Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az ókori Róma története a magyar historiográfiában

Az ókori Róma emlékezete végigkísérte a középkori krónikákat és történeti tudatot is. Az egykori birodalom mintegy kétezer városának emlékanyaga, romjai és az újszövetségi hagyományokban túlélő emlékezete továbböröklődött nemcsak a középkori, de különös hangsúllyal a reneszánsz és felvilágosodás kori történeti irodalomban és politikai ideológiákban is.


 A Historia Augusta
IX. századi kiadása
(Vaticanus Palatinus lat. 899,
fol. 19r.- forrás: Wikicommons)

Minden nagyhatalom próbálta a principátus kori Róma dicsőségét, ideológiáját, szimbolisztikáját utánozni, míg a középkori és újkori történetírókat fáradhatatlanul foglalkoztatta a Római Birodalom egykori dicsősége és hanyatlásának oka. A középkor folyamán Eutopius Breviáriuma és a Historia Augusta fennmaradt kéziratai óriási sikernek örvendtek, ezeket a munkákat használta fel Szent Ágoston, Paul Diaconius vagy Einhard is korszakalkotó történetírói munkáikban. A Historia Augusta középkori változata tartalmazta ugyanakkor Suetonius tizenkét császár életét összefoglaló munkáját is, amely alapját képezte a középkori és újkori biográfiaírásnak. Birger Munk Olsen monumentális munkájában (L'étude des auteurs classiques latins aux XIe et XIIe siècles, 1982–1989) számos olyan középkori szerzőt találunk, akik felhasználták a Historia Augusta vagy más, az ókorból fennmaradt római történelmet. Ezek a törékeny középkori kéziratok voltak – a középkori városok alapját képező római romok mellett – az ókori Róma történetének hordozói és fenntartói, valamint ezek adták a legfőbb forrását a reneszánsz és felvilágosodás kori Róma történetét összefoglaló szintéziseknek is[1].

Róma története a felvilágosodás korában


Edward Gibbon
angol történetíró arcképe
(forrás: Wikicommons)

Az ókor iránti érdeklődés második nagy hulláma a felvilágosodás korában, a 18. században indult, amikor a történetírók immár nemzeti nyelvükön írták meg Róma-történeteiket. Számos jelentős francia és angol történetíró is megírta ebben az időszakban a maga saját Róma-történetét, amely előfutára volt már egy olyan római történetírásnak, amely túlhaladta a Historia Augusta és Suetonius biográfiatörténeteit. Kiemelendőek a francia felvilágosodás korának nagy Róma-történetei, elsősorban Francois Catrou és Julien Rouille 1728-as munkája vagy Charles Rollin tizenhat kötetes római históriája, amelyet 1750-ben fejezett be Jean-Baptiste Louis Crévier. Az angol irodalom nagy Róma-történetei is ekkor keletkeztek: Basil Kennett 1696-os Roma Antique című angol összefoglalója megelőzte William Wotton 1701-es opusát Róma történetéről, amely ugyanakkor Kennett munkájánál sokkal sikeresebb volt. Nathaniel Hooke 1707-es Róma-története talán az első olyan munka, amely eltér a Historia Augusta hagyományából fakadó életrajzok köré csoportosuló Róma-történettől és francia hagyományt követő hadtörténeti traktatusoktól. Hooke nagy érdeme, hogy Róma történetét már a társadalmi csoportok elemzésének szemszögéből elemzi. Oliver Goldsmith 1769-es nagy összefoglalója a Tory-hagyományú történetírás legjelentősebb munkái közé tartozott, amely ugyanakkor nagyban hozzájárult a 18. századi Augustus-kultusz megteremtéséhez is.

Ezek a főbb művek előzték meg a felvilágosodás korának legjelentősebb római történetét, Edward Gibbon A római birodalom hanyatlásának és bukásának története című monumentális munkáját. A mű első részét 1776-ban adták ki, a végleges munka 1788-ban került az angol olvasók elé. Gibbon munkája korszakalkotó történeti narratívát hozott létre, hisz a Róma felemelkedését, majd bukását moralizáló, erkölcsi folyamatokkal magyarázta, reflektálva ugyanakkor korának angol realitásaira. Gibbon Róma-története – a maga számos hibájának ellenére – olyan alapvető munka lett, amely meghatározta a 19 és nemegyszer a 20. századi történetírást, különösen a birodalmak létrejöttének és bukásának elemzésekor.


