Írásomban a Partiumban fekvő egykori Batthyány-birtok, az élesd–révi uradalom napjainkig fennmaradt levéltári iratanyagának rendezéséről számolok be. Az anyag jelenleg Ausztriában található, a leltározást pedig pályázati keretek között végezzük a Burgenlandi Tartományi Levéltár (Burgenländisches Landesarchiv) és a HUN-REN Nyelvtudományi Kutatóközpont együttműködésében. A pályázatot az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány támogatja. Munkánk egyik első elemeként jelenik meg ez a cikk, amelyben ismertetem az állomány történetét, lelőhelyét, jellemzőit, végül azokat a kutatási lehetőségeket vázolom fel, amelyek ebben az eddig rendezetlen iratanyagban rejlenek.
1. Lelőhely és fizikai jellemzők
Az Élesd–Rév uradalom levéltári anyaga a Batthyány családi uradalmi levéltár részeként maradt fenn, amelyet a Burgenlandi Tartományi Levéltárban a Herrschaft Kittsee (köpcsényi uradalom) nevű állomány foglal magában. Az állomány jelzete AT-BLA A/II-5. A teljes családi irattár fennmaradt része nagyjából hatszáz dobozra rúg, amely tizenhat uradalmi levelezés, illetve adminisztráció anyagát tartalmazza. Ebből az Élesd–Rév uradalom eddigi kutatásaink szerint harminc dobozt tesz ki, az anyag mennyisége azonban a kutatás során folyamatosan változik. Legelső látogatásom alkalmával még csak 11 doboznyi anyag volt, majd a pályázatot előkészítő egyhetes látogatásunk alkalmával az Élesd–Rév uradalmi anyagot tartalmazó dobozok száma 15-re nőtt, később pedig, a rendezési munkák kezdetén újabb 15 doboz került elő. Amit tehát eddig biztosan állíthatunk, hogy egyelőre a köpcsényi uradalom egész hagyatéka rendezetlen állapotban van, és az egyes uradalmak fennmaradt iratait még nem sikerült egymástól elválasztani. Ennek okait a későbbiekben fejtem ki.
A legkorábbi levél 1738-ban íródott, a legkésőbbi az első világháború alatti évekből származik, a teljes Élesd–Rév iratanyag tehát 170-180 évet ölel fel. A dokumentumok állapota több helyen sérült, erősen szennyezett, általában elmondható, hogy az iratok kissé viseltesek korukhoz képest is, ettől eltekintve azonban majdnem mindegyikük olvasható. Elvétve akad csak néhány, amelyik a háborús hányattatások során elmosódottá, olvashatatlanná vált, vagy szétszakadt.
A pályázati anyag beadása előtt 2024 áprilisában egyhetes felmérést végeztünk annak érdekében, hogy felbecsüljük, mekkora idő- és energiabefektetést igényelnek a leltározási munkák. Eredményeink az akkori tizenöt dobozra vonatkoznak, s ezek szerint az állomány kb. 10 500 írott oldalt tartalmaz – becsléseinkbe az üresen maradt oldalakat nem számoltuk bele –, ennek nagyjából a fele, 5300 körüli a magyar nyelvű oldalak száma, 33 százaléka német és 17 százaléka latin.
2024 őszén újabb két hetet töltöttünk immár az első rendezési tevékenységekkel, ekkor került elő további tizenöt doboz, a fenti számításokat tehát óvatos becsléssel megduplázhatjuk. A húszezer oldalnyi dokumentumban magánlevelek nem találhatók, tehát mindezek az akkori mindennapi életet dokumentáló, hivatalos jellegű iratok, misszilisek, számadások.
Az 1700-as években íródott levelek és iratok nagyobb részben latin nyelvűek, de találhatók köztük szép számmal nyelvtörténeti értékkel bíró közép- és újmagyar kori szövegek is. Az 1800-as években egyre nőtt a magyar nyelven írott dokumentumok száma, ahogyan a németé is, a 19. század utolsó két évtizedére már szinte minden magyarul volt olvasható. Elvétve még itt is akad német vagy latin szöveg, de a domináns nyelv a magyar, párhuzamosan azzal, hogy a magyar először a német mellett a második, majd kizárólagosan az egyetlen hivatalos nyelv lett, és közben komoly megújuláson esett át a nyelvújítás folyamán.
