Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bikfalvi István János és magyar kardvívó bajnoki címe

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Miért annyira különleges személyiség Vermes? Ezt a kérdést igen nehéz megválaszolni egy mondatban, a válasz több mint száz éve megosztja a magyar sporttörténet kutatóit. Vermes Lajos a modern olimpiai mozgalmat megelőző időszak zseniális „bolondja”, aki képes volt arra, amire senki más: akkor szervezett a délvidéki Palics-fürdőn olimpiát, amikor a modernkori olimpiai mozgalom még álomként sem létezett; ugyanakkor érmeit eladva megépítette Magyarország első velodromját az 1890-es évek elején!

Volt ugyanakkor egy másik személyiség is, akinek lódításai, sokszor gátlástalan ferdítései több rosszat tettek a sport-hírnevünknek, mint jót. Vermes egy Münchhausen bárója a magyar sportnak, legendák, zseniális meglátások és anekdoták gyűjteménye az ő élete. A sok helyen a Bikfalvi előnevet is használó István János a kolozsvári tudományegyetem joghallgatója, Vermes Lajos és vívómester társa, Chappon Lajos tanítványa volt.

És akkor lássuk a történetet. Helyszín: Kolozsvár, az 1903 májusában rendezett egyetemi vívóakadémia.

 

Az esemény – ahogyan a fővárosi sportsajtó látta

„A kolozsvári F. J. Egyetem vívóintézete vívóakadémiát rendezett, mely nagyszámú közönség előtt folyt le. Az eredmények a következők:

            Középiskolai tanulók tőrversenye. 1. Zenker B., 2. Repeczky A.

            Egyetemi hallgatók kardversenye. 1. István J., 2. Kiss Géza.

            Mesterek tőrversenye. 1. Chappon S., 2. Tóth Ferencz.

            Mesterek kardversenye. 1. Vermes Lajos, 2. Agrima Gy. és Tóth F., Chappon, Hoffmann. (Sport-Világ, 1903. május 31.)

            Egyszóval: a fővárosi sportsajtó közölte a kolozsvári szervezőktől érkezett rövid tudósítást.

 

Amit a történetről feljegyeztek

A kiindulópontot az említett akadémián rendezett, az egyetemi hallgatók számára kiírt vívóverseny jelentette. Négyen jelentkeztek, István János pedig a döntőben legyőzte Kiss Gézát. Egy helyi kis verseny volt, a győztes nevére kevesen figyeltek fel. A bomba viszont 1907-ben robbant, amikor a Sport im Bild dr. István Jánost, mint magyar bajnokvívót mutatta be fényképes tudósításában – Vermes Lajos közlése alapján.

Ekkor már a magyar kardvívásnak nemzetközi hírneve volt, így nem csoda, hogy a budapestiek azonnal felháborodtak. „Ily nevű vívó soha Magyarországon bajnokságot nem nyert, sőt semmiféle versenyen egyáltalán soha részt sem vett. Valószínű, hogy a fent említett lap t. szerkesztőségével valaki rossz tréfát űzött!” – válaszolt a magyar vívók nevében Lestyánszky Dezső.

 

„Magyarország vívóbajnoka – Dr. István János

No lám ezt nem is tudtuk. Mégis csak van új dolog az ég alatt. Persze, a huncut német ezt is jobban tudja, mint mi, akik — jámborok — azt hittük, hogy Magyarország 1905. évi vívóbajnoka Békéssy Béla. Na ja — magyarul. Hanem hát a »Sport im Bild« ezt már mégis csak jobban tudja — németül!? … Ez évi 15-ik számában ugyanis a 423-ik oldalon ezt írja a német: »Dr. István János egy magyar bajnokvívó. István, aki most 24 éves, már a gimnáziumban is nemcsak a tudományokban tűnt ki, hanem az összes sportgyakorlatokban is. Különösen rajongott a vívásért és idők multán ez juttatta őt a bajnoksághoz. Tanítója a francia báró Chappon Samu volt, akinek minden dicsőségét köszönheti. A fiatal jogász a vívóirodalomban is nevet szerzett magának ’a párbaj jogtörténeti fejlődése’ című mű megírásával.