 Wáli István munkájának
első lapja
(forrás: Google Books)

A magyar historiográfia első, magyar nyelvű Róma-története is ekkor keletkezett, igaz, ez jóval elmaradt a fent említett francia és német történeti hagyományoktól, mert még a középkori Historia Augusta biográfia alapú történetírását folytatta. Az Utrechtben tanult Wáli István (1729–1779), aki egyben a magyar romakutatás atyja is, 1778-ban adta ki Pozsonyban A római imperátorok tükre című munkáját, amelyet II. József császárnak ajánlott.

A munka a középkori Historia Augusta-i hagyományokra épít, ám azon valamelyest túllép, hisz a római császárok életének bemutatásán túl Wáli munkája már a kora bizánci császárok életét is összefoglalta. Sőt, a német-római császárok, bajor királyok, majd Habsburg-uralkodók bevonásával gyakorlatilag legitimizálta azt a régi politikai ideológiát, amely a Harmadik Róma (Bécs, Moszkva) iránti politikai vágyat tükrözte. Wáli egy sorba állítja a Habsburg-uralkodókat a nagy római császárokkal, így munkája egyben panegirikusz is. Wáli István kuriózumnak számító könyve előtt akadt néhány olyan munka, amely a római történelmet foglalta össze, vagy annak egy részére fókuszált: kiemelendő itt Zsámboky János 1552-es Romanorum Principum effigies cum historiarum annotatione és Doleschall Pál 1742-ben írt Imperatorum romanorum nomina et symbola című munkája, igaz mindkettő latin nyelven íródott még.


Dugonics András arcképe
(forrás: Wikicommons)

Dugonics András Római történetek című, 1800-ban kiadott, de még a 18. század végén elkészült munkája a Római Birodalom történetét rendhagyó módon, már a francia forradalom eseményeihez és ideológiájához hasonlítja, a királyok elűzetését egyértelmű párhuzamba hozza XVI. Lajos lefejezésével, Sulla diktatúráját, véres terrorját pedig a Robespierre-féle jakobinus diktatúrával hasonlítja össze. Munkája alighanem az első olyan magyar nyelvű Róma-történet, amely túllép a Historia Augusta-i hagyományokon, és aktuálpolitikai kérdésekkel vegyíti Róma ókori történetét. Dugonics kötetében ugyanakkor ott találjuk az ókori Róma talán első, magyar nyelvű térképét is (IV. kép). Dugonics érdeklődése a római kor iránt elsősorban medgyesi papságához és erdélyi utazásaihoz kötődik, ahol megismerkedett a dák és a római múlt emlékeivel, ez sarkalhatta az ókori Róma iránti érdeklődéséhez. Munkája ugyanakkor már egy újfajta római történetírást is tükröz, amely megelőlegezte a 19. századi főbb munkákat. Ebből a korból kiemelendőek még az Erdély ókori római múltjával foglalkozó főbb munkák (Bartalis Antal: Ortus et occasus imperii Romanorum in Dacia Mediterranea, 1787; Huszti András: Ó- és új Dácia az az Erdélynek régi és mostani állapotjáról való História, 1791), amelyekben rövid összefoglalókat olvashatunk Róma történetéről is.

Róma története a 19. századi történetírásban

A reformkor és a romantika egyaránt meghatározó politikai és művészeti irányzata különös érdeklődést mutatott az ókori Róma iránt. Ezt tetőzte még a romantika korának nagy utazásai, a felső-közép értelmiség európai körútjai, melynek kötelező állomása volt Róma és Pompeii is. A napóleoni eszmerendszer, de a Habsburg-császárok is immár hagyományosan a római múlthoz igazították vizuális (építészeti, festészeti, szobrászati) propagandájukat. Ebben a korban nyíltak meg a történelmi Magyarországon is az első múzeumok és antik gyűjtemények, valamint ekkor indultak az első szisztematikus ásatások is Aquincumban és az erdélyi dák, illetve római városok területén is. Ezek a jelenségek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a 19. század első felében számos Róma-történet jelent meg magyar nyelven. Ezek közül megemlítendő Tooth István A rómaiak történetei című, Pesten, 1844-ben kiadott munkája, Magos Ernő Róma Augustus korában (1847) vagy Koczányi Ferenc, Scipio (1852) című munkái. Ezek az írások elsősorban a művelt nagyközönségnek szóltak, és a 19. században elterjedő tudományos ismeretterjesztés hullámát követik.


