Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A régi Torda nevezetességeiről

Ha Kolozsvár felől a nemzetközi műúton halad­va felérünk a Dobogó-tetőre: szélesre tárul előt­tünk az Aranyos völgye. Óriási porfelhő gomolyagba burkolva felbukkan Torda modern ipari tája füstölgő gyárkéményeivel, robusztus iparcsarnokai­val, szabályos háztömb soraival. Mögötte nyúlik el a Keresztesmező, hátterében pedig sejtelmesen emel­kedik ki az Erdélyi Érchegység sziklabércei, köztük a Székelykő. A jelentős iparváros középpontjában már távolról magára vonja a figyelmet Ótorda két impozáns épülete: a katolikus templom oldalnézetű képe és a református templom égbenyúló kőtornya. Így olvad össze egységes képbe a jelen és a múlt beszédes valósága, a természet és ember tájformáló erejének megannyi alkotása. 

De ha a cementgyár kolosszusáról, az Elektrokerámia vagy az Üveggyár mutatós termékeiről és iparunk más büszkeségeiről naponta olvashatunk a sajtó hasábjain, Torda múltjának, ma is álló em­lékeinek tanúságtétele többnyire éppoly homályba burkolózik, mint a füstbe elvesző város képe. La­pozzuk hát fel a történelem évkönyveit és emlé­kezzünk néhány szóban a nagy múltú város művé­szeti emlékeire, történeti és természeti nevezetessé­geire.

Először lássuk műemlékeit.

Ahogy Kolozsvárról beérünk a városba, az úttól baloldalra, öreg park fái mögé rejtőzve emelkedik az újtordai református templomerőd. Orbán Balázs, az erdélyi történetírás nagy úttörője, Torda város és környéké­nek monográfusa „a reformált egyház ódon kastély“-át a „régi város lakóinak bús temetője“-ként idézi, „melybe e város lakói Csipkés György főhadnagyukkal behúzódtak; de sem a kastély, sem a hősies önvédelem nem tudta őket megmenteni. Basta ágyúi rést lőttek a falakon s... Újtorda ott talált lakosságát halomra gyilkolták az osztrák martalócok“.

Az 1601-es pusztulás után is álló templomkastély várfalainak magassága mintegy három méter, de virágkorában jóval magasabb lehetett. Kör alakú erőd oldaltámokkal erősített tömör falait hosszított félkör alaprajzú bástyák törték meg, a falak lőréseiből ágyúk és szakállas puskák meredtek az ellenségre. A bástyák száma hat lehetett, ma már csak egyetlenegy áll közülük (a harangozó la­kása). A templomerőd bejárata a négyszögű déli bástyakapu volt, védőművei közül a lőréseken kívül ma is világosan látszanak egy felvonó hídszerkezet vitathatatlan jelei, köztük a felvonóhíd csigája. Valószínű tehát, hogy a középkori erődöt a Rákos- és Sós-patak vizével táplált vársánc övezte.

Az erődítmény közepén helyezkedik el a vártemplom XV. századi, késő gótikus épülete. Szentélyének és sekrestyéjének művészi hálóboltozatú mennyezete egyike a legszebbeknek. Déli oldalának középső támfalán 1504-es évszám betűzhető ki, de az egyház építése minden bizonnyal az előző századba nyúlik vissza. A templom hajója barokk stílusban átalakítva áll. A jelenlegi épület előtt, talán éppen a mostani helyén, egy régebbi templom áll­hatott, hiszen az újtordai egyházról már az 1332-es pápai tizedjegyzékek megemlékeznek. Az újtordai eklézsia lelkipásztorai közül a legismertebb Gyöngyösi János (1743– 1818). Magyar nyelvű verseiben klasszikus és rímes for­mákat követő költő vagy „versifikátor” volt, ahogy Rass Károly, a két világháború közt Tordán működött irodalom- történészünk megfogalmazta.