1905-ben a Szabadkai Torna Club Istvánt Magyarország bajnokvívójává nevezte ki (Ejha! …) és erre következett az ’Erdélyi Vívó és Lövő Club’ elnökévé történt megválasztatása«.

A hírecskét gyönyörűen egészíti ki a 427-ik oldalon István fényképe, amint egy nehéz lovassági kardot szorongat, mellén és nyakán pedig óriási bajnoki szalagok feszülnek. Rendkívül növeli a jó németek előtt a nagy bajnokvívó tekintélyét a mellén ragyog számos érdemrend, amelyek között egy párban a Szent István-rendre és a Lipót-rend csillagára véltünk ráismerhetni…” – írta 1907. április 21-i számában a Sport-Világ.

Szegény Bikfalvi István János hiába jelezte mindenhol, hogy ő komoly vívó és ehhez semmi köze, mert Vermeséket mindez nem zavarta, volt nekik magyarázatuk mindenre. És nem is akármilyen magyarázat. Akiket az igazság nem vezethette félre címmel ezt írta ugyanis 1907. április 28-i számában a Sport-Világ:

„»Az Erdélyi Vívó és Lövő Club«-nak f. hó 22-én tartott rendkívüli közgyűlése megbotránkozással (!) vette tudomásul nagyra becsült elnökének, bikfalvi István János ügyvédjelöltnek a megtámadtatását. Nem szükséges kommentárt fűznünk István János sport működéséhez és elért fényes eredményeihez, hanem egyszerűen hivatkozunk 1903. május 21-én, 1904. március 14-én Kolozsvárott tartott országos versenyekre, amelyek versenybíróságában voltak: gróf Lázár Vince, báró Bánffy Albert, báró Wildburg Aladár, báró Jósika Samu, Sárpy György, dr. Sárpy István, Sárpy László, dr. gróf Vass György, báró Chappon Samu, Gyulay Richard cs. és kir. kamarás, gróf Béldi Ákos főispán, Dózsa Endre cs. és kir. kamarás stb. előkelő urak, akik látták, hogy István János mind a két ízben I-ső díjat nyert (arany érmet, okleveleket és tisztelettárgyat) s mely versenyeken Czenker Béla, Repeczky Andor is az akadémiai vívásban I-ső díjat nyertek és győzelmet arattak. István János 1904. dec. 17-én Hátszegen tartott vívóversenyen is arany érmet nyert, mint a KEAC kiküldött alelnöke, mely versenyeredmény is jegyzőkönyvileg van megörökítve a KEAC-ban. Ezen eredményei mellett számos házi vívó és céllövő-versenyeken nyert első díjat, mely utóbbiban Sárpy László, legkiválóbb lövője az országnak, mestere volt. Az is tény, hogy a »Perdöntő bajvívások jogtörténeti fejlődése és büntetőjogi alapja« című műve általános feltűnést keltett szakkörökben.

Mi az »Erdélyi Vívó és Lövő Club« nevében tiltakozunk az ilyen alaptalan megtámadtatások ellen, a melybe István János nagyrabecsült elnökünket részesítették s midőn sajnálattal vesszük tudomásul megtámadtatását, irányában érzett szeretetünk és bizalmunk még erősebben fokozódik. Az »Erdélyi Vívó és Lövő Club« f. hó 22-én tartott rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyvi kivonata. Báró Apor István s.k., báró Apor József s.k., gróf Kuun Zsigmond s.k., gróf Logothetti Arisztid s.k., Deák Gábor s.k. főtitkár és jegyző.”

Első olvasására az ártatlan kolozsvári olvasó igazán botrányosnak érezhette, ahogyan a budapesti sajtó és néhány vívómester lekezelte a kolozsváriakat. Biztosan zavarta a fővárosiakat, hogy náluk fényesebb sikereket értek el „Erdély fővárosának” vívói. Valószínű sokan elhitték ezt akkoriban Kolozsváron, ha Vermestől vagy Chappontól hallották: mindez egy aljas kampány része, és ezért kell a kolozsvári vívók otthon rendezzenek országos versenyeket, mert itt vannak megfelelő feltételek, hogy a viadori címeket őszintén kioszthassák a legjobbaknak.

Volt azért jónéhány apróság, amelyet Vermesék nem vettek figyelembe:

            1. Azt, ahogy Vermes és Chappon a választ megfogalmazták, semmiképp sem nevezhetjük hazugságnak, inkább az igazság kiherélésének. Hiszen az említett versenyek megtörténtek, sőt István János valószínű győzött is – ezt a Sport-Világban közölt tudósítás is jegyezte 1903-ban. Csakhogy ez az egyetemi hallgatók számára kiírt versenyszám volt, ahol négy helyi vívó versenyzett egymás ellen. Ezt Vermes nyugodtan jegyzőkönyvezhette, mint országos bajnokságot, s még aranyérmet is oszthatott, attól még ez egy – nyugodtan mondhatjuk: jelentéktelen – helyi versenyszám maradt. De mindenféle hasonló adat (milyen címért versenyeztek, mi volt a fődíj stb.) egyaránt hiányzott a budapesti sajtónak elküldött versenyhirdetésből, illetve a tudósításból.

            2. Sárpy László legkiválóbb lövője az országnak. Lehetséges, bár a rendelkezésre álló adatók ezt semmiképp sem támasztják alá. Vermes szerint biztos, hiszen ő azt vette alapul, hogy az 1903-ban rendezett budapesti Szemere nemzetközi céllövő versenyen elért hetedik helyével Sárpy érte el a legjobb eredményt a magyar céllövők közül. Ez őt természetesen feljogosította arra, hogy kikiáltsa Sárpy Lászlót a legjobb magyar céllövőnek.

            3. Vermes és Chappon a helyi arisztokrácia nevében, az ő személyes tekintélyük használatával próbálták igazolni ferdítéseiket. Erre pedig hamar felfigyeltek az érintettek. Nem ez volt sem az első sem az utolsó ilyen eset, ám senki sem szerette, ha átverik. Vermes szerencséjére sportmúltját tisztelték Kolozsváron, így a „szerethető bolond” megtarthatta állását az egyetemen az első világháborúig, s bár elfordultak tőle, de nem gyűlölték őt. Máshol valószínűleg rég kirúgtak volna állásából, valamiért viszont Kolozsváron elnézőek voltak vele. Szegény Apor báróék pedig azt sem tudták, mit igazoltak aláírásukkal.

            4. Az Erdélyi Vívó és Lövő Club valószínű nem rendelkezett semmilyen hivatalos működési engedéllyel. A Monarchia idejében bármilyen egyesületnek (nem csak sport terén) a működési szabályzatát fel kellett terjesztenie a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, és csak a jóváhagyás megszerzése után működhetett hivatalosan. Nem meglepő tehát, hogy Vermes és Chappon sportolóinak csapata a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) színeiben versenyeztetett.

            5. Vermest és Chappont ismét nem érdekelte, hogy a külföldi barátaikhoz küldött ilyen jellegű írásaik a magyar vívósportot járatták le Európában, ugyanakkor a budapestiek, érthető módon, azonnal a KEAC ellen fordultak. A Kolozsváron rendezett verseny hallatán mindenki nevetett, emiatt nem jött ide neves sportoló. Szerencsére számos lelkes szakembernek sikerült később mindezt feledtetnie. Ebben oroszlánrészt vállalt Gerentsér László, aki csendesen, kitartóan és korrektül dolgozott a kolozsvári egyetem vívótermében.

 

Végszó helyett

Ezek után már csak egy kérdés maradt: Vermes és Chappon elhitték mindezt? Ki tudja? Most az egyszer hagyjuk ezt a kérdést megválaszolatlanul.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre.