Befutott Kolozsvárra a legelső személyvonat

Hogyan és mikor? Elmondja Jakab Elek, a publicista és történetíró, aki Kolozsvár és Erdély fővasútvonaláért idejében nyomta meg a tollat.

Jakab Elek (1820–1898) a Nyárádmenti Szentgericén született. Tanítója már az ottani elemi iskolában észrevette, hogy „a fiú jobban kedveli a verseket, nótákat“, mint az ekeszarvát. Beíratták hát a székelykeresztúri algimnáziumba; majd a kolozsvári unitárius kollégiumban elvégezte a filozófiai meg a teológiai, s utána a kolozsvári református kollégiumban a jogi tanfolyamot. A joggyakorlatot Marosvásárhelyen szerezte meg.


A kolozsvári vasútállomás a múlt század fordulóján (forrás: http://kolozsvari-kronika.blog.hu)

A Nagyszebenben székelő kincstárnál hivatalnok. Kis fi­zetését magántanítóskodással pótolja. Közben szorgalma­san búvárolja a kincstári, a szász nemzeti levéltárat, meg a Brukenthal Múzeumot, mint megelőzőleg Marosvásárhelyt a Teleki Tékát. De Kolozsvár vonzotta a leginkább.

A közigazgatással aztán – hivatalból – ő is feljutott Kolozsvárra, az 1846–1847. országgyűlésre. Bő alkalma nyílott ismerkedni emberekkel, haladó eszmékkel, országos dolgokkal.

A kutatómunka mellett egymásután írja politikai és tör­ténelmi tárgyú cikkeit. Az Erdélyi Híradónak előbb külső, majd belső munkatársa. Ír azonban más lapokba is.

*

Az erdélyi országgyűlés napirendjén – egyebek mel­lett – az erdélyi vasút is szerepelt.

Az itteni szászok egy őket közelebbről érdeklő vasútvonal kiépítése érdekében buzgólkodtak, cikkeztek.

A Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó közötti vasút fontosságát a haladó gondolkodók, közöttük a Kolozs megyei alsózsuki születésű nagy román tudós, Gheorghe Barițiu is idejében felismerte: eljött az ideje belső piacunk kiszélesítésének, az Erdély és Románia közötti áruforgalom élénkítésének! A Romániával való összekötő, egész Erdélyben átívelő vasútvonal megépítését sürgette írásaiban. (Monografia „16 Februarie” Cluj 1870–1970.)

A közvélemény előkészítésében és a kérdés helyes meg­oldásában Jakab Eleknek is nagy része van. Adjuk át hát neki a szót:

„1846 közepén, az erdélyi országgyűlésen együtt lévő ellenzék megállapodott abban, hogy Váraddal egyetértve, a szolnoki vasútvonalnak Kolozsvárig való kiterjesztését indítványozza.

A szebeni szászok itt is antagonizmusban állottak a tervezettel. A Siebenbürger Bote Szolnoktól Arad–Fehérvár–Szeben felé kívánta a vaspálya folytatását.

*

Az ellenzék közlönye, az Erdélyi Híradó szerkesztő-tulajdonosa, Méhes Sámuel megszokott látogatásait a Far­kas utcai szerkesztőségben, ahol a nyomda is volt, rend­szerint reggel 9–10 óra között végezte. Egy alkalommal így szólt hozzám:

– Nem volna-é kedve a Szolnok–Nagyvárad–Kolozsvári vasútvonal ügyében egy cikksorozatot írni? A szászok a Szolnok–Arad–Fehérvárit akarják. Mi óhajtanók megelőzni őket, nehogy a javallott irány a mienknek akadálya legyen. A szükséges iratokat, hírlapi közleményeket, az én terhemre szerezze meg. Mutassa ki számokban az általunk pártolt vonalirány célszerűbb voltát – élénken! Tudja, egy kis polémia, egy kis buzdítás is lehet benne. A cikkek azonban 3-4 hét alatt meg is kell, hogy jelenjenek. A honorárium, az én dolgom lesz!