A helyi egyházi műemlékek közül múltját tekintve, a legnevezetesebb az ótordai római katolikus plébánia „piaci nagytemploma”, amely bezárja a Főtér északi oldalát. Ha­talmas, ódon falai oldalnézetben emelkednek a központ felé haladó utas előtt. Egyik legnagyobb erdélyi gótikus templomunk igazi alakjára rengeteg égés-dúlás, átalakí­tás után ma csak következtetni lehet. Az Orbán Balázs által idézett, szentélyből kikerült zárkövek 1452. és 1465., a déli hosszfal oldaltámjainak felső részébe vésve pedig az 1458., 1478. és 1504. évszámok láthatók. Ezek a temp­lom építésének befejező szakaszára vonatkozhatnak. Csúcs­íves jellege az egyhajós templom barokkos belsejében jó­formán láthatatlan. Lebontották többek között az egykori főkapuzat portáléját is, nincs már nyoma a régi torony­nak sem, de ránk maradtak a gótikus építkezés jegyei a díszes oldalkapuk műtöredékeiben, egyes csipkés ablakdíszeiben.

Ódon falai között – uralkodók jelenlétében – évszá­zadokon át számos országgyűlés zajlott le. Többek között itt osztott törvényt a pártütők felett 1467-ben Mátyás, az igazságos; a megidézett lázadók Szentgyörgyi János vajdával az élen gyászruhában jelentek meg és hódoltak meg királyuknak. János Zsigmond erdélyi fejedelem is­mételten részt vett a rendek ülésein és az itt tartott zsi­natok hitvitázó disputáiban. Ezt a templomunkat is erőd övezte, amely Benkő József szerint 1455-ben épült. Ma ennek nyoma sincs, mert először Castaldo zsoldosai (1551), aztán Basta martalócai (1602), majd 1706-ban Tiege osztrák generális dán ezredei pusztították el.

A Főtér vagy Piac délnyugati szögletében épült az ótordai református templom és az azt körülvevő Kastély, melyről az egész negyedet mai napig nevezik. Ezen a te­rületen állhatott a XII–XIV. században a „keresztesek temploma”, urai a keresztes háborúkkal összefüggésbe hoz­ható szerzetesek, majd a pálosok, akik talán azonosak a napjainkig emlegetett „veres barátokkal”. Helyén épülhe­tett a XIV. század közepe táján a mai gótikus templom, a tordai egyházi műemlékek talán legrégebbike. A katoli­kusból lutheránus, majd református kézbe jutott és ma­radt templom az ótordai és egyházfalvi eklézsiákat egye­sítette, amely egy 1608-as adománylevél szerint 500 darab sót kapott a helyi sóaknáktól és 1610-től papját és rek­torát illette a dézsma quartája, a Rákos-pataki malom vámjának egy része.


 Az ótordai barokk polgárház

Napjainkban csak a templom hajója áll, szentélyét Basta zsoldosai lerombolták s jelenlegi formájában a dia­dalív alkotja a templom keleti záródását. Újjáépítése so­rán, majd 1805–1806-ban, mikor mai formáját megkap­ta stílszerű ékítményeitől megfosztották és belsejét teljesen az akkor divatos barokk ízlés szerint alakították át, csúcs­íves boltozatát félkörívessé formálták. Szerencsére „meg­maradtak a régi nagyság hirdetőiként a templomnak ka­puzatai eredeti alakjukban, melyek közül a nyugati hom­lokzaton lévő főportálé, valamint az északi ... oldalkapu egyaránt magukon viselik a nagyszerűség jellegét s tanú­sítják, hogy az egyház egyike volt a csúcsíves építészet fénykorában keletkezett remekműveknek” – írja a város krónikása. A templomot egészen új keletű, 1904–1908 közt épült, messze kiemelkedő, négy fiatornyos kőtoronnyal egé­szítették ki.

A köréje épített védfalak templomerőddé, várszerű kas­tély-egyházzá alakították ezt az értékes középkori műem­lékünket. A torzított téglalapalakú kastély kétemeletes, négyszögű zömtornyok erősítették. Kastélyunk falait rész­ben lebontották, részben épületek takarják el; itt épült fel a „csizmadiaszín”, kordoványáruhely, pálinkaáruda, több más vásárbódé, 1861-ben oszlopos tornácú leányiskola és lakóház. Falainak egy-két részlete és egyik bástyájának maradványa ma is látható. Pusztulásáról Szalárdi János ír Siralmas krónikájában: „Tordán is a kamaraépület mellett, amely öreg egyház a kastélyban lévő Basta György idejebeli romlásban az ott való szegény lakosok bevonulván s az észak felőli oldal lövéssel reájok rontatván és a szegény bele szorult lakosnép fegyverre hányatván, attól fogva pusz­tában állott ...”

Az ótordai református templom szép főportáléjától néhány lépésre magár­a vonja a figyelmet a múzeumnak otthont adó fejedelmi lak vagy „fiscus-ház” stílusos épülete, a városnak külsőleg viszonylag legépebben megőrzött műemléke. Csaknem száz éve lebontott székely galambdúcos, félkörös kapuján sárkányfogas címerrel díszített felirat hirdette, hogy a Báthoryak építették. Mégpedig az 1580-as években a lengyel királlyá emelt Báthory István és Báthory Zsigmond. Tömör támpilléreit csak képről ismerjük, de gótikus ablakrámája, bejáratul szolgáló szépen tagozott csúcsíves főkapuzata, kőerkélyének stílusosan faragott formái, de egész aspektusa világosan elárulják építészetének hovatartozását. Hozzá kell azonban tennünk, hogy uralkodó csúcsíves stílusához reneszánsz elemek is keverednek. Szerényebb méretei tanúsítják, hogy az erdélyi fejedelmek csak alkalmi lakóhelyül használták utazások, hadátvonulás és gyülekezés, országgyűlés tartama alatt. Innen indult el a fejedelmi székbe Bethlen Gábor, majd innen kelt utolsó útjára, meghalni gyulafehérvári fejedelmi palotájába.

A város többi építészeti emlékeire csak utalhatunk. Az egyházi jellegűek közül az 1733-tól épült ferencrendi ká­polna és zárda, ó- és újtordai ortodox templomok, unitárius és lutheránus templomépületek említhetők. A világi építkezések sorában különösen az 1795–1806 között barokkal keveredő empire-stílusban, a romai castrum köveiből épült városháza (mai bíróság épülete) emelhető ki. A piaci nagytemplom szentélye mögött, homlokzatán 1784-es évszámot viselő, jellegzetesen barokk polgárház áll. A lebontottak sorába tartoznak: Bethlen Miklós erdélyi kancellár udvarháza, a Wesselényi–Jósika ház (Jósika Miklós szülőháza), Thököly Imre és a Csipkés-féle házak.

Az Aranyos-parti ősi város múltját történeti emlékek, maradványok és helyek egész sora eleveníti meg. A dák település nyomában, 105–106 után itt alakult ki a római Potaissa coloniája ás castruma. Feltárt villák, fürdők, sírok emlékeztetnek a coloniára. Rendkívül jelentős, nagy kiterjedésű katonai tábora a ma is Várnak nevezett teraszon épült. Ez a castrum kb. 380X570 m lehetett: a több ezer katonát számláló V. macedóniai légiónak adott szálláshelyet. Szamosközy István, Bocskay István fejedelem udvari történetírója és első régészünk szerint főkapuja, „porta principalis”-a tetején Pallas Athéné, a győzelem megtestesítőjének „messze ellátszó pajzsos szobra” állott, mely aztán 1657 után omlott le. A szántóvetők ekevasa és kubikusok csákánya nemegyszer bukkant római feliratos kövekre, kő- és bronzszobrokra, cserép vízvezetékcsövekre, sírkövekre és fogadalmi oltárokra, mint ahogy házak bontásakor gyakran kerülnek elő római kori faragott kövek, nemegyszer latin inscripcióval. Jelentős részüket a Tordai Múzeum őrzi, bőven került belőlük Kolozsvár és Nagyenyed kőtáraiba, a régiségkedvelő Lugossy Ferenc, I. Apafi Mihály fejedelem titoknokának magyarpeterdi udvarházába, de jutott az értékes római emlékekből jónéhány Bécsbe is.

