A vándor színtársulatok nagy évtizede Kolozsváron (színlapok, 1837–1847)

A Kolozsvári Magyar Napok keretében A vándortársulatok nagy évtizede Kolozsváron (Színlapok, 1837–1847) címmel nyílt kiállítás 2016. augusztus 17-én a Farkas utcában, a kolozsvári Akadémiai Könyvtár földszinti csarnokában – csaknem átellenben a magyar nyelvű színjátszásnak a 19. században otthont adó épülettel (ez ma a kolozsvári Filharmóniai Zenekar koncertterme és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem ünnepi előadóterme, az Auditorium maximum).

Folytatásról van szó: az első ilyen jellegű tárlatot tavaly, szeptember 18. és 25. között lehetett megtekinteni az Akadémai Könyvtárban, szintén a Kolozsvári Magyar Napok keretén belül Az első 50 év. A kolozsvári hivatásos magyar színjátszás színlapjai címmel. Akkor mintegy 40 színlapot tekinthettek meg a látogatók – eredetiben négyet, a többit fénykép formájában. A magyarázó pannók mellett eredeti grafikák hozták közelebb a 21. századi érdeklődőket Kolozsvár egykori színházi világához. Ide sorolhatjuk Barabás Miklós litográfiáit (Szerdahelyi József és Déryné portréi), vagy a színlapok mellett a város első színházépületét (az úgynevezett kőszínházat) ábrázoló képet.

Az idén augusztus 17-én megnyitott tárlat tehát az Akadémiai Könyvtárban őrzött gyűjtemény egy bő évtizedre vonatkozó darabjait mutatja be, miközben a Kolozsváron rövidebb-hosszabb ideig játszó társulatoknak a helyi közönséggel ápolt viszonyára helyezi a hangsúlyt. Megtalálhatók köztük a zenés, prózai művek előadását tanúsító színlapok, valamint a könnyebb szórakozást jelző, az idelátogató mutatványosok programját megörökítő „cédulák”. Mindkét évben a kiállítást az Akadémiai Könyvtár a Babeș–Bolyai Tudományegyetemmel, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeummal és a Kincses Kolozsvár Egyesülettel közösen rendezte. A zenei referens Sófalvi Emese volt, a kiállítása kurátora pedig Másody Ildikó, illetve jómagam.

„Alapos hírek szerint Thalia szinte félév óta zárt temploma, az egyetlen, melynek hazánkban nincs állandó papsága, ki fog nyittatni. Melyik vándor csoportja fog a’ két magyar haza bujdosó színészeinek nálunk tavaszra s nyárra fészket rakni, nem tudatik; annyi bizonyos, hogy a’ kik szerződés útján a’ színházat egy pár hónapra a’ színházi állandó biztosságtól kifogadták, meg nem érkeztek, ’s a’ kik nem várattak, azoknak az említett ok miatt ki nem adattathatott” – olvasható az Erdélyi Híradó 1840/21-es, március 21-i számában.

A ma színlapoknak nevezett színházi hirdetmények neve a 19. század végéig cédula volt; a magyarban is meghonosodott kifejezések színházi foglalkozást jelölnek: „cédulahordozó”, „színlaposztó”.

A kolozsvári színház és színjátszás történetéről a legbővebb monográfia eddig Ferenczi Zoltánnak köszönhető (A kolozsvári színészet és színház története, 1897). Információit, valamint Lakatos István, Kerényi Ferenc és mások színház- és zenetörténeti közleményeit is felhasználták a kiállítás rendezői. Néhány könyv is gazdagítja a tárlatot, többek között Déryné Széppataki Róza naplója, Szigligeti Edének a Vándorszínészek című komédiája, Bartha Katalin Ágnes könyve az erdélyi Shakespeare-ismeretről, Tar Gabriella Nóráé a magyarországi és erdélyi gyermekszínjátszás 18–19. századi helyzetéről, valamint A borzasztó torony. Képek a magyar vándorszínészet világából. című, a budapesti Magvető Könyvkiadónál 1979-ben megjelent, Kerényi Ferencnek köszönhető szövegválogatás.