Megígértem az ellenzéknek.

A bécsi, pozsonyi, temesvári, nagyszebeni, brassói hírlapok, mind a szászok vonalirányát pártolták.

A mi irányunkat a pesti szabadelvű polgári lapok népszerűsítették. Oda küldötték be Debrecen, Nagyvárad, Kolozsvár kérelmező, figyelmeztető cikkeiket.

Nekem tehát összegező bírálatot, irányadó, memorandumszerű cikksorozatot kellett írnom, felhasználva a mindkét vonalirány mellett és ellen addig megjelent számba vehető véleményt.

Nagy buzgalommal fogtam a munkához. Két hét alatt tanulmányoztam a kérdést. A pártkonferencia megállapította az irányelveket.

Újabb két hét, elkészült és egymásután megjelent a négy cikkből álló sorozat.”

*

Itt nincs terünk bővebben ismertetni a cikkeket, csupán utalunk tartalmukra.

Az elsőben írja a többi között, hogy a vasút az emberiség életében oly nagy jelentőségű, mint pl. a reformáció, a szolgaság mellett a szabadság, az abszolutizmus mellett az alkotmányosság. A szászok lapjai már egy éve cikkeznek a vasútról. A magyar lapok, „az eszmék temetőhelyei”, mit sem írnak a kérdésről. Angol-, Francia-, Német-, Orosz-, Magyar-, Törökország, Belgium, Ausztria – megelőztek. Moldvában a Szeret és a Beszterce völgyében készülnek az erdélyi szélekig kő- és vasutat építeni. A civilizációban, rajtunk kívül, minden más nemzet kíván részesedni, és mi itt fogunk maradni hegyeink között árván, tengő életet élve, nem lesznek összeköttetéseink az európai nagy nemzetcsaláddal, nélkülözzük a jólét emeltyűjét: a vasutat. (Erdélyi Híradó 1846. 275. sz.)


Az amerikai légierő 1944. június 2-i bombázása során megrongált vasúti kocsik a kolozsvári állomáson
(forrás: http://archivum2.szabadsag.ro)

A második cikkben megállapítja, hogy nálunk is kezdenek megbarátkozni a vasút eszméjével. Cikk cikk után jelenik meg, a brassói román és német lap is hozzászól a kérdéshez. Jakab biztatja a közvéleményt: hátraállni, tétlenkedni nem szabad. Nagyszerűbb lökést Európa fejlődésének, mint a vasút, semmi nem adott. Ipar, kereskedelem, tudomány, műveltség segítője a vasút, nekünk is életkérdés! Ha elszigetelt ország maradunk, mindent másoktól veszünk drágán, mások tőlünk semmit, vagy keveset – olcsón. Azt a tömérdek kincset, amit a természet adott, s azon munkássági ösztönt és szellemi képességet, mely népünknek oly bő mértékben adatott, ha a lehető legjobban használni nem akarjuk, jövendőnk nincsen. Kár, hogy nálunk minden ember termesztő (földmíves), hogy nincs idegen piacunk, ezért a földmíves munkabérének csak a kamatja térül meg. Baj, hogy a termőföldek egyharmada ugar, kétharmada sem okszerűen művelt, szabad föld. Ha külföldet tanulás céljából olcsóbban járhatnók, szellemileg, anyagilag s önérzetünkben erősödnénk. Jobban termelhetnénk. Termelvényeiket a vasút, jól fizető piacok felé vinné. Kell a vasút! (Uo. 276. sz.)

A harmadik cikkben leszögezi, hogy az erdélyi vasút nem ábránd! Sürgős, és korszerű! Nem magán, nem egyesek, hanem a köz érdekeit kell szolgálnia; ezért iránya nem lehet periferikus! Először az erdélyi országos fővonalnak kell kiépülnie, mely áthaladva a minden tekintetben központi fekvésű Kolozsváron, minél nagyobb részben hasítsa át az országot s ebből induljanak ki és ebbe torkolljanak az ország minden részét behálózó mellékvonalak. Jelszó: Érdekegység! Az elsőbbség a Várad-Kolozsvári vonalé! (Uo. 277. sz.)

