Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bikfalvi István János és magyar kardvívó bajnoki címe

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Miért annyira különleges személyiség Vermes? Ezt a kérdést igen nehéz megválaszolni egy mondatban, a válasz több mint száz éve megosztja a magyar sporttörténet kutatóit. Vermes Lajos a modern olimpiai mozgalmat megelőző időszak zseniális „bolondja”, aki képes volt arra, amire senki más: akkor szervezett a délvidéki Palics-fürdőn olimpiát, amikor a modernkori olimpiai mozgalom még álomként sem létezett; ugyanakkor érmeit eladva megépítette Magyarország első velodromját az 1890-es évek elején!

Volt ugyanakkor egy másik személyiség is, akinek lódításai, sokszor gátlástalan ferdítései több rosszat tettek a sport-hírnevünknek, mint jót. Vermes egy Münchhausen bárója a magyar sportnak, legendák, zseniális meglátások és anekdoták gyűjteménye az ő élete. A sok helyen a Bikfalvi előnevet is használó István János a kolozsvári tudományegyetem joghallgatója, Vermes Lajos és vívómester társa, Chappon Lajos tanítványa volt.

És akkor lássuk a történetet. Helyszín: Kolozsvár, az 1903 májusában rendezett egyetemi vívóakadémia.

 

Az esemény – ahogyan a fővárosi sportsajtó látta

„A kolozsvári F. J. Egyetem vívóintézete vívóakadémiát rendezett, mely nagyszámú közönség előtt folyt le. Az eredmények a következők:

            Középiskolai tanulók tőrversenye. 1. Zenker B., 2. Repeczky A.

            Egyetemi hallgatók kardversenye. 1. István J., 2. Kiss Géza.

            Mesterek tőrversenye. 1. Chappon S., 2. Tóth Ferencz.

            Mesterek kardversenye. 1. Vermes Lajos, 2. Agrima Gy. és Tóth F., Chappon, Hoffmann. (Sport-Világ, 1903. május 31.)

            Egyszóval: a fővárosi sportsajtó közölte a kolozsvári szervezőktől érkezett rövid tudósítást.

 

Amit a történetről feljegyeztek

A kiindulópontot az említett akadémián rendezett, az egyetemi hallgatók számára kiírt vívóverseny jelentette. Négyen jelentkeztek, István János pedig a döntőben legyőzte Kiss Gézát. Egy helyi kis verseny volt, a győztes nevére kevesen figyeltek fel. A bomba viszont 1907-ben robbant, amikor a Sport im Bild dr. István Jánost, mint magyar bajnokvívót mutatta be fényképes tudósításában – Vermes Lajos közlése alapján.

Ekkor már a magyar kardvívásnak nemzetközi hírneve volt, így nem csoda, hogy a budapestiek azonnal felháborodtak. „Ily nevű vívó soha Magyarországon bajnokságot nem nyert, sőt semmiféle versenyen egyáltalán soha részt sem vett. Valószínű, hogy a fent említett lap t. szerkesztőségével valaki rossz tréfát űzött!” – válaszolt a magyar vívók nevében Lestyánszky Dezső.

 

„Magyarország vívóbajnoka – Dr. István János

No lám ezt nem is tudtuk. Mégis csak van új dolog az ég alatt. Persze, a huncut német ezt is jobban tudja, mint mi, akik — jámborok — azt hittük, hogy Magyarország 1905. évi vívóbajnoka Békéssy Béla. Na ja — magyarul. Hanem hát a »Sport im Bild« ezt már mégis csak jobban tudja — németül!? … Ez évi 15-ik számában ugyanis a 423-ik oldalon ezt írja a német: »Dr. István János egy magyar bajnokvívó. István, aki most 24 éves, már a gimnáziumban is nemcsak a tudományokban tűnt ki, hanem az összes sportgyakorlatokban is. Különösen rajongott a vívásért és idők multán ez juttatta őt a bajnoksághoz. Tanítója a francia báró Chappon Samu volt, akinek minden dicsőségét köszönheti. A fiatal jogász a vívóirodalomban is nevet szerzett magának ’a párbaj jogtörténeti fejlődése’ című mű megírásával.