Theodor Mommsen,
aki Rómatörténetéért Nobel-díjat kapott 
(forrás: Wikicommons)

A dualizmus kori pozitivista történetírás már jóval meghaladta az előző fél évszázad szerény műveit, és számos nagy külföldi munkát lefordítottak magyar nyelvre, valamint saját, magyar szerzőktől származó Róma-történet is keletkezett. 1868-ban Hegyessy Kálmán Pesten kiadta Edward Gibbon nagy művét magyar nyelven. Kötete nemcsak a nagyhatású angol monográfia fordítása, hanem annak átdolgozott kiadása volt. Hegyessy fordítása sokáig az egyik legolvasottabb magyar nyelvű Róma-történet volt, hisz Gibbon munkája ekkor már Magyarországon is nagy hírnévnek örvendett, különösen a történészek körében. A kor másik jelentős Róma-története – amely szakmai alaposságában azért már nem tudott vetekedni a kor hasonló, külföldi műveivel – Pór Antal 1873-ban kiadott Róma története a Nyugati Birodalom elenyésztéig című hatalmas munkája volt. Pór műve azért is érdekes, mert alig egy évvel hamarabb jelent meg a modern latin epigráfia atyjának, Theodor Mommsennek nagy alkotásánál, A rómaiak története első magyar fordításánál. Mommsen hatalmas, háromkötetes munkájának ötödik kiadását 1874 és 1877 között adták ki Toldy István fordításában. Mommsen korszakalkotó munkáját először 1854 és 1856 között jelentették meg, igaz azt legalább ötkötetesre tervezte – utóbbi két kötet utóélete szinte regénybe illő, és csak 1992-ben állt össze végérvényesen az öt kötet. Az első három kötet Róma alapításától Julius Caesar felemelkedéséig mutatja be a római történelmet. Rendkívüli forrásgyűjteményével, jogi apparátusával, az irodalmi és régészeti, epigráfiai források mesteri egybefűzésével, valamint olvasmányos szövegével Mommsen kötetei azonnal európai hírnevet szereztek a nagy epigráfusnak, és a 19. században ez a munka lett a kanonikus mű az egyetemi oktatásban úgy Budapesten, mint 1899 után Kolozsváron is. A munka a 19. század legnagyobb hatású római története, módszertana, a római intézmények, vallás és hadsereg jogi aspektusainak hangsúlyozása meghatározta a római történelem kutatásának 19. század végi pozitivista irányzatát. Munkája – bár eredetileg három kötetben jelent meg – magyar nyelven ma nyolc kötetben ismert.

Mommsen nagy munkája és annak Toldy-féle fordítása alapvetően meghatározta az ókori Rómáról szóló magyar nyelvű történettudományt is. Az ez követő magyar vagy magyarra fordított külföldi munkák adatokban már nem tudtak sok újat hozni, legfeljebb olvasmányosabb, a nagyközönség igényeihez igazítottan tudták Mommsen eredményeit tolmácsolni. Ilyen munka volt például az 1879-es Ribáry Ferenc-féle Képes Világtörténet harmadik kötete, amely az ókori Róma történetét mutatja be, vagy az 1912-es Tolnai Világtörténelmének Rómára vonatkozó kötete. Még ezeknél a munkáknál is szerényebb, ám meglehetősen nagy sikernek örvendő munkák kötődnek Geréb József főiskolai tanár nevéhez, aki 1930 körül közölte A rómaiak története: Róma ragyogása és romlása című erősen ideologikus munkáját. Bár Geréb kötete már a 20. században jelent meg, még erősen tükrözi Mommsen és a nagy magyar enciklopédiák korának stílusát.

