Az első kolozsvári polgári házasság 125. évfordulója

Hivatalosan 125 évvel ezelőtt, 1895. október 1-jén emelkedtek törvényerőre az előző évben elfogadott, a polgári házasságra és az egységes állami anyakönyvvezetésre vonatkozó 1894. évi XXXI., illetve XXXIII. törvénycikkek. Ezzel a történelmi Magyarországon is lezárult a szekularizációnak nevezett, azaz az állam és az egyház szétválasztásának hosszú, évszázados folyamata. A Thomas Jefferson által 1802-ben megfogalmazódott elv, miszerint az állam és az egyház egymástól külön és függetlenül kell működjenek, immár a Kárpát-medencében is teljes mértékben gyakorlattá vált. Ez természetesen nem kérdőjelezte meg akkor sem, és nem vonja kétségbe ma sem az egyház, a vallás és a hit szerepét az emberi társadalom mindennapi életében. Erre az egyik legjobb példa a házasságkötés, melynek hivatalos és a törvény által elismert polgári változata, valamint egyházi formája mind a mai napig gyakorlatban van.

A házasság történeti áttekintése a Kárpát-medencében

A honfoglaló magyaroknál a Szent István előtti, sokak által „pogány kornak” nevezett időkben a házasság egyik legrégebbi formája, a nőrablás volt érvényben. Államalapító királyunk a kereszténység felvétele után a nőrablást mint feleségszerzést betiltotta ugyan, de a szokás még sok ideig fennmaradt, s ha az elrabolt nőnek nem volt kifogása a „rabló” és annak családja ellen, a megkötött házasságot érvényesnek tekintették. A nőrablást aztán fokozatosan a feleségvásárlás, illetve az azt hivatalossá tevő adásvételi szerződés megkötése cserélte fel. A kialkudott vételár, az „arrah” (innen származik a menyasszony szavunk megfelelője, az „ara”) átadása után a házasság érvénybe lépett, a menyasszony a vőlegény tulajdonává, feleségévé vált.

Szent István 1027-ből származó, a trónörökös Imre herceghez intézet Intelmei néven fennmaradt törvénykönyve több pontban is foglalkozik a házassággal, kihangsúlyozva annak monogám jellegét és érvényességi szabályait, de utal az özvegyek és az árvák gondoskodására, valamint a házasság felbontásának lehetőségeire is. Az államalapítást, illetve a nyugati kereszténység elterjedését és megerősödését követő időszakban Magyarországon is a kánonjogi elven (mely szerint a házasságot a férfi és a nő kölcsönös szándéka hozza létre) alapuló házasság kezdett mindinkább elterjedni, amelynek megkötése akkor az egyház fennhatósága alá tartozott. Az 1215. évi lateráni zsinatot követően a Magyar Királyságban is bevezették a házassági szándék egyházon belüli kihirdetésének kötelezettségét, de ez a gyakorlatban nem mindenhol valósult meg.

A reformáció megjelenésével és térhódításának következtében az addig egységes házassági jogrendszer felbomlott, a 16. századtól kezdődően a protestánsok saját hitelveik szerint kezdtek házasodni. A tridenti zsinat (1545–1563) előírta ugyan, hogy a házasság az arra illetékes pap és két tanú jelenlétében köthető, de ez a Kárpát-medencében csak a 17. század végén és a 18. század elején kezdett elterjedni, és akkor is csak a katolikus egyház keretében.

A vallási és felekezeti sokszínűség maga után vonta a házassági jogrendszer bonyolódását is, aminek a következtében a Magyar Királyság fennhatósága alatt lévő területeken a 19. században nyolc vallás alapú házassági jogalkotás létezett: a római katolikus, a görögkatolikus, a protestáns, az erdélyi református, az erdélyi evangélikus, az unitárius, a magyarországi, illetve az erdélyi izraelita házassági jogrendszer.

A házassági jog körüli zűrzavaros helyzet a házasságok érvénytelenítésének szabályozását is kedvezőtlenül befolyásolta. A házasság felbontása, illetve egy újabb házasságra lépés a katolikus hívők esetében teljességgel lehetetlen volt (csak bizonyos esetekben a pápa jóváhagyásával történhetett), viszont a többi felekezet elvetette a házasság felbonthatatlanságának elvét, a frigyet polgári jogviszonynak tekintették, melynek megszűnése nem lehetett akadálya egy újabb házasságnak. Ezen különbözőségek következtében jelent meg a 19. század második felében a migrációs válásoknak nevezett jelenség, amelynek lényege abban állt, hogy a válni szándékozó katolikus vallású felek kikeresztelkedés és protestáns hitre való áttérés után a belső-magyarországi királyi törvényszékek helyett a Királyhágón túli, azaz belső-erdélyi protestáns egyházak valamelyikéhez fordultak házasságfelbontási kérelmükkel. Ez a fajta válási ügyintézés elsősorban a kolozsvári unitárius egyházi bíróságnál történt a legegyszerűbben, így aztán sok, főleg budapesti házaspár választotta ezt a gyors, az újraházasodást is lehetővé tevő megoldást. Ezt, a „kolozsvári házasságnak” is nevezett jogi eljárást választotta például a később Kolozsváron letelepedő és a sztánai üdülőtelep megalapítójának számító Éjszaki Károly mérnök, drámaíró, valamint házastársa is. A fővárosi Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium főmérnöke és felesége, Kreskay Jolán, a katolikus vallásról az unitárius vallásra való áttérés után, 1874 elején a kolozsvári unitárius egyházi bírósághoz nyújtották be válási keresetüket. Az unitárius főpapi törvényszék Krizbai János elnökletével rövid időn belül, 1874. július 1-én jóvá is hagyta az alpapi szék elválasztó ítéletét. Röviddel a válás kimondása után Éjszaki Károly uralkodói engedéllyel feleségül vette aztán a nála jóval fiatalabb unokahúgát, a Kolozsváron élő özvegy édes húgának Aranka nevű lányát.

Az 1894. évi XXXI. törvénycikk – a polgári házasság

A 19. század második felére mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy a házasság intézménye körül kialakult jogi „sokszínűség” okozta bonyodalmak megszüntetése elkerülhetetlenné vált. A probléma megoldásának legkézenfekvőbb módja a házasságkötés jogának átvitele az egyházak hatásköréből az állam fennhatósága alá, azaz a polgári házasság intézményének bevezetése tűnt. Ez azonban a különböző felekezetek és legfőképp a római katolikus egyház ellenállása miatt nem történhetett meg egyik napról a másikra. Bár, már a reformkori országgyűléseken is szóba került a házasság – elsősorban a vegyes, azaz a különböző felekezetekhez tartózók közötti házasság – jogi rendszerének kérdése, de érdemi előrelépés akkor még nem történt. Némi változást csak az 1844. évi III. törvénycikk hozott, amely lehetővé tette a protestáns egyházak számára a vegyes házasságok megkötését is. Az 1853. május 1-jei hatállyal, császári rendelettel Magyarországon is életbe léptetett Országos Polgári Törvénykönyv a házasság jogrendszerét állami felügyelet alá helyezte ugyan, de a Magyar Királyságban a római katolikusokra, az ortodoxokra és a görögkatolikusokra nem voltak alkalmazhatóak.

