A „tömegember” és a tömegkultúra

Keszeg Ágnes grafikái

A demokrácia ellentmondása, hogy esély­egyenlőséget és általános jólétet ígér, de egyiket sem tudja megadni. A de­mokráciának az ókori görög nyelvből vett fogalma néphatalmat jelent, a történelemben azonban a nép sohasem ke­rült hatalomba, még akkor sem, ha valamelyik társadalmi alakulat magáról ezt hirdette. Vagy a hatalomban levők állí­tották, hogy ők a nép érdekeit képviselik, hiszen alacsony sorból származtak, és a nép forradalma tette lehetővé az uralmukat, vagy ténylegesen a nép többsége választotta meg őket, de ezután már kizárólag ők gyakorolták a hatalommal járó jogokat. A „nép” mindkét esetben irányított maradt. És az is csak ígéret maradt, hogy a hatalom a nép igényeit szol­gálja. Azért, mert a hatalomba kerülők kiváltságos helyze­tükben sokszor már csak a saját elképzeléseiknek megfelelő döntéseket hozzák meg anélkül, hogy figyelembe vennék az irányított emberek valós érdekeit. Ez a tájékozatlanság fordítva is igaz: ha a „nép” nem ismeri jól megválasztott képviselőit, könnyen választ olyanokat, akik nem is alkal­masak a nekik szánt feladatra. Ezért írta J. J. Rousseau, hogy „a szó szigorú értelmében véve igazi demokrácia so­hasem létezett, és nem is fog létezni soha. Ellentmond a dolgok természetes rendjének, hogy a sokaság kormányoz­zon, és a kevesek kormányoztassanak”.

Itt Rousseau még csak a hatalomban való részesedés egyen­lőtlenségét tette szóvá, de gondolatának folytatásában más problémát is megemlített. „Elképzelhetetlen, hogy a nép szakadatlanul gyülekezzék a közügyek intézése végett... a kisebb létszámú hatóságok... könnyebben intézik az ügye­ket”. Ez ugyan igaz, de ennek a következménye Rousseau szerint az, hogy az emberek nagy többsége megmarad ter­mészeti állapotában, s nem jut el ahhoz, hogy aktív társa­dalmi lényként élje az életét. A magánélet keretei között beszűkült életforma – amit Rousseau „természeti létnek” tart – „akadályozná legnagyszerűbb képességeink fejlődését, nevezetesen hiányoznék belőle a részeknek az az összefüg­gése, amely az egészet teszi... Mindenki elszigetelt maradna a többiek között, mindenki csak magával törődne; értelmünk nem tudna kifejlődni; úgy élnénk, hogy semmit sem érzünk, úgy halnánk meg, hogy nem is éltünk”.

A társadalomtól elszigetelt élet tehát nem teszi lehetővé, hogy az egyes emberek megértsék a társadalom fejlesztésé­nek szükségleteit és lehetőségeit, felfogják a közösség érde­keit, és indítékot érezzenek azért, hogy mindebben tevé­keny részt vállaljanak. Más szóval: az emberek többsége nem tud és nem is akar aktív szerepet vállalni a demokráciában. He­lyette a körülmények megjavítását a hatalomtól várja, nem ismerve fel, hogy eredményt csak a közösségi összefogás hoz­hatna. Még napjainkban is az a látszat, mintha igaz lenne Kant megállapítása: „Az ember olyan lény, akinek úrra van szüksége”. Akire feltekinthet, akit rajongva tisztelhet, aki őrá hivatkozva biztosítja a rendet, és aki minden bajt el tud tüntetni az életből. Egy valakinek a felmagasztalása azonban feltételezi az ellenkezőjét is, hogy meg kell találni azokat, akiket ki kell közösíteni egy közösségből, hogy megvalósul­jon a társadalom egysége. Így fordul azután a demokrácia önmaga ellentétébe, a diktatúrába, amit – meglepő módon – gyakran a társadalom többsége támogat.