2. Az iratanyag története
Az első levél írásának idején, 1738-ban az uradalom a Bánffyakhoz tartozott. A Bánffyaknak címzett vagy általuk írt levelet az anyagban – a jelen pillanatig – egy kivétellel nem találtunk, ez a kivétel is a legelső, 1738-as dokumentum. Az uradalom a Bánffyaktól az 1770-es években Batthyány József György (1738–1806) birtokába került, akitől a fia, II. Batthyány József (1770–851) örökölte meg, majd ő is fiának, III. Batthyány Józsefnek (1836–1897) adta át. Itt az öröklésben fordulat történt, mivel III. Batthyány József legidősebb fia fiatalon elhunyt tüdőbajban, másik fia pedig a később boldoggá avatott orvos, Batthyány-Strattmann László volt. Az ő történetét ismerhetjük boldoggá avatásán keresztül is. Életét felnőttként részben Köpcsényben, részben Körmenden töltötte, tehát az élesdi uradalom – bár hat leánytestvérén kívül hozzá is tartozott – nem az ő otthona volt, mivel ő a fent említett két városban végezte orvosi tevékenységét. Testvére, Batthyány Vilma 1887-ben ment férjhez Bethlen Aladárhoz, s ezzel a kastély és az uradalom a Bethlen család tulajdonába vándorolt át, és a Bethlen–Batthyány házaspár ott is lakott Élesden – a Batthyányak számozott elnevezését Homonnai Gábortól vettem át.1 Nem találtunk a Bethlen család tagjainak címzett leveleket – ha léteznek is, hollétük egyelőre ismeretlen előttünk. Így a Mattersburgban található levéltári állomány tisztán a Batthyány család élesdi regnálásához köthető.
Újabb kérdéskör az állomány történetével kapcsolatban, hogy mindez hogyan kerülhetett Élesdről Nagymartonba. Ehhez egy kis előtörténetként meg kell ismernünk a Batthyány család központi levéltárának kialakulását.
Köpcsényt 1864-ben Batthyány Antónia vásárolta meg az Esterházyaktól, és az ottani kastélyban külön helyiséget alakított ki a birtok iratainak tárolására. Ugyanebbe a helyiségbe szállíttatta át a máshol elterülő Batthyány-birtokok központjainak iratait is, hogy mindent egy helyre gyűjtsön, így a körmendi és lajtafalusi központét, de a Batthyány család hercegi ágának bécsi kancelláriájáét is.2 Feltehetően ekkor kerültek az Élesd–Rév uradalom iratai is Köpcsénybe. Így egy igen jelentős családi levéltár gyűlt össze, amelynek méretei Tobler Felix szerint több száz iratfolyómétert érhettek el.3
A trianoni békeszerződés értelmében Köpcsény Ausztria fennhatósága alá került. A magyar provenienciájú anyagok későbbi történetére nézve sorsdöntő volt, hogy „Burgenland létrejöttét követően az elcsatolt területeken lévő levéltári iratok további sorsáról nem született megállapodás”.4 1926. május 28-án Ausztria és Magyarország megállapodást kötött az államigazgatás működése során keletkezett, valamint a Bécsben őrzött kizárólag magyar nyelvű iratokkal kapcsolatban, azonban ez a megállapodás nem terjedt ki a megyei, járási és egyéb köziratokra. „Így azok egy része helyben, esetünkben Burgenlandban maradt, egy része pedig – máig pontosan nem ismert és feltárt körülmények között – átkerül Magyarországra.”5 Mivel a családi iratok az uradalmakat birtokló családoknál voltak és maradtak, ezek elhelyezésének kérdése sem merült fel 1938-ig.