A 19. század második felében a házasság jogi rendszerének modernizációjára tett kísérletek felerősödésének kezdetét Tisza István 1868-ban előterjesztett, a polgári házasság bevezetésére vonatkozó határozati javaslata jelentette. Egy évvel később, Irinyi Dániel (1822–1892) országgyűlési képviselő, a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt elnöke jelentkezett a polgári házasságra, illetve az ezzel kapcsolatos peres ügyek állami bíróságokon történő elbírálására vonatkozó törvényjavaslattal. A javaslatból nem született törvény, de a probléma napirenden tartása érdekében báró Eötvös József (1813–1871) vallás- és közoktatásügyi miniszter nyújtott be hasonló törvényjavaslatot, mely azonban már a polgári házasságra vonatkozó önálló törvény beiktatását célozta meg. A képviselőház 1873-ban kötelezővé tette ugyan a kormány számára a törvényjavaslat előkészítését, de ez csak később, az első Wekerle-kormány idején vette kezdetét. Újabb három évnek kellett eltelnie, mire a törvényjavaslat elkészült, és Szilágyi Dezső (1840–1901) szabadelvű politikus, akkori igazságügyi miniszter a képviselőház elé terjesztette. Az 1893. december 2-án elfogadott törvényt az uralkodó 1894. december 9-én látta el kézjegyével.

Az 1894. évi XXXI. törvénycikk három fontos alapelven nyugszik: egységes állami házassági jog kötelező házasságkötési forma, a házassági jog modernizációja állami törvénykezés által, valamint a vallási kötelezettségek érintetlenül hagyása. A házassági jogra vonatkozó XXXI. törvénycikk jogalkotója az általános érvényű szabályzatrendszer 150 paragrafusát tíz fejezetben foglalja össze:

I. fejezet: Eljegyzés

II. fejezet: Házassági akadályok

III. fejezet: A házasságkötés

IV. fejezet: A házasság érvénytelenítése

V. fejezet: A házasság megszűnése

VI. fejezet: Ágytól az asztalig való elválás

VII. fejezet: Külföldön kötött házasságok és a külföldiek házassága

VIII. fejezet: Büntető határozatok

IX. fejezet: Vegyes határozatok

X. fejezet: Záró határozatok

A törvénycikk legfontosabb előírásai a következőkben foglalhatók össze:

– az eljegyzésből nem származik kereseti jog a házasság megkötésére (1.§);

– a férfi 18., a nő 16. évének betöltésével nyer jogot a házasságkötésre (7.§);

– a házasság megkötését kihirdetés előzi meg, és polgári tisztviselő előtt, két tanú jelenlétében kell megkötni (28. és 29.§);

– a házasság megszűnésének tekinthető az egyik házastárs halála, illetve bírói felbontás (73.§);

– házassági peres ügyekben a királyi bíróságok ítélkeznek (136.§).

Az 1894. évi XXXIII. törvénycikk – az állami anyakönyvezés

Magyarországon a személyi nyilvántartás a tridenti zsinat után, illetve Pázmány Péter (1570–1637) esztergomi érsek 1625-ben kiadott rendeletét követően vált kötelezővé a plébániák számára. A születések, házasságkötések és halálozások nyilvántartására vonatkozó anyakönyvek vezetésére II. József császár és király 1785-ben kiadott rendelete a katolikus egyházak mellett a törvényesen elismert egyházakat is feljogosította, illetve kötelezte.

Az egységes állami anyakönyvezésre a polgári házassági jogrendszer elfogadásával egy időben, az 1894. évi XXXIII. törvénycikk megszavazásával nyílt lehetőség. Ezt követően Magyarországon a születések, házasságok és halálozások közhitelű nyilvántartására, a törvény hatályba lépését követően, csakis az arra hivatott intézmények által vezetett állami anyakönyvek szolgálhattak. Ezzel lehetőség teremtődött egy egységes és átlátható állami lakossági nyilvántartási rendszer kialakítására.

Mindkét 1894-ben elfogadott törvénycikk, a házasságra vonatkozó XXXI. és az anyakönyvezésre vonatkozó XXXIII. is 1895. október 1-jén lépett törvényerőre. Ezzel az állam és az egyházak közötti érdekellentétek okozta évszázados küzdelem gyakorlatilag véget ért.

