Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A polgári rend művelődésének eszközlésére…”

A Tauffer család szerepe Kolozsvár történetében

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában. Nemcsak az ipar és a kereskedelem, hanem a művelődés történetében is gyakran előfordul a nevük. Tevékenységükről a kutatás számos adatot tett közzé, ezek a legkülönbözőbb forrásokban, szétszórtan találhatók. Jelen közleményben ezekből válogatok – néhol a család(unk) birtokában lévő dokumentumok információival kiegészítve –, azzal a céllal, hogy egy helyen lehessen olvasni néhány olyan epizódot a Taufferek viselt dolgaiból, amelyek a város múltja iránt érdeklődők számára érdekesek lehetnek.


Tauffer János (1793–1856) és Ferenc (1783–1873)
a kolozsvári magisztrátusok jegyzékében (1827)

A család kolozsvári vonatkozásai a 18. századig nyúlnak vissza. Történetük meghatározó szereplője a korszak jeles személyisége, Brukenthal Sámuel, aki mint címzetes főkormányszéki tanácsos, a szászok küldötte, 1760-tól Bécsben élt. 1777-ben nevezték ki Erdély kormányzójává, ekkor költözött Nagyszebenbe. Bécsben ismerhette meg a nyugat-magyarországi családból származó kárpitost, Johann Tauffert (1752–1830). A tehetséges fiatal mesterembert magával vitte Nagyszebenbe, minden bizonnyal az általa építtetett paloták berendezésének kivitelezésére. Johann 1782-ben feleségül vette Elisabeth von Halsch-t, az erdélyi sóbányák kormánybiztosának, Andreas von Halsch-nak a lányát. Első három gyermekük Nagyszebenben látta meg a napvilágot. 1787-ben Brukenthalt felmentették tisztségéből, utóda Bánffy György lett. 1790-ben, amikor a gubernium Kolozsvárra települt, Bánffy Tauffert is hívta, aki elfogadta a szíves invitációt. Kolozsváron további hat gyermeke született.

A 19. század elején három klasszicista polgárházat is építtetett. Az egyik a Főtér és Mátyás király utca sarkán áll, két szomszédos épület Mátyás király szülőházával átellenben, az egykori Klastrom utca túloldalán.[1] Ez az épületegyüttes a legutóbbi időkig őrizte a család nevét, Casa Tauffer néven volt ismeretes.

Az elmagyarosodott Taufferek a város megbecsült polgáraivá váltak, már a 19. század első évtizedeiben fontos hivatalokat viseltek. Johann Tauffer elsőszülött fia, Tauffer Ferenc (1783–1873) hosszú élete során számos tisztséget betöltött. Ötödik gyermeke, Tauffer János (1793–1856) fűszer-, elegy- és gyolcskereskedő, bérkocsi-tulajdonos, a kolozsvári kiváltságos kereskedő társaság iskolafelügyelője. Ő alapította a Tauffer-sírkertet a Házsongárdi temetőben, egykori nyughelye fölött állt a ma is látható híres Madonnás síremlék. Megvan még szülei, Johann Tauffer és Elisabeth von Halsch sírköve is.

A városi magisztrátusok 1827. évi jegyzékben szerepel Tauffer Ferenc mint „Franciscus Tauffer Oeconomus Civitatis”, az egykori magyar kifejezés szerint városgazda és Tauffer János mint „Johannes Tauffer Centum Vir”, azaz a száz választott polgárból álló tanács egyik tagja.[2] Tauffer Ferenc neve a korabeli népjóléti intézkedésekkel kapcsolatban is felbukkan. Az 1831. évi kolerajárvány idején a rászorulók megsegítésére gyűjtést rendeztek a nemesség és a polgárság körében, mely összesen „8362 frt 43 kr-t eredményezett. Ez összegből gróf Gyulai Lajos főkormányszéki tanácsos felügyelete alatt 1831. december 24-től 1832. március 31-ig 518 szegény ellátására tápláló levest főztek Tauffer Ferenc városgazdánál, ki szívességből konyháját és üstjét e célra átengedte.”[3]

Nemesek és polgárok

A kolozsvári társadalmi élet legfontosabb színterei a kaszinók voltak. Az első ilyen intézmény megalakulásáról a következőket olvashatjuk. „Nemes és új eszméktől eltelve […] érkezett haza tanulságos amerikai útjából Bölöni Farkas Sándor (1795–1842), az alkotni vágyó lelkes társadalomkutató, és a városi közművelődés előmozdítása céljából gróf Béldi Ferenccel, gróf Kendeffy Ádámmal és társaikkal 1833 januárius hó 13-án együttesen megalapítják a »Kolozsvári Casinó«-t, inkább a nemesi és a főnemesi osztály számára.


