Killyéni András Péter az erdélyi magyar sporttörténet terén végzett kutatása és eredményei publikálása során szerzett elévülhetetlen érdemei és oktatói, szerkesztői tevékenysége, a magyarság megmaradásáért végzett önzetlen és odaadó munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor találkoztam először Killyéni Andrással, de az biztos, hogy itt Kolozsváron, és a sport okán történt. Akkor lehetett, amikor András – miután 2004-ben éppen megszerezte informatikamérnöki oklevelét a kolozsvári Műszaki Egyetemen – sokféle érdekes és felettébb hasznos sporttörténeti alkalmat talált ki, és valósított meg.
Kriza János szavával élve: mihent túl voltunk az első kézfogáson, rögtön rátértünk az Athénban éppen akkor zajló 28. Nyári Olimpiai Játékokra. Esélyeket latolgattunk: kajak-kenu? – sima ügy; úszás? – még szép; öttusa? – szintúgy; vívás, Nagy Tímea? – Sydney után de szép lenne megint!; birkózás, céllövészet? – böjtöltünk eleget, ideje volna; vízilabda, férfi pólósok? – szintúgy, bár ugye, a bivalyerős szerbek… És így tovább. S mint mindig máskor, valahányszor találkoztunk, knézyjenősen üdvözöltük egymást: „Jó estét, jó szurkolást!”
Mi köt még össze Killyéni Andrással? Sok minden. Például az, hogy bár ő született kolozsvári, de felmenői révén mindketten ugyanabból a Székelyföldből gyökerezünk. A Killyéniek ugyanis régi nemesi család Erdélyben, a felmenők székely lófők valának. Sietek hozzátenni, hogy egyik őse, a sváb Preiszner dédtata tornatanító, Erdély egyik leghíresebb svédtorna szakembere volt Brassóban; aki az ő fiára, a Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen munkálkodó Preiszner Imrére; aki a maga rendjén az ő fiára, a Kolozsvárra kinevezett Killyéni Péterre, vagyis András édesapjára hagyakozta a mérhetetlen sportszeretetet. Nos, így már érthető, hogy Killyéni András, teljes nevén: Killyéni András Péter esetében mi fán terem a sport búvárlása iránti elhivatottság és szorgalom. És szakértelem.
Killyéni András Péternek (balról) Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul gratulál. Kép: Horváth László
Akik kevésbé ismerik őt, azoknak tudtára adom, hogy Killyéni András Péter 1979 októberében született a kincses városban, 1998-ben a Báthory István Elméleti Líceumban érettségizett, mint szó volt róla, 2004-ben kapott egyetemi oklevelet, főállású mérnöki munkája mellett 2011-ben PhD-fokozatot szerzett a Semmelweis Egyetem sporttudományi doktori iskolájában, 2007-től 2017-ig a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen sportújságírást, -történetet, illetve sport- és multimédiát oktatott. Mindezek mellett sporttörténeti konferenciákat, kiállításokat szervezett, nem is keveset; ő a Killyéni Péter-emléknapok és középiskolás atlétikai emlékversenyek főszervezője, a Rekollekt sportfénykép-digitalizációs projekt szakmai irányítója. Ő a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület László Ferenc sporttörténeti gyűjteményének őre. Írt a kolozsvári Szabadság közéleti napilapnak, beszélt a Paprika Rádiónak, egyik szerkesztője a MeDok médiatudományi folyóiratnak, a Retro-sport sporttörténeti szórólapnak, és amire szerkesztőségünk különösen büszke: a tavalyi, 32., tokiói Nyári Olimpiai Játékok alkalmából ő kezdeményezte és gyűjtötte össze lapunk, a Művelődés olimpiai különszámának anyagát – a kortárs magyar sportújságírás és sporttörténet-kutatás jeleseinek tollából/billentyűzetéből. Elárulom: öröm és megtiszteltetés volt vele dolgozni. S ezentúl is az lesz.
És pontosan egy éve, 2021 márciusában ő lett a Magyar Olimpiai Akadémia első határon túli tagja. Ez is elismerés, nem is kicsi.
Ha jól számolom, magyar és idegen nyelven eddig megjelent könyveinek, sporttörténeti monográfiáinak, tudományos és ismeretterjesztő cikkeinek sora és száma olyan szépen gyarapodik, mint érmeink az olimpiákon és más világversenyeken; s bízom benne, hogy egyiknek sem lesz vége.
Ekkora odaadás, ilyen fáradhatatlan ügyszeretettel társuló szakértelem nem maradt, mert nem maradhatott elismerés nélkül. Ilyen volt például a kolozsvári média kiválósági díja (2010), az Ezüstgerely pályázat irodalom különdíja (2011), majd nagydíja (2016), vagy Borsa város különdíja (2017) a város népszerűsítéséért, miután a Radnai-havasok lábánál a kicsi magyar világban megálmodott olimpiai síközpont, a magyar Garmisch-Partenkirchen történetét ecsetelte.
Hölgyeim és Uraim!
Szakály Sándor professzor úr előterjesztése Killyéni András Péter Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésére úgy talált telibe, mint Kiss Gergő ama hálószaggató, aranyat érő bombagólja azon a bizonyos athéni vízilabdadöntőn a bivalyerős szerbek ellen.
Győztünk! – ezzel a címmel írt András vezércikket ama tavaly júliusi olimpiai különszámunkban. Igen, András, győztél! S hol van még a vége?
Úgyhogy neked és családodnak: szívből gratulálok, és áldott emlékű Knézy Jenőnket parafrazálva azt kívánom neked: Jó munkát, jó szurkolást!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
(Elhangzott 2022. március 25-én Kolozsváron, a Vallásszabadság Házában, a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által rendezett díjátadó ünnepségen.)
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A református egység napját ezúttal inkább egységnapoknak lehetne nevezni, hiszen – amint Tussay Szilárd főszervező fogalmazott – május 21-ét két napon keresztül konferenciák, kiállítások, templomavatások és más programok előzték meg. Május 19–20-án a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban Az iskolák felettébb szükséges voltáról címmel tartottak egyháztörténeti konferenciát, amelynek alapját az adta, hogy az erdélyi fejedelem éppen 400 éve, 1622 májusában alapította Gyulafehérváron a Collegium Academicumot. Különben ennek jegyében telt a háromnapos ünnepség is, s ennek tiszteletére nyilvánította az idei esztendőt az erdélyi református egyház az oktatás évének.
A 19. században a történetírást Európa-szerte fontos közügynek tartották. Ez így volt Erdélyben is, ahol Nagyajtai Kovács Istvánt a modern magyar történetírás úttörői között tartották számon. Köztük volt gr. Mikó Imre is, akinek nagy szerepe volt az 1848–49 utáni abszolutista rendszerben az erdélyi magyarság védelmében. Utóbbi a közös cél érdekében kereste a Kovács Istvánnal való együttműködés lehetőségét.
A mai napon Erdővidék egy jelentős turisztikai desztinációval gyarapodik. Olyan kulturális látnivalóval, a szabadidő tartalmas eltöltésére alkalmas helyszínnel, amely erősíti a nagyajtai identitást és messzire repíti a település hírnevét. A bástyákban felépült kiállítás a szemléletében és módszereiben is megújuló erdélyi magyar muzeológia egy újabb kísérleteként készült el.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás