Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A vándor színtársulatok nagy évtizede Kolozsváron (színlapok, 1837–1847)

A Kolozsvári Magyar Napok keretében A vándortársulatok nagy évtizede Kolozsváron (Színlapok, 1837–1847) címmel nyílt kiállítás 2016. augusztus 17-én a Farkas utcában, a kolozsvári Akadémiai Könyvtár földszinti csarnokában – csaknem átellenben a magyar nyelvű színjátszásnak a 19. században otthont adó épülettel (ez ma a kolozsvári Filharmóniai Zenekar koncertterme és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem ünnepi előadóterme, az Auditorium maximum).

Folytatásról van szó: az első ilyen jellegű tárlatot tavaly, szeptember 18. és 25. között lehetett megtekinteni az Akadémai Könyvtárban, szintén a Kolozsvári Magyar Napok keretén belül Az első 50 év. A kolozsvári hivatásos magyar színjátszás színlapjai címmel. Akkor mintegy 40 színlapot tekinthettek meg a látogatók – eredetiben négyet, a többit fénykép formájában. A magyarázó pannók mellett eredeti grafikák hozták közelebb a 21. századi érdeklődőket Kolozsvár egykori színházi világához. Ide sorolhatjuk Barabás Miklós litográfiáit (Szerdahelyi József és Déryné portréi), vagy a színlapok mellett a város első színházépületét (az úgynevezett kőszínházat) ábrázoló képet.

Az idén augusztus 17-én megnyitott tárlat tehát az Akadémiai Könyvtárban őrzött gyűjtemény egy bő évtizedre vonatkozó darabjait mutatja be, miközben a Kolozsváron rövidebb-hosszabb ideig játszó társulatoknak a helyi közönséggel ápolt viszonyára helyezi a hangsúlyt. Megtalálhatók köztük a zenés, prózai művek előadását tanúsító színlapok, valamint a könnyebb szórakozást jelző, az idelátogató mutatványosok programját megörökítő „cédulák”. Mindkét évben a kiállítást az Akadémiai Könyvtár a Babeș–Bolyai Tudományegyetemmel, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeummal és a Kincses Kolozsvár Egyesülettel közösen rendezte. A zenei referens Sófalvi Emese volt, a kiállítása kurátora pedig Másody Ildikó, illetve jómagam.

„Alapos hírek szerint Thalia szinte félév óta zárt temploma, az egyetlen, melynek hazánkban nincs állandó papsága, ki fog nyittatni. Melyik vándor csoportja fog a’ két magyar haza bujdosó színészeinek nálunk tavaszra s nyárra fészket rakni, nem tudatik; annyi bizonyos, hogy a’ kik szerződés útján a’ színházat egy pár hónapra a’ színházi állandó biztosságtól kifogadták, meg nem érkeztek, ’s a’ kik nem várattak, azoknak az említett ok miatt ki nem adattathatott” – olvasható az Erdélyi Híradó 1840/21-es, március 21-i számában.

A ma színlapoknak nevezett színházi hirdetmények neve a 19. század végéig cédula volt; a magyarban is meghonosodott kifejezések színházi foglalkozást jelölnek: „cédulahordozó”, „színlaposztó”.

A kolozsvári színház és színjátszás történetéről a legbővebb monográfia eddig Ferenczi Zoltánnak köszönhető (A kolozsvári színészet és színház története, 1897). Információit, valamint Lakatos István, Kerényi Ferenc és mások színház- és zenetörténeti közleményeit is felhasználták a kiállítás rendezői. Néhány könyv is gazdagítja a tárlatot, többek között Déryné Széppataki Róza naplója, Szigligeti Edének a Vándorszínészek című komédiája, Bartha Katalin Ágnes könyve az erdélyi Shakespeare-ismeretről, Tar Gabriella Nóráé a magyarországi és erdélyi gyermekszínjátszás 18–19. századi helyzetéről, valamint A borzasztó torony. Képek a magyar vándorszínészet világából. című, a budapesti Magvető Könyvkiadónál 1979-ben megjelent, Kerényi Ferencnek köszönhető szövegválogatás.

Kolozsvárnak a magyar színjátszás céljaira készült színházépülete, az úgynevezett Kőszínház 1821 márciusában nyitotta meg kapuit. A város közönsége azonban nem tudta eltartani a színészeit, a társulat csak úgy tudott fennmaradni, ha Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Debrecenben is tartott előadássorozatokat.

A Pesti Magyar Színház 1837. márciusi elkészültével jelentős mértékben változott a magyar színházi világ. Egy központi és több vidéki társulatról beszélhetünk, ez utóbbiak többnyire úton voltak, kezdetben néhány, a 19. század közepére több mint negyven trupp járta a Habsburg császárság magyarok (is) lakta kisebb-nagyobb településeit. (Kevésen múlt, hogy Komlóssy Ferenc társulatával Petőfi Sándor is Kolozsvárra érkezzék 1843 őszén… de Debrecenben maradt.) A kolozsvári színháznak voltak alkalmi mecénásai, de hamar rákényszerült arra, hogy vállalkozói rendszerben működjék. Az országjáró társulatok (vándortársulatok) vezetői kormányhatósági működési engedéllyel rendelkeztek, és minden esetben a település elöljáróságával is meg kellett egyezniük a játszás feltételeiről.

A színházi források sorában a színlapok is változnak az időben. Az általunk vizsgált korszakban a rendezőt nem tüntették fel a színlapon, a zeneszerzőt igen, a szerzőt többnyire, a fordítót ritkábban; az előadás címéről, helyszínéről, kezdési időpontjáról, a darabot előadó művészek nevéről azonban minden esetben tudomást szerzünk. Egyéb információk is a színlapra kerülhettek közönségcsalogató vagy éppen nevelő szándékkal. A színlapok negyedrét vagy folio méretűek, az 1840-es években az igényesebb tipográfiájú is előfordult, és olyan is, amely egyszerűbb, csak a legszükségesebb információk közlésére szorítkozott.

Mivel a kolozsvári színházi zsebkönyveket többnyire a Református Kollégium nyomdája adta ki, feltételezzük, hogy ezek a színházi hirdetmények is ott készültek.

Nem tudjuk, kinek a jóvoltából maradt fenn a 18. század végi darabokat is tartalmazó gyűjtemény, mely szerint nem a vásári színjátékok képmutogatói jelentkeztek a kolozsvári városvezetésnél és színházi választmánynál játékengedélyért, hanem olyan, a színjátszást hivatásszerűen végző, igényes társulatvezetők – többnyire maguk is színészek vagy énekesek –, akik tudatosan válogatták össze csapatukat, és rendelkeztek színházi tapasztalattal, illetve koncepcióval.

A német színjátszás és repertoár ismeretében fejlesztették ki műsorrendjüket – az európai irányzatoknak megfelelően sikeres nemzetközi darabokból és nemzeti nyelvű, gyakran a magyar történelmet feldolgozó művekből. Egy-egy település közönsége nem szívesen nézte meg ugyanazt a darabot többször, ezért a társulatoknak folyamatosan bővíteniük kellett amúgy is gazdag repertoárjukat, azzal pedig ajánlatos volt minél több települést felkeresniük, hogy fennmaradhassanak. Nem volt ez másként Kolozsváron sem. A várost felkereső „truppok” Székesfehérvár–Miskolc–Kassa–Debrecen vagy Székesfehérvár–Szeged–Arad–Nagyvárad felől érkeztek a Farkas utcai színház színpadára – néhány hétre vagy hónapra, ritkábban egy teljes évadra. Az évad ősztől tavaszig tartott, de gyakran nyári „évadot” is szerveztek. 1844-ben a pesti Nemzeti Színház több művésze Kolozsvárra szerződik, és klasszikus drámákból, vígjátékokból, operákból hirdet bérletet.

A város zeneiskolája, az úgynevezett Muzsikai Conservatorium tagjai szolgáltatták a zenés darabokhoz a hangszeres muzsikát, ők vállalták a kották másolását és a zenei művek alkalmazását a helyi körülményekhez. A színlapok bizonyíthatóan előadott zenés művekre is utalnak, Donizetti-, Bellini-, Erkel-operákra. Az 1840-es évek nemcsak az operajátszás nagy pillanatait jelentik azonban a városban, hanem a bécsi komédia és a népszínmű meghonosodását is – Egressy Béni színműfordító élen járt a népdalok „színpadra vitelében”.

Társulatvezetőként, szerződéssel vagy meghívott vendégként hírességek jelentek meg a kolozsvári színpadon, hogy csak néhányat említsünk: Fáncsy Lajos (1809–1854); Déryné Széppataki Róza (1793–1872); Follinus János (1818–1881); Megyeri Károly (1799–1842); id. Lendvay Márton (1807–1848); Egressy Gábor (1808–1866); Szerdahelyi József (1804–1851); Prielle Kornélia (1826–1906); Szathmáryné Farkas Lujza (1818–1893); Kántorné Engelhardt Anna (1791–1854). Vendégelőadásaikra, de általában a színházi eseményekre a helybeli sajtó rendszeresen reflektált, ezekből a lapokból – az Erdélyi Híradó, a Múlt és Jelen lapok színházi krónikát tartalmazó számaiból – a kiállításon is láthattunk néhányat.

A színlapok segítenek a társulatok időrendjét is megállapítani Kolozsváron – a személynév a társulat vezetőjét vagy a színház bérlőjét jelzi. Az évadok többnyire ősszel kezdődtek, tavasszal végződtek, tehát a kezdő évszám az őszi-téli hónapokat, a második évszám a tavaszi-téli hónapokat jelöli. Itt jegyezzük meg, hogy van egy helyi ember is Pergő (Pethő) Celesztin (1784–1858) személyében, akit ma összekötő személynek, menedzsernek neveznének. Ő 1832. augusztus 20. és 1833. április 28. között volt a Kolozsvárott fellépő társulatok társigazgatója. A további társulatvezetők, illetve színházbérlők:

1834–1835: A Kassai Dal és színjátszó társaság 1834. május 19. és 1835. február 6. között Kolozsvári Nemzeti dal és színésztársaság néven játszik Kolozsvárt;

1835–1836: Pály Elek (1796–1846) 1835. november 29. és 1836. február 28. között (bérlő);

1836–1837: Szerdahelyi József május 23. és augusztus 20. között (Kassai Dalszínész Társulat);

1837–1838: Göde István 1837. szeptember 17. és október 22. között; Kilényi Dávid 1837 novemberétől 1938. január 4-ig;

1838–1839: Kilényi Dávid 1838. július 23. és 1839. február 23. között; Fejér Károly 1838. július 23. és december vége között;

1839–1840: az évadban nem szerződött színtársulat Kolozsvárra;

1840–1841: Kilényi Dávid 1840. március 25. és 1841. augusztus vége, illetve 1841. szeptember 1. és 1842. augusztus 21. között;

1841–1842: Kilényi Dávid 1941. szeptember 1. és 1842. augusztus 21. között;

1842–1843: Pergő (Pethő) Celesztin (1784–1858) 1842. január közepe és augusztus vége között a Kolozsvárt fellépő társulatok társigazgatója; Komlóssy Ferenc 1842. október vége és 1843. február között (az országgyűlés bezárása);

1843–1844: Szerdahelyi József dalnoktársulata július. 27. és augusztus 6. között;

1844–1845: Szerdahelyi József, Havi Mihály, Szabó József dalnoktársulata 1844. július és 1845. április 23. között;

1845–1846: Komlóssy Ferenc társasága június és szeptember között, Döme Lajos pedig novemberben játszott itt társulatával;

1846–1847: Feleki Miklós és Gyulai Ferenc társulata, 1847. május 4. és 30. Között pedig Lendvay Márton társulata.1

Ami a kolozsvári színi előadásra alkalmas játékhelyeket illeti, a tárgyalt időszakban a legfontosabb a kőszínház volt, de a ma az erdélyi Néprajzi Múzeumnak otthont adó Reduttal is lehetett számolni, sőt, a nemesi magánházakkal is, mint a Bánffy- és Teleki-házak. Itt el kell mondanunk, hogy a műkedvelők előadásaira is akadt példa azután is, hogy a hivatásos társulatok erőre kaptak. Kolozsvárt szabadtéri színkör is épült, Arénának is nevezték – 1840-től voltak benne előadások, többnyire úgynevezett vitézi játékok, ezekben lovas jelenetek is előfordultak. Ide sorolható még a Biasini család által fenntartott fogadó is. Mindezek előfordulnak a kiállított hirdetmények színhely-jelöléseiben.

A támogató személyek között e kiállításon Mikó Imre gróf portréján kívül a Jósika Jánosné Csáky Rozália grófnőjét is lehetett látni. Ő a helybeli Asszonyi Egyesület elnöke volt, az egyesület a színtársulatok bevételének bizonyos részét, illetve a város és a rászoruló lakói hasznára fordította, mint látszik a színlapokon is: monostori „kisdedóvó”, a városfalakon kívül levő református (a ma kolozsváriasan kétágúnak nevezett) templom építésére, a Szamos áradása által sújtott városlakók megsegítésére. Déryné így írt róla a naplójában:

„Báró Jósika Jánosné gubernátorné ő Excellenciája lelkes egy nő volt, ki minden szépért, magasért hévvel lángolt; minden művészetet pártolt s egyszersmind a publikum időtöltéséről is gondoskodott, nem kevésbé arról is, hogy miképp hozza közelebb egymáshoz, az eddig nagy távolságban elkülönözött nagyokat a kicsinyekkel. Igy nagy tónusadó volt. Ő ezen ügyben áldozatokat is hozott.

Volt Kolozsváron, a Külső-Monostor utcában egy nagy, elhanyagolt, parlagon hagyott telek. Ő ezt megvette és planizálta. Átalakította nyílt kertté, hogy a kolozsvári publikumnak legyen egy mulatóhelye, hova ünnep és vasárnapon kisétálgasson szabad levegőt szívni, miután egész heteken át a szobákba vannak szorítkozva, nem lévén egy sétatere, hová szórakozni kimehessen. Ezen kert olyan ügyesen van elrendezve; minden kényelemmel ellátva: itt nyugvó padok, amott csalitok között, a gyalogsétálóknak ösvények, amott ismét a kocsikázók számára széles utak, nemkülönben a lovaglók számára. Egy nagy épület is van odaépítve, hova három széles lépcsőzet vezet föl a csinosan épített épületbe, melynek nagy ablakain barátságosan világít be a nap. De már arra nem emlékszem, hogy mi célja ez épületnek. Éppen a bejáró nagy kapuval szemben, melyen a sok kocsizók száma robog be naponta is, hogy megkerülvén a kert helyét, kényelmesen kihajthasson a kert túlsó kapuján, egy hidacskán keresztül, mely a Szamos egy ágacskája fölé van építve és kiviszen akár a folyó szélén elnyúlt töltésen, akár a szép zöld rétre. És itt, ezen vidámság gyűlhelyén, még arról is gondoskodott ennek létrehozója, hogy kényelmes nyári színpadot (Arénát) lehessen fölállítani. És valóban játszottunk is ott s ezen mulatóhelynek a neve: a Népkert.”

Az erdélyi országgyűlések által kiküldött színházi bizottság vezetői közül megemlíthetjük Kemény Ignác báró, elnök (1811–1843); Mikó Imre gróf elnök (1843–); Huszár Károly báró (1843–), Bethlen Imre gróf (1843–), Mikes János gróf (1843–) választmányi tagok nevét.

Az Erdélyi Nemzettörténeti Múzeum (az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményéből származó) grafikákat adott kölcsön a kiállításra. Illesse köszönet ezért személyesen Mitu Melindát és Claudia Bonțát, a kiállítás műszaki megoldásaihoz pedig Bogdan Crăciunt és Vasilica Cristeát.

Az Akadémiai könyvtár igazgatója, dr. Sorin Crișan köszöntője, majd bevezetőm után a THÉ-Trupp Egyetemi irodalmi színpad színeiben Másody Lilla és Csete Melinda játékos tárlatvezetése, versmondása teremtett időutazó hangulatot a kiállítóteremben, akárcsak a korábbi évben, amikor Moritz Kinga és Kovács Eszter is részt vett az előadásban.

1 Munkánk egy kutatás állomását jelzi, célja példázni itt a társulatok gyors egymásutánát, ideiglenes Kolozsvárra szerződések folyamatos kolozsvári magyar színjátszássá szerveződését.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.

Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. 

Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.

Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.

A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a mú­zsák­hoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. 

A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. 

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.

„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.

Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk.