Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A székelység huszadik század eleji történetéről

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal* gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. No de ezekről emlékirataiban fog remélhetőleg beszámolni.

A mostani kötetnél maradva, a szerző aprólékos gonddal, helységről helységre haladva, Gyergyótól esetenként Háromszékig eljutva dolgozza fel az 1918 és 1922 közötti időszakot, a hazai magyarság történelmi hányattatásainak egyik mélypontját. Ezzel a kötet a helytörténészek számára is megkerülhetetlen kútfővé válik. 1916-ban például Szárhegy községben egy áldozatok nélküli robbantásért előbb nyolcvan összefogdosott lakost akartak tömegével kivégezni megtorlásként a megszálló csapatok, utóbb ezt a községi tanács kilenc tagjára korlátozták. A községet emiatt is, Szárazajtához hasonlóan, a mártírtelepülések közt tarthatjuk méltán számon. Az 1916-os betörés ismertetésének rendjén forrásközléssel felérő részletességgel taglalja a székely székeken történő eseményeket, ismerteti a drámai helyzetet, amely a települések és a lakások teljes kifosztása után éhínséget is zúdított a túlélők nyakába. Gyalokay Sándor főispán írta a miniszterelnöknek 1916 végén: „Az elmenekült lakosság visszajövetele a munkaképes férfiak és a ló- és ökörfogattal rendelkezők kivételével ne engedtessék meg egyelőre, mert a már eddig visszajöttek is éhínségnek néznek elébe, mert se gabona, se más közszükségleti cikk nincsen elegendő, s kivétel nélkül az egész Csík vármegyében a kirabolt és nagy részben tönkre ment kereskedő üzletek üresek”, és áruraktárak felállítására, vonaton behozott új készletekre lenne szükség. Az 1916-os erdélyi menekültek számát különben 150 ezer körüli­re teszik. A szerző sorra veszi ennek kapcsán egyebek mellett a gyógyszer­ellátás, az élelmiszer-kereskedelem, az egyéni gazdaságok gondjait, a mezőgazdasági munkálatok újrakezdését az 1917-es évben, mikorra aztán a menekültek kálváriája is véget ért. A helyi sajtó tudósításait levéltári kutatásai eredményeivel ötvözve, a komplex közelítés módszerét alkalmazza, az eseménysorok leírása mellett a társadalmi keresztmetszetet alkotó egyes intézmények működési módjára is kitérve, a közösségi csoportok egymáshoz való viszonyát is elemezve.





A korábbi közelítés eredményeit aztán a világháború végi apokaliptikus idők, a történelmi Magyarország széthullásának képe követi. A román hadsereg ezúttal jóformán minden ellenállás nélkül, sőt nem egy helyen a magyar elit csendes közreműködésével vonult be, amelynek egyik magyarázata az őszirózsás forradalom nyomán keletkezett felfordulás és a belső konfliktusok kirobbanásában keresendő, ezek az önvédelemre is képtelenné tették az elárult országot.

A Gyergyóban állomásozó cseh és horvát katonákat például ugyan lefegyverezték a nemzeti tanács megalakulása után 1918. november elején, de másutt ez nem sikerült, az új nemzetőrséget nem mindenütt tudták felállítani, mi több, nem egy helyen az a belső leszámolás eszközévé vált.

Háromszéken az új tanács feleskette a katonaságot is, a frontról hazaáramló katonákból azonban a kritikus novemberi hónapban ütőképes véderőt itt sem tudtak felállítani. A szerző a Károlyi-kormány és a kolozsvári központi erdélyi magyar hatóság felelősségének a kérdését sem kerüli meg. „Miután gróf Károlyi Mihály átjátszotta Székelyföldnek és Kelet-Erdélynek a megszállási jogát a francia és román katonai vezetésnek, a Nemzeti Tanács erdélyi bizottságának adta át Erdély kormányzati hatáskörét, hogy meneküljön a felelősség alól.” A krónika helységenkénti részletezésben veszi sorra, hol hány pap, új polgármester, nemzetőr, jegyző stb. került cselekvőképtelen helyzetbe. Az elit korrupciójáért is a legtragikusabb pillanatban nyújtották be nekik a számlát. Végül 1918. november 26-án Csíkszereda volt az első románok által megszállt város. A szerző úgy véli, Apáthyék a székely hadosztálynak nem engedték meg, hogy megakadályozza például Kolozsvár megszállását, ami 1918. december 24-én be is következett.

Különösen fájdalmas fejezetek foglalkoznak a kolozsvári magyar egyetem felszámolásának brutális körülményeivel s a felekezeti egyetem alapításának elgáncsolásával. 1919. „május 11-én az egyenként megkérdezett tanárok kijelentették, hogy az esküt (Ferdinánd királyra) nem teszik le. Schneller István május 12-én délelőtt 10 órakor átküldte a prefektusnak a karok nyilatkozatát, amelyben megtagadták a hűségeskü letételét, és óvást emeltek az egyetem román birtokbavétele ellen. A nyilatkozat elküldése után Poruțiu prefektus, Onisifor Ghibu államtitkár vezetésével három román gyalogsági szakasz körülfogta az egyetemet s minden kijáratot lezárt. Déli 12 órakor a tanároknak távozniuk kellett az épületből…” (252. old.)

A kötet sorra veszi ezt követően az egyes gazdasági ágazatok helyzetét külön-külön, közellátás, faipar, pénzintézetek, villamostelepek, anyakönyvi hivatalok, az egyházak, az bíróságok helyzetét a kérdéses négyéves időszakban, egyszerre közelítve alulról, a lokalitás szempontjából és felülről, az országos események felől e kérdéskörökhöz. Nem történészként, de meggyőződéssel gondolom, ezzel a feldolgozás módszertanából is példát ad.

A kiutat eme zűrzavarból a magyarság önmagára találása teremthette meg, több meghiúsult kísérlet után alakulhatott meg végül az Országos Magyar Párt, amely aztán az 1938-as királyi diktatúra idejéig próbálta életben tartani a közösségi reményt az egyenjogúsításra, melynek jogi garanciáival és egyéb feltételeivel ma is adósunk az ország.

Említsük még meg, hogy a kötet illusztrációs anyagát részben ama művészeti iskola növendékei készítették, akik iskolájuk létét is magának a szerzőnek a képviselői mandátuma idején végzett érdekvédelmi munkájának köszönhetik.

 

*Garda Dezső: Székelyföld az 1918-as román hódítástól az Országos Magyar Párt megalakulásának időszakáig. Impériumváltás Gyergyóban. F&F International, Gyergyószentmiklós, 2021.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket.