Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az első kolozsvári polgári házasság 125. évfordulója

Hivatalosan 125 évvel ezelőtt, 1895. október 1-jén emelkedtek törvényerőre az előző évben elfogadott, a polgári házasságra és az egységes állami anyakönyvvezetésre vonatkozó 1894. évi XXXI., illetve XXXIII. törvénycikkek. Ezzel a történelmi Magyarországon is lezárult a szekularizációnak nevezett, azaz az állam és az egyház szétválasztásának hosszú, évszázados folyamata. A Thomas Jefferson által 1802-ben megfogalmazódott elv, miszerint az állam és az egyház egymástól külön és függetlenül kell működjenek, immár a Kárpát-medencében is teljes mértékben gyakorlattá vált. Ez természetesen nem kérdőjelezte meg akkor sem, és nem vonja kétségbe ma sem az egyház, a vallás és a hit szerepét az emberi társadalom mindennapi életében. Erre az egyik legjobb példa a házasságkötés, melynek hivatalos és a törvény által elismert polgári változata, valamint egyházi formája mind a mai napig gyakorlatban van.

 

A házasság történeti áttekintése a Kárpát-medencében

A honfoglaló magyaroknál a Szent István előtti, sokak által „pogány kornak” nevezett időkben a házasság egyik legrégebbi formája, a nőrablás volt érvényben. Államalapító királyunk a kereszténység felvétele után a nőrablást mint feleségszerzést betiltotta ugyan, de a szokás még sok ideig fennmaradt, s ha az elrabolt nőnek nem volt kifogása a „rabló” és annak családja ellen, a megkötött házasságot érvényesnek tekintették. A nőrablást aztán fokozatosan a feleségvásárlás, illetve az azt hivatalossá tevő adásvételi szerződés megkötése cserélte fel. A kialkudott vételár, az „arrah” (innen származik a menyasszony szavunk megfelelője, az „ara”) átadása után a házasság érvénybe lépett, a menyasszony a vőlegény tulajdonává, feleségévé vált.


Az első kolozsvári polgári házasságkötés hirdetése az Ellenzék 1895. október 3-i
számában

Szent István 1027-ből származó, a trónörökös Imre herceghez intézet Intelmei néven fennmaradt törvénykönyve több pontban is foglalkozik a házassággal, kihangsúlyozva annak monogám jellegét és érvényességi szabályait, de utal az özvegyek és az árvák gondoskodására, valamint a házasság felbontásának lehetőségeire is. Az államalapítást, illetve a nyugati kereszténység elterjedését és megerősödését követő időszakban Magyarországon is a kánonjogi elven (mely szerint a házasságot a férfi és a nő kölcsönös szándéka hozza létre) alapuló házasság kezdett mindinkább elterjedni, amelynek megkötése akkor az egyház fennhatósága alá tartozott. Az 1215. évi lateráni zsinatot követően a Magyar Királyságban is bevezették a házassági szándék egyházon belüli kihirdetésének kötelezettségét, de ez a gyakorlatban nem mindenhol valósult meg.

A reformáció megjelenésével és térhódításának következtében az addig egységes házassági jogrendszer felbomlott, a 16. századtól kezdődően a protestánsok saját hitelveik szerint kezdtek házasodni. A tridenti zsinat (1545–1563) előírta ugyan, hogy a házasság az arra illetékes pap és két tanú jelenlétében köthető, de ez a Kárpát-medencében csak a 17. század végén és a 18. század elején kezdett elterjedni, és akkor is csak a katolikus egyház keretében.

A vallási és felekezeti sokszínűség maga után vonta a házassági jogrendszer bonyolódását is, aminek a következtében a Magyar Királyság fennhatósága alatt lévő területeken a 19. században nyolc vallás alapú házassági jogalkotás létezett: a római katolikus, a görögkatolikus, a protestáns, az erdélyi református, az erdélyi evangélikus, az unitárius, a magyarországi, illetve az erdélyi izraelita házassági jogrendszer.