Johann Tauffer (1752–1830) és felesége,
Elisabeth (1764–1819) sírköve

Farkas Sándor, mint főkormányszéki tisztviselő, kortársait is megnyerte a belépésre, sőt a polgárság köréből egyeseket szintén a tagok sorába vettek fel, például Brencsán József, Bogdánffy Gábor, Dietrich Sámuel, Gábor Antal, Fülei István, Finta Ferenc, Pfenningsdorf Antal orvos, Szábel Menyhárt, Szlábi Dániel gyógyszerész, Schütz József, Tauffer János, Tilsch János, Vikol Simon kereskedők személyében.”[4] Ugyancsak tag volt Tauffer János nála két évvel fiatalabb öccse, a szintén kereskedő Tauffer József (1795–1882) is, a Kolozsvárra telepedett kárpitos, Johann Tauffer hatodik gyermeke.

Egy másik forrás a kaszinó céljának korabeli megfogalmazását idézi. „Béldi Ferenc, az egyik alapító tag – Bölöni Farkas utazótársa – az első gyűlésen mondotta: »hogy több honfitársaival Kolozsvárott is egy casino létesítését óhajtván, melynek célja: a miveltebb társalkodás, nemzetiség előmozdítása, a közértelem és közérzés terjesztése«. A városban csak »úri casino« néven emlegették, mivel ide tömörült a nemesség jelentős része.”[5]

Hamarosan más lehetőség is nyílt a színvonalas társasági életre. „A városi polgárság úgy gondolta, hogy az »úri casino« mellett legyen egy polgári intézmény is, amely minden igénynek megfelelően kiszolgálja a tagokat. A Vasárnapi Újság 1837. szeptember 24-i számában közölte a hírt: Kolozsvárott a közértelmesség fejlesztése tekintetéből »Polgári Társalkodó« cím alatt olvasó terem nyittatott igen csinos bútorozással, hol évenként 6 p. forintok letétele mellett lehet a honi s nevezetesebb külföldi hírlapokat, folyóírásokat stb. olvashatni. Ezen kívül ártatlan időtöltésekre is van szoba bútorozva. Szálljon siker a célszerű intézetre.

A Polgári Társalkodó kezdeményezője Tauffer József kereskedő volt, aki a Kolozsvári Casino tagja volt és onnan kilépve fogott hozzá e polgári intézmény megvalósításához. 1838-ban az első alakuló rendes közgyűlésen megválasztottak Méhes Sámuelt elnöknek. A Társalkodó alapszabálya szerint: »a kolozsvári polgári Társalkodó nemes társalkodást kedvelő, s ártatlan időtöltést és mivelődést kereső ért korú férfiak egyesülete.« Többen azt hitték, hogy ez az intézmény a város másik kaszinójának, a »Kolozsvári Casinonak« a riválisa szándékozik lenni. Hogy a híresztelésnek véget vessen, a Társalkodó közleményt adott ki, melyben leszögezte az egyesület céljait: »Sokan a polgáriban a régibbnek (melyet mi megkülönböztetés végett úri casinonak nevezünk) vetélytársat tekintettek, ámbár hibásan, mert a polgári casino teljességgel nem akar a másiknak vetélytársa lenni, hanem mint ugyanazon egy czélra törekedő társával kezet fogva előre haladni.«”[6]

