A túrázás fogalmáról mindannyiunknak más-más jut az eszébe: könnyedén teljesíthető kirándulás, városnéző gyalogtúra, természetjárás – vagy éppen alpesi környezetben zajló, bakancsot és állóképességet egyaránt próbára tevő magashegyi túra. Ez utóbbinak hódol a kolozsvári Bánhegyesy-család, amelynek valamennyi tagja kipróbálta már magát a hegyoldalak peremén vezető útvonalakon, párkányszerű ösvényeken, sziklákat kerülgetve, hogy a meredek emelkedőkön felkapaszkodva semmihez sem fogható élményekkel gazdagodjanak a „vékony levegőn”. Apával és lányával, Bánhegyesy Csabával és Bánhegyesy Nóra Orsolyával egy kötet formájában is lapozgatható túranapló kapcsán fejtettük meg a magashegyi kalandozások rejtelmeit, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában 2013 februárjában folytatott beszélgetésünk alkalmával.
Laczkó Vass Róbert: Történetünk egy nepáli pásztorénekkel indul, amelyet bárki meghallgathat a különféle videó-megosztó portálokon. Miért éppen ezzel?
Bánhegyesy Nóra Orsolya: Talán azért, mert a felhőkről, a rétről, a nepáli pásztorok életéről szól. Már Nepálba utazásunk előtt megismertem, de láttunk a hegyekben egy táncelőadást, ahol szintén ezt énekelték, erre táncoltak. Természetesen megkértük őket, hogy mi is táncolhassunk velük. A Resham firiri – mert ez a dal címe – közismert népdal arrafelé.
LVR: A ti utazásotok Nepálba lényegében egy magashegyi túrázás apropója volt, ami majdnem hegymászást jelent. Nepálban ez magától értetődik, hiszen az ország a Himalája területén fekszik. A történet különlegességét az adja, hogy ti „családi vállalkozásban” járjátok a hegyvidéket. Akárhonnan nézem, ez bizony „meredek hobbi”!
Bánhegyesy Csaba: Tulajdonképpen gyermekkori történetről van szó. Kolozsvár környékén kezdtük, a Hójával és a Bükkel, amelyek hétköznapi kirándulások voltak, de később velünk együtt nőttek a kihívások, így jutottunk fel a Nyugati Érchegységbe, majd az 1970–80-as években sorra vettük az ország nagyobb hegyláncait, a Fogarasi-havasokat, a Retyezátot és a Radnai-havasokat, gyakorlatilag az összes magas hegyet Romániában. Többször végigjártuk, végigmásztuk ezeket a helyeket a barátainkkal, de leginkább az öcsémmel, így nem is annyira provokatív a kérdés.
LVR: Benneteket Bánhegyesynek hívnak. Nomen est omen?
BCs: Ez is benne van a dologban. Amikor mászni kezdtünk a hegyekben, még nem kerestük a nevünkben a sorsunkat. Utólag persze minden értelmet nyer. Állandóan jártuk a hegyeket, és ez nem csak az Erdély-környéki hegyekre vonatkozik: hamarosan kijjebb kalandoztunk.
LVR: Hegyet mászni nem veszélytelen vállalkozás, gondolom, ez már idehaza, valahol a Retyezát és a Fogarasi-havasok környékén kiderült. Aki viszont beleszeret a hegymászásba, magashegyi túrázásba, többé nem akarja abbahagyni. Szenvedélybetegség lett belőle?
BCs: Igen, ez régebbről foglalkoztat engem is, nem lep meg a kérdés. Mindannyian, akik fölmegyünk a hegyekbe bizonyos időre, aztán hazajövünk, és kezdjük idelenn a hétköznapokat, ugyanúgy jobban érezzük magunkat. A magashegyi levegő kényszeríti a szervezetet, hogy több vörös vérsejtet termeljen, ezzel együtt pedig megnövekszik az oxigén-ellátás, ami idelenn szinte eufórikus hatást vált ki az emberekből. Fölfele mászni persze nem könnyű dolog, szidjuk is olykor a terepet és magunkat, hogy mit keresünk ott, a hegyekben.
A magashegyi levegő kényszeríti a szervezetet, hogy több vörös vérsejtet termeljen, ezzel együtt pedig megnövekszik az oxigén-ellátás, ami idelenn szinte eufórikus hatást vált ki az emberekből.