Az első polgári esküvő Budapesten…

Az első polgári házasságot Magyarországon az 1894. évi XXXI. tc. kihirdetésének napján, 1895. október 1-én, Budapesten kötötték meg. Az eseményt fővárosszerte nagy érdeklődés övezte, ahol „még a kirakatok is tele voltak pár hétig anyakönyvezetői atillákkal, nemzeti színű vállszalagokkal, a polgári házasságra vonatkozó képekkel és csoportozatokkal” (Vasárnapi Újság, 1895. október 6.) A polgári esküvőt az akkori II. kerületi Gyár utca és Király utca sarkán lévő épületben frissen létrehozott, öt szobából álló anyakönyvi hivatalban tartották meg. A szenzációnak számító esemény iránt akkora volt az érdeklődés, hogy az összesereglett kíváncsi tömegen keresztül az ifjú pár és a násznép csak rendőri segédlettel tudott bejutni az épületbe, illetve az 50 személy befogadására képes esketési helyiségnek kinevezett három ablakos „vörös függönyökkel, dúsan felszerelt íróasztallal s fölötte a királyi pár olajfestésű arcképével” kidíszített szalonjába.

A násznép és a meghívott vendégek – köztük képviselők, városatyák, írók és hírlapírók – egyszerű nádszékeken helyet foglalva követték az esküvői ceremóniát, melyről a Vasárnap Újság tudósítója így számolt be:

„A kitűzött időben megjelent az anyakönyvvezető, Mátray József, a kinek köpczös termetén csak úgy feszült a fekete, habos selyem magyar ruha, ragyogott az aranyhímzésű magyar czímer és vállszalag. Baljában sastollas kucsmát, jobbjában iratcsomót tartott. A közönség lelkesen megéljenezte az anyakönyvvezetőt, a ki az asztal mellé állt, maga elé tétette a vaskos anyakönyvet s elmondván, hogy miután a kihirdetés megtörtént és házassági akadály nem forog fönn, összeadja a házasulókat, ha a megjelent tanuk előtt, valamint előtte kijelentik ebbeli szándékukat. Előbb a vőlegényt Krishaber Károly 31 éves gyárigazgatót, azután Mezei Anna 24 éves menyasszonyt, Mezei Mór orsz. képviselő leányát kérdezte meg. Mindkettő igennel felelt, mire az anyakönyvvezető a törvény értelmében házastársaknak jelentette ki őket. Figyelmeztette azonban a házasulókat, hogy még ezzel vallási kötelességüknek nem tettek eleget, s végül szerencsét kívánt az új párnak, mely a házassági jegyzőkönyv aláírása után a templomba ment és egyházilag megáldatta frigyét. Az egész házasságkötés rövid tíz perczig tartott. A közönség érdeklődéssel hallgatta az eskető tisztviselőt s minden fontosabb kijelentését éljenzéssel fogadta.”

A polgári házasságkötés iránt már a következő napokban, hetekben oly nagy volt a „kereslet”, hogy a fővárosban létrehozott három anyakönyvi hivatal alig tudott megbirkózni az igényekkel.

…és Kolozsváron

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt:

„Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

A 29 éves Tamásy Péter (a név Tamási és Tamássy változatokban is előfordul) nagybirtokos és tartalékos honvéd huszár-hadnagy vőlegény a szintén földbirtokos és azonos nevű id. Tamásy Péter (1837–1916) és Papp Katalinnak volt másodszülött fia. Két testvére volt, a fiatalon, 17. évében elhunyt Béla (1865–1881) és József (1867–1918). Édesanyja korai halálát – fia esküvőjét már nem érhette meg – követően az özvegyen maradt id. Tamásy másodszor is megnősül, feleségül Gáll Annát veszi el. Az 1800–1862 között élt nagyapa, Tamásy Bogdán is gazdálkodással foglalkozott. Az akkor külvárosnak számító Kül-Monostor út 189. szám alatt volt háza, és valószínűleg a közeli birtokain, illetve a kolozsmonostori uradalomtól bérelt földeken gazdálkodott. Felesége az örmény Korbuly Péter és Merza Jozefa (1792–1875) lánya, Korbuly Anna volt, így négy gyermekükről (Anna, Mária, Antal és Péter), valamint azok leszármazottairól, köztük ifj. Tamásy Péterről is elmondható, hogy örmény gyökerekkel is rendelkeztek.

A menyasszony, Tauffer Margit, az akkor Kolozsváron élő számos Tauffer család egyikének, az egykori (lánya házassága idején már nem élt) ifj. Tauffer József bőrkereskedőnek (1825–1887) és feleségének, almánfalvi Nemessányi Katalinnak volt a lánya. A gazdag bőrkereskedő édesapja, a szintén kereskedő id. Tauffer József (1795–1882), az ovári Tauffer házak építtetője, egyike volt a Bécsből Nagyszebenbe, majd később gróf Bánffy György erdélyi gubernátor kérésére Kolozsvárra költöző híres kárpitosmester – ő készíttette többek között a Brukenthal-palota, a Bánffy-palota és a zsibói Wesselényi-kastély kárpitos munkáit –, Johann Tauffer (1752–1830) kilenc gyermekének. Id. Tauffer Józsefnek, a menyasszony nagyapjának szintén kilenc gyermeke volt, így már a 19. század közepére a Tauffer név igencsak elterjedt és közismert név lett Kolozsváron. Az évek során fokozatosan elmagyarosodó leszármazottak különböző szakmákban – volt közöttük ügyvéd és kereskedő, bankár és cukrász, orvos és hírlapszerkesztő stb. – tették megbecsültté a Tauffer nevet. Vér szerinti kapcsolat vagy házasság révén szinte a fél várossal rokonságban álltak, így aztán nem csoda, hogy az egyébként is kuriózumnak tartott eseményt nagy érdeklődés előzte meg.

Mivel az anyakönyvi hivatal számára a kitűzött időpontig még nem sikerült megfelelő helyiséget berendezni, a házassági ceremónia ideiglenes helyszínéül kinevezett közgyűlési nagyterem zsúfolásig megtelt násznéppel és kíváncsi érdeklődőkkel. A városháza tanácstermét az esemény hangulatának megfelelően kissé átrendezték, az elnöki asztalra a zöld terítőt piros színűre cserélték, és az asztal köré is piros bársony bevonatú székeket helyeztek el az ifjú pár, a tanúk, illetve a házasságot levezető dr. Nagy Mór tanácsos részére.

A ceremónia megkezdése előtt már fél órával kezdett gyülekezni a közönség, 11 óra előtt nemcsak a terem, de az előcsarnok és a lépcsőház is szorongásig megtelt. Még vidékről is jöttek rokonok, érdeklődők. A tanácsterem bal oldali padsorában foglaltak helyet a hírlapírók és a városi hatóság tagjai, akik az alkalomhoz illő fekete ünnepi ruhában jelentek meg, élükön díszes fekete magyar ruhában az eseményt felügyelő Deák Pál (1839–1927) városi főkapitánnyal, aki tisztségénél fogva a polgármester helyettese is volt. A különben jogi végzettségű Deák Pál 1881-től volt a város rendőr főkapitánya, a későbbi tisztújítások során Béldy Ákos főispán élethossziglan megerősítette ebben a tisztségben. (Az 1901 április eleji, kimondottan az ő személye ellen irányuló zavargások miatt kénytelen volt aztán lemondani.) A szép számban jelen levő városatyák között ott voltak többek között: Ferencz József (1835–1928) unitárius püspök, királyi tanácsos, országgyűlési képviselő (1901-től főrendiházi tag), a Keresztény Magvető alapító szerkesztője; Haller Károly (1836–1911) jogász, egyetemi tanár, Kolozsvár egykori polgármestere (1884–1886), számos egyesület alapítója és elnöke (Lövész Egylet, Tornavívoda, Városszépítő Egylet, Sétatér Egylet); Finály Henrik (1825–1898) filológus, az egyetem archeológia tanára, a MTA tagja és az EME titkára; Dobál Antal (1843–1910) köz- és váltóügyvéd, a kolozsvári ügyvédi kamara tiszteletbeli elnöke, tiszteletbeli főügyész, a Ferenc József rend lovagja; Tutsek Sándor ügyvéd és kiváló sportember (1883-ban végig pedálozta Kolozsvár–Dés-útvonalat), az EME választmányi tagja (1906- tól); Benigni Sámuel (1840–1903) gazdag mészáros mester, az Iparos Egylet elnöke, a Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, az Ipartestület díszelnöke, a Benigni-palota építtető tulajdonosa; Széky Miklós (1842–1910), a város közkedvelt gyógyszerésze, konyak gyáros, a város számos szakmai és kulturális szervezetének tagja, pénztárnoka vagy vezetőségi tagja, a Széki-palota, illetve annak földszintjén lévő patika tulajdonosa.

