Befutott Kolozsvárra a legelső személyvonat

Hogyan és mikor? Elmondja Jakab Elek, a publicista és történetíró, aki Kolozsvár és Erdély fővasútvonaláért idejében nyomta meg a tollat.

Jakab Elek (1820–1898) a Nyárádmenti Szentgericén született. Tanítója már az ottani elemi iskolában észrevette, hogy „a fiú jobban kedveli a verseket, nótákat“, mint az ekeszarvát. Beíratták hát a székelykeresztúri algimnáziumba; majd a kolozsvári unitárius kollégiumban elvégezte a filozófiai meg a teológiai, s utána a kolozsvári református kollégiumban a jogi tanfolyamot. A joggyakorlatot Marosvásárhelyen szerezte meg.

A kolozsvári vasútállomás a múlt század fordulóján (forrás: http://kolozsvari-kronika.blog.hu)

A Nagyszebenben székelő kincstárnál hivatalnok. Kis fi­zetését magántanítóskodással pótolja. Közben szorgalma­san búvárolja a kincstári, a szász nemzeti levéltárat, meg a Brukenthal Múzeumot, mint megelőzőleg Marosvásárhelyt a Teleki Tékát. De Kolozsvár vonzotta a leginkább.

A közigazgatással aztán – hivatalból – ő is feljutott Kolozsvárra, az 1846–1847. országgyűlésre. Bő alkalma nyílott ismerkedni emberekkel, haladó eszmékkel, országos dolgokkal.

A kutatómunka mellett egymásután írja politikai és tör­ténelmi tárgyú cikkeit. Az Erdélyi Híradónak előbb külső, majd belső munkatársa. Ír azonban más lapokba is.

*

Az erdélyi országgyűlés napirendjén – egyebek mel­lett – az erdélyi vasút is szerepelt.

Az itteni szászok egy őket közelebbről érdeklő vasútvonal kiépítése érdekében buzgólkodtak, cikkeztek.

A Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó közötti vasút fontosságát a haladó gondolkodók, közöttük a Kolozs megyei alsózsuki születésű nagy román tudós, Gheorghe Barițiu is idejében felismerte: eljött az ideje belső piacunk kiszélesítésének, az Erdély és Románia közötti áruforgalom élénkítésének! A Romániával való összekötő, egész Erdélyben átívelő vasútvonal megépítését sürgette írásaiban. (Monografia „16 Februarie” Cluj 1870–1970.)

A közvélemény előkészítésében és a kérdés helyes meg­oldásában Jakab Eleknek is nagy része van. Adjuk át hát neki a szót:

„1846 közepén, az erdélyi országgyűlésen együtt lévő ellenzék megállapodott abban, hogy Váraddal egyetértve, a szolnoki vasútvonalnak Kolozsvárig való kiterjesztését indítványozza.

A szebeni szászok itt is antagonizmusban állottak a tervezettel. A Siebenbürger Bote Szolnoktól Arad–Fehérvár–Szeben felé kívánta a vaspálya folytatását.

*

Az ellenzék közlönye, az Erdélyi Híradó szerkesztő-tulajdonosa, Méhes Sámuel megszokott látogatásait a Far­kas utcai szerkesztőségben, ahol a nyomda is volt, rend­szerint reggel 9–10 óra között végezte. Egy alkalommal így szólt hozzám:

– Nem volna-é kedve a Szolnok–Nagyvárad–Kolozsvári vasútvonal ügyében egy cikksorozatot írni? A szászok a Szolnok–Arad–Fehérvárit akarják. Mi óhajtanók megelőzni őket, nehogy a javallott irány a mienknek akadálya legyen. A szükséges iratokat, hírlapi közleményeket, az én terhemre szerezze meg. Mutassa ki számokban az általunk pártolt vonalirány célszerűbb voltát – élénken! Tudja, egy kis polémia, egy kis buzdítás is lehet benne. A cikkek azonban 3-4 hét alatt meg is kell, hogy jelenjenek. A honorárium, az én dolgom lesz!