Kolozsvárnak a magyar színjátszás céljaira készült színházépülete, az úgynevezett Kőszínház 1821 márciusában nyitotta meg kapuit. A város közönsége azonban nem tudta eltartani a színészeit, a társulat csak úgy tudott fennmaradni, ha Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Debrecenben is tartott előadássorozatokat.

A Pesti Magyar Színház 1837. márciusi elkészültével jelentős mértékben változott a magyar színházi világ. Egy központi és több vidéki társulatról beszélhetünk, ez utóbbiak többnyire úton voltak, kezdetben néhány, a 19. század közepére több mint negyven trupp járta a Habsburg császárság magyarok (is) lakta kisebb-nagyobb településeit. (Kevésen múlt, hogy Komlóssy Ferenc társulatával Petőfi Sándor is Kolozsvárra érkezzék 1843 őszén… de Debrecenben maradt.) A kolozsvári színháznak voltak alkalmi mecénásai, de hamar rákényszerült arra, hogy vállalkozói rendszerben működjék. Az országjáró társulatok (vándortársulatok) vezetői kormányhatósági működési engedéllyel rendelkeztek, és minden esetben a település elöljáróságával is meg kellett egyezniük a játszás feltételeiről.

A színházi források sorában a színlapok is változnak az időben. Az általunk vizsgált korszakban a rendezőt nem tüntették fel a színlapon, a zeneszerzőt igen, a szerzőt többnyire, a fordítót ritkábban; az előadás címéről, helyszínéről, kezdési időpontjáról, a darabot előadó művészek nevéről azonban minden esetben tudomást szerzünk. Egyéb információk is a színlapra kerülhettek közönségcsalogató vagy éppen nevelő szándékkal. A színlapok negyedrét vagy folio méretűek, az 1840-es években az igényesebb tipográfiájú is előfordult, és olyan is, amely egyszerűbb, csak a legszükségesebb információk közlésére szorítkozott.

Mivel a kolozsvári színházi zsebkönyveket többnyire a Református Kollégium nyomdája adta ki, feltételezzük, hogy ezek a színházi hirdetmények is ott készültek.

Nem tudjuk, kinek a jóvoltából maradt fenn a 18. század végi darabokat is tartalmazó gyűjtemény, mely szerint nem a vásári színjátékok képmutogatói jelentkeztek a kolozsvári városvezetésnél és színházi választmánynál játékengedélyért, hanem olyan, a színjátszást hivatásszerűen végző, igényes társulatvezetők – többnyire maguk is színészek vagy énekesek –, akik tudatosan válogatták össze csapatukat, és rendelkeztek színházi tapasztalattal, illetve koncepcióval.

A német színjátszás és repertoár ismeretében fejlesztették ki műsorrendjüket – az európai irányzatoknak megfelelően sikeres nemzetközi darabokból és nemzeti nyelvű, gyakran a magyar történelmet feldolgozó művekből. Egy-egy település közönsége nem szívesen nézte meg ugyanazt a darabot többször, ezért a társulatoknak folyamatosan bővíteniük kellett amúgy is gazdag repertoárjukat, azzal pedig ajánlatos volt minél több települést felkeresniük, hogy fennmaradhassanak. Nem volt ez másként Kolozsváron sem. A várost felkereső „truppok” Székesfehérvár–Miskolc–Kassa–Debrecen vagy Székesfehérvár–Szeged–Arad–Nagyvárad felől érkeztek a Farkas utcai színház színpadára – néhány hétre vagy hónapra, ritkábban egy teljes évadra. Az évad ősztől tavaszig tartott, de gyakran nyári „évadot” is szerveztek. 1844-ben a pesti Nemzeti Színház több művésze Kolozsvárra szerződik, és klasszikus drámákból, vígjátékokból, operákból hirdet bérletet.

A város zeneiskolája, az úgynevezett Muzsikai Conservatorium tagjai szolgáltatták a zenés darabokhoz a hangszeres muzsikát, ők vállalták a kották másolását és a zenei művek alkalmazását a helyi körülményekhez. A színlapok bizonyíthatóan előadott zenés művekre is utalnak, Donizetti-, Bellini-, Erkel-operákra. Az 1840-es évek nemcsak az operajátszás nagy pillanatait jelentik azonban a városban, hanem a bécsi komédia és a népszínmű meghonosodását is – Egressy Béni színműfordító élen járt a népdalok „színpadra vitelében”.

Társulatvezetőként, szerződéssel vagy meghívott vendégként hírességek jelentek meg a kolozsvári színpadon, hogy csak néhányat említsünk: Fáncsy Lajos (1809–1854); Déryné Széppataki Róza (1793–1872); Follinus János (1818–1881); Megyeri Károly (1799–1842); id. Lendvay Márton (1807–1848); Egressy Gábor (1808–1866); Szerdahelyi József (1804–1851); Prielle Kornélia (1826–1906); Szathmáryné Farkas Lujza (1818–1893); Kántorné Engelhardt Anna (1791–1854). Vendégelőadásaikra, de általában a színházi eseményekre a helybeli sajtó rendszeresen reflektált, ezekből a lapokból – az Erdélyi Híradó, a Múlt és Jelen lapok színházi krónikát tartalmazó számaiból – a kiállításon is láthattunk néhányat.

A színlapok segítenek a társulatok időrendjét is megállapítani Kolozsváron – a személynév a társulat vezetőjét vagy a színház bérlőjét jelzi. Az évadok többnyire ősszel kezdődtek, tavasszal végződtek, tehát a kezdő évszám az őszi-téli hónapokat, a második évszám a tavaszi-téli hónapokat jelöli. Itt jegyezzük meg, hogy van egy helyi ember is Pergő (Pethő) Celesztin (1784–1858) személyében, akit ma összekötő személynek, menedzsernek neveznének. Ő 1832. augusztus 20. és 1833. április 28. között volt a Kolozsvárott fellépő társulatok társigazgatója. A további társulatvezetők, illetve színházbérlők:

1834–1835: A Kassai Dal és színjátszó társaság 1834. május 19. és 1835. február 6. között Kolozsvári Nemzeti dal és színésztársaság néven játszik Kolozsvárt;

1835–1836: Pály Elek (1796–1846) 1835. november 29. és 1836. február 28. között (bérlő);

1836–1837: Szerdahelyi József május 23. és augusztus 20. között (Kassai Dalszínész Társulat);

1837–1838: Göde István 1837. szeptember 17. és október 22. között; Kilényi Dávid 1837 novemberétől 1938. január 4-ig;

1838–1839: Kilényi Dávid 1838. július 23. és 1839. február 23. között; Fejér Károly 1838. július 23. és december vége között;

1839–1840: az évadban nem szerződött színtársulat Kolozsvárra;

1840–1841: Kilényi Dávid 1840. március 25. és 1841. augusztus vége, illetve 1841. szeptember 1. és 1842. augusztus 21. között;

1841–1842: Kilényi Dávid 1941. szeptember 1. és 1842. augusztus 21. között;

1842–1843: Pergő (Pethő) Celesztin (1784–1858) 1842. január közepe és augusztus vége között a Kolozsvárt fellépő társulatok társigazgatója; Komlóssy Ferenc 1842. október vége és 1843. február között (az országgyűlés bezárása);

1843–1844: Szerdahelyi József dalnoktársulata július. 27. és augusztus 6. között;

1844–1845: Szerdahelyi József, Havi Mihály, Szabó József dalnoktársulata 1844. július és 1845. április 23. között;

1845–1846: Komlóssy Ferenc társasága június és szeptember között, Döme Lajos pedig novemberben játszott itt társulatával;

1846–1847: Feleki Miklós és Gyulai Ferenc társulata, 1847. május 4. és 30. Között pedig Lendvay Márton társulata.¹

Ami a kolozsvári színi előadásra alkalmas játékhelyeket illeti, a tárgyalt időszakban a legfontosabb a kőszínház volt, de a ma az erdélyi Néprajzi Múzeumnak otthont adó Reduttal is lehetett számolni, sőt, a nemesi magánházakkal is, mint a Bánffy- és Teleki-házak. Itt el kell mondanunk, hogy a műkedvelők előadásaira is akadt példa azután is, hogy a hivatásos társulatok erőre kaptak. Kolozsvárt szabadtéri színkör is épült, Arénának is nevezték – 1840-től voltak benne előadások, többnyire úgynevezett vitézi játékok, ezekben lovas jelenetek is előfordultak. Ide sorolható még a Biasini család által fenntartott fogadó is. Mindezek előfordulnak a kiállított hirdetmények színhely-jelöléseiben.

A támogató személyek között e kiállításon Mikó Imre gróf portréján kívül a Jósika Jánosné Csáky Rozália grófnőjét is lehetett látni. Ő a helybeli Asszonyi Egyesület elnöke volt, az egyesület a színtársulatok bevételének bizonyos részét, illetve a város és a rászoruló lakói hasznára fordította, mint látszik a színlapokon is: monostori „kisdedóvó”, a városfalakon kívül levő református (a ma kolozsváriasan kétágúnak nevezett) templom építésére, a Szamos áradása által sújtott városlakók megsegítésére. Déryné így írt róla a naplójában:

„Báró Jósika Jánosné gubernátorné ő Excellenciája lelkes egy nő volt, ki minden szépért, magasért hévvel lángolt; minden művészetet pártolt s egyszersmind a publikum időtöltéséről is gondoskodott, nem kevésbé arról is, hogy miképp hozza közelebb egymáshoz, az eddig nagy távolságban elkülönözött nagyokat a kicsinyekkel. Igy nagy tónusadó volt. Ő ezen ügyben áldozatokat is hozott.

Volt Kolozsváron, a Külső-Monostor utcában egy nagy, elhanyagolt, parlagon hagyott telek. Ő ezt megvette és planizálta. Átalakította nyílt kertté, hogy a kolozsvári publikumnak legyen egy mulatóhelye, hova ünnep és vasárnapon kisétálgasson szabad levegőt szívni, miután egész heteken át a szobákba vannak szorítkozva, nem lévén egy sétatere, hová szórakozni kimehessen. Ezen kert olyan ügyesen van elrendezve; minden kényelemmel ellátva: itt nyugvó padok, amott csalitok között, a gyalogsétálóknak ösvények, amott ismét a kocsikázók számára széles utak, nemkülönben a lovaglók számára. Egy nagy épület is van odaépítve, hova három széles lépcsőzet vezet föl a csinosan épített épületbe, melynek nagy ablakain barátságosan világít be a nap. De már arra nem emlékszem, hogy mi célja ez épületnek. Éppen a bejáró nagy kapuval szemben, melyen a sok kocsizók száma robog be naponta is, hogy megkerülvén a kert helyét, kényelmesen kihajthasson a kert túlsó kapuján, egy hidacskán keresztül, mely a Szamos egy ágacskája fölé van építve és kiviszen akár a folyó szélén elnyúlt töltésen, akár a szép zöld rétre. És itt, ezen vidámság gyűlhelyén, még arról is gondoskodott ennek létrehozója, hogy kényelmes nyári színpadot (Arénát) lehessen fölállítani. És valóban játszottunk is ott s ezen mulatóhelynek a neve: a Népkert.”

Az erdélyi országgyűlések által kiküldött színházi bizottság vezetői közül megemlíthetjük Kemény Ignác báró, elnök (1811–1843); Mikó Imre gróf elnök (1843–); Huszár Károly báró (1843–), Bethlen Imre gróf (1843–), Mikes János gróf (1843–) választmányi tagok nevét.

Az Erdélyi Nemzettörténeti Múzeum (az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményéből származó) grafikákat adott kölcsön a kiállításra. Illesse köszönet ezért személyesen Mitu Melindát és Claudia Bonțát, a kiállítás műszaki megoldásaihoz pedig Bogdan Crăciunt és Vasilica Cristeát.

Az Akadémiai könyvtár igazgatója, dr. Sorin Crișan köszöntője, majd bevezetőm után a THÉ-Trupp Egyetemi irodalmi színpad színeiben Másody Lilla és Csete Melinda játékos tárlatvezetése, versmondása teremtett időutazó hangulatot a kiállítóteremben, akárcsak a korábbi évben, amikor Moritz Kinga és Kovács Eszter is részt vett az előadásban.

1 Munkánk egy kutatás állomását jelzi, célja példázni itt a társulatok gyors egymásutánát, ideiglenes Kolozsvárra szerződések folyamatos kolozsvári magyar színjátszássá szerveződését.