Róma történetek magyarul az elmúlt száz évben

A 20. század első felében, különösen 1945-ig a magyar ókortudomány két nagy irányzatának, a Kerény Károly-féle iskolának és az Alföldi András-féle csoportnak is alapvető forrása maradt Theodor Mommsen opusa, igaz, Alföldi András maga is számos alapvető kérdésben állást foglalt köteteiben, és nagyban hozzájárult a korai, archaikus Róma történetének ma ismert arculatához. Az 1945 utáni magyar történetírás is az ún. marxista történetírás doktrínáit követte, a Római Birodalom története pedig a szociális háborúk és az osztályharcok kiváló esettanulmányaként jelent meg, míg annak bukása elsősorban az imperializmus dekadens kellegének köszönhető volt. Ennek az új ideológiának az egyik legnépszerűbb tankönyve terjedt el magyar nyelvterületen is – ez volt Nyikolaj Maskin 1951-ben, Borzsák István és Harmatta János által lefordított kötete. Maskin munkája óriási sikernek örvendett a szovjet blokkban, lefordították német és román nyelvre is, és sokáig az ő munkája lett a kanonikus Róma-történet a sztálinista időszakban. Ebből az időszakból érdekességként kiemelendő Bodor András erdélyi ókortörténész 1959-ben írt Az ókori Róma története című egyetemi tankönyve, amely mintegy háromszáz oldalon át mutatja be Róma történetét.


A legnépszerűbb Róma-történeti kézikönyv fedőlapja

Az 1960-as és 70-es években különösen három szerző munkái emelendőek ki: Maróti Egon A Római Köztársaság története (1962), Hahn István A császárság története (1962), valamint Vojtech Zamarovský Róma történelmet írt (1971) című munkája. Míg a Maróti-Hahn munka elsősorban az egyetemi oktatás kötelező tankönyveként szolgált, addig Zamarovský kötete a nagyközönségnek tolmácsolta nagy sikerrel – így például több reprintkiadást is megért Róma ókori története magyar nyelven is. Németh György szerkesztésében jelent meg 1987-ben Ferenczy Endre Itália őskora és az itáliai népek története a római királyság bukásáig című egyetemi jegyzete, amely Maróti és Hahn munkájának előköteteként szolgált.

1990 után az ideológiai határok enyhülésével, feloldódásával óriási számban jelentek meg újabbnál újabb Róma-történetek magyar nyelven. Ezek közül kiemelendő az 1992-es egyesített tankönyv (Az ókori Róma története), amelyben Ferenczy, Maróti és Hahn szövegeit összegezte Harmatta János. Az 1990-es években jelent meg magyar nyelven Tim Cornell és John Matthews A római világ atlasza című nagysikerű kiadványa, amely az első, angolszász munka volt hosszú évtizedek óta, amely magyarul is megjelent. Ezt nemcsak középiskolákban, de még egyetemi berkekben is nagy szeretettel használják ma is. M. Vickers A római világ című munkája már 1990-ben megjelent magyarul. Kiemelendő az 1990-es évekből Alföldy Géza Római társadalomtörténete (1996), amely az ókori társadalomtörténeti kutatások kanonikus műve lett, és alapvető tankönyv mind a mai napig úgy a magyarországi, mint erdélyi oktatásban. 2011-ben írt új, negyedik német kiadását is várhatóan lefordítják majd. Jean-Noël Robert 1999-es francia munkáját 2006-ban adták ki magyar nyelven, amely zsebmérete ellenére rendkívül alapos összefoglalása az ókori Róma intézményrendszerének és történetének. 2007-ben jelent meg a Havas László, Hegyi W. György és Szabó Edit által írt Római történelem című monumentális tankönyv, amely a legkorszerűbb összefoglalása az ókori Róma történetének magyar nyelven, és ma a legnépszerűbb egyetemi tankönyv a régészeti és történelmi felsőoktatásban.


Mary Beard kötetének fedőlapja

Ennek rövidített, a BA-képzéshez igazított változatát adta ki Görög-római történelem címmel Németh György és Hegyi W. György egy új tankönyvben, amelynek első fele a görög, a másik a római történelmet foglalja össze röviden. Ehhez a hosszú sorhoz fog csatlakozni a neves angol ókortörténész, Mary Beard S.P.Q.R – Róma története (2015) című kötete, amelyet most fordítanak magyar nyelvre és várhatóan 2018 őszén látja meg a napvilágot. A kötet alighanem az egyik legeredetibb megközelítésből ábrázolja az ókori Róma történetét, örökségét és máig élő hatását. Megérne még egy magyar fordítást Greg Woolf 2012-es Róma. Egy birodalom története című nagysikerű monográfiája is, amely a faluból lett birodalom kérdését járja körül, hasonlóan innovatív, a magyar történettudomány számára szokatlan kérdésekkel operálva.

Az itt felsorolt nagyobb jelentőségű Róma-történeteken kívül számos reprintkiadást és megannyi ismeretterjesztő albumot, kalauzt és zsebkönyvet találunk ma már magyar nyelven, amely az ókori Róma történetével ismerteti meg a gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Az olvasó feladata és egyben felelőssége, hogy a magyar történettudomány és műfordítás elmúlt negyed évezredének melyik Róma-történetét veszi kezébe, és melyik szerző szemszögéből ismeri meg a európai civilizáció egyik leghatásosabb történelmi korszakát.

 

Bibliográfia:

  • Akça, C. Ataç, Roman Historiography of Eighteenth-Century Britain Beyond. Gibbon: Ancient Norms of Empire for Moderns. In: Bourgault ,S. –Sparling, R. (eds.), A Companion to Enlightenment Historiography, Brill, Leiden, 2013, vol. III., 469-504.
  • Kretschmer, M. T., Rewriting Roman history in the Middle Ages, Brill, Leiden, 2007
  • Németh György, A magyarországi felsőoktatás ókortörténeti tankönyvei, 1949–1989. In: Történeti Tanulmányok 19, Debrecen, 2011, 51-60.

 


[1] Köszönettel tartozom prof. dr. Németh Györgynek, az ELTE BTK Ókortudományi Tanszék egyetemi tanárának, aki a korai magyar művek megismerésében segített.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Konsza samu. Kakaslövés Apácán

A kakaslövés vagy kakas-ütés szokását először Zajzoni Rab István közölte a Vasárnapi Újság 1861. évi 42. számában. A közlést tőle Orbán Balázs is átvette, mondván, mert elveszhet és sokak figyelmét el is kerülhette. Ő sajátos hétfalusi csángó szokásnak tartotta a kakaslövést, amely ott is keletkezett.

erélyi krónika

Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika 2017 januárjában kezdte meg működését.

Entz Géza és Guttmann Szabolcs

Igen, Műemlékvédelmi Világnap: van ilyen, bizonyára sokunk számára ismeretes. 1984. április 18-át a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) műemlékvédelmi világnappá nyilvánította. Fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni, több évszázados épített örökségünket örökös veszély fenyegeti, az idő vasfoga, az ideológiai „hóbortok”, politikai ellenszelek nem minden időben kedveztek neki.

kodály zoltán

Lapunk fennállásának 70. évforduló ján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat.

Taufer János

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában.

Ha Kolozsvár felől a nemzetközi műúton halad­va felérünk a Dobogó-tetőre: szélesre tárul előt­tünk az Aranyos völgye. Óriási porfelhő gomolyagba burkolva felbukkan Torda modern ipari tája füstölgő gyárkéményeivel, robusztus iparcsarnokai­val, szabályos háztömb soraival. Mögötte nyúlik el a Keresztesmező, hátterében pedig sejtelmesen emel­kedik ki az Erdélyi Érchegység sziklabércei, köztük a Székelykő. A jelentős iparváros középpontjában már távolról magára vonja a figyelmet Ótorda két impozáns épülete: a katolikus templom oldalnézetű képe és a református templom égbenyúló kőtornya. Így olvad össze egységes képbe a jelen és a múlt beszédes valósága, a természet és ember tájformáló erejének megannyi alkotása. 