Kedvező fekvése Délkelet- és Nyugat-Európát összekötő országút mentén, a síkság és havasok árucseréjének természetes központjában a középkor folyamán is rendkívüli jelentőséget biztosított Tordának. Már I. Géza király a garamszentbenedi apátságnak szóló adománylevele 1075-ből megemlékezik az erdőelvi Torda várá­ról és sószolgáltalásáról („Ultra silvam ad castrum quod vocatur Turda dedi tributum salinarum ...“).

Központi helyzete magyarázza, hogy a város nagytemplomában és a szomszédságában elterülő Keresztesmezőn négy évszázad alatt 122 országgyűlést (diétát) és részországgyűlést tartottak, köztük számos tábori országgyűlést. A rendeken kívül királyok, országnagyok, vajdák és alvajdák, autonóm államisága kifejlődése után pedig erdélyi fejedelmek vettek részt azokon. Luxemburgi Zsigmond 1426-ban, Hunyadi János 1445-ben, 1455-ben és 1456-ban, Mátyás király 1467-ben, János Zsigmond után pedig több erdélyi fejedelem személyes részvételével szólt bele a rendek határozathozatalába.

Az itt született végzések közül Torda város lakossága ma is büszkén emléke­zik az 1568. január 6–13-i határozatra, amely Európában az elsők között nyilvánította ki a vallásszabadság eszméjét (az idevágó végzés szó szerint hangzik: „midőn helyükön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerént, és az község ... oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik”.) Történelmünknek ezt a jelentős mozzanatát örökíti meg Körösfői Kriesch Aladár helyi múzeumban őrzött A tordai országgyűlés című képe (1896). Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a határozat csak egy évtizedig maradt érvényben, hiszen 11 év múlva a korszak egyik leghaladóbb alakja, Dávid Ferenc, a vallási türelmetlenségnek lett az áldozata.

Városunk közelében, a történelmi nevezetességű Keresztesmezőn táborozott a Havaselve, Moldova és Erdély egye­sítéséért harcoló Vitéz Mihály vajda, és itt esett hatalmi okokból Basta osztrák generális vallon alabárdosainak áldozatául 1601. augusztus 19-e hajnalán. Emlékét, testének örök nyugvóhelyét park közepén álló, népi faragású díszes -fakereszt hirdeti.

A Tordával napjainkban teljesen összenőtt Koppándon már messziről fehérlik a manapság iskolának használt kastély épülete. A már 1176-ban oklevelesen számon tartott faluban 1548-tól birtokos Vitéz-család emeltette a valamikor fényes várkastélyt, mely erős bástyáival s vízzel töltött vársáncaival erődszámba ment. A hanyatló erdélyi fejedelemség szomorú eseménye fűződik hozzá: Bánffy Dénes főkapitány tragédiája (1674). A török beütésekkel szemben fegyveresen fellépő Bánffy ellen Teleki Mihály „kegyetlen tirannussága“ idején elfogatási parancsot adtak ki. Az üldözésre felültetett székely hadak Koppánd kastélyában lepték meg Bánffyt, ahol éppen Vitéz Gábor fiának keresztelőjén mulatott. Lóra kapva Bánffynak sikerült ugyan elmenekülnie, de sorsát ki nem kerülhette. Elfogták és Apafi fejedelem aláírta a Bethlen várában raboskodó Bánffy halálos ítéletét. Bornemissza Anna fejedelemasszony kegyelmet eszközölt ugyan ki számára, de a kegyelmi paranccsal lóhalálában érkező futár csak Bánffy kivégzése után egy órával érkezett meg.