Óhatatlanul ide kívánkozik Karinthy Frigyes Barabbás c. elbeszélése. Ez nem humoreszk, a benne ábrázolt esemény­sor szomorú és elgondolkoztató. Röviden összegezve a történteket: Jézus feltámad hallottaiból, és bejárja a vidéket, ahol élt és tanított. Mindenütt pusztulást lát, üszkös romo­kat, lerombolt házakat, kifosztott családokat, megnyomorí­tott embereket. – Ki tette ezt? – kérdi, és a válasz: – Barabbás, a gyilkos. Mire a Názáreti azt mondja: – De hiszen ti akartátok, hogy Pilátus őt bocsássa szabadon a Pászka ünnepén. – Ó, ha tudtuk volna – mondják erre a megnyo­morítottak –, másképp tettünk volna. Ha még egyszer meg­kérdeznének bennünket, tudnánk, mit mondjunk. Erre Jé­zus indítványozza: – Gyertek hát velem Pilátus házához, hogy új ítéletet kérjünk. S ha megkérdeznek benneteket, kit bocsássanak el a halálra ítéltek közül, mondjátok, hogy a Názáretit. És elindul a sokaság élén, elér Pilátus házához, ahol a helytartó éppen Barabbással lakomázik. Csodálkozva hallgatja azt, hogy új ítéletet kérnek tőle, de nem akar ellen­kezni. Legyen úgy, ahogy a nép kívánja. És Pilátus ismét felteszi a kérdést: – Mit akartok hát, kit bocsássák el, Barabbást vagy a Názáretit? A tömeg pedig hangosan kiált­ja: – Barabbást. És az emberek csodálkozva néznek egymásra, mert külön-külön mindenki Jézust mond, de a kiáltásuk tömeggé egyesülve mégis Barabbást kiált. Jézus pedig bólint rá, fejét lehajtja, engedi, hogy megkötözzék, és elvigyék, hogy másodszor is megfeszítsék.

Bár ezt az elbeszélést az író 1917-ben írta, és a mű rejtett értelme a háborúra vonatkozott, amit évekkel korábban az emberek többsége nagy lelkesedéssel fogadott, az elképzelt eseménysor tanulsága mégis másra is általánosítható. Arra, hogy sokan képtelenek tanulni a korábbi tévedésükből. Mert hajlandók elfelejteni azt. Mi az oka annak – kérdezhetjük –, hogy sok ember újra és újra a gonoszat választja a jóság helyett, noha egyéni életében mindenki a jóra törek­szik? Milyen szuggesztív hatása lehet annak, ha az elégedet­len emberek tömeggé egyesülnek, és végül önmagukból kivetkőzve saját kárukra fogadnak el valamit? Hamvas Béla így jellemezte ezt a tipikus helyzetet: „Az egyén tudatos tevékenysége helyébe, a tömeg tudattalan tevékenysége lépett... A tömeg uralma azt jelenti, hogy az egyéni, világos, értelmes, józan, tudatos tevékenysége helyébe a tömeg za­varos, vak, homályos, tudattalan tevékenysége lép, és ezzel az egész emberi lét elhomályosul és elsüllyed... Az egyéni és a világos gondolkodás és tevékenység elkezd a tömeg zavaros, tudattalan tevékenységétől függeni... A magasabb függ az alacsonyabbtól”. „Az ember fölött az uralmat el­lenőrizhetetlen ösztönzések veszik át, és az ember a tö­megben maradéktalanul felszívódik”. „A kezdődő primitivizálódás kivétel nélkül mindenkit kikezd és aláás. A szellemet kioltja, az ízlést a legalacsonyabb színvonalra szál­lítja le, a vallásból babonát csinál, az istenekből bálványt, a világos és józan gondolkodás helyét zavaros mítosz foglalja el”. A tömeghatás tehát pusztítja az egyéniséget, az önálló­ságot. Nem indokolatlanul nevezte Pataki Ferenc a 20. szá­zadot „a tömegek évszázadának”.