Burgenland közigazgatásilag megszűnt létezni 1938-ban, az Anschluss után. (Ausztriát 1938. március 12-én annektálta Németország, ezzel pedig Ausztria hivatalosan a náci Német Birodalom részévé vált; az Anschluss német szó jelentése csatlakozás vagy kapcsolódás – szerk. megj.) A közeledő új háború miatt „több, különösen veszélyeztetett családi és uradalmi, valamint községi és céhlevéltárat – tulajdonosaik egyetértésével – Eisenstadtba vittek, és ott a ferences kolostor második emeletén a rendtartománytól bérelt helyiségekben helyezték el. Ez a kiterjedt iratmentés döntően Josef Karl Homma (1891–1966) személyéhez és tevékenységéhez fűződik”.6 Sajnos a Köpcsényben összegyűjtött tekintélyes családi levelezés esetében nem ez volt a helyzet, ami később igen nagy hátránynak bizonyult.7 A következő időszakokról, azaz a második világháború alatti és utáni évekről kevés információ maradt fenn, a Burgenlandi Tartományi Levéltár azonban tájékoztatott minket erről az időszakról. A levéltárnak 1945 óta jelenik meg minden évben az éves beszámolója (Jahresbericht), amelyben 1948-ban tűnt fel az első hír: dr. Batthyány Károly értesítette a levéltárat, hogy a köpcsényi kastély romjai alatt megtalálták az egykori családi irattárat. Az ún. régi köpcsényi kastély 1945-ben bombatalálatot kapott, ennek folytán az alsó szinteken elhelyezett családi iratok egy része azonnal megsemmisült, másik része a következő három év során a beázó romok alatt súlyos károsodásokat szenvedett.8 „Az anyag rendezetlensége tovább fokozódott, amikor meglehetősen gondatlanul kivitelezett módon Köpcsényből Kismartonba szállították, hogy ott újrarendezzék, leltározzák és a raktárban elhelyezzék. A levéltár elégtelen személyi állománya miatt a rendezési és leltározási munkálatok csak szakaszosan, több megszakítással mehettek végbe”.9 Mindezt tovább súlyosbította, hogy a munkaerő hiánya miatt az immáron osztrák levéltárban azokat az anyagokat vették előre a fontossági sorrendben, amelyek az őrvidéki és nyugat-magyarországi területekről származtak. Az általunk vizsgált Batthyány családi levéltárból ez konkrétan a köpcsényi, pinkafői és lajtafalusi származású iratanyagokat jelentette.
Ám ezek az uradalmak is igen nagy méretű levéltári állományokat képeztek. Időbeli és személyi okok miatt azonban nem volt lehetőség arra, hogy a Köpcsényből szállított, több száz iratfolyóméteres, jelentős családi archívumon belül rendeződjenek azok a dokumentumok, amelyek a mai Magyarország, Horvátország, Szlovákia és Románia területéről származnak – a rendezés érdekében felvették a kapcsolatot a megfelelő országok levéltáraival.
Tobler szerint10 1974-től 1980-ig két romániai ösztöndíjas levéltáros dolgozott a latin, német, magyar és román nyelvű anyagokon.11 Munkájukról sajnálatos módon a levéltár adminisztrációjában semmilyen írásos feljegyzést nem sikerült találni, sem arról, hogy pontosan mennyi ideig dolgoztak ott, sem arról, hogy mi volt a rendezés eredménye. 2024 szeptemberében a dobozok külsején található összes feljegyzést bevezettük egy táblázatba, s valóban a nyomára bukkantunk az egykori rendezési munka részleges eredményeinek. Néhány dobozon római számok találhatók, és ezekben az írások időrendje a 170 éves periódus során újraindul. A számok mellett azonban nem tüntettek fel semmilyen kategóriát vagy gyűjtési szempontot, egyelőre úgy tűnik, hogy feljegyzések híján ezeket nekünk kell kitalálnunk a munka során. Néhány dobozon rajzolt ábrákat találtunk – a jelölés látható szándékával –, amelyek jelentését egyelőre nem sikerült megfejtenünk.