A Polgári Társalkodó termeit a Mátyás király szülőházával szomszédos Tauffer-házban rendezték be. „1841-ben egy nevét tudatni nem akaró társalkodói tag 870 kötetből álló könyvtárát a polgári rend művelődésének eszközlésére egyévi szabad használatra az intézetnek ingyen átengedni szíveskedett. Ez később az intézet tulajdonába ment át. Ezen köszönettel fogadott fölajánlás következtében a magyar s német irodalom legjelesebb termékeiből, továbbá számos francia és angol írók németre fordított műveiből álló szép gyűjtemény áll a tagok rendelkezésére (Erdélyi Hiradó 1841. 9 ápr. 27. 34. sz.). Ugyanezen év aug. 22-én tartott közgyűlésen […] szótöbbséggel igazgatóknak választattak: Hincs Sámuel, Tauffer János, id. Simó Ferenc, ki egyúttal társasági gazda is; jegyző Veress József, pénztárnok Trandafir József. A 12 tagu választmánynak – közgyűlési indítvány értelmében – csak a fele került »szózatolás« alá. Többséget nyertek: Tauffer József, Antalffi Zsigmond, Berde Mózes, Vinkler Ferenc, Schütz János, Rettegi Mózes. A könyvek olvashatását megszigorító rendszabályt módosították.”[7]

„Művelt és értelmes kereskedők”

A korabeli dokumentumokból kiviláglik, hogy a kereskedők a legjobb értelemben vett, igényes polgári réteghez tartoztak. Ezt támasztják alá a Kolozsvári Kereskedő Társaság céljairól és működéséről szóló adatok. „A kor haladtával […] a kereskedőket is mind jobban áthatotta a társulati szellem, belátták, hogy maguk és családjaik életfentartásí eszközeit ez életpályán keresőknek is erőt egyesítve, jogaikat s kötelességöket szabályozva könnyebb a megélhetés, biztosabb a siker; ezért társulat alakítására határozták el magukat. 1835-ben szabályokat alkottak, melyek föltételei szerint lehessen Kolozsvárott valaki kereskedő, kereskedő legény és inas. Ily czim alatt látható kiadva: A Kolozsvári cs. kir. Kiváltságos kereskedő társaság rendszabályai 1843. A dolog nem ment könnyen, mivel rideg önvédelmi szabályokkal akarták magukat körűl bástyázni, a polgárok eddig élvezett szabad kereskedési jogára nézve nagyon is sérelmes volt: mig végre oda módosíttatott a szabályzat: hogy a korlátozás csak az idegenekre szól, helybeli hites polgár, kinek kereskedelmi joga mint ilyennek eddig is meg volt, ha valamely kereskedést akarna nyitni, habár inasi és legényi esztendőt nem töltött is, de írni tud, emberségesen eltöltött élete ismeretes, s a megkívántató vagyona meg van, kereskedést az eddigi szokás szerint szabadon nyithasson. Ily s más kisebb változtatások értelmében, a társulat felállitására a tanács és esküdt közönség is beleegyezett s 1836-ban a kir. kormányszék előterjesztésére az uralkodó megerősité.”[8]

A legelső társulati szabályzat egyik pontjában az iskoláztatásra nézve ez áll: „»Minthogy az egybe alakult kereskedői társaságnak legfőbb czélja az, hogy a kereskedés, ennekutánna az egész hazának boldogitására, előmenetelére és mivelödésére, főképen értelmes, ügyes és mivelt kereskedők formálása által valódi virágzó állapotra jusson: annálfogva igyekezni fog a társaság, egy a maga erejéhez képest elrendelendő kereskedői kezdőiskolát felállítani, és abban az ifjakat, maga pénztárából fizetendő alkalmas tanitók által, ünnep- és vasárnapokon mindazon kereskedési tudományokra, irás s számvetésbeli gyakorlatokra, melyek a kereskedés minden ágaiban szükségesek, nyilvánosan taníttatni, és általok a tanításból tett előmenetelből, minden esztendőben egyszer, nyilvános próbát adatni; mert csak úgy lehet megismerni, melyik lesz közülök ügyes, művelt és értelmes kereskedő; ők is csak igy juthatnak azon pontra, hogy annak idejében, kűlsőországi nagykereskedők házaiba is befogadtassanak.« A kitűzött czélt a társulat meg is oldá, berendeze két osztállyal egy iskolát, kibérelve e czélra egy nagy tantermet a Lyceumban s tanítónak beállitá oda Léderer Eduárdot. Iskola felügyelő avagy igazgató Tauffer János volt.”[9]

 „Az első közgyűlés 1838. deczember 23-án tartatott meg! Elnöknek Szábel Menyhárdot kiálták ki. […] Az első választmány tagjai voltak: Pattantyus Antal, Gábor Antal, Tauffer János, Krémer Sámuel, ifjú Tiltsch János, Zakariás Kristóf, Wertán Theodor.”[10]


