Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Félreértett reformáció


A reformáció genfi emlékműve (Wikipédia)

Mi nem a reformáció?

Tekintettel arra, hogy sok pontatlan meghatározás és súlyos félreértés honosodott meg az erdélyi köztudatban a reformáció lényegét illetően, alább sorra vesszük és megpróbáljunk néhány mondatnyi magyarázattal tisztázni ezeket.

Sokan és szívesen nevezik a reformációt hitújításnak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak egyházon kívüli, világi történészek környezetében született meg a kifejezés, akik nem ismerték (s akiket tán nem is érdekelt) a hit mibenléte, lényege. Egyháztörténészeink is használták a szót, sőt a reformáció századában hitvalló őseink is óhitű és újhitű prédikátorokról beszéltek. A meghatározás minden egyes esetben téves, még akkor is, ha a reformáció jellegének kifejezésére alkalmasnak tartották. Aki valamennyire is ismeri a Szentírást vagy a hitvallásokat, az jól tudja, hogy a hitet nem lehet újítani, mert azt ajándékba kapjuk Istentől, nem mi magunk csiholjuk ki, következésképpen nem áll módunkban megváltoztatni: ha van és meggyengül, lehet erősíteni (az apostolok is arra kérték Krisztust, hogy erősítse hitüket), de mert nem tulajdonunk, nincs hatalmunk fölötte. A hitvallást ellenben, vagyis a paragrafusokba szedett egyházi tanítást lehet változtatni, akár újítani is, mert az a Szentírás általunk összefoglalt rövid tanítása; ez már kiegészíthető, tetszőlegesen alakítható, a hit viszont nem. (És ahogyan a hitet nem lehet újítani, épp úgy nem lehet oktatni sem, tehát a hitoktatás szavunkat is nyugodtan törülhetjük teológiai szakkifejezéseink közül.) A reformáció tehát nem hitújítás.

A kommunista korszak történetírása szívesen nevezte a reformációt két társadalmi csoport osztályharcának, mondván, hogy „egyházi köntösben jelentkező forradalom” volt. Tudvalevő, hogy a korszak társadalmi szemlélete a jó és a rossz, a haladó és a maradi minőségi kategóriákkal élt és működött. Ez esetben a reformáció hívei haladó értelmiségi réteget képeztek, akik felvették a harcot a középkori egyház maradiaknak nevezett képviselőivel, harcukból pedig magasabb, minőségi szintre lépett a társadalom. Hadd ne pazaroljunk sok szót ennek cáfolására, és csak annyit mondjunk, hogy a társadalmi szempont, mint alapvető motiváció, igen távol állt a reformátoroktól. Aki ezt így állítja be, az semmit sem értett meg a reformáció lényegéből. Ezt tehát e legkevésbé valószínűbb meghatározása a reformáció lényegének.

Vannak, akik a reformáció jelmondatát („ad fontes – vissza a forrásokhoz”) egészen sajátosan értelmezik. Azt mondják, hogy a magyar reformátorok a szittya „népi-nemzeti rítust” élesztették fel újra a 16. században. Akik ezt az elméletet felállították, sajnos, nem hoznak fel egyetlen korabeli dokumentumot sem ennek igazolására. Jómagam a magyar reformátorok írásaiban egynél sem olvastam ezt, de azt igen, hogy mint forrást egyre gyakrabban emlegeti a Szentírást és az első négy század egyházatyákat, illetve azok teológiai munkáit. A magyar reformáció tehát az új egyházi modellt nem a Szkítia tájain élő állítólagos ősmagyaroktól vette át. Tehát a magyar reformáció nem szittya kultikus szokásrend.