A házassági jog körüli zűrzavaros helyzet a házasságok érvénytelenítésének szabályozását is kedvezőtlenül befolyásolta. A házasság felbontása, illetve egy újabb házasságra lépés a katolikus hívők esetében teljességgel lehetetlen volt (csak bizonyos esetekben a pápa jóváhagyásával történhetett), viszont a többi felekezet elvetette a házasság felbonthatatlanságának elvét, a frigyet polgári jogviszonynak tekintették, melynek megszűnése nem lehetett akadálya egy újabb házasságnak. Ezen különbözőségek következtében jelent meg a 19. század második felében a migrációs válásoknak nevezett jelenség, amelynek lényege abban állt, hogy a válni szándékozó katolikus vallású felek kikeresztelkedés és protestáns hitre való áttérés után a belső-magyarországi királyi törvényszékek helyett a Királyhágón túli, azaz belső-erdélyi protestáns egyházak valamelyikéhez fordultak házasságfelbontási kérelmükkel. Ez a fajta válási ügyintézés elsősorban a kolozsvári unitárius egyházi bíróságnál történt a legegyszerűbben, így aztán sok, főleg budapesti házaspár választotta ezt a gyors, az újraházasodást is lehetővé tevő megoldást. Ezt, a „kolozsvári házasságnak” is nevezett jogi eljárást választotta például a később Kolozsváron letelepedő és a sztánai üdülőtelep megalapítójának számító Éjszaki Károly mérnök, drámaíró, valamint házastársa is. A fővárosi Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium főmérnöke és felesége, Kreskay Jolán, a katolikus vallásról az unitárius vallásra való áttérés után, 1874 elején a kolozsvári unitárius egyházi bírósághoz nyújtották be válási keresetüket. Az unitárius főpapi törvényszék Krizbai János elnökletével rövid időn belül, 1874. július 1-én jóvá is hagyta az alpapi szék elválasztó ítéletét. Röviddel a válás kimondása után Éjszaki Károly uralkodói engedéllyel feleségül vette aztán a nála jóval fiatalabb unokahúgát, a Kolozsváron élő özvegy édes húgának Aranka nevű lányát.


A kolozsvári régi Városháza. Forrás: a Vechiul Cluj Egyesület közösségi oldala

Az 1894. évi XXXI. törvénycikk – a polgári házasság

A 19. század második felére mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy a házasság intézménye körül kialakult jogi „sokszínűség” okozta bonyodalmak megszüntetése elkerülhetetlenné vált. A probléma megoldásának legkézenfekvőbb módja a házasságkötés jogának átvitele az egyházak hatásköréből az állam fennhatósága alá, azaz a polgári házasság intézményének bevezetése tűnt. Ez azonban a különböző felekezetek és legfőképp a római katolikus egyház ellenállása miatt nem történhetett meg egyik napról a másikra. Bár, már a reformkori országgyűléseken is szóba került a házasság – elsősorban a vegyes, azaz a különböző felekezetekhez tartózók közötti házasság – jogi rendszerének kérdése, de érdemi előrelépés akkor még nem történt. Némi változást csak az 1844. évi III. törvénycikk hozott, amely lehetővé tette a protestáns egyházak számára a vegyes házasságok megkötését is. Az 1853. május 1-jei hatállyal, császári rendelettel Magyarországon is életbe léptetett Országos Polgári Törvénykönyv a házasság jogrendszerét állami felügyelet alá helyezte ugyan, de a Magyar Királyságban a római katolikusokra, az ortodoxokra és a görögkatolikusokra nem voltak alkalmazhatóak.