Tanulságos, hogyan jutott hatalomra Németországban a múlt század harmincas évtizedének elején a nemzeti szocia­lista párt. Míg a többi párt nem volt hajlandó szövetkezni egymással, hogy megakadályozzák ezek uralomra jutását, ez a párt megkapta a szavazatok többségét annak ellenére, hogy a politikai fellépésük már előre jelezte, legfőbb céljuk az ellenfelekkel való erőszakos leszámolás. Miért tudták mégis megnyerni a szavazók többségét? Mert hangzatos jelszavakkal a nemzeti érdekek kizárólagos képviselőinek állították be magukat, és minden akciójuk a német felsőbbrendű­ség érzését hirdette. Pataki könyve ennek a jelenségnek a magyarázatára egy meghökkentő eseményt említ még a század elejéről, Franciaországból, idézve Le Bon A töme­gek pszichológiája c. könyvét. Egy népszerű színész foga­dott barátaival, hogy a szónoklatával kiváltja egy nagy te­remben összegyűlt hallgatóság lelkesedését, noha beszédé­nek semmi értelme sem lesz. A fogadást megnyerte, bár beszéde összefüggéstelen szavakból állt, és csak néhány szó volt benne kivehető, mint a „haza”, a „becsület”, a „lobo­gó”. Ezeket keverte szóáradatába. Hallgatói frenetikus tapsviharral köszöntötték a teljesítményét. Le Bon hozzátet­te: „Aki vezetni akarja a tömegeket, annak az érzelmeire, és sohasem az értelmére kell hatnia”. Ugyanezt vallotta Adolf Hitler is a Mein Kampf (Harcom) c. könyvében: „A pro­paganda elsősorban az érzelemre hasson, és csak kisebb mértékben az értelemre. Nem szükséges, hogy a nép tudatosan gondolkodjék, hiszen az emberek felfogó képessége amúgy is meglehetősen korlátozott, intelligenciájuk csekély, viszont igen gyorsan felejtenek. Ehhez képest a hatásos propaganda csupán néhány pontra szorítkozhat, és a jel­mondatokat addig kell ismételnie, míg a közönség minden tagja megérti, hogy hogyan kell értenie azokat”.

Elgondolkoztató, hogy miért lehet visszaélni az emberek közéleti tudatlanságával és politikai tájékozatlanságával olyan korban, amikor megnőtt az iskolázottság szintje, és javult az emberek kulturális ellátottsága. Mintha továbbra is időszerű lenne Ortega y Gasset véleménye, hogy a közéle­tet a 20. században olyan emberek uralják, akiket az „elvtelenségre való jog” vezet, s akiknek az a meggyőződése, hogy nekik mindenben igazuk van. Ezért szólnak bele a politikába és a szellemi életbe anélkül, hogy erre felkészült­ségük lenne. Egyetlen érvet ismernek, az erőszakot. S ha ez válik normává, akkor a társadalmi lét barbársággá változik. A veszélyt Ortega szerint az idézi fel, hogy ez a típus „eltö­kélte, hogy kezébe veszi a társadalom irányítását”. A korlá­tozottságukra jellemző, hogy nem hajlandók másokat meg­hallgatni, más véleményt elfogadni. Nincsenek azonban önálló gondolataik, csak közhelyeket mondanak, előítélete­ket vallanak, s „a közönségesség jogát” hirdetik. Halálosan gyűlölnek mindenkit, akik gondolkodva, megalapozott vé­leményt alakítanak ki. Ortega szavaival: „ott nincs kultúra, ahol nincsenek normák, amelyekre hivatkozhatnak az em­bertársaink. Ott nincs kultúra, ahol nem tisztelik a vitá­ban alkalmazható végső szellemi álláspontokat”.

E típus kialakulását és elterjedését Oswald Spengler törté­nelmi változásokkal magyarázta. Úgy látta, az anyagi javak fokozódó termelésének hatására az emberiség a szerves létet szervetlennel cseréli fel, és az emberi voltáról lemond­va magát a tárgyi környezet uralma alá veri. Ezért az anyagi civilizáció „a kultúra kikerülhetetlen véglete”? Ennek eredménye, hogy a történelem visszatér a történelmietlenségbe, „az őskor primitív ütemébe”. A hagyomány elveszti az értékét, az önállóan gondolkodó ember fölöslegessé válik, mert a sajtó és a rádió határozza meg, az emberek mit gondolja­nak. Az lesz az igazság, amit a tömeg „naponta hall és ol­vas”. A demokráciát a zsarnokok uralma váltja fel, ezt há­borúk végtelen sora követi, de ez „mit sem számít a démoni hatalomvágy előtt”. Eltűnik az erkölcs, az igazság, az em­berszeretet, az ésszerűség, és új barbárság következik – írta Spengler még a 20. század elején.

Az itt idézett szerzőket bírálták túlzott borúlátásuk és az egyszerű emberek lenézése miatt. Bírálták az anyagi színvo­nal fejlesztését elmarasztaló nézeteik miatt is, mondván, hogy jogos az emberiség törekvése életszínvonalának javítá­sára. A bírálók szerint a diktatórikus rendszerek nem tartó­sak, ennek bizonysága, hogy a 20. század végére – legalább is a világ jelentősebb országaiban – eltűntek. Ezért a tömeg-társadalom elfajulása sem szükségszerű. Ezzel az optimiz­mussal szemben azonban kialakultak olyan nézetek, ame­lyek a demokratikus viszonyok közt élő „fogyasztói társada­lomban” mutatták ki a tömegemberré válás tüneteit. Herbert Marcuse rámutatott arra, hogy a technikai fejlődésre építő társadalmi rendszer az anyagi haszon növelése érde­kében álszükségleteket teremt, és ezeket reklámmal fogadtatja el az emberekkel. Jólétet, kényelmet és ezzel együtt boldog­ságot ígér, de amit nyújt, az a vásárlás és a fogyasztás bol­dogsága. A közvéleményt a tömegkommunikáció annyira befolyásolja, hogy az emberek életcélként fogadják el a ja­vak mind nagyobb mennyiségű megszerzését. Az igényeket azonban a reklám úgy nivellálja, hogy „mindenki azt szeres­se és utálja, amit mások”.

Sok ember automatikusan azonosul ezzel az életformával, feladja személyes meggyőződését, behódol a rendszernek, mert a megváltoztatása ésszerűtlennek látszik, hiszen csak­nem mindenki abban keresi a boldogulását. Az egyéniség eltűnését bizonyítja, hogy az emberek értéküket a megszer­zett tárgyak értékével azonosítják, az lesz tehát az értékes ember, aki sok értékes tárgyat tart a birtokában. A fogyasz­tói társadalom tagjai készségesen azonosulnak a népszerűsí­tett viselkedésformákkal, amelyeket filmeken vagy a televí­zióban látnak. A kultúra elveszti eredeti rendeltetését, hogy a naponta átélt élettel szemben átfogó távlatot adjon, segít­se a valóság lényeges mozzanatainak felismerését. A tömeg-társadalom kultúrája beolvad a mindennapiságba, elsekélyesedik, „mert a dolgok éppen érvényesülő állását dekorálja”. Nem a valóság megváltoztatására, fejlesztésére késztet, ha­nem annak kritikátlan elfogadására. Ezért ajánl kikapcsoló­dást adó élményeket, hogy az emberek ne törődjenek az önmaguk fejlődését akadályozó társadalmi viszonyokkal. Ahogy a kultúrában megszűnik a távolság a „van” és a „le­hetséges” között, úgy az álszükségletekre manipulált társa­dalomnak sincs már szüksége jobb minőségű életre. A mű­vészet korábban az ösztönök megtisztítására vállalkozott, most a szabadság nevében fogadtatja el az agresszivitást és a nyers szexualitást, azokat az emberi lét természetes reak­cióiként állítja be. Az ösztönök felszabadításával, az erőszak népszerűsítésével eltűnik a humanitás a viselkedésben, az életmódban és a beszédben egyaránt.

Az egyéniség feladását és az eltömegesedés veszélyét elemzi Erich Fromm is. Szerinte a modern világban az ember egyre nagyobb szabadságot kap életkörülményei alakítására, de a közösségek felbomlása el is szigeteli őt másoktól. Fel­tételezhető lenne, hogy a nagyobb önállóság a gondolkodás önállóságát hozná magával, de ez mégsem következik be. A kapcsolatok gyengülése fokozza a bizonytalanság érzetét. Ezért az emberek készséggel fogadják el azokat a magatar­tásformákat, amelyeket a kereskedelmi reklámoktól kapnak. Ezek ugyanis nemcsak bizonyos áruk megvételét ajánlják, hanem a hozzájuk kapcsolódó viselkedést is. Ha a vásárlást sikeres emberek ajánlják, az a látszat, mintha a kínált cikkek megszerzése és a sztárok életmódja szükségszerűen kapcso­lódna egymáshoz. Az utánzás váltja fel tehát az életforma önállóságát, a kapott minták kritikátlan átvétele az ítélőké­pesség tompulásával jár együtt. Ennek eredményeként az egyén hamis képet kap a társadalomról, már csak azért is, mert a tömegkommunikáció összefüggéstelen és önkénye­sen kiválasztott – gyakran lényegtelen – információkkal köti le a figyelmet. Jellemző módon nem annyira az egyes művé­szeti alkotások minőségét tudatosítják, inkább a művészek életéről szólnak. Látszólag azért, hogy így népszerűsítsék a művészetet, valójában azonban hamis tájékoztatást adnak a kultúráról. Nem véletlenül lesz sok fiatal életcélja a vélt tehetségével elérhető karrier, amit sokan a nyilvánosság előtti gyakori szerepléssel, a széleskörű ismertséggel azono­sítanak. Ami azt a hitet erősíti, hogy az ember értéke eladha­tóságával azonos.

Király Jenő szerint ez a meggyőződés tipikus korjelenséggé válik, s a káros hatása átjárja az emberi élet egészét. Megfo­galmazásában: „Korunkban a felületesen örömhajhászó fogyasztói mentalitás és a szellemi nívó csökkenése soha nem ismert pusztító potenciállal a pusztítás „tudományos-technikai forradalmával” találkozik. Éghajlati változásokkal, a Föld egyes régióinak lakhatatlanná válásával, túlnépese­déssel, szegények és gazdagok ellentétének éleződésével kell számolnunk. Soha nem látott új esélytelenségekkel... Egy­másért már nem, csak egymás ellen tudnak az emberek egyesülni, a közösséget a destruktivitás, a gyűlölet restaurál­ja... Már mindenki gyűlöl mindenkit, amikor áldozatot kezdenek keresni. Az eszmecserét leváltja a meggyőzés, a kommunikációt leváltja a népnevelés, a propaganda, a mé­diahatalom... A belpolitika az osztályok, csoportok, a kül­politika a népek egymás ellen fordítása, szakadatlan gyanú­sítás, mesterségesen szított elfogultság. A modern gondolkodás lényege a „szív” megkeményedése... A diktatúrák idején a hatalom számára a megbélyegzés a lényeg, melyet a közösség félelemből, az előnyös helyzetű csoportok pedig érdekből tolerálnak... Korábban a gyűlölet elsősorban ide­gengyűlöletként fenyegetett, ma az idegenség a legelemibb emberi viszonyokat is kezdi áthatni. A gyűlölet évezrede következik”.