A negyedik közlemény már a három előbbinek a kérdésre nézve kedvező visszhangját is világgá kiáltja: Mi az ügynek és nem a pártoknak kívánunk szolgálni. Dicsérjük Arad, Brassó, Szeben ügyességét, hogy tervüknek megnyerték a Vasútépítő Társaságot. Mi ellene nem vagyunk, de a mi nézetünk nem Arad-Szeben, hanem Várad-Kolozsvár. Az egész ország az első és azután a szárnyvonalak.

Követeli, hogy a vagyonosok álljanak az ügy mellé és ne a rendezetlen közadózásra, a lassan befolyó adókra támaszkodjanak. Egészítsék ki a vasútra vonatkozó törvényt a céljait szolgáló kisajátítási törvénnyel. Kezdjék a vonal építését onnan, ahol az építési anyagok kézügyben vannak. A kérdés ütemes megoldására pedig létesítsenek országos bizottságot. Végül megkérdi a váradiakat, hogy ezen nemes és nagy ügy érdekében miért nem mozognak élénkebben?! (Uo. 278. sz.)

*

A cikkek, mind az olvasóközönségre, mind a legilletékesebbekre nagyszerűen hatottak. Dicsérték az érveléseket, a Várad-Kolozsvár vonal fölényének igazolását.

*


A Nagyvárad–Kolozsvár vasútvonal megnyitása Kolozsvárt, 1870. szeptember 7-én (korabeli illusztráció)

„Két óra sem telt el az utóbbi cikk megjelenésétől, a Piacsoron találkoztam Méhes szerkesztő úrral.

– Na, olvastam a cikkeket. Nagyon jók. Látszik, hogy becsületesen utánajárt az előzményeknek. Szeretik az emberek! Mármost a honoráriumot kell megadnom. Mit kíván fáradozásaiért?

Nem tudtam mit kérjek. Hirtelenében eszembe jutott, hogy nincs felsőkabátom.

– Kérem, szerkesztő úr, egy szabónál nyisson számomra hitelt, hogy csináltassak egy felsőkabátot.

– Nem hitelt nyitok, édes Jakab Elek, íme itt van ez az üzlet! Menjünk be együtt és válasszon egy kabátot, amilyet szeret!

Egy szép, szederkék kabátot választottam. Ilyet viselnek a kolozsvári főiskolások. Én is mindig ilyenre vágytam...

És Méhes – kabátomért kifizette a harminc forintot!

– Na, most már nem tartozunk egymásnak. Óhajtom, hogy még sok ilyen és ilyenebb cikket írjon!”

*

E cikkek nyomán 12 évre Váradig, 23 év múlva Kolozsvárig készült el a vasúti fővonal.

*

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.

A virágdíszbe öltözött pályaudvaron Virányi István állomásfőnök, a vármegye főispánja, a város polgármestere és a történelmi eseményt ünneplő polgárság nagy csoportja virágesővel fogadta. A kölcsönös üdvözléseket az ünnepeltek és ünneplők hatalmas éljenzése követte és a hagyományos déli harangszóval összecsendült a város valamennyi harangja.

*

Megfeszített munkában aztán még kilenc év telik el és 1879-ben Predeálig épült ki az 516 kilométer hosszú, országos fővasútvonal, hogy Bukarestből feléje siető testvérével mielőbb találkozzék!

*

Jakab Elek, a jeles történetíró, ki Kolozsvár történetét három testes kötetben (1888) elsőnek írta meg, eme nagy­hatású cikkeiért egy szép nagykabátot, Kolozsvár pedig egy, az egész országrészünket átszelő, pompás vasútvonalat kapott.

(Művelődés, XXIII. évfolyam, 1970/12, december, 50-51. oldal) 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?