Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal* gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. No de ezekről emlékirataiban fog remélhetőleg beszámolni.
A mostani kötetnél maradva, a szerző aprólékos gonddal, helységről helységre haladva, Gyergyótól esetenként Háromszékig eljutva dolgozza fel az 1918 és 1922 közötti időszakot, a hazai magyarság történelmi hányattatásainak egyik mélypontját. Ezzel a kötet a helytörténészek számára is megkerülhetetlen kútfővé válik. 1916-ban például Szárhegy községben egy áldozatok nélküli robbantásért előbb nyolcvan összefogdosott lakost akartak tömegével kivégezni megtorlásként a megszálló csapatok, utóbb ezt a községi tanács kilenc tagjára korlátozták. A községet emiatt is, Szárazajtához hasonlóan, a mártírtelepülések közt tarthatjuk méltán számon. Az 1916-os betörés ismertetésének rendjén forrásközléssel felérő részletességgel taglalja a székely székeken történő eseményeket, ismerteti a drámai helyzetet, amely a települések és a lakások teljes kifosztása után éhínséget is zúdított a túlélők nyakába. Gyalokay Sándor főispán írta a miniszterelnöknek 1916 végén: „Az elmenekült lakosság visszajövetele a munkaképes férfiak és a ló- és ökörfogattal rendelkezők kivételével ne engedtessék meg egyelőre, mert a már eddig visszajöttek is éhínségnek néznek elébe, mert se gabona, se más közszükségleti cikk nincsen elegendő, s kivétel nélkül az egész Csík vármegyében a kirabolt és nagy részben tönkre ment kereskedő üzletek üresek”, és áruraktárak felállítására, vonaton behozott új készletekre lenne szükség. Az 1916-os erdélyi menekültek számát különben 150 ezer körülire teszik. A szerző sorra veszi ennek kapcsán egyebek mellett a gyógyszerellátás, az élelmiszer-kereskedelem, az egyéni gazdaságok gondjait, a mezőgazdasági munkálatok újrakezdését az 1917-es évben, mikorra aztán a menekültek kálváriája is véget ért. A helyi sajtó tudósításait levéltári kutatásai eredményeivel ötvözve, a komplex közelítés módszerét alkalmazza, az eseménysorok leírása mellett a társadalmi keresztmetszetet alkotó egyes intézmények működési módjára is kitérve, a közösségi csoportok egymáshoz való viszonyát is elemezve.
A korábbi közelítés eredményeit aztán a világháború végi apokaliptikus idők, a történelmi Magyarország széthullásának képe követi. A román hadsereg ezúttal jóformán minden ellenállás nélkül, sőt nem egy helyen a magyar elit csendes közreműködésével vonult be, amelynek egyik magyarázata az őszirózsás forradalom nyomán keletkezett felfordulás és a belső konfliktusok kirobbanásában keresendő, ezek az önvédelemre is képtelenné tették az elárult országot.
A Gyergyóban állomásozó cseh és horvát katonákat például ugyan lefegyverezték a nemzeti tanács megalakulása után 1918. november elején, de másutt ez nem sikerült, az új nemzetőrséget nem mindenütt tudták felállítani, mi több, nem egy helyen az a belső leszámolás eszközévé vált.
Háromszéken az új tanács feleskette a katonaságot is, a frontról hazaáramló katonákból azonban a kritikus novemberi hónapban ütőképes véderőt itt sem tudtak felállítani. A szerző a Károlyi-kormány és a kolozsvári központi erdélyi magyar hatóság felelősségének a kérdését sem kerüli meg. „Miután gróf Károlyi Mihály átjátszotta Székelyföldnek és Kelet-Erdélynek a megszállási jogát a francia és román katonai vezetésnek, a Nemzeti Tanács erdélyi bizottságának adta át Erdély kormányzati hatáskörét, hogy meneküljön a felelősség alól.” A krónika helységenkénti részletezésben veszi sorra, hol hány pap, új polgármester, nemzetőr, jegyző stb. került cselekvőképtelen helyzetbe. Az elit korrupciójáért is a legtragikusabb pillanatban nyújtották be nekik a számlát. Végül 1918. november 26-án Csíkszereda volt az első románok által megszállt város. A szerző úgy véli, Apáthyék a székely hadosztálynak nem engedték meg, hogy megakadályozza például Kolozsvár megszállását, ami 1918. december 24-én be is következett.
Különösen fájdalmas fejezetek foglalkoznak a kolozsvári magyar egyetem felszámolásának brutális körülményeivel s a felekezeti egyetem alapításának elgáncsolásával. 1919. „május 11-én az egyenként megkérdezett tanárok kijelentették, hogy az esküt (Ferdinánd királyra) nem teszik le. Schneller István május 12-én délelőtt 10 órakor átküldte a prefektusnak a karok nyilatkozatát, amelyben megtagadták a hűségeskü letételét, és óvást emeltek az egyetem román birtokbavétele ellen. A nyilatkozat elküldése után Poruțiu prefektus, Onisifor Ghibu államtitkár vezetésével három román gyalogsági szakasz körülfogta az egyetemet s minden kijáratot lezárt. Déli 12 órakor a tanároknak távozniuk kellett az épületből…” (252. old.)