A középső padsorban helyet foglaló közönség soraiban a szépnem uralkodott: Dávid Antalné Sárossy Anna – Dávid Antal (1852–1911) városi képviselő neje; Albach Bella – Fekete Nagy Béla városi tanácsos felesége és Albach Géza polgármester testvére; Hensel Elza – Védffy Győző (1862–1939) postai főtisztviselő felesége; Kirschner Mórné Leitner Ilka – dr. Török Imre orvos felesége és Kirschner Jakab városi képviselő menye; a Weisz nővérek, Friedl Mária, Kondász Ferencz (1849–1903) m. kir. pénzügyigazgatósági irodavezető és városi képviselő neje, Papp Mihályné, Papp Mihály nyugalmazott m. kir. csendőrezredes felesége, a Bábolnai nővérek, Bábolnai/Boránkovics Gyula, a Szamos-völgyi vasút Désen élő vezértitkárának a lányai, és még sokan mások.

A várva várt esemény pontban 11-kor kezdődött. A polgármesteri iroda felőli ajtón belépő ifjú párt az előkelő násznép követte, élükön a két tanú: dr. Benel János (1857–1915) orvosprofesszor, királyi tanácsos, a menyasszony nővérének Tauffer Ilkának a férje, valamint Tamásy József (1867–1918) m. kir. honvéd huszár-főhadnagy, a vőlegény testvére. Utánuk következtek az örömszülők, özvegy Tauffer Józsefné (férje még 1887-ben elhunyt) és Tamásy Péter második feleségével, Gáll Annával az oldalán. A koszorús lányok a menyasszony unokatestvérei voltak: Magoss Jolán (dr Magoss Károly és almánfalvi Nemessányi Róza leánya), Tauffer Ilka (Tauffer János lánya), valamint Szongott Ilona, a menyasszony barátnője. A násznéphez tartoztak: özv. Ákontz Józsefné Tamás Anna, a vőlegény nagynénje; özv. Kiss Mórné Tauffer Mária, a menyasszony nagynénje; Andrásovszki Edéné Tauffer Leontina és dr. Benel Jánosné Tauffer Ilka, a menyasszony nővérei; Tamásy Józsefné, született Papp Mária, a vőlegény sógornője; Voith Miklósné Tamásy Katalin, a vőlegény unokatestvére, és a rokonság további tagjai.

Az esketési szertartás lefolyásáról az Ellenzék tudósítója a lap 1895. október 8-i számában a következőket írta:

„Nagy Mór helyét elfoglalva, elhelyezkedés után az asztal mellett ülve a következőket jelentette: Tamássi Péter és Tauffer Margit házasságot kívánnak kötni. E házasságnak útjában nincs akadály. A házasulók és tanúik együttesen jelen lévén, a házasulókhoz a törvényszabta kérdést intézem.