Az eredeti anyag mennyiségéről is ellentmondó információk állnak rendelkezésre. A levéltár 1969/70-es éves beszámolója egy jegyzéket közöl az ideiglenesen bedobozolt köpcsényi állományokról, s ebben a még külön-külön említett partiumi uradalmak – Élesd, Sólyomkő, Brátka, Rév, Várad, Csarnóháza, Tinód és Dámos uradalmai – összesen 82 (!) dobozt tesznek ki. Az 1975/76-os évi levéltári értesítő már ezeket a falvakat az élesdi uradalom részeként említi – ekkor már 80 levéltári dobozzal számolhatunk, tehát kettővel kevesebb lett időközben. Ekkoriban dolgoztak az állományon a romániai kutatók, később, a kétezres években pedig az egri levéltár munkatársai is. Jelen pillanatban az állomány harminc dobozból áll, ami nehezen egyeztethető össze az egykori nyolcvannal, a különbség okairól azonban egyelőre nincsenek információink.
Annak a harminc doboznak, amelyet a levéltárban átvizsgáltunk, a feldolgozottsági állapota kezdetleges. A bennük végzett kutatást az anyag mérete miatt lapról lapra csak óriási időveszteséggel lehet végezni, mutatók vagy segédletek pedig nincsenek. A körülbelül tízezer oldalnyi közép- és újmagyar kori szöveg gazdag és változatos, mind tartalmában, mind nyelvezetében; értékes iratanyag, amely több nyelvi regisztert örökít meg. Feltárása és hozzáférhetővé tétele több tudományág számára is nagy hasznot hozhat.
3. A feltárás módja
Bár a levéltári feltárás gyakran csak egy rövid regesztában nyilvánul meg, a történészek vagy néprajzkutatók számára nagy segítséget jelent az, hogy a tematikailag rendezett anyagok általában szét vannak válogatva. A kutatást a tematikus rendezés megfelelően előkészíti, lehetővé teszi. A nyelvészek számára ez a típusú rendezés azonban sajnálatos módon nem teszi átláthatóvá a levéltári állományokat, hiszen a nyelvész a dokumentum keletkezési ideje, a beszélő, a címzett és a lejegyző szempontjai felől közelít egy írásos anyaghoz, attól függően, hogy mi a kutatási területe – pl. lexikológia, történeti nyelvtan, történeti pragmatika vagy nyelvjárástörténet. Varga Mónikának, a Nyelvtudományi Kutatóközpont középmagyar kori boszorkányperekkel foglalkozó nyelvtörténész munkatársának a közlése szerint nem egyedi eset, hogy az adatok fellelése óriási nehézségekbe ütközik a levéltárakban: „a szóba jöhető forrásanyag (legalábbis számunkra) gyakorlatilag átláthatatlanul és elszórtan, többek között különböző nemesi családok fondjaiban lappang. Azon belül pontosan nem is mindig derül ki, hogy szűkebben hol lehet.”12 Ezért született meg 2023-ban az az elhatározás, hogy ezt az anyagot tételes leltárral látjuk el, ehhez szerveztem meg a Nyelvtudományi Kutatóközpont munkatársaival és a Burgenlandi Tartományi Levéltárral az együttműködést, akikkel az előkészítő tárgyalások után 2024 májusában sikeres pályázatot nyújtottunk be az Osztrák–Magyar Akció Alapítványhoz a munkálatok elvégzésére.