1905-ben a Szabadkai Torna Club Istvánt Magyarország bajnokvívójává nevezte ki (Ejha! …) és erre következett az ’Erdélyi Vívó és Lövő Club’ elnökévé történt megválasztatása«.

A hírecskét gyönyörűen egészíti ki a 427-ik oldalon István fényképe, amint egy nehéz lovassági kardot szorongat, mellén és nyakán pedig óriási bajnoki szalagok feszülnek. Rendkívül növeli a jó németek előtt a nagy bajnokvívó tekintélyét a mellén ragyog számos érdemrend, amelyek között egy párban a Szent István-rendre és a Lipót-rend csillagára véltünk ráismerhetni…” – írta 1907. április 21-i számában a Sport-Világ.

Szegény Bikfalvi István János hiába jelezte mindenhol, hogy ő komoly vívó és ehhez semmi köze, mert Vermeséket mindez nem zavarta, volt nekik magyarázatuk mindenre. És nem is akármilyen magyarázat. Akiket az igazság nem vezethette félre címmel ezt írta ugyanis 1907. április 28-i számában a Sport-Világ:

„»Az Erdélyi Vívó és Lövő Club«-nak f. hó 22-én tartott rendkívüli közgyűlése megbotránkozással (!) vette tudomásul nagyra becsült elnökének, bikfalvi István János ügyvédjelöltnek a megtámadtatását. Nem szükséges kommentárt fűznünk István János sport működéséhez és elért fényes eredményeihez, hanem egyszerűen hivatkozunk 1903. május 21-én, 1904. március 14-én Kolozsvárott tartott országos versenyekre, amelyek versenybíróságában voltak: gróf Lázár Vince, báró Bánffy Albert, báró Wildburg Aladár, báró Jósika Samu, Sárpy György, dr. Sárpy István, Sárpy László, dr. gróf Vass György, báró Chappon Samu, Gyulay Richard cs. és kir. kamarás, gróf Béldi Ákos főispán, Dózsa Endre cs. és kir. kamarás stb. előkelő urak, akik látták, hogy István János mind a két ízben I-ső díjat nyert (arany érmet, okleveleket és tisztelettárgyat) s mely versenyeken Czenker Béla, Repeczky Andor is az akadémiai vívásban I-ső díjat nyertek és győzelmet arattak. István János 1904. dec. 17-én Hátszegen tartott vívóversenyen is arany érmet nyert, mint a KEAC kiküldött alelnöke, mely versenyeredmény is jegyzőkönyvileg van megörökítve a KEAC-ban. Ezen eredményei mellett számos házi vívó és céllövő-versenyeken nyert első díjat, mely utóbbiban Sárpy László, legkiválóbb lövője az országnak, mestere volt. Az is tény, hogy a »Perdöntő bajvívások jogtörténeti fejlődése és büntetőjogi alapja« című műve általános feltűnést keltett szakkörökben.

Mi az »Erdélyi Vívó és Lövő Club« nevében tiltakozunk az ilyen alaptalan megtámadtatások ellen, a melybe István János nagyrabecsült elnökünket részesítették s midőn sajnálattal vesszük tudomásul megtámadtatását, irányában érzett szeretetünk és bizalmunk még erősebben fokozódik. Az »Erdélyi Vívó és Lövő Club« f. hó 22-én tartott rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyvi kivonata. Báró Apor István s.k., báró Apor József s.k., gróf Kuun Zsigmond s.k., gróf Logothetti Arisztid s.k., Deák Gábor s.k. főtitkár és jegyző.”