Megígértem az ellenzéknek.

A bécsi, pozsonyi, temesvári, nagyszebeni, brassói hírlapok, mind a szászok vonalirányát pártolták.

A mi irányunkat a pesti szabadelvű polgári lapok népszerűsítették. Oda küldötték be Debrecen, Nagyvárad, Kolozsvár kérelmező, figyelmeztető cikkeiket.

Nekem tehát összegező bírálatot, irányadó, memorandumszerű cikksorozatot kellett írnom, felhasználva a mindkét vonalirány mellett és ellen addig megjelent számba vehető véleményt.

Nagy buzgalommal fogtam a munkához. Két hét alatt tanulmányoztam a kérdést. A pártkonferencia megállapította az irányelveket.

Újabb két hét, elkészült és egymásután megjelent a négy cikkből álló sorozat.”

*

Itt nincs terünk bővebben ismertetni a cikkeket, csupán utalunk tartalmukra.

Az elsőben írja a többi között, hogy a vasút az emberiség életében oly nagy jelentőségű, mint pl. a reformáció, a szolgaság mellett a szabadság, az abszolutizmus mellett az alkotmányosság. A szászok lapjai már egy éve cikkeznek a vasútról. A magyar lapok, „az eszmék temetőhelyei”, mit sem írnak a kérdésről. Angol-, Francia-, Német-, Orosz-, Magyar-, Törökország, Belgium, Ausztria – megelőztek. Moldvában a Szeret és a Beszterce völgyében készülnek az erdélyi szélekig kő- és vasutat építeni. A civilizációban, rajtunk kívül, minden más nemzet kíván részesedni, és mi itt fogunk maradni hegyeink között árván, tengő életet élve, nem lesznek összeköttetéseink az európai nagy nemzetcsaláddal, nélkülözzük a jólét emeltyűjét: a vasutat. (Erdélyi Híradó 1846. 275. sz.)

Az amerikai légierő 1944. június 2-i bombázása során megrongált vasúti kocsik a kolozsvári állomáson
(forrás: http://archivum2.szabadsag.ro)

A második cikkben megállapítja, hogy nálunk is kezdenek megbarátkozni a vasút eszméjével. Cikk cikk után jelenik meg, a brassói román és német lap is hozzászól a kérdéshez. Jakab biztatja a közvéleményt: hátraállni, tétlenkedni nem szabad. Nagyszerűbb lökést Európa fejlődésének, mint a vasút, semmi nem adott. Ipar, kereskedelem, tudomány, műveltség segítője a vasút, nekünk is életkérdés! Ha elszigetelt ország maradunk, mindent másoktól veszünk drágán, mások tőlünk semmit, vagy keveset – olcsón. Azt a tömérdek kincset, amit a természet adott, s azon munkássági ösztönt és szellemi képességet, mely népünknek oly bő mértékben adatott, ha a lehető legjobban használni nem akarjuk, jövendőnk nincsen. Kár, hogy nálunk minden ember termesztő (földmíves), hogy nincs idegen piacunk, ezért a földmíves munkabérének csak a kamatja térül meg. Baj, hogy a termőföldek egyharmada ugar, kétharmada sem okszerűen művelt, szabad föld. Ha külföldet tanulás céljából olcsóbban járhatnók, szellemileg, anyagilag s önérzetünkben erősödnénk. Jobban termelhetnénk. Termelvényeiket a vasút, jól fizető piacok felé vinné. Kell a vasút! (Uo. 276. sz.)

A harmadik cikkben leszögezi, hogy az erdélyi vasút nem ábránd! Sürgős, és korszerű! Nem magán, nem egyesek, hanem a köz érdekeit kell szolgálnia; ezért iránya nem lehet periferikus! Először az erdélyi országos fővonalnak kell kiépülnie, mely áthaladva a minden tekintetben központi fekvésű Kolozsváron, minél nagyobb részben hasítsa át az országot s ebből induljanak ki és ebbe torkolljanak az ország minden részét behálózó mellékvonalak. Jelszó: Érdekegység! Az elsőbbség a Várad-Kolozsvári vonalé! (Uo. 277. sz.)