4. Kutatási tervek és lehetőségek
Az anyagról tételes jegyzéket készítünk, amelyben az érdeklődő kutatók szerző, címzett, keletkezési hely és dátum alapján böngészhetnek a több tízezer irat között. Az érintett kutatási területek elsősorban a történeti nyelvészet, a történelem, a néprajz, a helytörténet, az ipartörténet, a szociológia és a vallástörténet lehetnek. A történeti nyelvészet szempontjából kiemelendő, hogy a magyar nyelv történetének több korszakát is érintik ezek a levelek. A legelső magyar nyelvű szövegek az 1700-as évek közepén, a középmagyar korban keletkeztek, az újmagyar nyelvtörténeti kor ugyanis 1772-től kezdődik. A terveink szerint a középmagyar szövegek betűhű átírás után a Nyelvtudományi Kutatóközpont Történeti Magánéleti Korpuszába is bekerülhetnek.13
A magyar nyelv fejlődésének kutatásához ez az iratanyag különösen értékes hozzájárulást jelent, amennyiben úgy tekintünk rá, mint egy többé-kevésbé folyamatos társadalmi diskurzusra. Az iratok az 1790-es évektől kezdődően, és tágabb értelemben a következő évszázad második feléig tartó nyelvújítási folyamatot tükrözik, amely kézzelfogható közelségben, a dobozokban szinte szemmel láthatóvá válik. Bár eddig is rendelkezésünkre állt számos adat a nyelvújítás időszakából a magyar nyelvű korpuszokban, az Élesd–Rév iratanyag különleges értéket képvisel. Ez a szöveggyűjtemény egy olyan beszélőközösség nyelvi folyamatait tükrözi, amelynek tagjai nagyjából ugyanabban a nyelvjárásban vagy nyelvjárási régióban élnek. A szövegek nemzedékről nemzedékre öröklődnek, és a beszélők folyamatosan továbbadják a nyelvet és a témákat, így egy különleges szövegbázist alkotnak. A leveleket olvasva a szemünk előtt válik a magyar nyelv az ország hivatalos nyelvévé, majd önálló, megújult és a világ bármely aspektusának kifejezésére alkalmas kifejezőeszközzé. Néhány példa éppen a leltár szó kapcsán a levelekből: a kezdeti időkben a felvett leltárak címe (az inventariummal való versenyzés után) lelettár vagy lelet tár, a két t ezután rövidül leletár formára, majd az e hang kiesik, és a szó felveszi mai leltár formáját.
A nyelvújításon túl a magyar nyelvtudomány szempontjából fontos az í-ző nyelvjárás további kutatása, a Tisza–Körös vidéki nyelvjárási régió történeti vizsgálata.14 Csűry Bálint szerint Élesd nyelvsziget,15 azonban a témával kapcsolatos konkrét kutatás még nem készült el. Eddigi megfigyeléseink szerint a levelekben előfordul néhány rendkívül archaikus nyelvi jegy is, amelyek további tüzetes kutatást érdemelnek.
A tételes leltár készítését indokolja az is, hogy a nyelvészeti kutatáshoz elengedhetetlen szempont a levél témája: hivatalos-e vagy magánjellegű, mivel ez más nyelvi regiszter használatát feltételezi. A nyelvjáráskutatás szempontjából elengedhetetlen az az információ, hogy melyik levél hol keletkezett, ki írta, hiszen számít az adott tájegység nyelvjárása, valamint a beszélő által anyanyelvként elsajátított nyelvváltozat is.16 Ilyen szempontból különösen fontos adatforrást jelentenek azok a források, amelyek megjelölik a lejegyző személyét – ilyeneket is találtunk –, illetve a periratok, mivel a tanúvallomások sokat megőrizhettek a szóbeli nyelvhasználatból.17
Történeti szempontból több kutatási ág is igényt tarthat arra, hogy az anyag áttekinthetővé váljék. Helytörténetileg ennek az anyagnak a jelentősége felbecsülhetetlen. Számtalan levél, jogi feljegyzés, folyamodvány, jegyzőkönyv, perirat árulkodik az egykori élesdi járás mindennapjairól, és arról, hogy a környéket hogyan érintette a környező történelem, az úrbéri rendelet, a háborúk, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, majd az 1867-es kiegyezés lefolyása – megemlíthető például a feljegyzés arról, hogy mit kell adni vacsorára az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ott átvonuló katonáinak. A vidék birtokosainak történetét kutatva kiemelkedő a Batthyány testvérek között folyó örökösödési per, amely a 19. század szinte teljes időszakán átívelt, és amely számos iratot tartalmaz. Ide kapcsolódik az a tény is, hogy az egységes sólyomkői uradalom 1807-ben kettévált élesdi és révi uradalomra. Élesd örökösei Batthyány II. József György és testvére, Vince. Ezt a birtokosztályt támadta meg Batthyány II. József György abban a perben, amelynek iratai itt több dobozt betöltenek, de több utalás található rájuk a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltárában a törvényszéki iratok különböző állagaiban is.18 Ráadásul az uradalom lugasi és révi részét a Zichy család vásárolta meg 1846-ban, ami miatt ők is bekapcsolódtak a Batthyány család örökösödési perébe, több levelet is címeztek a Batthyány család – különösen özv. Tarnóczi Antónia – ügyvédjéhez és a bírósághoz. A révi uradalom mindennapi életéről nagyszámú irat maradt fenn az élesdi anyagban, ugyanakkor a révi fazekasságról igen kevés levél került elő ezidáig, vélhetően amiatt, hogy a 19. század közepén a Zichy család birtokába vándorolt át az uradalomnak eme része.
A Pallas nagy lexikona szerint – amely az iratanyag keletkezésével párhuzamosan készült, tehát épp azokat az időket tükrözi, amikor a levelek keletkeztek – „Élesd kisközség Bihar vármegye élesdi járásában, a Körös völgyében, melynek legcsinosabb és legélénkebb községe, 1739 magyar lakossal, a járási szolgabirói hivatal székhelye; van járásbirósága és adóhivatala, bihar-körösvölgyi takarékpénztára, közkórháza, vasuti állomása, pósta- és táviró-hivatala és póstatakarékpénztára. Kereskedelme igen élénk”.19 A települések életét meghatározó néprajzi és ipartörténeti tényező a Sebes-Körös, egyrészt a hegységekbe vájt völgy, másrészt maga a folyó miatt is. A Körössel párhuzamosan épült ki a Kolozsvár és Nagyvárad közötti országos jelentőségű út, amelynek a völgy határozta meg nyomvonalát, illetve később ugyanezen földrajzi tényezők folytán épült ki itt a vasútvonal is.20 A folyópartra épült településeken virágzott a malomipar, a szőlő- és a bortermesztés, valamint a Körös völgye és a Királyhágó révén az uradalom kiemelt központja volt a sószállításnak, sóvámnak.21 Kiugróan magas számú jogi feljegyzést találunk a sóvámmal és -szállítással kapcsolatban a legkorábbi iratoktól kezdve. A sókitermelés és a szállítási útvonalak történeti kutatása a történettudomány egyik adóssága,22 de ugyanilyen jelentős történelemkutatási téma a Sebes-Körös völgyének kultúraközvetítő szerepe.23 Nemcsak a sószállításnak, hanem mindenfajta kereskedelemnek is erre vezetett az útvonala, bár a Körös áradásaival gyakran elmosta a környéket. E virágzó kereskedelmi élet és a helyi gazdasági ágazatok számos dokumentumot eredményeztek a Batthyányak másfél évszázada során. Találhatunk a bérbe adott malmokról, borospincékről részletes leltárakat, amelyekben a bérlő számára tételesen felsorolva átadják a malomépület vagy a borospince teljes bútorzatát és felszerelését, sőt, a kastélyépületről is négy-öt leltárt találtunk, amelyek nagy részletességgel számolnak be a kastély belső berendezéséről. Követhető az agyag- és kőipar, kőfejtés, a környékbeli üveghuták (Feketeerdő, Sólyomkő) építése, majd működése, bérlőinek és tulajdonosainak levelezése. A társadalomnéprajzzal foglalkozó kutatók szintén bőséges forrásanyagot találhatnak a levelekben: az egyes társadalmi rétegek életének alakulása, a rétegek helyzete, egymáshoz való viszonya, a nyelvészettel karöltve az egyes társadalmi rétegek és a nyelv viszonya is rendkívül értékes nyomokat hagyott maga után ebben az anyagban.
Pályázatunkat egy évre nyújtottuk be, amely alatt a 18. századi levelek rendezését vállaltuk. Szándékaink szerint a munka további részére újabb pályázatot nyújtunk be, és remélhetőleg néhány év múlva arról tudok beszámolni, hogy a leltározás sikerrel befejeződött. Ez idő alatt szeretnénk az iratanyagot minél több kutatási terület számára ismertté tenni, és együttműködni a siker érdekében. A leltározás és az anyag részletes megismerése folyamán újabb és újabb kapcsolódásokat tervezünk kialakítani az iratok származási helyével, a partiumi városokkal és azokkal a kutatókkal, akiknek a már meglévő vagy tervezett kutatásaihoz az anyag hozzájárulhat.
Jegyzetek
1 Homonnai Gábor – Józsa Ferenc – Dezső Ilona. Élesd. Fejezetek a város történetéből. Élesd, 2017. Homonnai Gábor: Élesd grófjai: a Batthyányak és Bethlen Aladár. Művelődés, 2023/1. 19–20. o.
2 Tobler, Felix: Grenzüberschreitende Überlieferung am Beispiel des Batthyányschen Familien- und Herrschaftsarchivs Kittsee. In: Scrinium, Heft 49, Wien, 1995. 482–483. o.
3 Uo.
4 Bariska István, Dominkovits Péter, Tilcsik György, Á. Varga László (szerk.): A Burgenlandban található magyar provenienciájú fondok és állagok 1921-ig. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2012. 16. o.
5 Uo.
6 Uo.
7 Tobler, Felix: i. m. 485. o.
8 Tobler, Felix: i. m. 482. o.
9 Uo. Fordítás tőlem.
10 Uo.
11 Megjegyzendő, hogy 2023-ban és 2024-ben az állomány akkori 15 dobozát végignéztük lapról lapra, és egyetlen román nyelvű iratot sem találtunk. A később előkerült dobozokban sincs román nyelvű levél, így nem tudjuk, Tobler 1995-ös beszámolójában a román nyelv mire utalhat.
12 Szóbeli közlés, a problémáról bővebben a boszorkányperek részletes nyelvi elemzésében: Varga Mónika: Kommunikáció és szövegformálás boszorkányperekben. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2022.
Varga Mónika: Területi és társadalmi beágyazottságról Veszprém megyei boszorkányperes jegyzőkönyvek kéziratai alapján. Magyar Nyelvjárások. (A kötet megjelentetés előtt áll.)
13 Novák, Attila; Gugán, Katalin; Varga, Mónika; Dömötör, Adrienne: Creation of an annotated corpus of Old and Middle Hungarian court records and private correspondence. Language Resources and Evaluation52, 2018. 1–28. o. Dömötör Adrienne, Gugán Katalin, Novák Attila, Varga Mónika: Kiútkeresés a morfológiai labirintusból – korpuszépítés ó- és középmagyar kori magánéleti szövegekből. Nyelvtudományi Közlemények 113. 2017. 85–110. o.
14 Mivel a konferencia, ahol e cikk tartalmát előadtam, Nagyszalontán zajlott, hadd jegyezzem meg itt azt is, hogy a környékbeli í-ző nyelvjárás első komolyabb leírását éppen Arany János készítette el: Arany János: Az é-t í-re váltó tájszólásról. In: Arany János hátrahagyott iratai és levelezése II. Ráth Mór, Budapest, 1889.
15 Csűry Bálint: A népnyelvi búvárlat módszere. Turul Szövetség, Budapest, 1936.
16 Kocsis, Zsuzsanna. Kora újkori levélírnokok. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020. 153–162. o.
17 Varga Mónika. Kommunikáció és szövegformálás boszorkányperekben. 247. o.
18 Á. Varga László (szerk.): Az 1918–1919 előtti Erdélyre vonatkozó fondok és gyűjtemények jegyzékei 17. Békés, Bihar, Csanád, Szatmár vármegyék, Kővár-vidék levéltárai és egyéb magyarországi levéltárak fondjai. A Magyar Nemzeti Levéltár és Románia Nemzeti Levéltára, Budapest – Bukarest, 2017. 224. o.
19 A Pallas nagy lexikona VI. Elektromos hal – Fék. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1894. 14. o.
20 Dankó Imre: A feketetói vásár. Honismeret, 1992/5. 51–52. o.
21 Bakk Antal Pál. Sószállítás és kereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején. 2017, erdelyikronika.net.
22 Benkő Loránd: Adalékok a sószállítás régi magyar terminológiájához. In: Bereczki András – Klima László (szerk.): Ünnepi könyv Domokos Péter tiszteletére. ELTE BTK Finnugor Tanszék, Budapest, 1996. 65–72. o. Kavecsánszki Máté: A révi sóvám és a Sebes-Körös völgyi sószállítás a kezdetektől a kora újkorig. A Bocskai István Múzeum Évkönyve III. Hajdúszoboszló, 2016. 196–190. o.
23 Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt. Sylvester Nyomda, Budapest, 1940. 22. o.
