Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az ókori Róma története a magyar historiográfiában

Az ókori Róma emlékezete végigkísérte a középkori krónikákat és történeti tudatot is. Az egykori birodalom mintegy kétezer városának emlékanyaga, romjai és az újszövetségi hagyományokban túlélő emlékezete továbböröklődött nemcsak a középkori, de különös hangsúllyal a reneszánsz és felvilágosodás kori történeti irodalomban és politikai ideológiákban is.


 A Historia Augusta
IX. századi kiadása
(Vaticanus Palatinus lat. 899,
fol. 19r.- forrás: Wikicommons)

Minden nagyhatalom próbálta a principátus kori Róma dicsőségét, ideológiáját, szimbolisztikáját utánozni, míg a középkori és újkori történetírókat fáradhatatlanul foglalkoztatta a Római Birodalom egykori dicsősége és hanyatlásának oka. A középkor folyamán Eutopius Breviáriuma és a Historia Augusta fennmaradt kéziratai óriási sikernek örvendtek, ezeket a munkákat használta fel Szent Ágoston, Paul Diaconius vagy Einhard is korszakalkotó történetírói munkáikban. A Historia Augusta középkori változata tartalmazta ugyanakkor Suetonius tizenkét császár életét összefoglaló munkáját is, amely alapját képezte a középkori és újkori biográfiaírásnak. Birger Munk Olsen monumentális munkájában (L'étude des auteurs classiques latins aux XIe et XIIe siècles, 1982–1989) számos olyan középkori szerzőt találunk, akik felhasználták a Historia Augusta vagy más, az ókorból fennmaradt római történelmet. Ezek a törékeny középkori kéziratok voltak – a középkori városok alapját képező római romok mellett – az ókori Róma történetének hordozói és fenntartói, valamint ezek adták a legfőbb forrását a reneszánsz és felvilágosodás kori Róma történetét összefoglaló szintéziseknek is[1].

Róma története a felvilágosodás korában


Edward Gibbon
angol történetíró arcképe
(forrás: Wikicommons)

Az ókor iránti érdeklődés második nagy hulláma a felvilágosodás korában, a 18. században indult, amikor a történetírók immár nemzeti nyelvükön írták meg Róma-történeteiket. Számos jelentős francia és angol történetíró is megírta ebben az időszakban a maga saját Róma-történetét, amely előfutára volt már egy olyan római történetírásnak, amely túlhaladta a Historia Augusta és Suetonius biográfiatörténeteit. Kiemelendőek a francia felvilágosodás korának nagy Róma-történetei, elsősorban Francois Catrou és Julien Rouille 1728-as munkája vagy Charles Rollin tizenhat kötetes római históriája, amelyet 1750-ben fejezett be Jean-Baptiste Louis Crévier. Az angol irodalom nagy Róma-történetei is ekkor keletkeztek: Basil Kennett 1696-os Roma Antique című angol összefoglalója megelőzte William Wotton 1701-es opusát Róma történetéről, amely ugyanakkor Kennett munkájánál sokkal sikeresebb volt. Nathaniel Hooke 1707-es Róma-története talán az első olyan munka, amely eltér a Historia Augusta hagyományából fakadó életrajzok köré csoportosuló Róma-történettől és francia hagyományt követő hadtörténeti traktatusoktól. Hooke nagy érdeme, hogy Róma történetét már a társadalmi csoportok elemzésének szemszögéből elemzi. Oliver Goldsmith 1769-es nagy összefoglalója a Tory-hagyományú történetírás legjelentősebb munkái közé tartozott, amely ugyanakkor nagyban hozzájárult a 18. századi Augustus-kultusz megteremtéséhez is.

Ezek a főbb művek előzték meg a felvilágosodás korának legjelentősebb római történetét, Edward Gibbon A római birodalom hanyatlásának és bukásának története című monumentális munkáját. A mű első részét 1776-ban adták ki, a végleges munka 1788-ban került az angol olvasók elé. Gibbon munkája korszakalkotó történeti narratívát hozott létre, hisz a Róma felemelkedését, majd bukását moralizáló, erkölcsi folyamatokkal magyarázta, reflektálva ugyanakkor korának angol realitásaira. Gibbon Róma-története – a maga számos hibájának ellenére – olyan alapvető munka lett, amely meghatározta a 19 és nemegyszer a 20. századi történetírást, különösen a birodalmak létrejöttének és bukásának elemzésekor.


 Wáli István munkájának
első lapja
(forrás: Google Books)

A magyar historiográfia első, magyar nyelvű Róma-története is ekkor keletkezett, igaz, ez jóval elmaradt a fent említett francia és német történeti hagyományoktól, mert még a középkori Historia Augusta biográfia alapú történetírását folytatta. Az Utrechtben tanult Wáli István (1729–1779), aki egyben a magyar romakutatás atyja is, 1778-ban adta ki Pozsonyban A római imperátorok tükre című munkáját, amelyet II. József császárnak ajánlott.

A munka a középkori Historia Augusta-i hagyományokra épít, ám azon valamelyest túllép, hisz a római császárok életének bemutatásán túl Wáli munkája már a kora bizánci császárok életét is összefoglalta. Sőt, a német-római császárok, bajor királyok, majd Habsburg-uralkodók bevonásával gyakorlatilag legitimizálta azt a régi politikai ideológiát, amely a Harmadik Róma (Bécs, Moszkva) iránti politikai vágyat tükrözte. Wáli egy sorba állítja a Habsburg-uralkodókat a nagy római császárokkal, így munkája egyben panegirikusz is. Wáli István kuriózumnak számító könyve előtt akadt néhány olyan munka, amely a római történelmet foglalta össze, vagy annak egy részére fókuszált: kiemelendő itt Zsámboky János 1552-es Romanorum Principum effigies cum historiarum annotatione és Doleschall Pál 1742-ben írt Imperatorum romanorum nomina et symbola című munkája, igaz mindkettő latin nyelven íródott még.


Dugonics András arcképe
(forrás: Wikicommons)

Dugonics András Római történetek című, 1800-ban kiadott, de még a 18. század végén elkészült munkája a Római Birodalom történetét rendhagyó módon, már a francia forradalom eseményeihez és ideológiájához hasonlítja, a királyok elűzetését egyértelmű párhuzamba hozza XVI. Lajos lefejezésével, Sulla diktatúráját, véres terrorját pedig a Robespierre-féle jakobinus diktatúrával hasonlítja össze. Munkája alighanem az első olyan magyar nyelvű Róma-történet, amely túllép a Historia Augusta-i hagyományokon, és aktuálpolitikai kérdésekkel vegyíti Róma ókori történetét. Dugonics kötetében ugyanakkor ott találjuk az ókori Róma talán első, magyar nyelvű térképét is (IV. kép). Dugonics érdeklődése a római kor iránt elsősorban medgyesi papságához és erdélyi utazásaihoz kötődik, ahol megismerkedett a dák és a római múlt emlékeivel, ez sarkalhatta az ókori Róma iránti érdeklődéséhez. Munkája ugyanakkor már egy újfajta római történetírást is tükröz, amely megelőlegezte a 19. századi főbb munkákat. Ebből a korból kiemelendőek még az Erdély ókori római múltjával foglalkozó főbb munkák (Bartalis Antal: Ortus et occasus imperii Romanorum in Dacia Mediterranea, 1787; Huszti András: Ó- és új Dácia az az Erdélynek régi és mostani állapotjáról való História, 1791), amelyekben rövid összefoglalókat olvashatunk Róma történetéről is.

Róma története a 19. századi történetírásban

A reformkor és a romantika egyaránt meghatározó politikai és művészeti irányzata különös érdeklődést mutatott az ókori Róma iránt. Ezt tetőzte még a romantika korának nagy utazásai, a felső-közép értelmiség európai körútjai, melynek kötelező állomása volt Róma és Pompeii is. A napóleoni eszmerendszer, de a Habsburg-császárok is immár hagyományosan a római múlthoz igazították vizuális (építészeti, festészeti, szobrászati) propagandájukat. Ebben a korban nyíltak meg a történelmi Magyarországon is az első múzeumok és antik gyűjtemények, valamint ekkor indultak az első szisztematikus ásatások is Aquincumban és az erdélyi dák, illetve római városok területén is. Ezek a jelenségek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a 19. század első felében számos Róma-történet jelent meg magyar nyelven. Ezek közül megemlítendő Tooth István A rómaiak történetei című, Pesten, 1844-ben kiadott munkája, Magos Ernő Róma Augustus korában (1847) vagy Koczányi Ferenc, Scipio (1852) című munkái. Ezek az írások elsősorban a művelt nagyközönségnek szóltak, és a 19. században elterjedő tudományos ismeretterjesztés hullámát követik.


Theodor Mommsen,
aki Rómatörténetéért Nobel-díjat kapott 
(forrás: Wikicommons)

A dualizmus kori pozitivista történetírás már jóval meghaladta az előző fél évszázad szerény műveit, és számos nagy külföldi munkát lefordítottak magyar nyelvre, valamint saját, magyar szerzőktől származó Róma-történet is keletkezett. 1868-ban Hegyessy Kálmán Pesten kiadta Edward Gibbon nagy művét magyar nyelven. Kötete nemcsak a nagyhatású angol monográfia fordítása, hanem annak átdolgozott kiadása volt. Hegyessy fordítása sokáig az egyik legolvasottabb magyar nyelvű Róma-történet volt, hisz Gibbon munkája ekkor már Magyarországon is nagy hírnévnek örvendett, különösen a történészek körében. A kor másik jelentős Róma-története – amely szakmai alaposságában azért már nem tudott vetekedni a kor hasonló, külföldi műveivel – Pór Antal 1873-ban kiadott Róma története a Nyugati Birodalom elenyésztéig című hatalmas munkája volt. Pór műve azért is érdekes, mert alig egy évvel hamarabb jelent meg a modern latin epigráfia atyjának, Theodor Mommsennek nagy alkotásánál, A rómaiak története első magyar fordításánál. Mommsen hatalmas, háromkötetes munkájának ötödik kiadását 1874 és 1877 között adták ki Toldy István fordításában. Mommsen korszakalkotó munkáját először 1854 és 1856 között jelentették meg, igaz azt legalább ötkötetesre tervezte – utóbbi két kötet utóélete szinte regénybe illő, és csak 1992-ben állt össze végérvényesen az öt kötet. Az első három kötet Róma alapításától Julius Caesar felemelkedéséig mutatja be a római történelmet. Rendkívüli forrásgyűjteményével, jogi apparátusával, az irodalmi és régészeti, epigráfiai források mesteri egybefűzésével, valamint olvasmányos szövegével Mommsen kötetei azonnal európai hírnevet szereztek a nagy epigráfusnak, és a 19. században ez a munka lett a kanonikus mű az egyetemi oktatásban úgy Budapesten, mint 1899 után Kolozsváron is. A munka a 19. század legnagyobb hatású római története, módszertana, a római intézmények, vallás és hadsereg jogi aspektusainak hangsúlyozása meghatározta a római történelem kutatásának 19. század végi pozitivista irányzatát. Munkája – bár eredetileg három kötetben jelent meg – magyar nyelven ma nyolc kötetben ismert.

Mommsen nagy munkája és annak Toldy-féle fordítása alapvetően meghatározta az ókori Rómáról szóló magyar nyelvű történettudományt is. Az ez követő magyar vagy magyarra fordított külföldi munkák adatokban már nem tudtak sok újat hozni, legfeljebb olvasmányosabb, a nagyközönség igényeihez igazítottan tudták Mommsen eredményeit tolmácsolni. Ilyen munka volt például az 1879-es Ribáry Ferenc-féle Képes Világtörténet harmadik kötete, amely az ókori Róma történetét mutatja be, vagy az 1912-es Tolnai Világtörténelmének Rómára vonatkozó kötete. Még ezeknél a munkáknál is szerényebb, ám meglehetősen nagy sikernek örvendő munkák kötődnek Geréb József főiskolai tanár nevéhez, aki 1930 körül közölte A rómaiak története: Róma ragyogása és romlása című erősen ideologikus munkáját. Bár Geréb kötete már a 20. században jelent meg, még erősen tükrözi Mommsen és a nagy magyar enciklopédiák korának stílusát.

Róma történetek magyarul az elmúlt száz évben

A 20. század első felében, különösen 1945-ig a magyar ókortudomány két nagy irányzatának, a Kerény Károly-féle iskolának és az Alföldi András-féle csoportnak is alapvető forrása maradt Theodor Mommsen opusa, igaz, Alföldi András maga is számos alapvető kérdésben állást foglalt köteteiben, és nagyban hozzájárult a korai, archaikus Róma történetének ma ismert arculatához. Az 1945 utáni magyar történetírás is az ún. marxista történetírás doktrínáit követte, a Római Birodalom története pedig a szociális háborúk és az osztályharcok kiváló esettanulmányaként jelent meg, míg annak bukása elsősorban az imperializmus dekadens kellegének köszönhető volt. Ennek az új ideológiának az egyik legnépszerűbb tankönyve terjedt el magyar nyelvterületen is – ez volt Nyikolaj Maskin 1951-ben, Borzsák István és Harmatta János által lefordított kötete. Maskin munkája óriási sikernek örvendett a szovjet blokkban, lefordították német és román nyelvre is, és sokáig az ő munkája lett a kanonikus Róma-történet a sztálinista időszakban. Ebből az időszakból érdekességként kiemelendő Bodor András erdélyi ókortörténész 1959-ben írt Az ókori Róma története című egyetemi tankönyve, amely mintegy háromszáz oldalon át mutatja be Róma történetét.


A legnépszerűbb Róma-történeti kézikönyv fedőlapja

Az 1960-as és 70-es években különösen három szerző munkái emelendőek ki: Maróti Egon A Római Köztársaság története (1962), Hahn István A császárság története (1962), valamint Vojtech Zamarovský Róma történelmet írt (1971) című munkája. Míg a Maróti-Hahn munka elsősorban az egyetemi oktatás kötelező tankönyveként szolgált, addig Zamarovský kötete a nagyközönségnek tolmácsolta nagy sikerrel – így például több reprintkiadást is megért Róma ókori története magyar nyelven is. Németh György szerkesztésében jelent meg 1987-ben Ferenczy Endre Itália őskora és az itáliai népek története a római királyság bukásáig című egyetemi jegyzete, amely Maróti és Hahn munkájának előköteteként szolgált.

1990 után az ideológiai határok enyhülésével, feloldódásával óriási számban jelentek meg újabbnál újabb Róma-történetek magyar nyelven. Ezek közül kiemelendő az 1992-es egyesített tankönyv (Az ókori Róma története), amelyben Ferenczy, Maróti és Hahn szövegeit összegezte Harmatta János. Az 1990-es években jelent meg magyar nyelven Tim Cornell és John Matthews A római világ atlasza című nagysikerű kiadványa, amely az első, angolszász munka volt hosszú évtizedek óta, amely magyarul is megjelent. Ezt nemcsak középiskolákban, de még egyetemi berkekben is nagy szeretettel használják ma is. M. Vickers A római világ című munkája már 1990-ben megjelent magyarul. Kiemelendő az 1990-es évekből Alföldy Géza Római társadalomtörténete (1996), amely az ókori társadalomtörténeti kutatások kanonikus műve lett, és alapvető tankönyv mind a mai napig úgy a magyarországi, mint erdélyi oktatásban. 2011-ben írt új, negyedik német kiadását is várhatóan lefordítják majd. Jean-Noël Robert 1999-es francia munkáját 2006-ban adták ki magyar nyelven, amely zsebmérete ellenére rendkívül alapos összefoglalása az ókori Róma intézményrendszerének és történetének. 2007-ben jelent meg a Havas László, Hegyi W. György és Szabó Edit által írt Római történelem című monumentális tankönyv, amely a legkorszerűbb összefoglalása az ókori Róma történetének magyar nyelven, és ma a legnépszerűbb egyetemi tankönyv a régészeti és történelmi felsőoktatásban.


Mary Beard kötetének fedőlapja

Ennek rövidített, a BA-képzéshez igazított változatát adta ki Görög-római történelem címmel Németh György és Hegyi W. György egy új tankönyvben, amelynek első fele a görög, a másik a római történelmet foglalja össze röviden. Ehhez a hosszú sorhoz fog csatlakozni a neves angol ókortörténész, Mary Beard S.P.Q.R – Róma története (2015) című kötete, amelyet most fordítanak magyar nyelvre és várhatóan 2018 őszén látja meg a napvilágot. A kötet alighanem az egyik legeredetibb megközelítésből ábrázolja az ókori Róma történetét, örökségét és máig élő hatását. Megérne még egy magyar fordítást Greg Woolf 2012-es Róma. Egy birodalom története című nagysikerű monográfiája is, amely a faluból lett birodalom kérdését járja körül, hasonlóan innovatív, a magyar történettudomány számára szokatlan kérdésekkel operálva.

Az itt felsorolt nagyobb jelentőségű Róma-történeteken kívül számos reprintkiadást és megannyi ismeretterjesztő albumot, kalauzt és zsebkönyvet találunk ma már magyar nyelven, amely az ókori Róma történetével ismerteti meg a gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Az olvasó feladata és egyben felelőssége, hogy a magyar történettudomány és műfordítás elmúlt negyed évezredének melyik Róma-történetét veszi kezébe, és melyik szerző szemszögéből ismeri meg a európai civilizáció egyik leghatásosabb történelmi korszakát.

 

Bibliográfia:

  • Akça, C. Ataç, Roman Historiography of Eighteenth-Century Britain Beyond. Gibbon: Ancient Norms of Empire for Moderns. In: Bourgault ,S. –Sparling, R. (eds.), A Companion to Enlightenment Historiography, Brill, Leiden, 2013, vol. III., 469-504.
  • Kretschmer, M. T., Rewriting Roman history in the Middle Ages, Brill, Leiden, 2007
  • Németh György, A magyarországi felsőoktatás ókortörténeti tankönyvei, 1949–1989. In: Történeti Tanulmányok 19, Debrecen, 2011, 51-60.

 


[1] Köszönettel tartozom prof. dr. Németh Györgynek, az ELTE BTK Ókortudományi Tanszék egyetemi tanárának, aki a korai magyar művek megismerésében segített.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.