A negyedik közlemény már a három előbbinek a kérdésre nézve kedvező visszhangját is világgá kiáltja: Mi az ügynek és nem a pártoknak kívánunk szolgálni. Dicsérjük Arad, Brassó, Szeben ügyességét, hogy tervüknek megnyerték a Vasútépítő Társaságot. Mi ellene nem vagyunk, de a mi nézetünk nem Arad-Szeben, hanem Várad-Kolozsvár. Az egész ország az első és azután a szárnyvonalak.

Követeli, hogy a vagyonosok álljanak az ügy mellé és ne a rendezetlen közadózásra, a lassan befolyó adókra támaszkodjanak. Egészítsék ki a vasútra vonatkozó törvényt a céljait szolgáló kisajátítási törvénnyel. Kezdjék a vonal építését onnan, ahol az építési anyagok kézügyben vannak. A kérdés ütemes megoldására pedig létesítsenek országos bizottságot. Végül megkérdi a váradiakat, hogy ezen nemes és nagy ügy érdekében miért nem mozognak élénkebben?! (Uo. 278. sz.)

*

A cikkek, mind az olvasóközönségre, mind a legilletékesebbekre nagyszerűen hatottak. Dicsérték az érveléseket, a Várad-Kolozsvár vonal fölényének igazolását.

*

A Nagyvárad–Kolozsvár vasútvonal megnyitása Kolozsvárt, 1870. szeptember 7-én (korabeli illusztráció)

„Két óra sem telt el az utóbbi cikk megjelenésétől, a Piacsoron találkoztam Méhes szerkesztő úrral.

– Na, olvastam a cikkeket. Nagyon jók. Látszik, hogy becsületesen utánajárt az előzményeknek. Szeretik az emberek! Mármost a honoráriumot kell megadnom. Mit kíván fáradozásaiért?

Nem tudtam mit kérjek. Hirtelenében eszembe jutott, hogy nincs felsőkabátom.

– Kérem, szerkesztő úr, egy szabónál nyisson számomra hitelt, hogy csináltassak egy felsőkabátot.

– Nem hitelt nyitok, édes Jakab Elek, íme itt van ez az üzlet! Menjünk be együtt és válasszon egy kabátot, amilyet szeret!

Egy szép, szederkék kabátot választottam. Ilyet viselnek a kolozsvári főiskolások. Én is mindig ilyenre vágytam...

És Méhes – kabátomért kifizette a harminc forintot!

– Na, most már nem tartozunk egymásnak. Óhajtom, hogy még sok ilyen és ilyenebb cikket írjon!”

*

E cikkek nyomán 12 évre Váradig, 23 év múlva Kolozsvárig készült el a vasúti fővonal.

*

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.

A virágdíszbe öltözött pályaudvaron Virányi István állomásfőnök, a vármegye főispánja, a város polgármestere és a történelmi eseményt ünneplő polgárság nagy csoportja virágesővel fogadta. A kölcsönös üdvözléseket az ünnepeltek és ünneplők hatalmas éljenzése követte és a hagyományos déli harangszóval összecsendült a város valamennyi harangja.

*

Megfeszített munkában aztán még kilenc év telik el és 1879-ben Predeálig épült ki az 516 kilométer hosszú, országos fővasútvonal, hogy Bukarestből feléje siető testvérével mielőbb találkozzék!

*

Jakab Elek, a jeles történetíró, ki Kolozsvár történetét három testes kötetben (1888) elsőnek írta meg, eme nagy­hatású cikkeiért egy szép nagykabátot, Kolozsvár pedig egy, az egész országrészünket átszelő, pompás vasútvonalat kapott.

(Művelődés, XXIII. évfolyam, 1970/12, december, 50-51. oldal) 

 

Új hozzászólás