Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Ady Endre és „a magyar lelkek forradalma”

Amikor magyar irodalmi forradalomról beszélünk, szinte azonnal a reformkorban találjuk magunkat a Petőfi Sándor, Fáy András, Sárosi Gyula fémjelezte korszakban; és talán eszünkbe se jut az, hogy a boldog békeidők utolsó évei ágyaztak meg a magyar irodalom 20. századi nagy forradalmának.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. De megemlíthetjük a kőszínházat, a kabarékat és orfeumokat, a fontos szabadkőműves páholyokat, a város fejlődésében kulcs­szerepet játszó zsidóságot, az uradalmi és püspökségi birtokokat, a tudós főpapokat és a jogakadémiát. Várad ezekben az időkben megannyi (szub)kultúra, kezdeményezés és etnikum olvasztótégelye lett, párhuzamos világok fértek meg egymás mellett Szent László városában.

Nagyvárad, az ország keresztmetszete

A párizsi tanulmányaiból hazatérő, budapesti, majd székesfehérvári időszak után 1908-ban Nagyváradra kerülő irodalomkritikus és publicista Szabó Dezső így festette meg az akkori Váradot: „az ország egyik legérdekesebb városa volt. Mintegy szintézise vagy keresztmetszete az egész országnak. Megvolt benne minden ellentét, minden szolidaritás, minden széthúzás. Központjában könnyen hihette az ember, hogy Budapest egyik nagyon előkelő negyedében van. Jobb kávéházai egészen fővárosi arányúak voltak, amelyekben mindazokat az európai hírlapokat és folyóiratokat meg lehetett kapni, amelyeket a pesti kávéházak nyújtottak.”

A dualizmus kori kávéházakba nemcsak szórakozni és csevegni jártak, hanem megvitatni a legújabb híreket, a vendéglátóhelyek asztalainál nemegyszer fontos döntésekről határoztak. Péter I. Zoltán Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében című kötetében arról ír, hogy a bőrdíványos asztaloknál jól szituált polgárok, ügyvédek, kereskedők olvastak újságot, a főfronton elegáns urak mulatták az időt szép hölgyek társaságában, a külső sarokban huszártisztek és snájdig urak foglaltak helyet, a zöldhuzatos asztaloknál a komoly arcú férfiak kártyáztak, a sarokban lévő nagy kerek asztalnál pedig többnyire újságírók ültek.

A monarchiabeli pezsgő kávéházi élet, a dualista korszellemet meghatározó modern ipari és gazdasági gondolkodás, valamint Nagyvárad szellemi, kulturális és pénzügyi „tőkéje” is kellett ahhoz, hogy a város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeérjenek. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. Volt kollégái közül Babits Mihály és Balázs Béla is igent mondott a felkérésre, a Holnap Irodalmi Társasághoz rajtuk kívül Ady Endre, Dutka Ákos, Emőd Tamás és Miklós Jutka csatlakozott. Bár a Holnap Irodalmi Társaság jogilag csak később alakult meg, a névválasztás már 1908. április 1-jén megtörtént: A Holnap hét betűje a társaság hét szerzőjére utal, a korábbi névváltozatok között a Hétmagyarok és a Göncölszekér is szerepelt. A Nagyváradi Naplóban Antal Sándor tudósított 1908. április 27-én a társaság megalakulásáról.




„Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. Bíró Norbert felvétele

Vidéki centrum, Ady, modernitás

A garabonciás írógárda egyrészt a konzervatív-tradicionalista erőkkel és irodalomszemlélettel, másrészt a fővárosi irodalmi berkekkel szemben kívánta az irodalmi decentralizáció híveként vidékről megindítani az új poézist, egy szabad, szabálytalan, az egyéni tehetségeknek utat törő társasággal, amely eredetileg „havi revüben”, tehát irodalmi folyóiratban gondolkodott. De összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk.

Az érmindszenti születésű költő 1899 végén érkezhetett az általa falunak titulált Zilahról, Nagykárolyból és Debrecenből a városba, Nagyváradra, ahol virágzott a helyi kávéházi élet. A város egyik legelőkelőbb helyének a Royal kávézó számított, amelynek falait művészi becsű freskófestmények borították, mennyezete pedig a gipszdíszítés remeke volt – ezek a falak elegáns közönséget kívántak meg. Vélhetően ez volt Nagyvárad első elit találkozóhelye, amelynél a fővárosban se lehetett ekkor elevenebb, kényelmesebb kávéházi helyiséget találni.

Ady nem szívesen járt az 1900-ban, a kőszínházzal egy napon megnyitott Royalba – amely mellesleg múzsájának, Lédának a törzshelye volt váradi tartózkodásai során –, sokkal inkább a Bémer térrel átellenben található EMKE kávéházba, ahol a Holnap Irodalmi Társaság is megalakult. A vendégek itt valamennyi bel- és külföldi napi-, illetve hetilapot megtalálhattak, hetente háromszor zeneestélyt tartottak; a kávéház kevésbé úri szalon jellege vonzotta az újságírókat, illetve a fiatal, bohém tollforgatókat.

Ady Endre idővel egyre több időt töltött Müller Salamon cukrászdájának, a Müllerájnak a Széchenyi téri kioszkjában, amely írók és művészek közkedvelt találkozó-, illetve alkotóhelye volt – mivel a vármegyeháza előtt helyezkedett el, ezért az újságírók könnyedén begyűjthették itt a híreket –, továbbá gyakran éjszakába nyúló mulatozások helyszínévé vált. 1955-től pedig itt található a néhány éve felújított Ady Endre Emlékmúzeum – a gyűjtemény alapját a Rozsnyay Kálmán által gyűjtött, és a város által 1942-ben megvásárolt Ady-ereklyetár alkotja.

A bohém éjszakai életet élő Adynak Nagyváradhoz kötődik az intim tragédiája is: 1902 nyarán ismerkedett meg a Pesten és vidéken is egyaránt népszerű Rienzi Mária kupléénekessel, viszonyuk hamar veszedelmessé fajult. A tömény italok fogyasztásában is mértéktelen Rienzi még jobban belehajszolta Adyt az állandó éjszakázásokba, akinek szerkesztőségi munkabírását, anyagi és erkölcsi helyzetét is próbára tette, továbbá tőle kapta meg a „mérgezett csókot” – erről maga Ady számolt be a Mihályi Rozália csókja című novellájában, amelyben álnév mögé bújtatta Rienzi Máriát. A fordított monogram árulkodó voltára már Hatvany Lajos irodalomtörténész is felhívta a figyelmet.

Még nagyobb fordulat következett be 1903 nyarán Ady életében, amikor találkozott az akkor már Franciaországban élő, de rokonai miatt Nagyváradra hazalátogató Diósyné Brüll Adéllal.

Találkozásuk pillanata egy szenvedélyektől izzó, keserűséggel és megbánásokkal teli viszonnyá nőtt, amely a költő magán- és szakmai életére is sorsfordító hatást gyakorolt. Léda hamar megbabonázta Adyt: megjelenése, toalettje a sokak által csodált „párizsi nő” alakját idézte. Neki volt „a legkarcsúbb slussza a vármegyében”, és ha agarával végigsétált a déli korzón, a huszártisztek haptákba merevedve tisztelegtek előtte.

Az új, felizzó szerelemnek óriási szerepe volt abban is, hogy Ady nem rekedt meg vidéki újságíró pályáján. A szintén Nagyváradon megjelentetett Még egyszer című verseskötete bő három év tetszhalott állapot után 1903 őszén jelent meg e kapcsolat hatására – ahogyan Ady fogalmazott: az újságírórobotban eltemetkezett poéta versei „most újra élni akarnak”.




Az Ady Endre Emlékmúzeum gyűjteményének alapját a Rozsnyay Kálmán által gyűjtött,
és a város által 1942-ben megvásárolt Ady-ereklyetár alkotja. Bíró Norbert felvétele

„Költő áll a sereg élén”

A Holnap Irodalmi Társaság tagjai szerettek volna elindítani egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapot, ez azonban meghiúsult, így egy antológia összeállításában állapodtak meg. A Holnap-antológiát 1908. szeptember 27-én mutatták be a városháza dísztermében, az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor bevezetőjében büszkén jelentette ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”.

Az első antológia erősen Ady-központú lett, ugyanis a kötet felét kis túlzással az ő írásai tették ki – Ady Endrének harminckilenc, a többieknek összesen negyvennyolc művük jelent meg az antológiában. A Holnap Irodalmi Társaság hivatalosan a következő hónapban, 1908. október 14-én alakult meg, majd később ismert képzőművészek – Tibor Ernő vagy Balogh István, Lesznai Anna – is csatlakoztak hozzá. A Holnap a kor irodalmi társaságaival szemben végtelenül szabad volt, szabálytalan és individuális, ellensége minden akol- és pásztorrendszernek, illetve szekértábor-gondolkodásnak.

A Holnap Irodalmi Társaság nem hirdette mindenfajta nemzeti érték feltétlen megbecsülését, mint a Nyugatot vezető Ignotus Hugó, ugyanakkor bátran felvállalta elődeinek azokat a magyar géniuszokat (Petőfit, Csokonait, Vajdát vagy Reviczkyt), akiket a századforduló konzervatív irodalma mellőzött. Mivel A Holnap jóval nagyobb visszhangot keltett a hasonló irányban, de óvatosabban elinduló Nyugatnál, így a formálódó irodalomeszményt ért támadások főként A Holnap-osokon csattantak. 

Ahogyan Schöpflin Aladár A magyar irodalom története a XX. században című művében fogalmaz: „A harc nem is a Nyugat ellen indult meg; az első évben nem vették észre, talán nem is akarták észrevenni, hogy a folyóirat valami mást, újat akart, mint a többi meglévő lapok.”




A Holnap jóval nagyobb visszhangot keltett a hasonló irányban, de óvatosabban elinduló Nyugatnál. Bíró Norbert felvétele

Az új magyar irodalom hajnala

Minden adott volt ahhoz Nagyváradon, hogy a „magyar lelkek forradalma” beteljesítse sorsát. A korabeli konzervatív irodalom képviselői országos szintű kampányt indítottak a társaság szerzői és a poéták támogató köre ellen, akiket gőgös, pökhendi poétáknak tartottak, bajusztalanságukban és borotvált arcukban magyartalanságukat, a magyarság szimbolikus elutasítását vélték felfedezni.

Ezer fokon izzott Nagyváradtól Budapestig a magyar kulturális és társadalmi élet, főszerepben A Holnappal; az első antológia megjelenésétől és bemutatásától számított pár hét alatt a korabeli irodalmi élet szinte valamennyi meghatározó képviselője megfogalmazta véleményét A Holnap-osokkal kapcsolatban. A legnagyobb alakok, a magyar kultúrpolitika jelesei is felszólaltak ellenük, úgy, mint Beöthy Zsolt, Rákosi Jenő, Apponyi Albert, Berzeviczy Albert vagy Herczeg Ferenc. E polémiasorozat révén került először éles vitahelyzetbe az új magyar irodalom, és főként a líra – ezt az időszakot a modern magyar irodalom megszületéseként is értelmezhetjük.

Antal Sándor, a Nagyváradi Napló egykori szerkesztője így emlékezett vissza az Ady és Várad nevű kötetében erre az időszakra: „A Holnapnak az volt a baja, hogy túlságosan sikerült. […] Fél esztendőn keresztül a Magyar Tudományos Akadémia elnöki székéből is, a napi sajtóban is, a vicclapokban is, az iskolai önképzőkörökben is, állandóan csak velünk foglalkoztak. Háttérbe szorultak a politikusok, a primadonnák, a panamisták, a sikkasztók, az egész ország két pártra szakadt: A Holnap ellen – A Holnap mellett. Kitört a nyílt háborúság, meg kellett menteni a nemzetet A Holnap-osoktól. Hír szerint egy csomó diákot ki is csaptak az ország iskoláiból, mert a mételyes holnaposok verseit merték szavalni az önképzőkörökben. […] Kicsik és nagyok, tudók és tudatlanok leveleztek, cikkeztek, nyilatkoztak, krokit és verseket írtak A Holnap, illetve az Ady Endre nevezetű veszedelem ellen.”

Az antológia sajtópolémiát kiváltó második kötete fél évvel később, 1909 tavaszán jelent meg. Ebben a kiadványban már minden szerzőtárs hasonló mennyiségű művet publikált. Idővel a Nyugat és A Holnap közeledett egymás felé, de az elvi különbségek és az egymással szembeni fenntartások végig fennmaradtak, ugyanis a felületes konzervatív támadások és váddömping mellett a Nyugat riválist is láthatott a váradi formációban. Mindkét antológiáról (Kemény Simon, illetve Tóth Árpád révén) meglehetősen fanyalgó kritikát közöltek.

A Holnap-osok programja forradalmibb volt, már indulásuk hajnalán óriási hatást gyakoroltak a magyar kulturális és társadalmi életre – más városokban is hasonló törekvésű irodalmi társaságok alakultak. Temesváron már 1908 végén bontogatni kezdte szárnyait a Dél Irodalmi Társaság, 1909-ben Kolozsváron megjelent a Közös úton, Miskolcon pedig a Heten vagyunk című antológia. A Holnap-osok irodalmi matinéi a kortárs művészetek jelentős fórumaivá váltak, ahol műveiket színészek adták elő, a zeneszerzők új szerzeményeiket mutatták be, a falakon pedig modern festők alkotásai díszelegtek. A Holnap ereje az antológiák mellett abban rejlett, ahogyan közönségével bánt – a nyugatosok ezt később eltanulták tőlük.




A Holnap irodalmi társaság meghatározó alakjainak szoborcsoportja Nagyváradon:
Ady Endre, Dutka Ákos, Juhász Gyula és Emőd Tamás. Deák Árpád szobrászművész alkotása

A magyar irodalom nagy napja volt, amikor a Nyugat szerkesztősége – kicsit elsimítva a korábbi, antológiák ellen indított támadásaikat – leutazott Nagyváradra, hogy a Holnap Irodalmi Társasággal közös matinét szervezzen a Fekete Sasban 1909 októberében, majd ezt továbbiak követték Temesváron és Aradon. A Holnap nem élt meg több antológiát; idővel Juhász Gyula, Babits Mihály, Ady Endre és Balázs Béla is csatlakozott a sokak által tiszavirág-életűnek gondolt Nyugat első nemzedékéhez, amely a 20. századi magyar irodalom meghatározó folyóiratává vált. A Nyugat főszerkesztője 1929-től a „holnapos időkben” felfedezett Babits Mihály lett, akinek a halála a folyóirat végét is jelentette – az utolsó lapszám 1941 augusztusában jelent meg.

Sipos Lajos szerint nem lehet pontosan meghatározni azt, hogy kivel, hol és mikor kezdődött el a romantikát és a nemzeti klasszicizmust felváltó új irodalmi korszak, de Budapestet és Nagyváradot, A Holnap két antológiáját, valamint a „harminchárom éven át megjelent, sokféle költészettani törekvést befogadó” Nyugatot mindenképp meg kell említeni.

Juhász Gyula, aki Babitshoz hasonlóan a 20. század eleji magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakjává vált, így emlékezett meg évekkel később a rövid életű, de nagy hatású irodalmi kezdeményezésről a Nagyváradi Napló hasábjain:

„Igen bizony, jól esik erre emlékezni, mert valljuk be őszintén: ennél önzetlenebb, magyarabb, poétásabb irodalmi mozgalom nem volt azóta, mióta az irodalmat részvénytársasági alapon szervezik és még a költőknek is juttatnak belőle osztalékot. Szeretem az üldözött, a kigúnyolt és immár beszűnt Holnapot, a gúny, az üldözés, az agyonreklámozás és agyonhallgatások dacára is szeretem, mert a fiatalságom volt ez a Holnap, őszinte, lelkes, örökké édesbús ifjúságom.”

(Az írás a Kuriózumok, tévhitek, valós érdemek. A Holnap jelentőségéről és Ady nagyváradi kapcsolati hálójáról című előadásra támaszkodik, amelyet dr. Boka László, a budapesti Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, József Attila-díjas irodalomtörténész tartott meg 2022. január 27-én a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban.)

 

Felhasznált könyvészet:

1. Boka László: A Holnap „Kültagjai” és a karrier. In: Biró Annamária – Boka László (szerk.): Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások. Partium Kiadó, Nagyvárad–Budapest, 2014.

2. Boka László: Peremek és középpontok. Tanulmányok a 20. század első felének magyar irodalmáról​. Balassi Kiadó, Budapest, 2018.

3. Boka László: A Holnap korabeli szerepéről, jelentőségéről és egyéniségeiről I. In: Acta Universitatis Christianae Partiensis. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2021.

4. Kis Cynthia: A nagyváradi kávéházi élet a századfordulón. Kolozsvár, 2017.

5Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében. Riport – Noran Libro, Nagyvárad–Budapest, 2013.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.