Tauffer János (1831–1903) síremléke

A Taufferek a kolozsvári kereskedelem és az ipar történetében egyre gyakrabban felbukkantak. A városgazda Tauffer Ferenc és öccse, János például szerepel az alábbi helytörténeti adatok között is. „Az 1845-ös Kolozsvári Naptárnak az a nagy előnye, hogy a legtöbb név említésekor a házszámot is adja, s így jobban azonosíthatók a lakhelyek, de vannak a tulajdonosról közismert házak, ezeknél – sajnos – mellőzték a számot. Ebben az évben itt lakott Baricz János városi főorvos, egy a város 13 nyilvántartott orvosa közül, a 21 sebészből kettő élt itt, az egyik műhelyt is tartott, a 34 bába közül három, a 39 kereskedő közül csak kettő (Tauffer János „fűszer- és gyümölcsraktára a Nagypipánál”; Tauffer Ferenc „fűszer- és porcelánraktára a Vadmacskánál”).”[11]

Tauffer Ferenc egyben a szivargyár tulajdonosa is volt. „A »Növényországi gyártmányok« között az Erdélyi Híradó 1847. I. félévi tudósítása alapján a következő olvasható: Dohány-gyártás kicsiben megy. Dohányunkat nyers alakba emésztik fel. Szivar készítés most indult meg Kolozsvártt, hol többek kőztt Tauffer Ferencz úr szivargyárában 17 csinos leány dolgozik 20–24 v. forint havi bérért; s mindig készen áll 200,000 darab. Hetenként számítása szerint 14 ezer darab készül. Ára ezernek 4–12 pengő frt. […] A szivar gyártás természetesen igen nagy emelcsője leendene Erdély dohány termesztésének. De nálunk a jobb dohányokat igen kövér főldben termesztik, leveleik vastagok, ereik durvákká lesznek. Eleget nyomnak mázsában, de nem használhatók szivarra; mert ide a vékony erű, erős, setét barna dohányt fogják keresni.”[12]

A városgazda és gyártulajdonos Tauffer Ferenc második gyermeke, ugyancsak Ferenc (1816–1888; az elsőszülött lány volt, Teréz), pénzügyi tevékenységével tüntette ki magát. „Hosszabb idő telt még el, hogy Erdély és igy Kolozsvár is vasutat kapjon, de már kis haszonnal a kereskedésre mégis járt, hogy Nagyváradig épült ki a vasút. Az meg éppen előnyére vált a kereskedés-iparnak, hogy sikerült Kolozsvártt létre hoznia egy tekintélyes pénzintézetet. 1858-ban keletkezett a »Kolozsvári kisegítő egyesület«. Ezen legelső erdélyi nagy pénzintézet történetét megirta Köváry László történész, mely munkából kiviláglik, hogy ez intézet éltető lelke Tauffer Ferencz volt, ki mindjárt keletkezésekor vette át az intézet vezetését s tartá azt több tizeden át kezében egész haláláig.”[13]

Krémesbéles négy krajcárért

A vendéglátásban több Tauffer is érdekelt volt. A Polgári Társalkodót alapító Tauffer Józsefnek, akárcsak édesapjának, kilenc gyermeke született. Közülük hárman is a cukrászmesterségben jeleskedtek: József (1825–1877), János (1831–1903) és Adolf (1841–1896). „A cukrászda (cukrászbolt) – ekkor még – nem önálló vendéglátóipari intézmény, mégis Kolozsvár viszonylatában a klasszikus kávéház elődjének tekinthető. A német Kaffé Konditorei kávéháztípus az 1880-as évekig Erdélyben is markánsan jelen volt. A század közepétől egyes cukrászok átalakítják boltjaikat szélesebb kínálatot nyújtó vendéglátó-helyekké, és megteremtik az ülve fogyasztás lehetőségét. Ez a folyamat Kolozsváron is jól dokumentálható: Ulrich József (Piacsor, Brandt-ház), Tauffer Adolf, Tauffer József (Nagypiac, plébánia mellett), ifj. Wurscher János (Nagypiac 9.), Simon Ferenc (Belmonostor u. 11.), megtartották cukrászdájukat, bár »jó kávét is mértek«, sőt néhol tekézésre is volt lehetőség. Orbán József (Rhédey-ház), Tauffer János (Főtér, a plébánia mellett), Sübek Antal (Híd u. kir.-ház), Weisz Herman (Nagypiac, Lábasház) cukrászatuk mellé kávéházat is nyitottak, és ez a típusú szolgáltatás uralta a 19. század hatodik-hetedik évtizedét. Kérdés, hogy egy vendéglátóipari vállalkozás »kávéház és cukrászda« néven való működtetése feltételezte-e a tér szegregációját. Két példát (Orbán és Tauffer) találtunk arra vonatkozóan, hogy a tulajdonos a térbeni elkülönítés mellett döntött, a kávéház rész »egybe volt kötve egy jól berendezett cukrászattal«.


Tauffer János cukrász hirdetése

Orbán József Rhédey-ház »alatti« cukrászda-kávéházában gyaníthatóan nagyobb hangsúlyt kapott a »kávéház«. Gyakran hirdeti egyszerűen csak kávéházként, amely talán a legtekintélyesebb lehetett a maga korában: »8 terem, melyből 2 tekéző, egy olvasó és 3 külön társas játékokra van berendezve. A magyar és német újságirodalom mintegy 40 lap által van képviselve, ezek között több napilap, képes és élczes hetilap.« Tauffer János ugyancsak kávéház és cukrászdaként hirdetett vállalkozását, a közvélemény »a füstös Taufer«-ként emlegette. Szabó Dezső szerint »arról volt híres, hogy a süteményei annyira magukba szívták a nagyrészt középiskolás vagy egyetemi diákok dohányfüstjét, hogy megevésük szintén a nikotinszenvedélyt elégítette ki«. Reklámhirdetések alapján az a kép körvonalazódik, hogy a tulajdonképpeni cukrászdában nem vagy csupán elvétve helyeztek el tekeasztalt, nyitvatartási idejük másként volt szabályozva, jóval szélesebb réteg látogatta (hölgyközönség, cselédek, gyermekek is). Tauffer Adolf cukrászdájában például »szivarozásnak hely nem adatott«”.[14]

A Szent Mihály-templomhoz kapcsolódó emlékekből még a Tauffer-cukrászda árairól is tájékozódhatunk. „A századforduló közszeretetnek örvendő plébánosa Bíró Béla apátplébános volt. A jóságos arcú, fehér hajú, öreg, székely pap bácsi mindig csizmát viselt a reverendája alatt és hamisítatlan székelyföldi dialektussal mondta el a prédikációkat a szószéken. Mindenben jól a keze alá dolgozott Sánta István, a nagyszerű orgonista és a császárszakállas sekrestyés, Kántor Endre. Kántor bácsi biztosította a kisdiákoknak a mellékkeresetet. A keresztvivésért húsz krajcárt, a füstölőlóbálásért tízet adott. Milyen nagy pénz volt ez a mindig éhes nebulóknak, akik négy krajcárért már egy hatalmas krémesbélest kaptak Tauffer bácsi cukrászatában.”[15]

A cukrászdák nemcsak testi, hanem szellemi táplálékot is nyújtottak. „A Házsongárdban pihenő Tauffer János korabeli cukrászüzlete […] egy 1866-os kolozsvári naptárban olvasható hirdetés szerint »a delicatesse édességektől a karácsoni galyakra aggatni szokott finom confettikig« terjedő választékon túl »végül nem csak az anyagi tápszerekről és mulatságokról, hanem a szellemi élvezetes szórakozásról is gondoskodik – »járatván a legkitűnőbb hazai és külföldi, politikai, szépirodalmi és élczlapokat, u. m. Pesti Napló, Hon, Magyar Sajtó, Politikai Hetilap, Kolozsvári Közlöny, Korunk, Erdélyi Hetilap, Családi Kör, Fővárosi Lapok, Vasárnapi Ujság, Magyarország és a Nagyvilág, Hazánk és Külföld, Ujkorszak, Bolond Miska, Üstökös, Képes Ujság, Növendékek Lapja, Hivatalos Értesítő – magyar lapok; továbbá: Die Debatte, Wiener Lloyd, Pester Lloyd, Wanderer, Neue Freie Presse, Hermannstädter Zeitung, Siebenbürger Bote, Leipzieger Illustrierte Zeitung, Grade Michel, Neue Zeit, Kikeriki, Über Land und Meer, Fliegende Blätter, Die Biene – német; Concordia és Humoristu – román; Illustration de Paris – francia; Gazeta Narodowa – lengyel és így összesen 35, különféle nyelvű és színezetű lapok állnak minden időben a n. é. közönség rendelkezésére és használatára.«”[16]


Tauffer Gyula felvétele Szabó Dezső családjáról

A vizuális kultúra művelésének történetében is találkozhatunk a Tauffer névvel. Tauffer József ötödik gyermeke – a fentebb említett három cukrász testvére – Tauffer Gyula fényképész (1832–1890, jelen sorok írójának üknagyapja). Az erdélyi fényképezés úttörőjének, Veres Ferencnek a tanítványa volt. Kolozsváron az Óvárban, a család Mátyás király szülőháza melletti házában 1865-ben nyitott saját műtermet, melyet 1874-től Veress Gyulával közösen üzemeltetett. 1882–1885 között Tauffer Debrecenben működött.[17]

Újabb vállalkozásának hirdetése híven tükrözi a kor hangulatát: „Alúlírottnak van szerencséje a n. érdemű közönséggel túdatni, hogy Kádas útczán 1889. sz. a. épített és a legnagyobb kényelemmel berendezett fényképészeti műtermét a mai napon megnyitotta. Jó képek, olcsó ár és pontos szolgálatról kezeskedik. Felvételek minden időben eszközöltetnek. Becses pártfogásukba ajánlja magát Tauffer Gyula.”[18]

Munkásságának irodalomtörténeti vonatkozása is van: ő készítette az első felvételt Szabó Dezsőről. A hároméves kisfiú egy családi képen látható, szülei, Szabó József és Mille Mária, valamint testvérei, Árpád, Jenő és Ilona társaságában. A képet ma Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik.[19]

A helytörténet kutatói a Tauffer-hídnak is nyomára bukkantak. „Az 1880-as években említett híd az egykori Magyarkaputól északra vezetett át a Malomárok fölött. Valószínűleg a Postakert (Cuza Vodă) utca végén, a Kisszamoson át a Széchenyi térre vezető, ma is létező híd elődje lehetett. Az azóta eltűnt helynév a XIX. század egyik jelentős kolozsvári polgárcsaládjának emlékét őrizte.”[20]

A testi egészség és a jó kondíció fenntartásáról nem csak a cukrászdák gondoskodtak. Az 1800-as évek vége felé Kolozsváron már Kerékpáros Egylet is működött. A „vasparipák” beszerzése sem okozhatott gondot. „Kolozsváron három kerékpár-forgalmazó üzlet reklámoztatta magát a XIX. század végén: Bernáth Ede Sándor üzlete a Széchenyi téren volt a Szamos-híd lábánál, Grósz Frigyes üzlete a Főtéren volt, míg a Tauffer Ferenc utóda üzlet a Belközép (Deák Ferenc, ma Eroilor) utcában volt. Mellettük Vici Endre és Balogh József is működtetett kisebb kereskedést. […] A kolozsvári kerékpár-forgalmazók szolgáltatásaihoz hozzátartozott az oktatás is: klienseinket ingyen, nem-klienseket 1-2 forintért tanították saját gépeiken a Tornavívoda udvarán berendezett zárt kerékpár-iskolában.


Tauffer Ferenc utódjának hirdetése

Tauffer Ferenc utóda elsősorban az angol gyártmányú kerékpárokat forgalmazta: a Coventry-i Premier gyár kerékpárjait, valamint a steyeri fegyvergyár gépeit. Szintén Tauffernél lehetett vásárolni Dürkopp-féle Diana kerékpárokat, amelyek az 1867-ben alapított híres német bicikli, motorbicikli és autógyárban készültek.”[21]

A nagy múltú Erdélyi Múzeum Egylet tagjai sorában találunk neveket a Taufferek újabb nemzedékéből. Egy 20. század eleji összesítés szerint az alapító tagok sorában szerepel az akkor élt Tauffer Ferenc és Tauffer József. „Alapító tagok, kik akár az egylet pénzalapját, akár a múzeum gyűjteményeit 100 (egy száz) osztrák forinttal, vagy annyi értékű ajándékkal gazdagítják.” Az Orvos-Természettudományi Szakosztály rendes tagja dr. Tauffer Vilmos.[22] A Tauffer-sírkertet alapító Tauffer János unokája, a híres szülész-nőgyógyász professzor (1851–1934) – Blaha Lujza nőgyógyásza – ugyan nem Kolozsváron jutott pályája csúcsára, de a családról szólva nem lehet említés nélkül hagyni. Budapesten őrzi emlékét a Bródy Sándor utcában építtetett egykori fényűző otthona, a Tauffer-palota.

Ez a kis összeállítás reményeim szerint túlmutat a Taufferek tevékenységének szemelvényes ismertetésén. A konkrétumok felvillantása mellett általánosításra is lehetőséget ad. A kiragadott példák érzékeltethetik anyagi és szellemi kultúra összefüggését. Ipar, kereskedelem és művelődés, testi és lelki szükségletek összefonódása és azok kielégítése – egy „polgári” világban! – együttesen járulhat hozzá egy város légkörének, sajátosságainak kialakításához.

 

Jegyzetek


[1] Judik Mária: Kolozsvár klasszicista–empire kapui [1945], Erdélyi Múzeum, 57. kötet, 1995, 1-2. füzet

http://epa.oszk.hu/00900/00979/00009/02judik.htm

[2] Livia Ardelean: Die deutsche Bevölkerung aus Klausenburg und Umgebung in archivalischen Quellen, Revista Arhivelor, 88. évf. (2011), 2, 90–109; 109.

http://old.arhivelenationale.ro/images/custom/file/10%20ardelean,%20livia.pdf

[3] Dr. Csizmadia Andor: Szociálpolitika a reformkori Kolozsváron, Kolozsvár, Erdélyi Muzeum Egyesület, 1943, 20.

[4] Merza Gyula: A Kolozsvári Nemzeti (Magyar) Kaszinó és elődintézményeinek százéves története, Kolozsvár, Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R.-T., 1940, 5–6.

[5] Fazakas László: A kolozsvári nemzeti kaszinó szervezeti működése a két világháború között, Korunk, 26. évf. (2015). Február, 87–96; 87.

[6] Fazakas László: A Kolozsvári Polgári Társalkodó, Transindex, 2013. jún. 15.

http://eletmod.transindex.ro/?cikk=20552

[7] Merza Gyula i. m. 8–9.

[8] Muzsnai-Ürmössy Lajos: Kolozsvár kereskedelme és ipara története, Kolozsvár, Harmath Nyomda, 1898, 55.

[9] Uo., 86.

[10] Uo., 98.

[11] Gaál György: Magyarok utcája: A kolozsvári egykori Bel- és Külmagyar utcák telkei, házai, lakói, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület, 1995, 28.

[12] Kőváry László: Erdélyország statistikája, I. kötet, Kolozsvártt, 1847, Nyomatott az ev. ref. kolégyom betüivel, 228.

[13] Muzsnai-Ürmössy Lajos i. m. 61.

[14] Gyarmati Zsolt: Kávéházak a dualizmus kori Kolozsváron, Korunk, 14. évf. (2003) Május, 24–35; 25–26.

[15] Sas Péter: Mesélő képeslapok: Kolozsvár 1867–1919, Budapest, Noran, 2003, 56.

[16] Lászlóffy Aladár–Kántor László: Házsongárd, Budapest, Helikon, 1989, 146. Az idézett forrás szerint a „Madonnás síremlék” a cukrász Tauffer Jánosé (1831–1903). Amint a fentebbiekből kitűnik, ez tévedés, hiszen az alkotás nagybátyja, a kolozsvári Taufferek második generációjához tartozó János (1793–1856) nyughelyét díszítette. Vö. Gaál György: Tört kövön és porladó kereszten: Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben, Kolozsvár, Stúdium Könyvkiadó, 1997, 44.

[17] Szakács Margit: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon (1840–1945), Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1997, 202–203.

[18] Debrecen-Nagy-Váradi Értesítő, 29. szám. 1882. jún.

[19] Azonosító: F.5413, 766980

[20] Asztalos Lajos: Helytörténet – Kolozsvár – közelről: Gát, Kisszamos, Malomárok, zúgók, hidak, Szabadság (Kolozsvár), 2010. márc. 3.

http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/38891

[21] Killyéni András: Vasparipák Kolozsvárott, Kolozsvár, 2010, a szerző magánkiadása, 97–100.

[22] Az Erdélyi Muzeum-Egylet névkönyve, 1903. junius 15., Kolozsvár, 1903, Ajtai K. Albert könyvnyomdája, 1903, 15, 29.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.