Az anyakönyvezető ezután felállt s feltette a kérdéseket, melyekre a nyilatkozatokat bevette.

Ezek folyamát a közönség is állva hallgatta végig.

Azután a következőket mondta: Örömmel üdvözlöm az új házasokat. Szerencsét, boldogságot kívánok szövetségükhöz. Most már a házasság bejegyzését kell teljesítenem. Mielőbb azonban ezt tenném, egy vallási figyelmeztetéssel tartozom.

Kedves új házaspár! Tisztelt közönség!

Megköttetett tehát az első polgári házasság Kolozsvárt. E ténynél komoly érzések hatnak át. Éreznünk kell szívünkben a magyar társadalom átváltozását. A polgári házasság hivatva van a magyar társadalmat egységessé tenni. Éreznünk kell tehát e pillanatban, hogy az államalkotás részesei vagyunk, mint porszem része a sziklának.

Állami öntudatban vagyunk. Ez az öntudat szent és sérthetetlen. Sugár körében nem tűrhet meg más központot, más cselekvő gondolatot, mint a magáét, a nélkül, hogy el ne homályosodnék. Megtisztítása tehát nagy nemzeti érdek. A polgári házasságban megnyertük ennek egyik eszközét, hála nemzeti erélyünknek.

Az államnak tudnia kell, kit küld nemzeti családunkba időnként a gondviselés a születési anyakönyvekben, kik veszik az öröm és a fájdalom örökségét a házassági anyakönyvekben, és kik lesznek az örökkévalóság részesei a halotti anyakönyvekben.

A nemzeti alaperők egységes mérlegét kell bírnia az államnak, hogy ahhoz mérhesse elhatározásait. Ezt jeleztem az állami öntudattal.

De az állami öntudat nem takarhatja az emberi öntudatot, a polgári szerződés nem felejtheti el a szellemi szövetkezést. Ennek az örök gondolatnak ki kell tűnnie, mint a szobor idomainak a lepel alól. Ápolni kell az emberi öntudatot, mert az Istenhez vezet, vallásossá tesz. Az Isten és női eszmény kultusza mindig egy oltár előtt történt. A legnemesebb emberi érzések ápolása mindig felkeresi a hit templomát. A végtelenség nagy gondolata a férfi és a nő szövetkezését is végtelenné varázsolja az Isten közellétének az érzetében. Az önök szép szövetsége kedves új házaspár, az állami anyakönyvünkben, az állami fölség védpajzsa alatt meg fog örökíttetni. És önök is megörökítik ezt a hűséges szeretetben, mely a legboldogítóbb dicsőség, miről a költők lantja örökké zengeni fog.

A szerelem boldogságának óhajával szivökben menjenek tehát innen át az Isten templomába, hogy miután polgári kötelességüknek itt eleget tettek, ott vallási kötelességeiknek is megfeleljenek.

Mutassák be a szeretet istenének áldozatul a legszentebb emberi érzést és fogadalmat a lelkek fölkent pásztora előtt, kinek erkölcsi intelmeit az államfölség is magáévá teszi.

Föl, föl az Úr templomába!”

A házasságkötési szertartás mintegy 25 percet vett igénybe, minek utána az ifjú pár a násznép és a közönség kíséretében a főtéri Szent Mihály-templomba vonult, ahol kezdetét vette az egyházi esketés. A fiatal párt Bíró Béla apátplébános adta össze a katolikus egyház törvényei szerint, majd szép beszéd kíséretében áldotta meg frigyüket.

Az egyházi szertartás után a már jogilag és egyházilag is házastársaknak nyilvánított ifjú pár a násznép kíséretében az örömanya, özv. Tauffer Józsefné lakására hajtatott, hol kezdetét vette a vidám lakodalom.