Bárhonnan közelítsük meg a Csehországból Erdélybe szakadt festő, Melka Vince pályáját, életének meghatározó élményei Rudolf trónörökös egykori erdélyi vadásza­taihoz kapcsolódnak, melyek főbb műveiben örökítődtek meg, és folytatódtak ugyan­ilyen érzelmi töltettel vég nélküli természetjárásaiban, miközben népi életképek áradó bőségű termését gyűjtögette mappáiba. ... Az Erdélyi Múzeum Egyesület­ gyűjteményeiből ­létrejött egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum fényképtárában maradt meg az a századforduló idejére keltezhető,­ üvegle­mezre rögzített­ portré,­ amelytermészetjárásai közben örökítette meg­ a ­festőt.

Tavaszy Sándor (1888. február 25, Marossárpatak–1951. december 8, Kolozsvár), református egyházi író, a múlt század első felének meghatározó erdélyi filozófiai gondolkodója, teológiai tanár, püspökhelyettes. Műveiben főleg a korabeli európai egzisztencializmus hirdetője volt. Egyházi és egyetemi tanári munkássága mellett széleskörű közéleti tevékenységet is folytatott, élete során vezető tisztségeket töltött be az EME, az EMKE és az EKE intézményeiben is. Szakírói elfoglaltságán kívül, a két világháború között számtalan kisebbségi magyar folyóiratnak volt szerkesztője vagy munkatársa. Publicisztikájában mindig határozott, de józan cselekvésre buzdította az erdélyi magyar közösséget, kiemelve azokat az ellentmondásokat is, amelyek belülről feszítették kisebbségben élő népcsoportunkat. Az alábbi írások a Pásztortűzben jelentek meg 1936-ban, megállapításainak akkori időszerűsége ma is érvényesek, és meggondolandók. Ezekkel a rövid publicisztikákkal emlékezünk a 130 évvel ezelőtt született Tavaszy Sándorra, Erdély egykori kiváló személyiségére.

Purjesz Zsigmond

A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”. (...) Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat. 

Kendi Finály Henrik (1825–1898)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe.

bethlen gergely

Az Erdélyi Panteonként is emlegetett kolozsvári Házsongárd temetőben több jeles és a magyar történelemben fontos szerepet játszott személyiség alussza örök álmát. Egyes itt nyugvó személyek (pl. Brassai Sámuel) jelen vannak a város köztudatában, mások azonban nem. Utóbbiak közé tartozik bethleni gróf Bethlen Gergely honvédtiszt, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc résztvevője, a szabadságharc egyik legjelesebb erdélyi törzstisztje. Halálának százötvenedik évfordulóján rá emlékezünk.

Wesselényi Ferenc egykori síremléke

Ha valaki a lengyelországi Krakkóban felkeresi a város ferences kolostorát (Plac Wszystkich Świętych 5.), akkor annak kerengőjében egy, a földön fekvő és a fal felé fordított vörösmárvány sírkőtöredéket pillanthat meg. És hogy kit ábrázol ez a csonka, páncélos férfialak? Nos, ez a torzó valamikor egy hazánkfia, az első Wesselényi báró, Wesselényi Ferenc sír­emléknek a részét képezte.

mithras

Mithras alighanem az egyik legismertebb ókori istenség a 21. század embere számára. Bár a köztudat és a hagyományos tankönyvek nem a klasszikus, görög–római panteon istenalakjai között tartják számon, Mithras kultusza majdnem minden elemében klasszikus: görög (hellenisztikus) és római. Népszerűsége ma annak is köszönhető, hogy Indiában még mindig él az avestai Mitra kultusza, az istenség neve pedig a 19. század nagy kutatói – elsősorban Franz V. Cumont és Ernest Renan révén – tévesen „perzsa istenként”, a kereszténység „konkurenciájaként”, a legmisztikusabb ókori vallások egyikeként kerültek a köztudatba. A 17. század óta folyamatosan előkerülő nagyszámú Mithras emlékművek pedig Európa-szerte állandó figyelemnek örvendtek és örvendenek mind a mai napig.

…a reformáció sokat profitált a humanizmusból, elsősorban az oktatás és a tudományosság terén. A középkori egyetemeken tanított tárgyak foglalata akkor tájt a hét szabad művészet volt.