Történelmünk és művelődésünk több számottevő személyisége született, élt és fordult meg az ősi Aranyos-parti árosban. A XVI–XVII. században két zsoltárfordító: Bogáti Fazekas Miklós és Thordai János működött itt; a város szülötte volt a naplóíró Szaniszló Zsigmond, a XVII. század végén Torda főbírája és országgyűlési kö­vete. Torda falai között látta meg a napvilágot Ferenczi György, aki már I. Lipóttól engedélyt nyert arra, hogy magyar és latin darabok előadására színtársulatot alakít­son. Tordáról indult el életútjára Pápai Gáspár, Thököly Imre bizalmas híve és portai követe.

A XIX. századi polgári és nemzeti átalakulás két je­lentős alakja: Jósika Miklós (1794–1865), történelmi re­gényirodalmunk atyja és reformpolitikus, valamint Kővári László (1819–1907), Erdély történelmének számottevő his­torikusa és statisztikájának úttörője. Aranyosrákosi Székely Sándor (1797–1854) egy évtizedet töltött Tordán. Hősköl­teményt írt Árpád vezérről, Hunyadiról, Mohácsról; epo­szai közül mégis a legismertebb: A székelyek Erdélyben című éppen a városban készült. Éveket töltött Tordán Gyallay P. Domokos, kitűnő publicistánk és novellaírónk. Ha a teljességtől messze is áll felsorolásunk, nem hiányoz­hat belőle Kemény Farkas (1797–1852) neve. Nevezetes alakja volt ő az erdélyi liberális reformmozgalomnak, majd a forradalom alatt Bem apó főtisztjeként működött. Főré­sze volt abban, hogy az erdélyi forradalmi seregek meg­nyerték a piski csatát, de késésével bűnösen hozzájárult a segesvári csata elvesztéséhez.

A Ioan Rațiu (régebben Jósika) utcában két emléktáb­lával jelölt ház vonja magára a figyelmet. A 71. szám alatti felirat dr. Ioan Rațiura, a román nemzeti mozga­lom egyik vezéralakjára, az 1895-ös Memorandum-per vád­lottjára emlékezik. Hozzá kell tennünk, hogy a Főtéren szobor is emelkedik tiszteletére. A másik ház, a 44. szám alatti ótordai református papilak épülete, amelynek egy­szerű kőbe vésett felirata arra figyelmeztet, hogy a se­gesvári csatatérre vezető utolsó erdélyi útján itt szállt meg barátjánál, a művelt Miklós Miklósnál 1849. július 20–22. között Petőfi Sándor.


 Az ótordai fejedelmi ház. Kós Károly metszetei

Művészeti és történeti emlékeket idézve végül hadd utaljunk a régi Torda néhány más nevezetességíre: a hasadékra, sóaknára, gyógyfürdőkre, régi mesterségekre és azok egyik ritka alkotására: a fahídra.

Közülük hírnévre a pálmát vitathatatlanul az újabban védett természeti emléknek nyilvánított Tordai hasadék, helyesebben szakadék viszi el. Képe ott szerepel Ótorda újabb kori címerében is. A természetjáróknak ezt az igazi templomát a Hesdát-patak vize ásta hosszú évezredek alatt az Erdélyi Érchegység egyik mészkővonulatába. Kisebb- nagyobb barlangok tucatjai, több mint ezer féle mezei, hegyvidéki és alhavasi növénye (köztük több ritkaság), szirti sas, vércse, galamb, faligyík, keresztesvipera teszik változatossá sziklameredekeit és lankás oldalait. 1894-ben épített, majd lebontott tornyos menedékháza helyébe 1935-ben Bors Mihály emeltetett csinos turistaházat.

E vidéknek úgy látszik jelentős szerepe lehetett a ke­leti vándorló népek (köztük a besenyők nyomában táma­dó úzok) visszaverésében a XI. század végén, mert e har­cokat a Szent László mondakör a Tordai hasadék vidéké­hez kapcsolja.

De adjuk a tollat méltóbb kezekbe. Az 1853-ban Tor­dán áthaladó Jókai Mór a regéket így eleveníti meg:

„Távolabb a regényes Torda-hasadék képe tűnik elénk. Egy harminc ölnyi széles nyílás, melynek oldalai csaknem egymásba illenek s melyről azt tartja a monda, hogy Szent László csodájára támadt, midőn ellenei üldözték, Isten szétnyitá a hegyet, a ló patkója, nyolc szegével együtt most is lenyomva látszik a sziklában; odébb Ko­lozsvár felé egy tér fedve van gömbölyű pénzalakú csiga kövületekkel, mikről az a rege, hogy midőn Szent László a kúnokat üldözé, azok pénzt szórtak a magyarok elé, hogy őket fenntartsák, e pénzek váltak Szent László kértére kő­vé, máig is Szent László pénzének hivatnak ...“

Számos más monda és helynév idézi a hős király lovagi alakját. A hagyomány szerint Mészkő határában a király lovának patkója vájta a Kőnyom-ot, a hegytetőn pedig a „kúnok” feletti győzelmet hirdeti a Patkóskő, a hegy­vonulat oldalán hosszasan elnyúló Királyerdő és a szoros északnyugati aljában lévő Király kútja éppúgy emlékét idézi, mint a távolabb fekvő Szentlászló község.

A magas hegyvonulat hátán a mai Monosztéria helyén talán már a XI. században kolostor emelkedett. A XVII– XIX. század közötti időszakban kalugerek vezették az itt újonnan felépült kápolnát és iskolát, melyet a három Pe­terd gyermekei meg távolabbi vidékek fiai is látogattak. 1848-ban elpusztult. 1936-tól kezdődőleg újjáépítették, de a második világháború vihara ismét csak tönkretette. Ma már teljesen romokban áll, bár egész környezete elárulja az ember alkotómunkájának keze nyomát. Nyomtalanul el­tűntek a „tiszafák” is, melyek már olyan messziről jelleg­zetessé tették a hegyvonulat tetejét.

A hasadék barlangjai ősidők óta Torda és a havaslába­kon elhelyezkedő falvak lakosságának menedékéül szol­gáltak mind a mongol-tatár, mind a török és Habsburg dúlások szomorú évszázadaiban. Közülük a legjelentősebb a két egymással szemben lévő erődített barlangból álló Balika-vára vagy Balika-lyuka. A középkori eredetű védművekkel felszerelt két barlangerőd romjaiban ma is lát­ható. A déli sziklafalba kiépített nagyobbik barlangvárat majd tíz méter magas és mintegy hét méter széles, öl vastagságú, kapuval és lőrésekkel ellátott, kettős védfal zár­ja el a külvilágtól; az északi oldalon lévő barlang bejá­ratát ölnyi vastag várfal védelmezte. A Rákóczi szabad­ságharc idején Balika hős kuruckapitány használta mene­dékhelyül a barlangerődítményt s a szatmári béke (1711) után még évekig nyugtalanította innen a császáriakat.

Említettük, hogy nevezetességét Torda jelentős mérték­ben gazdag sóbányászatának köszönhette. Láttuk, hogy az 1075-ös oklevél már említi a tordai sóaknák vámját. A tordai sóbányászat a város történetéhez kapcsolódva fej­lődött egészen a két világháború közti időszakig, amikor üzemeltetését beszüntették. A Bánya és Akna határrésze­ken sóvágók csákánya által kitermelt kősómennyiség 1550-ben állítólag meghaladta az évi 600 000 mázsát, a 18. szá­zad végén pedig Fridvaldszky szerint 400 000 mázsát tett ki. A többi sóaknák, de főleg Marosújvár konkuren­ciája miatt a 19–20. században a tordai sótermelés erő­sen lehanyatlott és 1885-ben 46 munkás által termelt 22 000 métermázsányira esett vissza. Az új tordai bányabejárat közelében lévő százados raktárak, sószínek mai napig álló termetes faépületei Torda régmúlt gazdasági életének nagyjelentőségű ágazatáról regélnek.