Luther Márton és felesége, Katharina von Bora
(Id. Lucas Cranach festményei, Wikipédia) 

A történészek írásaiban helyenként azt is lehet olvasni, hogy a reformáció a humanizmus és a reneszánsz egyházi lecsapódása. Miután ugyanis a 14–15. században tetőző humanizmus nagyjából átitatta a társadalmi-kulturális élet valamennyi szegmensét, sor került az egyház birtokba vételére is. Az egyházban tehát mozgalom indult, amelynek gyökere és kiindulópontja e jelentős kultúrtörténeti jelenség, eredménye és hatása pedig a megújítási próbálkozás, majd leválás. Itt három kérdést kell tisztáznunk: van-e lényegi azonosság a kettő között, lehet-e mozgalomnak nevezni, illetve leválás volt-e. Az elsőt illetően jelezzük, hogy a humanizmus, mint neve is mutatja, a humánumra, vagyis az emberre tekint: festményeken és szobrokon az ember arányos testalkata jelenik meg, a tudomány tekintetében az emberi értelem és bölcsesség, tudás és ismeret áll a központban, valamennyi tudományág tehát felfedezi és a vizsgálódás központjába állítja az embert, aki a humanista szemlélet szerint önálló, független erős, és szinte mindenható. Minden az ember körül forog és őreá tekint. A reformáció esetében viszont egészen másképpen áll a helyzet. Itt az ember lekerül a talapzatról és Isten veszi át a helyét. Tehát a reformáció központjában Isten, Krisztus stb. áll, az ember pedig kikerül a perifériára és csak közvetve kerül be az összképbe, úgy mint aki erőtelen, segítségre szorul, kiszolgáltatott. Jelmondatuk ugyan azonos, ad fontes, vissza a forrásokhoz, de amíg a humanizmus és a reneszánsz a klasszikus görög-római örökség tudományos termékeit tekinti forrásának, addig a reformáció a Szentírást és az első négy század egyházatyáinak az írásait. Lényegüket tekintve tehát nincs kapcsolat közöttük. A reneszánsz/humanizmus emberideálja is mutat némi hasonlóságot a reformáció emberideáljával. A humanizmus a „bölcs és ékesen szóló” (sapiens et eloquens) embert akarta kinevelni, aki tájékozott, képzett és ugyanakkor mindezt kommunikálni is tudja. A reformáció ezt kiegészíti egy lényeges szóval: sapiens et eloquens pietas, vagyis ő már a bölcs és ékesen szól kegyes, istenfélő embert szerette volna kinevelni. Ez a bölcsesség már nem az antik római-görög kultúrán és tudományon felnevelkedett ember, hiszen a keresztyén ember számára a bölcsesség nem más, mint istenfélelem. Ebben sem egyezik a kettő, tehát a reformáció nem a reneszáns-humanizmus egyházi lecsapódása.

Azért hadd jegyezzük meg, hogy a reformáció sokat profitált a humanizmusból, elsősorban az oktatás és a tudományosság terén. A középkori egyetemeken tanított tárgyak foglalata akkor tájt a hét szabad művészet volt. Ne tévesszen meg senkit a „művészet” kifejezés, mert ezeknek nem sok közük volt a mai szépművészetekhez (festészet, szobrászat, költészet stb.). Így hívták a különféle tudományágakat, amelyeket az egyetemeken tanítottak. Hét volt, mert a 7. századi enciklopédisták ezt a hét diszciplínát elégségesnek tartották arra, hogy foglalatát képezzék az átadható ismeretanyagnak. Szabad volt, és a kifejezést a régi görög világból vették át, amikor a rabszolga nem, hanem csak a szabad ember foglalkozhatott velük, ma így mondanánk hobby-ból, szórakozásképpen. A reneszánsz-humanizmus ezeket újraértelmezte és az egyetemi képzésben a középkori skolasztika életképes alternatívájává tette. Nos, a reformáció ebből vette át elsősorban a trívium három tudományágát: a grammatikát, a dialektikát és a retorikát. Miután ugyanis a reformáció, jelmondatához híven, visszatért a forrásokhoz, szüksége volt arra az eszközre, amellyel meríthetett a forrásból. Tehát érthetően értékelődött fel a grammatika, a Szentírás eredeti nyelvének megértésére. De a szöveg grammatikai megértése még nem volt elég, meg kellett érteni annak a tartalmát, vagyis az ige üzenetét is, tehát feljebb kellett lépni a megértés következő szintjére. Ebben segítette a reformátorokat a dialektika, vagy közismertebb nevén a logika. És ha már prédikátorok is voltak, az megértett és felismert üzenet továbbadásában a retorikától kaptak nagy segítséget. Ettől lett a reformáció teológiája tudományos teológia. Mindezek ma is részét képezik a teológiai oktatásnak, igaz, más néven, de mint reformátori örökség túlélte a századokat és része a mai oktatásnak is.

