Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az ember tragédiája

Meglehetős ellenkezéssel fogadtam, amikor Serfőző Levente, a HÍD Szebeni Magyarok Egyesület elnöke felkért, hogy mindössze tíz percben beszéljek Az ember tragédiájáról Orth István illusztráció­kiállításának megnyitóján. Azt mondtam, kicsi vagyok én ehhez, soha nem is foglalkoztam a témával, a képzőművészethez meg főleg nem értek. Aztán ahogy jobban elgondolkodtam rajta, rájöttem, hogy az első része nem egészen igaz.

Gyermekkoromban találkoztam először a Tragédiával, amelynek két kiadása is a szüleim birtokában áll: egy 1800-as évek végi könyvecske, és egy 1900-as évek eleji, Zichy Mihály-féle illusztrált kiadás. Így hamarabb találkoztam Az ember tragédiája illusztrációival, mint magával a művel, mert ugyan számos szállóigét idéztek belőle a szüleim – a leggyakrabban Lucifert parafrazálták a VIII., prágai színből: „minden gyermek a ma született Messiás, csak később válik a megszokott pimasszá” –, azért a költemény mégsem egy nyolc-tíz éves gyermeknek való. Egyes illusztrációk a romantikának megfelelően grandiózusak és kissé nyomasztók, de én így is csak a szépséget láttam bennük, és a XV. szín diadalmas, bizakodó Ádám-képe volt számomra a meghatározó. De erre még visszatérek.




Orth István illusztrációja

Később az iskolában találkoztam immár a teljes szöveggel, elemzésekkel, próbáltam magam is értelmezni, felfejteni a színek sorozatát. Akkoriban jártam az alsósztregovai múzeumban is, és ekkor (2002-ben) mutatták be Budapesten, az új Nemzeti Színházban a darabot Szarvas József, Pap Vera és Alföldi Róbert főszereplésével, amit az iskolában is megnéztünk.

Érdekes, hogy egyetemi éveimből nem a magyar szakos, hanem a teatrológiás emlékeim élénkebbek. Első­éven a Karácsonyi Zsolt oktatta magyar drámatörténetből írtam egy néhány oldalas dolgozatot a műről, amelynek az összegzésében kiemeltem, hogy Madách Imre, ha nem is tudatosan, de évekig készülődött legnagyobb művének, Az ember tragédiájának megírására. Nem drámát akart írni – mondanivalóját szerette volna valahogyan kifejezni, a dráma csak ürügyül szolgált neki arra, hogy egy költeményben az eszméit megírhassa. Másodéven díszlet- és jelmeztervezésből volt vizsgafeladat Az ember tragédiája. Ieremiaş Bianca tervező volt a tanárunk, a történelmi színek díszletét, illetve a három főszereplő jelmezét kellett megterveznünk, alapvetően hagyományos koncepcióval, de minél használhatóbban. A színpadképem elég modern lett, háttérben képpel jelzett helyszín, minimális díszlet, és többfunkciós, egymásból alakuló, tépőzáras jelmezek a gyorsöltözésekhez. Vizsgára egy színt makettben kellett elkészítenünk. Nálam ez egyből három lett: a két prágai és a párizsi szín; már nem emlékszem biztosan, de elképzelhető, hogy azért választottam ezeket, mert így betervezhettem egy forgószínpadot.

Serfőző Levente arra kért, hogy irodalmi szempontok szerint mutassam be Madách Imre drámáját, erre tíz percben nehéz vállalkozni. Így nem beszélek az előzményekről, arról, hogy mi vezetett oda, hogy Madách 36 évesen, 1859. február 17-én titokban elkezdett dolgozni a Tragédián, amelynek végére 1860. március 26-án tett pontot. Arról sem, hogy milyen értelmezési dimenziói vannak a négy paradicsomi, illetve az azon kívüli keretszínnek és a tizenegy történelmi színnek, amelyek közül az utolsót – teljességében – remélhetőleg soha nem érjük meg. (Tudjuk, hogy a Madách jövőjét megjelenítő falanszteri utópia, avagy disztópia sok vonásában valóra vált, és már főként a múltunk része.) Nem fejtem ki részletesen a hegeli triáda (tézis – antitézis – szintézis) cselekményszervező erejét a történelmi színek egymásutániságában, inkább egy olyan félreértést tisztáznék, amely még manapság is tartja magát, illetve az elején említett bizakodó Ádám-képhez fűznék néhány gondolatot.




Orth István illusztrációja

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. A következőket fűzte hozzá: „az egész négy sor mesteremberes önelégültsége is komikai színben tűnik fel”, gondolt itt az Úr első megszólalására: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát ujítni kell”. Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. Mindazonáltal a szerzőnek írt levelében megjegyezte, hogy „itt-ott a verselésben – meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők”, és fel is ajánlotta, hogy megteszi javításait, amelyekhez mindenképpen kéri Madách beleegyezését. Ennek folyománya lett a Tragédia-recepció visszatérő témája, hogy mit és mennyit javított Arany János. A posztmodernben az is felmerült, és eléggé el is terjedt, hogy ki írta voltaképpen Az ember tragédiáját? A válasz a mélyreható filológiai és polárszűrős írásszakértői vizsgálatok szerint egyértelmű és megnyugtató: Madách Imre.

Arany elsősorban a helyesírást javította (Madách még az első helyesírási szótár 1832-es megjelenése előtt tanult meg írni-olvasni), nyelvhelyességi módosításokra tett javaslatot, ezekre ugyanis nagyon érzékeny volt, továbbá itt-ott „simított” a verselésen. Viszont mérhetetlen alázattal járt el minden változtatás esetében. Tisztában volt azzal, hogy ő a jobb verselő, a jobb költő, de egy szövegnek lehetnek más erényei is, mint írta: „Sok van jegyzeteim közt, hol az én javításom simább, de a te szöveged erősebb. Az ilyeneknél kétszer meggondolom a változtatást. (…) Néhol pedig némi darabosság oly jól áll, hogy sajnálna az ember megválni tőle, mint Bánk bán némely zordságaitól.”

A Tragédia tehát kétségtelenül Madách szövege, de tény, hogy néhány szállóigét Aranynak köszönhetünk. Babus Antal és Mázi Béla a Tragédia 150 éves évfordulójára írt tanulmányában több ilyet is kiemel, mindjárt azt a négy sort, amely után Arany eredetileg abbahagyta az olvasást: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát ujítni kell.” Madách eredeti szövege kevésbé gördülékeny, kevésbé frappáns: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / S úgy össze vág minden, hogy azt hiszem / Évmilliókig szépen elforog / Mig egy kerékfogát újítni kell.” Egy szállóigét azonban minden alap nélkül kapcsoltak össze Arany nevével. Akadt olyan színházi rendező, aki a híres zárósort – „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – kihagyta a darab végén, mert úgymond nem Madáchtól származik. A tanulmány szerint még polárszűrős vizsgálat sem kellett volna ahhoz, hogy ennek az ellenkezőjéről meggyőződhessünk – csak az eredeti kéziratot kellett volna szabad szemmel megnézni. A kéziratot vizsgáló írásszakértő ennek ellenére átvilágította a befejező mondatot, és egyértelműen kiderült: Arany János nem nyúlt hozzá.




Népes közönség az Orth István alkotásaiból készült kiállítás megnyitóján 2021. június 20-án a Medgyesi Református Egyházközség gyülekezeti termében. Kép: az EMKE Facebook-oldala

Minél többször olvastam újra, láttam, hallottam a Tragédia szövegét, annál inkább bosszantott, de legalábbis értetlenül álltam az előtt, hogy a legtöbb, legáltalánosabb értelmezés pesszimistának tekinti a művet. Ebbe minden bizonnyal belejátszik a múlt rendszer negatív értékelése, a „pers­pektívátlanság” vádja, ami a mai napig tartja magát. De más értelmezés szerint is felmerül a kérdés a mű végén: vajon Lucifer nem volt-e egykor Ádámhoz hasonló, romantikus lázadó, azaz Ádám sorsa nem vezet-e a luciferi cinizmushoz? Hiszen az utolsó szín Ádám csalódottságával indul („Sokat tanultam álomképeimből, / Kiábrándultam sokból, s most csupán / Tőlem függ, útam másképpen vezetni.”), és Lucifer szavai mentén az öngyilkosságot fontolgatja. Én mégis értetlenül állok a Tragédia vélt pesszimizmusa előtt. Egy irodalmi alkotást az első szótól az utolsóig érdemes és szükséges értékelni, értelmezni. Gondolhatunk itt a szó szerinti utolsó szóra („bízzál”), de a néhány sorral előbbi eseményekre is: Éva anyasága, ami a jövőt biztosítja; az Úr szavai („Karod erős – szived emelkedett: / Végetlen a tér, mely munkára hív, / S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd / Szünetlenül, mely visszaint s emel, / Csak azt kövesd”); az angyalok karának szózata (mely szerintem az egyik legszebb, legpozitívabb gondolat a magyar irodalomban: „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme”). Szemére vetik Madáchnak, hogy Ádám szorongtató kérdésére az Úr nem ad feleletet; de reményt nyújt: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”




Serfőző Levente HÍD-elnök, Széman Emese Rózsa művelődésszervező, Orth István grafikus, Székely Anna-Eli diakónus, Székely Márton Zoltán lelkész, Wenzel-Gazdag Erzsébet színművész és dr. Széman Péter EMKE-elnök a kiállításmegnyitón.
Forrás: az EMKE Facebook-oldala

Ezt a pozitív üzenetet, a reményben való megnyugvást érzem, amikor Orth István illusztrációira nézek. Éva színe a lila, Ádámé a barna (mindkettő világos, pasztell árnyalatban), de Luciferé sem a fekete, csak feketébe hajló, sötétbarna; s a szereplők a lehető legtöbb esetben mosolyognak. Általában világosak (bizakodók) a képek: a római színt nem az orgia és a pestis, hanem Szent Péter alakja határozza meg, a keresztesháborút két feldühödött (s így komikusan ható) kos ábrázolja, de a párizsi színt sem a guillotine uralja; és még a falanszterben is van szín! Nem folytatom a sort, kívánom, hogy mindenki megtekinthesse és felfedezhesse magának, és ha így van, javaslom, hogy időzzenek el a képek előtt, mert számos kultúrtörténeti utalást, akár interkulturális kapcsolódásokat, és sok kis kedves humorforrást is rejtenek. És messzemenően képviselik azt a gondolatot, ami a Tragédia végső, legfőbb üzenete: bízva bízni!

Forrás: Arany János, Az ember tragédiája javítója és méltatója. Babus Antal – Mázi Béla: Százötven éves Az ember tragédiája. Internetes elérés: http://madach.mtak.hu/hu/01.htm (letöltés ideje: 2021. jún. 9.).

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.