A 19. század második felében a házasság jogi rendszerének modernizációjára tett kísérletek felerősödésének kezdetét Tisza István 1868-ban előterjesztett, a polgári házasság bevezetésére vonatkozó határozati javaslata jelentette. Egy évvel később, Irinyi Dániel (1822–1892) országgyűlési képviselő, a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt elnöke jelentkezett a polgári házasságra, illetve az ezzel kapcsolatos peres ügyek állami bíróságokon történő elbírálására vonatkozó törvényjavaslattal. A javaslatból nem született törvény, de a probléma napirenden tartása érdekében báró Eötvös József (1813–1871) vallás- és közoktatásügyi miniszter nyújtott be hasonló törvényjavaslatot, mely azonban már a polgári házasságra vonatkozó önálló törvény beiktatását célozta meg. A képviselőház 1873-ban kötelezővé tette ugyan a kormány számára a törvényjavaslat előkészítését, de ez csak később, az első Wekerle-kormány idején vette kezdetét. Újabb három évnek kellett eltelnie, mire a törvényjavaslat elkészült, és Szilágyi Dezső (1840–1901) szabadelvű politikus, akkori igazságügyi miniszter a képviselőház elé terjesztette. Az 1893. december 2-án elfogadott törvényt az uralkodó 1894. december 9-én látta el kézjegyével.


Friss házasok a budapesti Honvéd utcai anyakönyvi hivatal előtt 1938-ban.
Forrás: Fortepan/Lukács Zsolt

Az 1894. évi XXXI. törvénycikk három fontos alapelven nyugszik: egységes állami házassági jog kötelező házasságkötési forma, a házassági jog modernizációja állami törvénykezés által, valamint a vallási kötelezettségek érintetlenül hagyása. A házassági jogra vonatkozó XXXI. törvénycikk jogalkotója az általános érvényű szabályzatrendszer 150 paragrafusát tíz fejezetben foglalja össze:

I. fejezet: Eljegyzés

II. fejezet: Házassági akadályok

III. fejezet: A házasságkötés

IV. fejezet: A házasság érvénytelenítése

V. fejezet: A házasság megszűnése

VI. fejezet: Ágytól az asztalig való elválás

VII. fejezet: Külföldön kötött házasságok és a külföldiek házassága

VIII. fejezet: Büntető határozatok

IX. fejezet: Vegyes határozatok

X. fejezet: Záró határozatok

A törvénycikk legfontosabb előírásai a következőkben foglalhatók össze:

– az eljegyzésből nem származik kereseti jog a házasság megkötésére (1.§);

– a férfi 18., a nő 16. évének betöltésével nyer jogot a házasságkötésre (7.§);

– a házasság megkötését kihirdetés előzi meg, és polgári tisztviselő előtt, két tanú jelenlétében kell megkötni (28. és 29.§);

– a házasság megszűnésének tekinthető az egyik házastárs halála, illetve bírói felbontás (73.§);

– házassági peres ügyekben a királyi bíróságok ítélkeznek (136.§).

 

Az 1894. évi XXXIII. törvénycikk – az állami anyakönyvezés

Magyarországon a személyi nyilvántartás a tridenti zsinat után, illetve Pázmány Péter (1570–1637) esztergomi érsek 1625-ben kiadott rendeletét követően vált kötelezővé a plébániák számára. A születések, házasságkötések és halálozások nyilvántartására vonatkozó anyakönyvek vezetésére II. József császár és király 1785-ben kiadott rendelete a katolikus egyházak mellett a törvényesen elismert egyházakat is feljogosította, illetve kötelezte.

Az egységes állami anyakönyvezésre a polgári házassági jogrendszer elfogadásával egy időben, az 1894. évi XXXIII. törvénycikk megszavazásával nyílt lehetőség. Ezt követően Magyarországon a születések, házasságok és halálozások közhitelű nyilvántartására, a törvény hatályba lépését követően, csakis az arra hivatott intézmények által vezetett állami anyakönyvek szolgálhattak. Ezzel lehetőség teremtődött egy egységes és átlátható állami lakossági nyilvántartási rendszer kialakítására.

Mindkét 1894-ben elfogadott törvénycikk, a házasságra vonatkozó XXXI. és az anyakönyvezésre vonatkozó XXXIII. is 1895. október 1-jén lépett törvényerőre. Ezzel az állam és az egyházak közötti érdekellentétek okozta évszázados küzdelem gyakorlatilag véget ért.