Továbbá a reformáció mozgalom sem volt. A társadalmi vagy kulturális megmozdulásokat személyek vagy csoportok szervezik, jól körvonalazott ideológiai, illetve tudományos háttérrel, és jól meghatározott céllal. A reformáció nem csoport-érdeket képviselt, mögötte nem emberi mozgató állt. Aki veszi a fáradságot és végigolvassa az európai és a hazai reformáció kezdeti időszakának eseményeit, látni fogja, hogy egyetlen reformátor sem lépett fel egyik napról a másikra kidolgozott egyházalapító stratégiával, nem volt előre kidolgozott ütemterve, mögötte pedig nem húzódott meg konspiratív tisztikar, készen állva a megálmodott és tervszerűen kivitelezett új egyházi szerkezet beindítására. Az első reformátori hitvallás, amelyet működési elveket tartalmazó írásnak is felfoghatunk, jóval a lutheri fellépés után jelent meg, 1530-ban, akkor is kényszer hatására.

A reformációt illetően hadd számoljunk le még egy tévhittel. Azt is mondják, hogy a reformáció teljesen új kezdet volt, végleges szakítás a középkori egyházzal, teljes kiválás abból, elhatárolódás mindattól, ami valamiben is emlékeztetett erre. Óvatosan kell bánnunk az effajta leegyszerűsített fogalmazással is, és mindenképpen árnyalnunk kell a kérdést, ugyanis a reformáció bizonyos értelemben tényleg új kezdet volt, de csak a 16. századi közegyházi állapotokhoz és egyházi tanítás akkori tartalmához képest, és csak tan és a dogmatikai tételek terén, bár ott sem teljesen, hiszen reformátoraink igen nagy buzgósággal idézgették mindvégig pl. az egyházatyákat. A kezdeti időszak teológiatörténetéből világos, hogy először az evangéliumi tan tisztázása kezdődött el és haladt lépésről lépésre a teljes dogmatikai rendszer kiépítése felé. A reformátorok levelezése nem tudósi allűr volt csupán, hanem a kapcsolattartás egyik igen jelentős formája. Az így váltott levelek tartalma pedig a reformátori tanfejlődés egyes fázisairól árulkodik. Reformátoraink tehát lelkésztársaik teológiai kérdéseire adtak teológiai választ. Az első másfél évtized a részkérdések tisztázásával telt el, nagyobb arányú összefoglaló és a tan teljes egészét átfogó dogmatikai munka épp ezért meg sem születhetett. A különválás sem azért történt meg, mert reformátorainkat új egyház létesítésének a gondolata űzte. Ők saját egyházukat, a középkori egyházat szerették volna visszaalakítani az újszövetségi, illetve az első századok egyházának a képére, amely viszont igen erőteljes ellenállást mutatott a reformokkal szemben, és amikor a reformátorok kényelmetlenné váltak, egyszerűen kizárta őket. Ebben a kényszerhelyzetben kellett megtenniük az első lépést az új egyházi szerkezet kiépítésére. Ezért a reformátorokat és a reformátori egyházakat szakadással vádolni logikátlan dolog.

Erdélyben viszont más volt a helyzet. Itt a protestantizmus szinte teljes egészében átvette a középkori egyház életterét, tehát esetünkben kirekesztésről, illetve kényszerű leszakadásról nem lehet beszélni. A református egyház a középkori nagy egyháztest törzséből nőtt ki, fejlődése első néhány évtizedében pedig megtartotta annak számos közös elemét. Meglepő talán, de mind az erdélyi református egyháznak, mind a tiszántúli (illetve a mai Királyhágó-melléki) református egyház egy részének közös törzse a középkori gyulafehérvári római katolikus dioecesis. Ami az egyházszerkezeti párhuzamokat illeti, általános szabályként megállapítható, hogy a reformált majd a református egyház szerkezete a 16. században, alacsonyabb, regionális szinten, majdnem pontos leképezése volt a középkori egyháznak. A főesperes vizitációs jogát örökölte a református esperes, el egészen az egyházmegyei törvénykezésig, a római katolikus püspök vizitációs jogát pedig ugyancsak örökölte a református püspök. A zsinatok feladata is csaknem ugyanaz maradt, mint volt. A reformáció csak a helyi egyházi közösség jogállásán változtatott: a gyülekezetet jogi személlyé vált, amely magának lelkészt választhatott, és persze, azt szabadon elbocsáthatta, szemben a középkori egyház gyakorlatával, amelyben a püspöki jogköréhez tartozott a lelkészt kihelyezni. Mondanom sem kell, hogy milyen nagy jelentősége volt ennek a demokratikus jogállásnak a feudalista társadalmi szerkezetben. A nyugat-európai polgári demokráciában kialakult gyakorlat átvétele olyan volt, mint friss fuvallat az áporodott levegőben. A reformáció előtt tehát a papnak/püspöknek volt gyülekezete, a reformációban ez pont az ellenkezőjére fordult át: a gyülekezetnek lett lelkésze. Hajlamosak vagyunk tehát effajta egyszerűsített fogalmazással élni: a kialakult egyház-testek nem leszakadtak, hanem inkább csak ugyanazon általános keresztyén értékek szerkezetében megújulva átcsoportosultak. A reformáció tehát nem volt tervszerűen kivitelezett leszakadás.

A reformáció lényege és hatásának eredményei


Az európai reformáció nagy alakjai (Wikipédia)

Mi végül is a reformáció? Meghatározása meglepően és váratlanul egyszerű. Heltai Gáspár a 16. század hetvenes éveiben az alábbi tömör mondatban látta a reformáció lényegét: tél-túl (értsd: itt is, ott is) villámlani kezdett az Istennek igéje. A reformáció tehát igehirdetés. Akár hiszünk az igehirdetésben, akár nem, ezzel mindenképpen számolnunk kell. Minden más jelenség, amit kapcsolatba hozunk a reformációval, ennek csak következménye és eredménye. A reformációt az isteni Ige felismerése és elismerése indította el. Reformátoraink felismerték, hogy Isten igéje élő és ható, elismerték uralmát a teljes emberi élet és annak minden megnyilvánulása fölött. Ez a hatás és erő-sugárzás érződik akkor, amikor a vándorprédikátor igét hirdet az őt/Őt hallgató gyülekezetnek. A reformáció tehát cselekvés: Isten igéje és a Szentlélek cselekszik, dolgozik, elvégzi munkáját, nem tér vissza munka-végezte nélkül. A cselekvés alanya Krisztus, eszköze – az igén túl – a szolgálatot végző személy, célja és munkaterülete a közösség (ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében). Amikor pedig az Ige elkezdi hatását az emberi közösségek legalapvetőbb szintjén, energia szabadul fel, amelyet hitén keresztül befog az egyén, és az őt is cselekvésre mozdítja. Ha egyáltalán lehet létjogosultsága annak a meghatározásnak, hogy a reformáció egyházi-vallási-kulturális mozgalom vagy forradalom, akkor az csak úgy lehet, ha először felismerjük a cselekvő mozgás mögött a mozgató erőt, a mozdulatlan (változatlan) mozgatót, az erő forrását. Jelen esetben a sorrend rendkívül fontos, hiszen nem a külső társadalmi változás iránti igény termeli ki önmagából az energiát, nem is a változásra kiéhezett ember akarata hat ösztönzőleg, hanem épp fordítva: a dinamikus ige serkenti cselekvésre. A reformáció számtalan eredménye közül hadd említsük meg itt a két legfontosabbat: az egységes irodalmi magyar nyelv és az oktatás.

Nyelvi eszmélés és nemzeti nyelv

Személy szerint én igen nagyra értékelem a reformátorok azon sikeres próbálkozását, hogy a nemzeti nyelvet alkalmassá tették egyrészt a pontos és egyértelmű közlésre, másrészt arra, hogy az értekező próza kényelmesen érezze magát ezen a nyelven is. Bizony engem is sokáig kísértett a leegyszerűsítő fogalmazás, amely kerülte szembesülni a reformáció belső tartalmával: a reformáció lényegéből adódik a tudatos nyelvápolás, nyelvtisztítás, nyelvújítás, az egységes irodalmi nyelv és nemzettudat, az oktatás stb. Ezzel a tudatos feladatvállalással nem is volt baj. A megtévesztő, disszonáns felhang a motiváció kapcsán került elő és vált egyre zavaróbbá, ugyanis a szakirodalom terén született több munka is elhitette velem, hogy reformátoraink tudatos nyelvművelése és népnevelése kizárólag immanens indítóokokra vezethető vissza, és a humanista műveltségen felnőtt értelmiségi azon felismeréséből fakadt, hogy az egyszerű népet felemelni, nagykorúsítani kell. E szemlélet szerint népet és nemzetet megtartó héroszokká nemesedtek azok, akik, valljuk be őszintén, bőven kivették részüket ebből a nemes munkából. Távol áll tőlem az illúziórombolás és nincs szándékomban megkérdőjelezni eleink önzetlen, jó szándékát, nép/nemzet iránti tiszta szeretetét. Bizonyos fokig ismerve a 16. századi reformátori lelkiséget, csupáncsak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nép- és nemzetszeretetük nem cél volt, hanem valaminek a következménye, pontosabban eredménye.

Ahhoz, hogy erről valamelyes fogalmunk legyen, szükséges néhány pillanatra elidőznünk a reformátori lelkiség és küldetéstudat mellett. Azzal együtt természetesen, vagy amellett, hogy magyarok voltak, a reformátorokat elsődlegesen meghatározta az a lényeges, belső dimenzió is, amit egyszerűen hitnek nevezünk. Komolyan hittek Istenben és abban, hogy Isten őket országa terjesztésére és igéje hirdetésére hívta el. Ebből táplálkozott küldetéstudatuk. Következésképpen erős elhivatottságot éreztek Isten igéje hirdetésére. Ahhoz pedig, hogy igaz tanítványokká tegyenek népeket elengedhetetlenül szükség volt a jó és pontos kommunikációra a befogadó közeggel. Ez csak anyanyelven történhetett. A nyelv művelésére sarkalló késztetés tehát nem belső emberi jó szándékból származott, hanem inkább Istentől kapott küldetésükkel hozható kapcsolatba. Ahhoz pedig, hogy ezt a küldetést teljesítsék először a kommunikációs csatornákat kellett megtisztítani, korszerűsíteni vagy kiépíteni, és csak az után lehetett beszélni egyáltalán a küldetés elkezdéséről. Meggyőződésem, hogy erős igehirdetői küldetéstudat nélkül nem kezdődött volna el az alkalmas nyelvi infrastruktúra kiépítése először a szóbeli közlésre, aztán a Szentírás korszerű átültetésére. Sylvester Jánost nyelvtanától Szenczi Molnár Albert grammatikájáig vezet ez az út. Motivációjuk ez volt: ha Isten méltónak tartotta megszólalni magyar nyelven is, akkor méltóvá kell tenni nemzeti nyelvünket Isten igéjéhez, alkalmassá kell tenni arra, hogy üzenetét pontosan továbbítsa. Helyesen és pontosan tolmácsolni a Szentírás üzenetet felelősség, és ők úgy érezték, hogy üdvösségükkel játszanak, ha e téren nem maximálisan teljesítenek. Így született meg a Károli-biblia, amely az egész magyar nyelvterületen elterjedve századokig tananyag volt az iskolákban. A helyi közösség, a lelkész vagy a tanító legfontosabb könyve volt ez, ebből tanították az olvasást és a betűvetést szerte mindenütt Magyarországon, tehát ez a nyelvjárás lett általánosan használt és lassan-lassan a tájszólások fölé emelkedett

Oktatás


Szegedi Kis István (1505–1572) reformátor
mellszobra. Lapis András alkotása.
Somorjai Ferenc fényképe (Wikipédia)

Szóltunk már róla, hogy a reformáció kiegészítette a reneszánsz és humanizmus embereszményét megfogalmazó jelmondatot (sapiens et eloquens) egy igen lényeges szóval, amely a reformáció lényegéből természetszerűen fakadt. A szó pietas, és így lett a reformáció jelmondata: sapiens atque eloquens pietas, azaz bölcs és ékesen szóló kegyesség. A reformáció tehát ezen a téren is a cselekvés imperatívuszával kezdte el a munkát, hiszen a pietas szó maga sem statikus vagy kontemplatív. Nos, ennek az értelmiség-típusnak a kialakításán fáradoztak a protestáns iskolákban. Mint ahogyan az anyanyelvű Biblia, úgy az iskola sem a protestantizmus találmánya. Előtte is működtek iskolák Erdély-szerte: a nagyobb plébániákon, a tehetősebb mezővárosokban, a káptalanokban. Ezek viszont eléggé elszigetelt, egymástól sok esetben független intézmények voltak, és elsősorban az egyház igényét, a lelkészutánpótlást voltak hivatva kielégíteni, és csak másodsorban végeztek társadalmi szolgálatot. Ehhez képest a protestantizmus iskolahálózatot épített ki, és ezzel elindította a tulajdonképpeni népoktatást. Erdélyben a 16. század vége felé a 250-nél is több református gyülekezetnek a kétharmadában működött iskola. Ez később kiegészült a magasabb fokú, kollégiumi, majd főiskolai intézmény rendszerrel, és hozzájárult a szélesebb világi értelmiségi réteg kialakulásához.

Összefoglalva: a reformáció tehát nem hitújítás, nem mozgalom, nem leválás és kiszakadás, nem kulturális forradalom, nem népnevelés, nem anyanyelvápolás, még csak nem is át- vagy újraalakítása, reformálása valaminek, hanem egyszerűen igehirdetés. Mindaz, amit mi sokszor a reformációval azonosítunk, az csak eredménye vagy következménye ennek.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.

Az egyházban ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó változásra, megújulásra van szükség, máskülönben stagnáló élettelen, befásult klubbá alakul. Ahhoz viszont, hogy ez a változás ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van stabil pontokra, amelyekhez igazodhatunk. Ebben segít a reformáció példája, melynek legsarkallatosabb útjelzője a Biblia tanulmányozása, és az Istennel ápolt személyes kapcsolat volt.

a reformáció genfi emlékműve

A protestáns reformáció félévezredes évfordulóján, amikor a nyugati társadalom arculatát markánsan meghatározó szellemi folyamat eredményeit próbáljuk csokorba gyűjteni, e tekintetben is lenyűgözheti a szemlélőt Erdély egyedi világa. Nincs ugyanis egyetlen olyan hely sem Európában, ahol olyan sajátos felekezeti paletta alakult volna ki, mint nálunk.

cserei mihály

Teljes nemesi neve nagyajtai és miklósvárszéki Cserei Mihály volt. 1667. október 21-én született az Olt folyó melléki, Csíkszeredától északnyugatra eső Csíkrákoson. Cserei Mihály jegyzetei rövidek, de nagyon találóak. Nem szépirodalmi és nem tudományos igénnyel íródtak. Mégis kitűnik belőlük, hogy írójuk nem egyszerű ember lehetett már fiatal korában sem. 

viski jános

Az évforduló alkalmával érdemes felidézni Kodály erdélyi vonatkozásait és közöttük azt a fiatal kolozsvári tanítványát, akit maga szemelt ki utódjának a budapesti Zeneakadémia zeneszerzéstanári állásába.

A család egyik ága a 19. század elején házasság révén Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.

berde mária

Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.

régészet

Egy város azonban folyamatos változásoknak van kitéve az évszázadok vagy akár évezredek alatt: a település neveket változtat, lakossága és azok etnikai vagy kulturális identitása is állandóan módosul, ennélfogva e faktorok legkézenfekvőbb jegyei – a tárgyak és épületek is – állandó metamorfózis alatt állnak. Ez a komplex és dinamikus változás adja egy városi tér, urbánus közeg régészetének a sajátosságát. A nemrég nagy sajtóvisszhangot keltett kolozsvári főtéri ásatások rámutattak a régészet, mint tudomány két olyan ágának fontosságára, amely jelenleg Erdélyben még kevés figyelmet kap: a városi régészet és a közönség-régészet jelentőségére.

Bartók Béla

A hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Április 23-án Béla-napkor megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” 

régi magyar úrihímzés

Az úrihímzés kifejezést először a Magyar Iparművészet 1918. évi 21. számában írta le Divald Kornél, a Régi magyar hímzések c. közleményében, addig a régi magyar hímzések kifejezést használták. Az Iparművészeti Múzeumban ugyanebben az esztendőben rendeztek nagyméretű kiállítást, ahol a régi magyar hímzéseket mutatták be. F. Supka Magdolna is használta az úrihímzés kifejezést doktori értekezésében (A magyar úrihímzés. Budapest, 1938. 3. o.), így ennek átvétele megtörtént. Munkájában megállapítja, hogy az úrihímzéses textíliák ornamentikája rendkívül gazdag, kifejezésmódja sokrétű, érzelmi és lelki kivetítődése mélyreható.

Koós Károly

Kós Károly édesapja, Kosch Karl szászrégeni szász családból származott. Néhány évig a nagyszebeni Jogakadémiára járt, de nem szerzett diplomát, hanem postatisztviselő lett Kolozsváron. 1886-ban az édesapát áthelyezték Nagyszebenbe főtávírdásznak, aki 130 évvel ezelőtt ide költöztette családját is. Közben a gazdag szász rokonok kiforgatták az apai örökségből, s ennek hatására Kosch Karlról Kós Károlyra magyarosította nevét. Végérvényesen szakított a szász rokonokkal, gyermekeit magyar iskolákban taníttatta, otthon magyar újságokat és folyóiratokat olvastak. Kós harmadik elemista volt a magyar iskolában, amikor édesapját újból áthelyezték, kilenc év alatt immár harmadszor: útjuk ezúttal visszakanyarodott Kolozsvárra.

haller károly

Haller Károly mindössze két évig volt Kolozsvár polgármestere, de ez idő alatt olyan fontos korszerűsítési folyamatokat indított el, amelyek jelentősen felgyorsították a város modernizálódását. A következő írás Haller Károly 1885-dik évi polgármesteri tevékenységének fontosabb városfejlesztési intézkedéseit mutatja be.

Az elmúlt középkornak a vallásossága adott hathatós támaszt. Megtanította az embereket hinni, várni tudni, remélni és szilárdan bízni egy olyan láthatatlan, felfoghatatlan erőben, amelyhez a földön járó embernek alkalmazkodnia kellett.

Oravicabánya

Az oszmán hódítókat – akik több mint másfél évszázadon át uralták a három részre szakított magyar királyság déli és középső harmadát – a „felszabadító” osztrák hadak zentai és péterváradi diadalaik után 1716–1717-ben a Tisza, a Maros, a Duna és a Déli-Kárpátok határolta régióból is kiűzték, majd a Habsburg-h&aa

Bánffy-palota, Nemzeti kaszinó

Az 1820-as és ’30-as évek polgári fejlődése létrehozta azt a fajta társadalmi nyilvánosságot, amelynek médiumai a szalonok, az egyesületek és a kaszinók lettek. Alapszabályaikkal, közgyűléseikkel, választásaikkal és programjaikkal az egyesületek és a kaszinók a közélet iskolájának számítottak, és egyben a modern demokrácia előfutárai voltak.