Első olvasására az ártatlan kolozsvári olvasó igazán botrányosnak érezhette, ahogyan a budapesti sajtó és néhány vívómester lekezelte a kolozsváriakat. Biztosan zavarta a fővárosiakat, hogy náluk fényesebb sikereket értek el „Erdély fővárosának” vívói. Valószínű sokan elhitték ezt akkoriban Kolozsváron, ha Vermestől vagy Chappontól hallották: mindez egy aljas kampány része, és ezért kell a kolozsvári vívók otthon rendezzenek országos versenyeket, mert itt vannak megfelelő feltételek, hogy a viadori címeket őszintén kioszthassák a legjobbaknak.

Volt azért jónéhány apróság, amelyet Vermesék nem vettek figyelembe:

            1. Azt, ahogy Vermes és Chappon a választ megfogalmazták, semmiképp sem nevezhetjük hazugságnak, inkább az igazság kiherélésének. Hiszen az említett versenyek megtörténtek, sőt István János valószínű győzött is – ezt a Sport-Világban közölt tudósítás is jegyezte 1903-ban. Csakhogy ez az egyetemi hallgatók számára kiírt versenyszám volt, ahol négy helyi vívó versenyzett egymás ellen. Ezt Vermes nyugodtan jegyzőkönyvezhette, mint országos bajnokságot, s még aranyérmet is oszthatott, attól még ez egy – nyugodtan mondhatjuk: jelentéktelen – helyi versenyszám maradt. De mindenféle hasonló adat (milyen címért versenyeztek, mi volt a fődíj stb.) egyaránt hiányzott a budapesti sajtónak elküldött versenyhirdetésből, illetve a tudósításból.

            2. Sárpy László legkiválóbb lövője az országnak. Lehetséges, bár a rendelkezésre álló adatók ezt semmiképp sem támasztják alá. Vermes szerint biztos, hiszen ő azt vette alapul, hogy az 1903-ban rendezett budapesti Szemere nemzetközi céllövő versenyen elért hetedik helyével Sárpy érte el a legjobb eredményt a magyar céllövők közül. Ez őt természetesen feljogosította arra, hogy kikiáltsa Sárpy Lászlót a legjobb magyar céllövőnek.

            3. Vermes és Chappon a helyi arisztokrácia nevében, az ő személyes tekintélyük használatával próbálták igazolni ferdítéseiket. Erre pedig hamar felfigyeltek az érintettek. Nem ez volt sem az első sem az utolsó ilyen eset, ám senki sem szerette, ha átverik. Vermes szerencséjére sportmúltját tisztelték Kolozsváron, így a „szerethető bolond” megtarthatta állását az egyetemen az első világháborúig, s bár elfordultak tőle, de nem gyűlölték őt. Máshol valószínűleg rég kirúgtak volna állásából, valamiért viszont Kolozsváron elnézőek voltak vele. Szegény Apor báróék pedig azt sem tudták, mit igazoltak aláírásukkal.

            4. Az Erdélyi Vívó és Lövő Club valószínű nem rendelkezett semmilyen hivatalos működési engedéllyel. A Monarchia idejében bármilyen egyesületnek (nem csak sport terén) a működési szabályzatát fel kellett terjesztenie a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, és csak a jóváhagyás megszerzése után működhetett hivatalosan. Nem meglepő tehát, hogy Vermes és Chappon sportolóinak csapata a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) színeiben versenyeztetett.

            5. Vermest és Chappont ismét nem érdekelte, hogy a külföldi barátaikhoz küldött ilyen jellegű írásaik a magyar vívósportot járatták le Európában, ugyanakkor a budapestiek, érthető módon, azonnal a KEAC ellen fordultak. A Kolozsváron rendezett verseny hallatán mindenki nevetett, emiatt nem jött ide neves sportoló. Szerencsére számos lelkes szakembernek sikerült később mindezt feledtetnie. Ebben oroszlánrészt vállalt Gerentsér László, aki csendesen, kitartóan és korrektül dolgozott a kolozsvári egyetem vívótermében.

 

Végszó helyett

Ezek után már csak egy kérdés maradt: Vermes és Chappon elhitték mindezt? Ki tudja? Most az egyszer hagyjuk ezt a kérdést megválaszolatlanul.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.