 

Az első polgári esküvő Budapesten…

Az első polgári házasságot Magyarországon az 1894. évi XXXI. tc. kihirdetésének napján, 1895. október 1-én, Budapesten kötötték meg. Az eseményt fővárosszerte nagy érdeklődés övezte, ahol „még a kirakatok is tele voltak pár hétig anyakönyvezetői atillákkal, nemzeti színű vállszalagokkal, a polgári házasságra vonatkozó képekkel és csoportozatokkal” (Vasárnapi Újság, 1895. október 6.) A polgári esküvőt az akkori II. kerületi Gyár utca és Király utca sarkán lévő épületben frissen létrehozott, öt szobából álló anyakönyvi hivatalban tartották meg. A szenzációnak számító esemény iránt akkora volt az érdeklődés, hogy az összesereglett kíváncsi tömegen keresztül az ifjú pár és a násznép csak rendőri segédlettel tudott bejutni az épületbe, illetve az 50 személy befogadására képes esketési helyiségnek kinevezett három ablakos „vörös függönyökkel, dúsan felszerelt íróasztallal s fölötte a királyi pár olajfestésű arcképével” kidíszített szalonjába.

A násznép és a meghívott vendégek – köztük képviselők, városatyák, írók és hírlapírók – egyszerű nádszékeken helyet foglalva követték az esküvői ceremóniát, melyről a Vasárnap Újság tudósítója így számolt be:

„A kitűzött időben megjelent az anyakönyvvezető, Mátray József, a kinek köpczös termetén csak úgy feszült a fekete, habos selyem magyar ruha, ragyogott az aranyhímzésű magyar czímer és vállszalag. Baljában sastollas kucsmát, jobbjában iratcsomót tartott. A közönség lelkesen megéljenezte az anyakönyvvezetőt, a ki az asztal mellé állt, maga elé tétette a vaskos anyakönyvet s elmondván, hogy miután a kihirdetés megtörtént és házassági akadály nem forog fönn, összeadja a házasulókat, ha a megjelent tanuk előtt, valamint előtte kijelentik ebbeli szándékukat. Előbb a vőlegényt Krishaber Károly 31 éves gyárigazgatót, azután Mezei Anna 24 éves menyasszonyt, Mezei Mór orsz. képviselő leányát kérdezte meg. Mindkettő igennel felelt, mire az anyakönyvvezető a törvény értelmében házastársaknak jelentette ki őket. Figyelmeztette azonban a házasulókat, hogy még ezzel vallási kötelességüknek nem tettek eleget, s végül szerencsét kívánt az új párnak, mely a házassági jegyzőkönyv aláírása után a templomba ment és egyházilag megáldatta frigyét. Az egész házasságkötés rövid tíz perczig tartott. A közönség érdeklődéssel hallgatta az eskető tisztviselőt s minden fontosabb kijelentését éljenzéssel fogadta.”

A polgári házasságkötés iránt már a következő napokban, hetekben oly nagy volt a „kereslet”, hogy a fővárosban létrehozott három anyakönyvi hivatal alig tudott megbirkózni az igényekkel.

 

…és Kolozsváron

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt:


Ifj. Tauffer József, Tauffer Margit édesapja 1847-
ben. Ismeretlen festő alkotása.
Forrás: Nemzeti Portrétár

„Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

A 29 éves Tamásy Péter (a név Tamási és Tamássy változatokban is előfordul) nagybirtokos és tartalékos honvéd huszár-hadnagy vőlegény a szintén földbirtokos és azonos nevű id. Tamásy Péter (1837–1916) és Papp Katalinnak volt másodszülött fia. Két testvére volt, a fiatalon, 17. évében elhunyt Béla (1865–1881) és József (1867–1918). Édesanyja korai halálát – fia esküvőjét már nem érhette meg – követően az özvegyen maradt id. Tamásy másodszor is megnősül, feleségül Gáll Annát veszi el. Az 1800–1862 között élt nagyapa, Tamásy Bogdán is gazdálkodással foglalkozott. Az akkor külvárosnak számító Kül-Monostor út 189. szám alatt volt háza, és valószínűleg a közeli birtokain, illetve a kolozsmonostori uradalomtól bérelt földeken gazdálkodott. Felesége az örmény Korbuly Péter és Merza Jozefa (1792–1875) lánya, Korbuly Anna volt, így négy gyermekükről (Anna, Mária, Antal és Péter), valamint azok leszármazottairól, köztük ifj. Tamásy Péterről is elmondható, hogy örmény gyökerekkel is rendelkeztek.