E sorokat írójuk 1997-ben fogalmazta meg. Azóta a fenye­gető jelenségek a közélet egyes területein mintha erősödtek volna. A politikai küzdelmekben a leggyakrabban alkalma­zott módszer az ellenfél erkölcsi lejáratása, a bűnügyi gya­núsítás, olykor is, ha a megfogalmazott vád képtelensége nyilvánvaló. Az ellentétes oldalak egymásnak feszülése nem marad meg a pártok keretei között, a győzelem érdekében a gyűlölködést ki kell terjeszteni a társadalom minél nagyobb részére. Úgy látszik, mintha ez a megosztottság már eltüntethetetlen lenne, a sérelmek olyan nagyok, hogy abból bé­kés megoldás ki nem vezet. És a kibékíthetetlenség jele, hogy a felek azt igyekeznek bizonyítani, az ellenkező olda­lon állók kívül állnak a nemzeten, mert annak az egységéhez az szükséges, hogy mindenki azonos álláspontot valljon. Aki tehát nem ért egyet a többséghez tartozókkal, azokat ki kell szorítani ebből a közösségből. Ami persze gyakorlatilag azt jelentené, hogy a demokráciát totalitárius társadalommá kell átalakítani, amelyben a közügyekről egyedi véleményt kell mindenkinek elfogadnia. Ha ez lenne a jövő, kérdés, hogy milyen szerepe maradna még a kultúrának? Amelynek a lényege éppenséggel az egyéni szabadság és önálló gondolkodás egy társadalmi közösségen belül.

(Részlet a szerzőnek a neckenmarkti (Sopronnyék, Ausztria) United p. c. kiadó gondozásában 2013-ban megjelent A nélkülözhetetlen kultúra c. könyvéből. Köszönet a szerzőnek és a kiadónak a közlés engedélyezéséért.)

Hozzászólások

Istvan (nem ellenőrzött) küldte be 2018. 11. 10., szo – 13:04 időpontban

Permalink

A Politikában kifejtett tan szerint, melynek ősképét már Hérodotosznál szemlélhetjük Otanés beszédében, s amelyre Arisztotelész közvetlenül a kései Platóntól nyert ösztönzést (Politika, IV, 2, 3), összesen hat államforma (politeasz eidosz) létezik. Ezek helytelenek vagy helyesek attól függően, hogy a vezetők kizárólag saját magánérdekükre gyakorolják-e a főhatalmat, vagy a köz javára.

Ezek közül három a helyes államforma:

a királyság (basileia), melyben egyetlenegy ember gyakorolja a közjó érdekében a legfőbb hatalmat;
az arisztokrácia, melyben egynél többen ugyan, de azért mégis kevesen szintén a közjó érdekében gyakorolják a legfőbb hatalmat;
a politeia a tulajdonképpeni demokrácia, vagyis a cenzusra alapított köztársaság; melyben a tömeg, a sokaság gyakorolja a közjó érdekében a legfőbb hatalmat;

a három helytelen államforma pedig – ez utóbbiak rendre az előbbiek elfajulásai:

a tyranneia elfajulása a királyságnak, ugyancsak egyetlenegy ember gyakorolja, de nem a közjó érdekében, hanem a saját maga előnyére a legfőbb hatalmat;
az oligarchia elfajulása az arisztokráciának, ebben egynél többen ugyan, de azért mégis kevesen a saját magánelőnyűk érdekében gyakorolják a legfőbb hatalmat;
a demokrácia elfajulása a politeiának (Arist. Polit. III 4, 7; 5, 1, 2; III, 1, 6; 11, 10; IV, 2, 1), ebben a sokaság, a plebs a saját magánelőnyére gyakorolja azt.

Ez az alaprajza Arisztotelész államformatanának Arisztotelész saját szövegezése szerint a Politika III. könyvében.

 

Új hozzászólás