajtó és néhány vívómester lekezelte a kolozsváriakat. Biztosan zavarta a fővárosiakat, hogy náluk fényesebb sikereket értek el „Erdély fővárosának” vívói. Valószínű sokan elhitték ezt akkoriban Kolozsváron, ha Vermestől vagy Chappontól hallották: mindez egy aljas kampány része, és ezért kell a kolozsvári vívók otthon rendezzenek országos versenyeket, mert itt vannak megfelelő feltételek, hogy a viadori címeket őszintén kioszthassák a legjobbaknak.
Volt azért jónéhány apróság, amelyet Vermesék nem vettek figyelembe:
1. Azt, ahogy Vermes és Chappon a választ megfogalmazták, semmiképp sem nevezhetjük hazugságnak, inkább az igazság kiherélésének. Hiszen az említett versenyek megtörténtek, sőt István János valószínű győzött is – ezt a Sport-Világban közölt tudósítás is jegyezte 1903-ban. Csakhogy ez az egyetemi hallgatók számára kiírt versenyszám volt, ahol négy helyi vívó versenyzett egymás ellen. Ezt Vermes nyugodtan jegyzőkönyvezhette, mint országos bajnokságot, s még aranyérmet is oszthatott, attól még ez egy – nyugodtan mondhatjuk: jelentéktelen – helyi versenyszám maradt. De mindenféle hasonló adat (milyen címért versenyeztek, mi volt a fődíj stb.) egyaránt hiányzott a budapesti sajtónak elküldött versenyhirdetésből, illetve a tudósításból.
2. Sárpy László legkiválóbb lövője az országnak. Lehetséges, bár a rendelkezésre álló adatók ezt semmiképp sem támasztják alá. Vermes szerint biztos, hiszen ő azt vette alapul, hogy az 1903-ban rendezett budapesti Szemere nemzetközi céllövő versenyen elért hetedik helyével Sárpy érte el a legjobb eredményt a magyar céllövők közül. Ez őt természetesen feljogosította arra, hogy kikiáltsa Sárpy Lászlót a legjobb magyar céllövőnek.
3. Vermes és Chappon a helyi arisztokrácia nevében, az ő személyes tekintélyük használatával próbálták igazolni ferdítéseiket. Erre pedig hamar felfigyeltek az érintettek. Nem ez volt sem az első sem az utolsó ilyen eset, ám senki sem szerette, ha átverik. Vermes szerencséjére sportmúltját tisztelték Kolozsváron, így a „szerethető bolond” megtarthatta állását az egyetemen az első világháborúig, s bár elfordultak tőle, de nem gyűlölték őt. Máshol valószínűleg rég kirúgtak volna állásából, valamiért viszont Kolozsváron elnézőek voltak vele. Szegény Apor báróék pedig azt sem tudták, mit igazoltak aláírásukkal.
4. Az Erdélyi Vívó és Lövő Club valószínű nem rendelkezett semmilyen hivatalos működési engedéllyel. A Monarchia idejében bármilyen egyesületnek (nem csak sport terén) a működési szabályzatát fel kellett terjesztenie a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, és csak a jóváhagyás megszerzése után működhetett hivatalosan. Nem meglepő tehát, hogy Vermes és Chappon sportolóinak csapata a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) színeiben versenyeztetett.
5. Vermest és Chappont ismét nem érdekelte, hogy a külföldi barátaikhoz küldött ilyen jellegű írásaik a magyar vívósportot járatták le Európában, ugyanakkor a budapestiek, érthető módon, azonnal a KEAC ellen fordultak. A Kolozsváron rendezett verseny hallatán mindenki nevetett, emiatt nem jött ide neves sportoló. Szerencsére számos lelkes szakembernek sikerült később mindezt feledtetnie. Ebben oroszlánrészt vállalt Gerentsér László, aki csendesen, kitartóan és korrektül dolgozott a kolozsvári egyetem vívótermében.
Végszó helyett
Ezek után már csak egy kérdés maradt: Vermes és Chappon elhitték mindezt? Ki tudja? Most az egyszer hagyjuk ezt a kérdést megválaszolatlanul.