A menyasszony, Tauffer Margit, az akkor Kolozsváron élő számos Tauffer család egyikének, az egykori (lánya házassága idején már nem élt) ifj. Tauffer József bőrkereskedőnek (1825–1887) és feleségének, almánfalvi Nemessányi Katalinnak volt a lánya. A gazdag bőrkereskedő édesapja, a szintén kereskedő id. Tauffer József (1795–1882), az ovári Tauffer házak építtetője, egyike volt a Bécsből Nagyszebenbe, majd később gróf Bánffy György erdélyi gubernátor kérésére Kolozsvárra költöző híres kárpitosmester – ő készíttette többek között a Brukenthal-palota, a Bánffy-palota és a zsibói Wesselényi-kastély kárpitos munkáit –, Johann Tauffer (1752–1830) kilenc gyermekének. Id. Tauffer Józsefnek, a menyasszony nagyapjának szintén kilenc gyermeke volt, így már a 19. század közepére a Tauffer név igencsak elterjedt és közismert név lett Kolozsváron. Az évek során fokozatosan elmagyarosodó leszármazottak különböző szakmákban – volt közöttük ügyvéd és kereskedő, bankár és cukrász, orvos és hírlapszerkesztő stb. – tették megbecsültté a Tauffer nevet. Vér szerinti kapcsolat vagy házasság révén szinte a fél várossal rokonságban álltak, így aztán nem csoda, hogy az egyébként is kuriózumnak tartott eseményt nagy érdeklődés előzte meg.

Mivel az anyakönyvi hivatal számára a kitűzött időpontig még nem sikerült megfelelő helyiséget berendezni, a házassági ceremónia ideiglenes helyszínéül kinevezett közgyűlési nagyterem zsúfolásig megtelt násznéppel és kíváncsi érdeklődőkkel. A városháza tanácstermét az esemény hangulatának megfelelően kissé átrendezték, az elnöki asztalra a zöld terítőt piros színűre cserélték, és az asztal köré is piros bársony bevonatú székeket helyeztek el az ifjú pár, a tanúk, illetve a házasságot levezető dr. Nagy Mór tanácsos részére.

A ceremónia megkezdése előtt már fél órával kezdett gyülekezni a közönség, 11 óra előtt nemcsak a terem, de az előcsarnok és a lépcsőház is szorongásig megtelt. Még vidékről is jöttek rokonok, érdeklődők. A tanácsterem bal oldali padsorában foglaltak helyet a hírlapírók és a városi hatóság tagjai, akik az alkalomhoz illő fekete ünnepi ruhában jelentek meg, élükön díszes fekete magyar ruhában az eseményt felügyelő Deák Pál (1839–1927) városi főkapitánnyal, aki tisztségénél fogva a polgármester helyettese is volt. A különben jogi végzettségű Deák Pál 1881-től volt a város rendőr főkapitánya, a későbbi tisztújítások során Béldy Ákos főispán élethossziglan megerősítette ebben a tisztségben. (Az 1901 április eleji, kimondottan az ő személye ellen irányuló zavargások miatt kénytelen volt aztán lemondani.) A szép számban jelen levő városatyák között ott voltak többek között: Ferencz József (1835–1928) unitárius püspök, királyi tanácsos, országgyűlési képviselő (1901-től főrendiházi tag), a Keresztény Magvető alapító szerkesztője; Haller Károly (1836–1911) jogász, egyetemi tanár, Kolozsvár egykori polgármestere (1884–1886), számos egyesület alapítója és elnöke (Lövész Egylet, Tornavívoda, Városszépítő Egylet, Sétatér Egylet); Finály Henrik (1825–1898) filológus, az egyetem archeológia tanára, a MTA tagja és az EME titkára; Dobál Antal (1843–1910) köz- és váltóügyvéd, a kolozsvári ügyvédi kamara tiszteletbeli elnöke, tiszteletbeli főügyész, a Ferenc József rend lovagja; Tutsek Sándor ügyvéd és kiváló sportember (1883-ban végig pedálozta Kolozsvár–Dés-útvonalat), az EME választmányi tagja (1906- tól); Benigni Sámuel (1840–1903) gazdag mészáros mester, az Iparos Egylet elnöke, a Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, az Ipartestület díszelnöke, a Benigni-palota építtető tulajdonosa; Széky Miklós (1842–1910), a város közkedvelt gyógyszerésze, konyak gyáros, a város számos szakmai és kulturális szervezetének tagja, pénztárnoka vagy vezetőségi tagja, a Széki-palota, illetve annak földszintjén lévő patika tulajdonosa.