LVR: Tudnék én is mondani bármit, hogy mitől nehéz a hegymászás vagy a magashegyi túrázás, de te gyakorlott ember vagy, ha te mondod el, nem csak szóbeszéd lesz.
BCs: Mindig van egy csúcs, de legalább egy cél, amit el kell érnünk, az a legnehezebb. Vannak persze könnyedebb túrák is, ám az erőnlét és a kitűzött cél közötti összhangot megtalálni minden esetben aranyszabály, a legfontosabb dolognak számít, és alkalmanként egyedi módon alakul.
LVR: A kitűzött cél végül a Himalája lett. Ám egyszerre akkorát ugrani gyakorlott hegymászónak, magashegyi túrázónak sem lehetséges. Mi van a Fogarasi-havasok és a Himalája közt? A Mont Blanc?
BCs: Nem, a Mont Blancon nem voltunk. A Tátrában viszont többször is, meg fönt, az Olümposzon. Utóbbi teljesítmény-túrának számított, hiszen ugyanazon a napon mentünk föl ezer méterről kétezer-nyolcszáz méterre, majd ereszkedtünk vissza. Ez irtó nehéz dolog, igazi kihívás: betervezzük, előkészítjük, végrehajtjuk, aztán tervezzük, hogy újra megcsináljuk.
LVR: Bevallom: amikor olvastam Orsolya naplóját, engem kicsit meglepett az a mentalitás, amely kibontakozott számomra. Nem igazán értettem az elején, miért van az, hogy az emberek elmennek hegyet mászni – ha tetszik, magashegyi túrázni –, majd egyszer azt mondják: elég, látjuk a csúcsot, innen már nem megyünk tovább...
BCs: Ez technikai kérdés. Mi hétköznapi emberek vagyunk. Amit az extrém sportolók művelnek – például Erőss Zsolt, aki a mi példaképünk is –, az egészen másról szól. (A beszélgetést még Erőss Zsoltnak a Kancsendzöngán elszenvedett végzetes balesete előtt folytattuk – LVR) Az élet 6–7000 méter fölött nem igazán élet, az embernek sincs mit ott keresni. A mi célunk az volt, hogy a Himalájában 5100–5500 méteres magasságig jussunk fel. Az ott élő hegyi emberek természetes módon körülbelül eddig mehetnek. Ez azt jelenti, hogy egy kis gyakorlással mindannyian képesek vagyunk erre a szintre feljutni.
LVR: Mondjuk, holnaptól kezdjem a Hójában meg a Bükkben?
BCs: Igen, öt-hat éves korodtól.
LVR: Erre már nem sok esélyem van. Arra viszont minden esélyünk megvan, hogy végre megértsük, mi a különbség a magashegyi túrázás és az extrém sportnak számító hegymászás, az alpinizmus között.
BCs: Véleményem szerint, amit az alpinisták űznek, az egyszerűen játék az élettel. Csodálom is, féltem is, sajnálom is őket, mert nagyon sokan odavesznek. Odafent az emberi tényező nagyon kevés, legfeljebb a fele az egésznek, a másik fele a hegy, az időjárás, a véletlen. Ez már hazárdjáték. Józan eszű ember oda nem megy fel. Én sem. Technikailag talán kibírnám, de ami odafent történik, annak java része az embertől teljesen független, be nem látható esemény. Ahol mi voltunk, az még talaj közeli állapot, jószerével minden kontrollálható. Hatezer méteren már gleccsereken, sziklákon kell átverekednie magát az embernek, ahol a lavinaveszély állandó és kiszámíthatatlan. Olyan hegyek is vannak, ahol a statisztikák szerint az alpinisták közel fele otthagyja a fogát. Az Annapurnán például Erőss Zsoltnak sem sikerült a csúcstámadás, sőt, egy barátja, mászótársa is odaveszett.
LVR: Pedig Erőss Zsolt, a Hópárduc, ahogyan becézték, rekorder a magyar hegymászók között, a nyolcezresek közül – tizennégy van belőlük – beszélgetésünk idején kilencet már abszolvált, a cél pedig valamennyinek a megmászása, ráadásul a negyedik legmagasabbnak számító Lhoce-t már műlábbal hódította meg a Tátrában elszenvedett balesete után, és ezzel a világ csodálatát is kiváltotta.