A beomlott bányaüregek helyén mind az Akna, mind pedig a Bánya körül több sóstó keletkezett. Körülöttük a múlt század 30-as éveitől több, fürdőzőnek szánt faépület készült. Ha az új tordai Akna körüli épületek az idők folyamán tönkre is mentek, a Bánya modern gyógyfürdővé fejlődött. Közelében van a város Sóskútja, ahonnan még nem is olyan régen csebrekben, cserépkorsókban szállították a lakosok házi szükségleteikre a sósvizet.

Torda kedvező fekvése, a síkság és a hegyvidék, a Mezőség, Aranyosszék és az Erdélyi Érchegység lakóinak érintkezési pontján nagyforgalmú országos és hetivásárok tartását követelte meg. Vásárain például rengeteg állat cserélt gazdát. Így az 1883–1887 közötti évi átlagban 12–15 000 szarvasmarhát és lovat és kb. 5 000 sertést adtak el. De vásárain nagymennyiségű gabonát, gyapjút, faedényt, a legkülönbözőbb ipari termékeket bocsátották áruba a közeli és távoli vidékek városi és falusi lakosai, a más és más tájrajzi jellegzetességet viselő román, magyar és szász vásárosok.

A város dolgos lakosságának háromnegyed része még a múlt század 80-as éveiben is földműveléssel foglalkozott, kedvező éghajlata különösen a szőlőtermelésnek kedvezett. Torda is ama városok közé tartozott, ahol még a szak­képzett iparosok zöme a mezőgazdasági idény jó részében földeken-szőlőkben szorgalmaskodott. Mégsem mezőgazdaságával, hanem mesteremberei révén, majd gyáriparával szerzett hírt-nevet messze földön Torda városa. Mesterségekről elnevezett régi utcanevek hirdetik a város iparának múltját. Legnagyobb hagyománya a fazekasságnak van, melynek Tordán kívül második központja az aranyosszéki Várfalva volt. Az itt készített edényeket az erdélyi vidékeken kívül Bukovinába és Lengyelországba is kiszállították. A fazekasok remekei között különféle kancsók (így a Kalotaszegen divatos győri vagy epres kancsók) kanták, kulacsok, népies dísztárgyak és háztartási edények készültek itten, melyeket vagy rajzokkal vagy dombormű nyomással díszítettek. A bőripar ágazatai közül a tímárok műveire utalunk, akiknek fekete és kordoványos bőrkészítménye messze földön híres volt. Más szokványos mesterségek termékei helyett emeljük ki a sajátosan tordaikat, így a rozslisztből készült mézes pogácsát, mely régebben a pecsenyével együtt egyetlen erdélyi város vásárjából sem hiányozhatott. A XIX. század végétől fokozatosan hanyatló kisipara helyét modern gyáripar foglalta el.

Nem volt különlegesen helyi iparág az építő- és ácsmesterség. A régi város egyik nevezetessége mégis művelőinek keze munkájához fűződik. Az 1816-ban Erdélyben utazó nagy magyar literátor, Kazinczy Ferenc feljegyezte: „Torda alatt a nem nagy, de sebes Aranyoson zsindelyes fedelű szép híd vagyon által vetve” – ez volt a híres Tordai fahíd. A Kövecsi János „hazafi főépítőmesternek ritka elmemunkájával” 1804–1815 között épült hídnak jellegzetessége az volt, hogy a meglehetősen széles folyó felett minden középoszlop vagy láb nélkül az egész alkotmányt egy hatalmas faív tartotta fenn, melynek végződései a két part kőhídfőjére támaszkodtak. Valódi mestermunka volt. A baloldali hídfőnél elhelyezett felirat – ha a korszak kissé patétikus-hangzatos stílusában is – lényegében igazat mondott : „Csudáld itt, utazó, a természet bajnokját – a mesterséget; ezt a vízgyőző remek alkotmányt, melyen maga a folyó is, herkulesi erő alatt mormolva bámul.”

(Művelődés, 1971. június, XXIV. évfolyam, 6. szám, 27–30. oldal)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

bartók béla

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. Ezúttal a Művelődés 1970. szeptemberi számából Bartók Bélának egyik, 1936-ban megjelent írására esett a választásunk. 1970. szeptemberi számát a Művelődés majdnem teljes egészében Bartók Béla emlékének szentelte a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője halálának 25. évfordulóján. 