Ifjú pár 1900-ból. Forrás: Fortepan/A R

A középső padsorban helyet foglaló közönség soraiban a szépnem uralkodott: Dávid Antalné Sárossy Anna – Dávid Antal (1852–1911) városi képviselő neje; Albach Bella – Fekete Nagy Béla városi tanácsos felesége és Albach Géza polgármester testvére; Hensel Elza – Védffy Győző (1862–1939) postai főtisztviselő felesége; Kirschner Mórné Leitner Ilka – dr. Török Imre orvos felesége és Kirschner Jakab városi képviselő menye; a Weisz nővérek, Friedl Mária, Kondász Ferencz (1849–1903) m. kir. pénzügyigazgatósági irodavezető és városi képviselő neje, Papp Mihályné, Papp Mihály nyugalmazott m. kir. csendőrezredes felesége, a Bábolnai nővérek, Bábolnai/Boránkovics Gyula, a Szamos-völgyi vasút Désen élő vezértitkárának a lányai, és még sokan mások.

A várva várt esemény pontban 11-kor kezdődött. A polgármesteri iroda felőli ajtón belépő ifjú párt az előkelő násznép követte, élükön a két tanú: dr. Benel János (1857–1915) orvosprofesszor, királyi tanácsos, a menyasszony nővérének Tauffer Ilkának a férje, valamint Tamásy József (1867–1918) m. kir. honvéd huszár-főhadnagy, a vőlegény testvére. Utánuk következtek az örömszülők, özvegy Tauffer Józsefné (férje még 1887-ben elhunyt) és Tamásy Péter második feleségével, Gáll Annával az oldalán. A koszorús lányok a menyasszony unokatestvérei voltak: Magoss Jolán (dr Magoss Károly és almánfalvi Nemessányi Róza leánya), Tauffer Ilka (Tauffer János lánya), valamint Szongott Ilona, a menyasszony barátnője. A násznéphez tartoztak: özv. Ákontz Józsefné Tamás Anna, a vőlegény nagynénje; özv. Kiss Mórné Tauffer Mária, a menyasszony nagynénje; Andrásovszki Edéné Tauffer Leontina és dr. Benel Jánosné Tauffer Ilka, a menyasszony nővérei; Tamásy Józsefné, született Papp Mária, a vőlegény sógornője; Voith Miklósné Tamásy Katalin, a vőlegény unokatestvére, és a rokonság további tagjai.

Az esketési szertartás lefolyásáról az Ellenzék tudósítója a lap 1895. október 8-i számában a következőket írta:

„Nagy Mór helyét elfoglalva, elhelyezkedés után az asztal mellett ülve a következőket jelentette: Tamássi Péter és Tauffer Margit házasságot kívánnak kötni. E házasságnak útjában nincs akadály. A házasulók és tanúik együttesen jelen lévén, a házasulókhoz a törvényszabta kérdést intézem.

Az anyakönyvezető ezután felállt s feltette a kérdéseket, melyekre a nyilatkozatokat bevette.

Ezek folyamát a közönség is állva hallgatta végig.