BCs: Mi nem törünk ilyesfajta babérokra. A magashegyi túrázás tulajdonképpen annyi, hogy felcsomagoljuk a szükséges dolgainkat, és megyünk az ösvényen felfelé, egészen addig, ameddig a végére érünk. Általában ott vannak az alaptáborok. Onnan aztán visszafordulunk.
LVR: Járt utat a járatlanért ne hagyd – ez lenne a szabály?
BCs: Igen, ez biztos, hogy mindig benne volt az én történetemben. Ha csak a közeli hegyekbe túráztunk az öcsémmel és a barátainkkal, akkor is igyekeztünk a járt utat választani. Ez mindig jó volt, mindig segített, a lényeg pedig az, hogy egészségesen, élve kerüljünk haza.
LVR: Nem is volt soha csúcstámadás?
BCs: Dehogynem, például az Olümposzon, ami 2819 méter magas. Lementünk egy hétre Görögországba azzal a céllal, hogy szerdán felmegyünk az Olümposzra. Megterveztük, megcsináltuk.
LVR: A szerda Merkúr napja, tehát a Hermész nevű istenségé, aki az ógörög mitológia szerint éppen odafent lakik, a főistenekkel együtt. Összefutottál valamelyikükkel?
BCs: A hegy legmagasabb pontjára, a Mütikászra nem mentünk át, megálltunk a valamivel alacsonyabb másik oromnál, Zeusz trónjánál. Ez egyfajta tiszteletadás, mások is így csinálják: elmennek az „előszobáig”, aztán elindulnak visszafele.
Négyen vagyunk a családban, apu, anyu, én meg az öcsém. Ő nem volt velünk Nepálban, de az Olümposzon igen. Tulajdonképpen nem is emlékszem, mikor kezdődött: valahogy mindig mentünk a felnőttekkel.
LVR: Az imént azt mondtad, ezek a vállalkozások járt utakon, bizonyos magasságokig nagyjából biztonságosak és mindenki által teljesíthetők. Ez talán magyarázata lehet annak is, hogy miért ragadt át a te saját szenvedélyed a családodra is. Ha jól tudom, Orsolya már két éves korától sízett a Madarasi Hargitán. Nem lehet elég korán kezdeni?
BNO: De lehet, két évesen. Négyen vagyunk a családban, apu, anyu, én meg az öcsém. Ő nem volt velünk Nepálban, de az Olümposzon igen. Tulajdonképpen nem is emlékszem, mikor kezdődött: valahogy mindig mentünk a felnőttekkel.
LVR: Hogyhogy? Hátizsákot akasztanak egy kétéves kislány hátára, léceket csatolnak a lábára, és azt mondják: ereszkedhetsz lefelé a Hargitáról?
BNO: Valahogy úgy. Felfelé meg nem felvonóval megyünk, hanem vesszük a léceket a hátunkra, és kapaszkodunk gyalog. Aztán még egyszer, még tízszer, és szép lassan megedződtem én is. Sok emlékezetes magashegyi túránk volt, amelyen mind a négy családtag részt vett, például a Moldoveanu-csúcson, az Alacsony- és a Magas Tátrában...
LVR: Mikor egy ember kilép a komfortzónájából, nagyon rá kell szabnia az igényeit a várható körülményekre. Ilyenkor nagyon fontos mérlegelni, mit viszünk magunkkal, és miről mondunk le. Már-már idegesítően aprólékos leírását adod a naplódban egy túrazsák összerakásának. Hasznos olvasmány, ám engem jobban érdekelnek a szempontok, amelyek szerint összeválogatjátok a holmit.
BNO: Ez apa szakterülete.
BCs: Nos, a magashegyi túrázásnak nem sok köze van egy átlagos nyaraláshoz. Fontos tudatosítani, hogy egy túra teljes időtartama alatt, mondjuk, húsz napig gyakorlatilag magunkra vagyunk utalva. Ma is megyünk, holnap is megyünk, holnapután is megyünk, és minden nap gyalogolni kell, a csomagnak tehát a hátunkra kell nőnie, rá kell „gyógyulnia”. Nagyon át kell gondolni, hogy mit viszünk, hiszen cipelni kell, és nem mindegy, hogy 10-12 kilogrammal megyünk, vagy plusz még néhánnyal. Sokat nyom a latban az a tapasztalat, amit az évek során összegyűjt az ember, mégis mindig van, ami fölöslegesen kerül a csomagba.
LVR: Ez tulajdonképpen egy túlélőcsomag?
BCs: Abban az értelemben mindenképpen, hogy a legszükségesebb egészségügyi dolgokat, orvosságokat is magunkkal visszük. Egy-egy csomagban ez akár az egy kilogrammot is elérheti. Videokamera, fényképezőgép, töltők, csere-akkumulátorok, szintén egy kiló. Méricskélünk otthon is, a reptéren is. Amikor már a vizet is cipelni kell a hátizsákban, az ismét egy kiló. Elindulunk otthonról egy hét kilogrammos csomaggal, a zsák önmagában is egy-másfél kilót nyom, és amikor nekivágunk a hegynek, 12 kilogrammos csomagot kell cipelnünk. Ez idegesítően sok, de tulajdonképpen már mindegy is, a dzsungelben nincs értelme méricskélni, akkor már vinni kell.
LVR: Rutinos túrázó mennyi idő alatt rak össze egy ilyen csomagot?
BCs: A zsákok űrtartalma mindig nagyobb, mint amennyi beleférne. Ha mindent összeraktál, nagy gondot már nem kell fordítani a pakolásra. Kapásból tele tudok pakolni egy zsákot hasznos holmival, egy nőnek azonban ez kissé bonyolultabb dolog. Amit viszont pluszba pakolnak, az a saját nehézségük lesz később. Van egy kampós mérlegünk, azzal megmérjük a zsákot, és föltesszük a kérdést: biztos, hogy minden kell, ami benne van? Az tény, hogy a nők több apróságot csomagolnak be, de soha nem volt jellemző, hogy a csomagjaik lényegesebben nehezebbek lettek volna, mint a férfiaké.
LVR: Kellett valamit kihúzni apának a listáról?
BNO: Ez volt a rekord-hosszúságú túrám, de nem húzott ki semmit. Meleg holmiból csak a legszükségesebbeket csomagoltam, váltócipőről pedig szó sem volt. Igaz, kissé meglepő módon vásároltam a hegyen egy pár Converse-csukát, ami plusz súlyt jelentett, ám azt már lefele kellett hozni.
LVR: Tapasztalatból tudom, hogy a fényképezgetés nagyon idegesítő tud lenni az útitársak számára, hiszen a folytonos kattogtatás órákkal is megnyújthatja az egynapi gyaloglás időtartamát. Egy fotósra folyton vigyázni kell, noszogatni, hogy ne maradjon el a társaságtól. Utólag persze mindenki kölcsönkéri, és büszkén mutogatja a fényképeket, mint sajátjait. Mennyire érezted a fényképezőgépet, a videokamerát fölösleges holminak odafent?
BNO: Egyáltalán nem, sőt: kifejezetten hasznosnak bizonyultak. Az ember folyamatosan új dolgokat lát: arcokat, embereket, a környezetüket, a tájat. Egy fotós azonnal meg is örökíti, amit fontosnak vél. Mire végzett a kattogtatással, a többiek már messze járnak, szaladni kell utánuk. De megéri a plusz erőfeszítés.
LVR: Aki végigfotóz, végigfilmez egy túrát, az éppen a lényeges dolgok maradéktalan élvezetéről marad le, hiszen kukucskálón át hunyorog rá a világra...
BNO: Valóban, a túra legszebb, legizgalmasabb pillanatainak nyolcvan százalékát a kamerán keresztül láttam. Ez a szenvedélyem, egy kicsit hozzá is nőttem a kamerához.
LVR: Miért éppen a Himaláját céloztátok meg? Ötezer méter fölé kapaszkodni sok helyen lehet világszerte, ott van mindjárt az Andok Dél-Amerikában...
BCs: Ez a választás is „családi vállalkozásban” dőlt el, a legfontosabb érv pedig az volt, hogy mégiscsak Nepálban van „a hegyek hegye”, ráadásul olcsó és közel van. Az öcsém négyszer is megfordult Nepálban, én kétszer, a lányom pedig egyszer.