A kötet sorra veszi ezt követően az egyes gazdasági ágazatok helyzetét külön-külön, közellátás, faipar, pénzintézetek, villamostelepek, anyakönyvi hivatalok, az egyházak, az bíróságok helyzetét a kérdéses négyéves időszakban, egyszerre közelítve alulról, a lokalitás szempontjából és felülről, az országos események felől e kérdéskörökhöz. Nem történészként, de meggyőződéssel gondolom, ezzel a feldolgozás módszertanából is példát ad.
A kiutat eme zűrzavarból a magyarság önmagára találása teremthette meg, több meghiúsult kísérlet után alakulhatott meg végül az Országos Magyar Párt, amely aztán az 1938-as királyi diktatúra idejéig próbálta életben tartani a közösségi reményt az egyenjogúsításra, melynek jogi garanciáival és egyéb feltételeivel ma is adósunk az ország.
Említsük még meg, hogy a kötet illusztrációs anyagát részben ama művészeti iskola növendékei készítették, akik iskolájuk létét is magának a szerzőnek a képviselői mandátuma idején végzett érdekvédelmi munkájának köszönhetik.
*Garda Dezső: Székelyföld az 1918-as román hódítástól az Országos Magyar Párt megalakulásának időszakáig. Impériumváltás Gyergyóban. F&F International, Gyergyószentmiklós, 2021.
Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.
Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.
Kulcsár Beáta munkája* a Weiszlovits/Vaiszlovich család élettörténetét meséli el, több nemzedéken át bemutatva a családhoz tartozó férfiak életpályáját. A szerző a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait, a kötet pedig a doktori dolgozatához elkészített kutatás gyümölcse. Kulcsár Beáta doktori munkáját az Egy nagyváradi vállalkozó család (Weiszlovits) tevékenysége és megítélése (1858–1944) címmel védte meg, majd a kötet publikáláskor kapta az „Adónyomorítás miatt zárva”. Egy nagyváradi család történetei (1858–1944) címet.
A szatmári, illetve erdélyi költők verseit népszerűsítő műsorokat nemcsak helyben, hanem környékbeli településeken is bemutatták – esetenként olyan kivételes szerzők részvételével, mint Kányádi Sándor vagy Gellért Sándor. A szavalóműsorok egyfajta folytatásaként Csirák Csaba diákvetélkedőket hirdetett, amelyeken a versmondás mellett a megszólaltatott szatmári és erdélyi költők személyével kapcsolatos kérdések is fontos szerepet kaptak. Mivel ezek a magyar nyelvű, magyarokról szóló rendezvények rendszerint népes közönség előtt zajlottak, sok magyar embert megmozgattak, népszerűségre tettek szert, szervezőjük idővel szálkává vált a hatóságok szemében.
A téma, ahogy a kötet címe is sugallja, a középkori magyar egyházi személyek felszentelése a Római Kúriában. A feldolgozott anyag időintervalluma kilencvenhét évet ölel fel. Fedeles Tamás összegző bevezetést írt arról, hogy miről is van szó a kutatásban, majd a Vatikáni Levéltár iratainak másolatait írta át, és készített melléjük regesztát.
Ahogy azt már megszokhattuk, akár egyedüli szerzőként, akár Ucu Bodiceanu történésszel közösen írt, helytörténeti tárgyú könyvvel jelentkezik, Ancuța-Lăcrimioara Chiș egyben utazásra invitál minden olyan turistát, aki nyitott a könyveiben bemutatott helyszínek felfedezésére, különleges kulturális információk befogadására. Ezúttal háromnyelvű (román, magyar és angol) albumot adott közre, Kolozsvári paloták / Palatele Clujului / Palaces of Cluj címmel (Școala Ardeleană, Kolozsvár, 2022).
Karácsonyi Károly a Babeş–Bolyai Egyetem biológia–földrajz szakának végzettjeként (1964) közel húsz éven át (1969–1988) dolgozott a Károlyi-kastély épületében működő nagykárolyi múzeum botanika szakirányú muzeológusaként. Ez idő alatt hivatali feladatai közé tartozott a kastélyt övező dendrológiai kert gondozásának az irányítása. (...) Akkoriban mondhatni minden ott termesztett fát, cserjét, növényt ismert, de a parkbeli vegetáció sorsát utána is figyelemmel kísérte, legújabb könyve megírásának időpontjáig gyakran szolgált tanácsokkal a kert későbbi gondozóinak.
Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyön, mert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”.
Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is.
A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából.
A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.
László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.
Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.
Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyve, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.
Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.
Az egykori város, Szék lakói a környékbeli jobbágyfalvak lakóit tartották mezőségieknek, az ördöngösfüzesiek pedig a tőlük keletebbre fekvő településekről, Szépkenyerűszentmártonból, Kötkéről, Vicéről, vagyis szerintük a Mezőségről érkező, „parasztivadék” kérőkhöz nem szívesen adták a lányukat. Szívesebben házasodtak a Kis-Szamos menti polgárosultabb falvak lakóival. A zselykiek havasaljiaknak tartják magukat, pedig kultúrájuk szászos jellegű, nyelvjárásuk mezőségies. Ők a szentmátéiakat és a viceieket tartották mezőségieknek.
Új hozzászólás