Azután a következőket mondta: Örömmel üdvözlöm az új házasokat. Szerencsét, boldogságot kívánok szövetségükhöz. Most már a házasság bejegyzését kell teljesítenem. Mielőbb azonban ezt tenném, egy vallási figyelmeztetéssel tartozom.

Kedves új házaspár! Tisztelt közönség!

Megköttetett tehát az első polgári házasság Kolozsvárt. E ténynél komoly érzések hatnak át. Éreznünk kell szívünkben a magyar társadalom átváltozását. A polgári házasság hivatva van a magyar társadalmat egységessé tenni. Éreznünk kell tehát e pillanatban, hogy az államalkotás részesei vagyunk, mint porszem része a sziklának.

Állami öntudatban vagyunk. Ez az öntudat szent és sérthetetlen. Sugár körében nem tűrhet meg más központot, más cselekvő gondolatot, mint a magáét, a nélkül, hogy el ne homályosodnék. Megtisztítása tehát nagy nemzeti érdek. A polgári házasságban megnyertük ennek egyik eszközét, hála nemzeti erélyünknek.

Az államnak tudnia kell, kit küld nemzeti családunkba időnként a gondviselés a születési anyakönyvekben, kik veszik az öröm és a fájdalom örökségét a házassági anyakönyvekben, és kik lesznek az örökkévalóság részesei a halotti anyakönyvekben.

A nemzeti alaperők egységes mérlegét kell bírnia az államnak, hogy ahhoz mérhesse elhatározásait. Ezt jeleztem az állami öntudattal.

De az állami öntudat nem takarhatja az emberi öntudatot, a polgári szerződés nem felejtheti el a szellemi szövetkezést. Ennek az örök gondolatnak ki kell tűnnie, mint a szobor idomainak a lepel alól. Ápolni kell az emberi öntudatot, mert az Istenhez vezet, vallásossá tesz. Az Isten és női eszmény kultusza mindig egy oltár előtt történt. A legnemesebb emberi érzések ápolása mindig felkeresi a hit templomát. A végtelenség nagy gondolata a férfi és a nő szövetkezését is végtelenné varázsolja az Isten közellétének az érzetében. Az önök szép szövetsége kedves új házaspár, az állami anyakönyvünkben, az állami fölség védpajzsa alatt meg fog örökíttetni. És önök is megörökítik ezt a hűséges szeretetben, mely a legboldogítóbb dicsőség, miről a költők lantja örökké zengeni fog.

A szerelem boldogságának óhajával szivökben menjenek tehát innen át az Isten templomába, hogy miután polgári kötelességüknek itt eleget tettek, ott vallási kötelességeiknek is megfeleljenek.

Mutassák be a szeretet istenének áldozatul a legszentebb emberi érzést és fogadalmat a lelkek fölkent pásztora előtt, kinek erkölcsi intelmeit az államfölség is magáévá teszi.

Föl, föl az Úr templomába!”

A házasságkötési szertartás mintegy 25 percet vett igénybe, minek utána az ifjú pár a násznép és a közönség kíséretében a főtéri Szent Mihály-templomba vonult, ahol kezdetét vette az egyházi esketés. A fiatal párt Bíró Béla apátplébános adta össze a katolikus egyház törvényei szerint, majd szép beszéd kíséretében áldotta meg frigyüket.

Az egyházi szertartás után a már jogilag és egyházilag is házastársaknak nyilvánított ifjú pár a násznép kíséretében az örömanya, özv. Tauffer Józsefné lakására hajtatott, hol kezdetét vette a vidám lakodalom.

 

Szomorú epilógus


A polgári házasságkötés 1895-ben létrejött lehetőségét népszerűsítő műdal kottaborítója.
Forrás: Digitális Tankönyvtár

Sajnos, a Kolozsváron megkötött első polgári házasság nem volt hosszú életű. Az anyagi gondoktól mentes, boldognak ígérkező házasságnak a fiatal férj korai halála vetett véget. A szépreményű fiatal földbirtokos életének 33-ik évében, a harmadik házassági évfordulót követő héten, 1898. október 14-én hirtelen elhunyt, özvegyen hagyva fiatal feleségét és az időközben, 1897-ben megszületett kislányát, Margitkát. Az elhunyt, Kül-Monostor utca 8-ik számú családi házában felravatalozott koporsóját a nagyszámú Tamásy és Tauffer rokonság és az ismerősök sokasága kísérte utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe.