Szomorú epilógus

Sajnos, a Kolozsváron megkötött első polgári házasság nem volt hosszú életű. Az anyagi gondoktól mentes, boldognak ígérkező házasságnak a fiatal férj korai halála vetett véget. A szépreményű fiatal földbirtokos életének 33-ik évében, a harmadik házassági évfordulót követő héten, 1898. október 14-én hirtelen elhunyt, özvegyen hagyva fiatal feleségét és az időközben, 1897-ben megszületett kislányát, Margitkát. Az elhunyt, Kül-Monostor utca 8-ik számú családi házában felravatalozott koporsóját a nagyszámú Tamásy és Tauffer rokonság és az ismerősök sokasága kísérte utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe.

A fiatal özvegy a későbbiekben újra férjhez ment. Második férje, és lányának nevelőapja ifj. dr. Almay Károly, id. Dr Almay Károly (1812–1875) Dés város törvényszéki főorvosának, a 32. honvéd zászlóalj tartalékos ezredorvosának és feleségének, literati Bányai Karolinának volt a fia. Ebből a házasságból négy gyerek származott: Károly (1902), Karolina (1904), Magdolna (1906) és László (1913).

***

Az első polgári házasság óta eltelt 125 esztendőben sok víz lefolyt nemcsak a Dunán, hanem a Szamoson is. Sok minden változott azóta, határok tolódtak ide-oda, impériumok változtak, törvények szűntek meg, és születtek újak. A házassági jogrendszerekben is történtek változások a határon innen és túl, de az érvényes polgári házasság alapvető feltétele, egy férfi és egy nő szabad akaratából, anyakönyvvezető előtt és két tanú jelenlétében kimondott igen még ma is érvényben van. Sajnos napjainkban egyre kevesebben veszik igénybe az anyakönyvvezetők szolgálatait, és élnek házasságon kívüli társas kapcsolatban. Hogy ez mennyire jó, vagy nem, és mit jelent az esetleg születő gyermek(ek) számára, az már egy másik történet.

Felhasznált irodalom:

Dr. Szabó Edit Edua: A házasság intézménye és a gyermekvédelem fejlődése Magyarországon, 2012. április. forrás: https:// www.parlament.hu/biz39/isb/tan/hazassag_intezmenye.pdf

Tamási Anna Éva: A veszprémi és a székesfehérvári szentszékek törvénykezési gyakorlata házassági perekben 1850–1920, PhD értekezés, Szegedi Tudományegyetem, Szeged, 2017, forrás: http://doktori.bibl.u-szeged. hu/3957/1/Tamasi_Anna_Eva_ertekezes.pdf

Szabó István: Az állami házasság megjelenése és a házasság felbonthatóságának kérdése, PPKE JÁK, 2008. május 14., forrás: https:// docplayer.hu/2853157-Az-allami-hazassag-megjelenese-es-a-hazassag-felbonthatosaganak-kerdese-szabo-istvan-egyetemi-docens-ppke-jak.html

1894. évi XXXI. törvénycikk indoklása, forrás: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=89400031.TVI&searchUrl=/ ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D44

Nagy Sándor: Budapesti válások – Kolozsváron (1869–1895), forrás: http://epa.oszk. hu/03300/03304/00050/pdf/EPA03304_ fons_2010_02_165-213.pdf

Éjszaki Károly: Toll és körző (szerkesztette dr. Gaal György), Művelődés kiadó, Kolozsvár, 2014.

Ferenczi Szilárd: Adatok a kolozsvári virilizmus történetéből (1872–1917), Erdélyi Múzeum, LXXII. kötet, 2010, 1–2. füzet

Bartók István: „A polgári rend művelődésének eszközlésére…” – A Tauffer család szerepe Kolozsvár történetében, Művelődés, 2014. április

Kelemen Lajos: A Tauffer ház, Pásztortűz, 1938. június–július

Az első polgári házasság Budapesten, Vasárnapi Újság, 42. évfolyam 40. szám, Budapest, 1895. október 6.

Az első polgári házasság Kolozsvárt. Ellenzék, 1895. október 8.