LVR: Mit jelent számokban az „olcsó”? Én is járom a világot, amikor lehetőségem adódik, ám ahelyett, hogy az élményeimre volna kíváncsi a környezetem, folyton magyaráznom kell a bizonyítványomat, hogyan lehet összekalkulálni egy egzotikusnak tetsző távol-keleti utazást.
BCs: Nekünk is gyakran felteszik a kérdést, hogy miből tudjuk megengedni magunknak a magashegyi világjárást. Pedig csak le kellene ülni és számolni: ha nem használsz autót, nem cigarettázol és nem iszol – sokak szerint ez már nem is élet –, akkor kétévente gond nélkül össze lehet spórolni mondjuk egy nepáli utazást. Én például, Kolozsváron autóbuszra sem költök negyven éve, nem is igazán tudom, hogy néznek ki a járművek belülről, hiszen nap, mint nap kerékpárral közlekedem.
LVR: És mennyi az annyi?
BCs: Repülővel Indián át Katmanduba nagyjából 7–800 euróba kerül az út, Nepálban és a Himaláján az élet egy személynek egy hónapra 3–400 euróból megoldható. Nyilván úgy is dönthetünk, hogy utazási irodára bízzuk magunkat, ám akkor ennek a háromszorosát fizetjük. Az persze más kérdés, hogy egy összegben ez miért is tűnik soknak.
LVR: Hogyan történik egy ilyen út megszervezése? Hiszen azt, amit az utazási irodán megspórolunk, kreatív gondolkodásban már nem lehet!
BCs: Minden esetben az öcsém szervezi az egészet Magyarországról. Onnan valamiért könnyebb összehozni a repülőjegyeket. Nepál annyira felkapott hely, hogy legalább két-három hónappal korábban kell a helyfoglalással törődni. Annak semmi értelme, ha két-három héttel az utazás előtt még azon gondolkodunk, hogy menjünk, vagy ne menjünk? Ha pedig már megvan a jegy, tudod, hogy mikor mész, mikor jössz, és nincs más dolgod, mint várni és készülni.
LVR: Gondolom, nem könnyű összehangolni a túracsapat tagjainak a szabadidejét sem. Egy hónap kiesés több, mint amennyi szabadságot hajlandó adni a legtöbb munkáltató.
BCs: Ez az, ami rendkívül nehéz. A feleségem gyakran épp a munkahelye miatt nem tudott velünk jönni. Nepálban az április-május időszakban vagy októberben-novemberben van a túraszezon, nyáron jön a monszun, télen pedig hideg van. Szomorú tapasztalatunk is volt a tágabb értelemben vett családban emiatt: a sógornőm egyeztetett a főnökével az egyhavi márciusi kiesésről, megvették a jegyeket, felkészültek az útra, majd egy pénteki napon szóltak neki, hogy hétfőn már nem kell bemennie dolgozni. Van ebben egy adag irigység és cinizmus is: a munkáltató akkor sem veszi jó néven, hogy az alkalmazott megengedheti magának az utazást, ha előzőleg áldását adta rá.
LVR: Megéri egy ilyen út, hogy kockáztasd a megélhetésedet miatta?
BCs: Volt egy szóbeszéd a baráti körünkben, miszerint a munka szükséges rossz két kirándulás között. Így állunk a dologhoz sok-sok éve. Nekünk járni fontos: kimenni a természetbe, világot látni, s hogy ezt megtehessük, muszáj dolgozni is időnként. Hogy kinek mi, vagy éppen mennyire éri meg, az nyilván attól is függ, hogy milyen a megélhetése, mennyire van azzal megelégedve. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor még többnyire csak az itthoni hegyeket jártuk, eszembe jutott, hogy meggyőzöm a munkáltatómat, vegyük bele a szerződésbe az én magashegyi túráimat is, hiszen az nekem természetes, magától értetődő dolog. Ez ma már sokkal könnyebb, hiszen magamat zsákmányolom ki: én vagyok a saját munkaadóm, és mondhatom, elég jól megegyezünk.
LVR: Mit írtál a saját szerződésedbe?
BCs: Többek között azt, hogy a hobbim fizetett szabadságnak számít.
(Folytatjuk)