A fiatal özvegy a későbbiekben újra férjhez ment. Második férje, és lányának nevelőapja ifj. dr. Almay Károly, id. Dr Almay Károly (1812–1875) Dés város törvényszéki főorvosának, a 32. honvéd zászlóalj tartalékos ezredorvosának és feleségének, literati Bányai Karolinának volt a fia. Ebből a házasságból négy gyerek származott: Károly (1902), Karolina (1904), Magdolna (1906) és László (1913).

***

Az első polgári házasság óta eltelt 125 esztendőben sok víz lefolyt nemcsak a Dunán, hanem a Szamoson is. Sok minden változott azóta, határok tolódtak ide-oda, impériumok változtak, törvények szűntek meg, és születtek újak. A házassági jogrendszerekben is történtek változások a határon innen és túl, de az érvényes polgári házasság alapvető feltétele, egy férfi és egy nő szabad akaratából, anyakönyvvezető előtt és két tanú jelenlétében kimondott igen még ma is érvényben van. Sajnos napjainkban egyre kevesebben veszik igénybe az anyakönyvvezetők szolgálatait, és élnek házasságon kívüli társas kapcsolatban. Hogy ez mennyire jó, vagy nem, és mit jelent az esetleg születő gyermek(ek) számára, az már egy másik történet.

 

Felhasznált irodalom:

Dr. Szabó Edit Edua: A házasság intézménye és a gyermekvédelem fejlődése Magyarországon, 2012. április. forrás: https:// www.parlament.hu/biz39/isb/tan/hazassag_intezmenye.pdf

Tamási Anna Éva: A veszprémi és a székesfehérvári szentszékek törvénykezési gyakorlata házassági perekben 1850–1920, PhD értekezés, Szegedi Tudományegyetem, Szeged, 2017, forrás: http://doktori.bibl.u-szeged. hu/3957/1/Tamasi_Anna_Eva_ertekezes.pdf

Szabó István: Az állami házasság megjelenése és a házasság felbonthatóságának kérdése, PPKE JÁK, 2008. május 14., forrás: https:// docplayer.hu/2853157-Az-allami-hazassag-megjelenese-es-a-hazassag-felbonthatosaganak-kerdese-szabo-istvan-egyetemi-docens-ppke-jak.html

1894. évi XXXI. törvénycikk indoklása, forrás: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=89400031.TVI&searchUrl=/ ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D44

Nagy Sándor: Budapesti válások – Kolozsváron (1869–1895), forrás: http://epa.oszk. hu/03300/03304/00050/pdf/EPA03304_ fons_2010_02_165-213.pdf

Éjszaki Károly: Toll és körző (szerkesztette dr. Gaal György), Művelődés kiadó, Kolozsvár, 2014.

Ferenczi Szilárd: Adatok a kolozsvári virilizmus történetéből (1872–1917), Erdélyi Múzeum, LXXII. kötet, 2010, 1–2. füzet

Bartók István: „A polgári rend művelődésének eszközlésére…” – A Tauffer család szerepe Kolozsvár történetében, Művelődés, 2014. április

Kelemen Lajos: A Tauffer ház, Pásztortűz, 1938. június–július

Az első polgári házasság Budapesten, Vasárnapi Újság, 42. évfolyam 40. szám, Budapest, 1895. október 6.

Az első polgári házasság Kolozsvárt. Ellenzék, 1895. október 8.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Am interestant in stiu unde te-gasit aceast informatii. Especial despre familia de Tamasy, eu nu poate gasit mai informatii despre ei pe internet. Ce intamplat la Jozsef dupa? Stii daca avut copii? Daca stii mai informatii, spuni la eu te rog.

Új hozzászólás

További írások

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.