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Ki nem gondolt soha arra, hogy honnan is származnak ősei, hol éltek, miben jeleskedtek és milyen emlék maradt vagy maradhatott fenn tőlük? Úgy gondolom, hogy szinte mindenannyiunkban felvetődnek ilyen és hasonló gondolatok.

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

perdonto bajvivasok, killyeni andrás

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Kolozsvár, Vasútállomás

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.

Konsza samu. Kakaslövés Apácán

A kakaslövés vagy kakas-ütés szokását először Zajzoni Rab István közölte a Vasárnapi Újság 1861. évi 42. számában. A közlést tőle Orbán Balázs is átvette, mondván, mert elveszhet és sokak figyelmét el is kerülhette. Ő sajátos hétfalusi csángó szokásnak tartotta a kakaslövést, amely ott is keletkezett.

erélyi krónika

Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika 2017 januárjában kezdte meg működését.

Entz Géza és Guttmann Szabolcs

Igen, Műemlékvédelmi Világnap: van ilyen, bizonyára sokunk számára ismeretes. 1984. április 18-át a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) műemlékvédelmi világnappá nyilvánította. Fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni, több évszázados épített örökségünket örökös veszély fenyegeti, az idő vasfoga, az ideológiai „hóbortok”, politikai ellenszelek nem minden időben kedveztek neki.

kodály zoltán

Lapunk fennállásának 70. évforduló ján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat.

Taufer János

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában.

Az ókori Róma emlékezete végigkísérte a középkori krónikákat és történeti tudatot is. Az egykori birodalom mintegy kétezer városának emlékanyaga, romjai és az újszövetségi hagyományokban túlélő emlékezete továbböröklődött nemcsak a középkori, de különös hangsúllyal a reneszánsz és felvilágosodás kori történeti irodalomban és politikai ideológiákban is.

Bárhonnan közelítsük meg a Csehországból Erdélybe szakadt festő, Melka Vince pályáját, életének meghatározó élményei Rudolf trónörökös egykori erdélyi vadásza­taihoz kapcsolódnak, melyek főbb műveiben örökítődtek meg, és folytatódtak ugyan­ilyen érzelmi töltettel vég nélküli természetjárásaiban, miközben népi életképek áradó bőségű termését gyűjtögette mappáiba. ... Az Erdélyi Múzeum Egyesület­ gyűjteményeiből ­létrejött egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum fényképtárában maradt meg az a századforduló idejére keltezhető,­ üvegle­mezre rögzített­ portré,­ amelytermészetjárásai közben örökítette meg­ a ­festőt.

Tavaszy Sándor (1888. február 25, Marossárpatak–1951. december 8, Kolozsvár), református egyházi író, a múlt század első felének meghatározó erdélyi filozófiai gondolkodója, teológiai tanár, püspökhelyettes. Műveiben főleg a korabeli európai egzisztencializmus hirdetője volt. Egyházi és egyetemi tanári munkássága mellett széleskörű közéleti tevékenységet is folytatott, élete során vezető tisztségeket töltött be az EME, az EMKE és az EKE intézményeiben is. Szakírói elfoglaltságán kívül, a két világháború között számtalan kisebbségi magyar folyóiratnak volt szerkesztője vagy munkatársa. Publicisztikájában mindig határozott, de józan cselekvésre buzdította az erdélyi magyar közösséget, kiemelve azokat az ellentmondásokat is, amelyek belülről feszítették kisebbségben élő népcsoportunkat. Az alábbi írások a Pásztortűzben jelentek meg 1936-ban, megállapításainak akkori időszerűsége ma is érvényesek, és meggondolandók. Ezekkel a rövid publicisztikákkal emlékezünk a 130 évvel ezelőtt született Tavaszy Sándorra, Erdély egykori kiváló személyiségére.

Purjesz Zsigmond

A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”. (...) Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította.