Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Csobánc várától Székelyudvarhelyig

A legendás hírű rátóti Gyulaffy László családja és hagyatéka

A híres bajvívó, végvári lovastiszt, várkapitány életének utolsó éveit a család genealógiája, a történelmi leírások, fennmaradt levelei és végrendelete felhasználásával kívánom bemutatni. Életrajzát csupán nagyon röviden, szinte felsorolásszerűen említem, mivel az részletesen olvasható a lexikonokban, az interneten, a személyéhez köthető települések történetének leírásánál.


Gyulaffy László várkapitány szobra a Gyulakeszi templom mellett
(forrás: www.csobancvar.hu)

Nagyjából 1520 és 1525 között született Csobánc várában, amely családjának tulajdona volt, s ahol később várkapitány volt azokban az években is, amikor más helyeken töltött be, látott el jelentős katonai szerepeket, feladatokat. Már huszonéves korában, 1551-ben lovas hadnagyként részt vett Nádasdy Tamás Lippát ostromló seregében – erről egy 1554. január 16-án, Pápán keltezett levelében tesz említést a következőképp: amikor „erdélyi hadban Nagyságodal vótam”[1]. Mint kiderül belőle, Nádasdy 100 forinttal tartozik azóta neki, s ezt az összeget szeretné alázatosan a kapitány a nádortól visszakapni. 1556-ban a devecseri királyi őrség parancsnoka, 1560 és 1568 között pedig Tihany várkapitánya volt, ugyanakkor folyamatosan ellátta Csobánc várának irányítását is. (1560-ban Tihanyból írta Nádasdynak, hogy ajándékba küldött neki kilenc fácánt és negyvenhárom húros madarat, ez utóbbi neve másként léprigó). Katonai érdemeiért 1563-ban I. Miksa aranysarkantyús vitézzé ütötte.


Gyulaffy László (1525 körül – 1579,
a székesfehérvári Szent István Király Múzeum
kiállításának képanyagából)

Mindezek mellett meg kell említenem, hogy nem egyszer kegyetlen emberként írják le, hatalmaskodásai ellen mind a vármegyék, mind az egyház többször tiltakozott. (Bár ennek ellentmondani látszik egy, a végakaratában a családjának leírt mondata: „a polgárokat tarcsák meg régi szabadságokban, mellekbe én is megtartottam”.) Állandó nézeteltérései voltak testvérével, rokonaival is. Ezt az alkalmat szeretném fölhasználni arra, hogy egy olyan tévedést tisztázzak, amelyet valamikor leírtak róla, s azóta azt mindenki, jelen sorok írója is korábban átvett egyik írásában[2]. Ez pedig az, hogy bátyjával, Jánossal egy törököktől szerzett lovon veszett össze. 1557-ben a nádorhoz írt leveléből kiderül, hogy ez a vita nem János nevű testvérével, hanem a sógorával, Choron Jánossal történt. Amíg Gyulaffy László a királynál volt Szigetvár ügyében, emberei egy kisebb ütközetben egy „kék lovat”[3] szereztek a törököktől, akik a Devecser melletti Iszkáz (Izkaza) közelében „jöttenek volt rablani”. Choron ugyan nem vett részt a harcban, mégis magának követelte a lovat Gyulaffy katonáitól. (Valószínűleg a két személy azonos keresztneve, a János tévesztette meg a tény első leíróját.) Bátyjával és annak családjával viszont valóban rossz volt a viszonya, ez azonban a közös birtokok miatt, azok elosztásából eredt (Rátót és Dióslapa[4]). A másik vita Csobánc vára kútjának a vize miatt történt, hogy azt ki és mikor használhatja. Szintén a nádorhoz írt leveléből derül ki, hogy szitkozódással vádolták meg, hamis tanúkat esketett föl a bátyja ellene. Gyulaffy szerint mindennek a fölbujtója a sógornője, Choron Dorottya (Dorkó asszony) volt, aki a korábban említett ló miatti nézeteltérést akarta megtorolni, azaz a fiútestvérét, Jánost védeni. Mindezek után Gyulaffy, félretéve a haragot, 1562-ben levélben értesíti sógorát, Choron Jánost, Devecser kapitányát, hogy a török a közeli Hegyesd várát tervezi megszállni, s kéri, hogy a környező megyék magyar várvédői fogjanak össze. Két hónap múlva a támadás meg is történt, a várhoz odasereglett segítők azonban mind elhagyták azt, végül csak Gyulaffy maradt ott az embereivel Hegyesdnél. (Mindezt a wikipédián a Hegyesd címszó alatt másként mutatják be az olvasóknak.)

1568-ban felségsértési ügy gyanújába keveredett, s Bécsbe idézték. Hogy ennek mi volt a tényleges oka, az nem derül ki a korabeli feljegyzésekből. Ekkor családjával együtt elhagyta Magyarországot, és Erdélyben telepedett le. Kezdetben János Zsigmond, majd később Báthory István hűségére állt. A kerelőszentpáli csatában az ő vezényletével arattak a fejedelmi csapatok győzelmet Békesi Gáspár hadai felett. Ezért, illetve szolgálatai elismeréséül Báthory Szilágycseh várának, a városnak, valamint hatvanhárom falunak az urává tette.


Rekonstrukciós elképzelés Csobánc váráról (Ferenc Tamás grafikája)

Gyulaffy László régi magyar családból származott. Első ismert őse (akkori nevén) Baldinus Gyula volt, aki a 13. században élt[5]. Később nemesi előnevüket a birtokközpontjukról, a Veszprém melletti Rátót faluról vették. A település később felvette a család nevét mint előtagot, ezzel különböztetve meg azt a Vas megyei Rátóttól.[6] Családfájából csupán azt a részletet mutatom be, amelyet ő maga írt le az 1578. április 23-án kelt végrendeletében. Ahogy ő fogalmazott:

„Költ Zentgyörgy nap estin 1578 esztendőben Czhyehbe”[7]. Ezt az okiratot a kolozsmonostori konvent „hitelesen átírta” – megjegyzem, több helyen félreolvasta. Később, 1579-ben Gyulaffy utólag bővítette körülbelül egy oldallal. Ugyanis közben kinn járt Lengyelországban, s László nevű fia örökségéből vásárlásokra elköltött majd ezer forintot. Ebből az utóiratból részletesen megtudjuk, hogy milyen naponta használt tárgyakat vitt magával az útra (hat aranyos kupa, nyolc ezüst tál, tizenkét ezüst tányér, mosdómedence korsóstól, ezüst sótartó, egy kanál, egy villa és két pohár, amiből ittak az úton) – tehát nem egyedül tehette meg a hosszú utat, s nem a legértéktelenebb kellékekkel. Majd arról írt, miket vett lengyel földön: arany láncok és karperecek, egy arany bárányt (?) és nyakbavetőt stb. Ezért ezt a fiát más dolgokkal kárpótolta. Mindezt saját kezűleg tizenkét tanú előtt írta és pecsételte le. Tutornak (gyám, végrehajtó) Báthory Kristóf erdélyi vajdát, némi túlzással lengyel királyt nevezte meg. Természetesen a konventi tagok mindezt újra hitelesítették, bizonyára jó pénz fejében.

Gyulaffynak a felesége ghymesi és gácsi Forgách Margit volt. A férj nem egyszer Forgátzhÿ alakban írta le a családnevet, sőt, a sógornője nevénél is e formát használta: „Borananissza Farkasné Forgátzhy Magdolna” (itt valószínűleg a Bornemissza vezetéknevet írták/olvasták félre). Feleségének ez a második házassága volt, az elsőből egy fiút említ, Imreffy Jánost, mint mostohagyermeket, akit ők nevelnek. Természetesen ez a fiú nem szerepel az örökösei között, hisz ő az elhunyt apja részéből jussolt. Négy felnőtt kort megért közös gyermekük volt. A legidősebb István, akinek a nevét egyetlen genealógia sem rögzítette. (Helyette egy Zsigmond szerepel harmadik gyermekként, viszont róla az apa sehol nem tesz említést, még elhaltként sem.) A második fiú László (Laczkó) volt, akit Bocskai idején főhadvezérként írtak le (felesége Széchy Katalin), meghalt 1605-ben egy hadjárat közepette Köpecen. Az ingóságokat (használati eszközök, fegyverek, lószerszámok) e két testvér, István és László közt osztotta meg arányosan a végrendelkező apjuk. A fiúk mellett még két leányuk is élt. Erzsébet (Erzse) volt az idősebbik, akinek későbbi sorsáról nem tudunk. S végül a legfiatalabbik gyermek, Fruzsina, aki homonnai Drugeth Gábor felesége lett. Visszatérve Istvánra: őrá, mint legidősebb fiára bízta családja összes oklevelét, dokumentumát megőrzésre. Hozzátette, hogy a korábbi őseitől maradtak, valamint András, György és István nevű rokonainál vannak összegyűjtve. Ez utóbbiakat nem tudjuk pontosan azonosítani a családfán.

Az örökségben először a pénzről esik szó. A fiaira 4000-4000 forintot, a feleségére és a leányaira 1000-1000 arany forintot, azaz összesen 11 000 ezer forintot hagyott. Ezenkívül 150 forintot érő oszporát (török ezüst váltópénz, kb. 50 egység volt egyenlő egy forinttal) kaptak családtagjai.


Gróf Nádasdy Tamás nádor
Marastoni József litográfiáján (forrás: Wikipédia)

Érdekes módon birtokait nem sorolta föl részletesen (csak néhányat Erdélyben), csupán a megyéket írta le, ahol ingatlanokkal bírt: Belső-Szolnok, Középső-Szolnok, Doboka, Szilágy vármegyékben. Mindezeken kívül megemlítette azokat a megyéket is, ahol Erdélybe költözése előtt Magyarországon, a Dunántúlon is voltak örökölt birtokai – ilyen volt Baranya, Somogy, Veszprém és Zala megye. Feltehetően ezekről a helyekről is évente megkapta a ráeső  juttatásokat, még ha távol is lakott ezen vidéktől. Mindezeket az ingatlanokat igazságosan harmadolta a felesége és két fia között. Elnagyoltan szólt az állatairól (ménes, juhok, disznók, egyéb barmok), a családi ékszerekről, bútorfélét, ruhaneműt pedig egyáltalán nem is említ. Csak a feleségére hagyott ékszereket részletezte, amelyek természetesen mind aranyból vagy ezüstből készültek: láncok, gyűrűk, övek, karperecek.

Az előbb leírtakkal ellentétben a két fiára hagyott tárgyakat igen nagy precizitással részletezte. Ahol csak lehetett, mindent pontosan meghatározott, hogy a benne lévő arany vagy ezüstnek mennyi a súlya. Szinte lehetetlen elképzelnünk, hogy honnan tudta, melyik hány gira és hány nehezék. E két régi, kiavult, akkor mindennapi használatban lévő szó jelentését szeretném ismertetni az olvasókkal. Egy arany gira 72, egy ezüst gira pedig 4 magyar aranyforintnak, illetve súlyának felelt meg. A „nehézék” pedig a latnak egynegyed része volt (egy bécsi lat 17,5 gramm). Természetesen a nemesfémből készült tárgyak súlyát és értékét szakemberekkel mérették meg, és becsültették föl, s bizonyára mindezt feljegyezték a családi lajstromukba.

A továbbiakban azokat a tárgyakat soroljuk föl csoportosítva, amelyeket a két fiúörökös kapott. Eltekintünk azoknak számától, valamint attól, hogy mindig megismételjem azt, hogy azok mind aranyból vagy ezüstből készültek. Ez alól csupán akkor teszek kivételt, ha valamelyik darabjuk ritkaságszámba ment abban az időben is. A ma már nem használatos eszközöket röviden megmagyarázom. A felsorolás előtt azonban feltétlenül kell egy megjegyzést tennem: Gyulaffy a Dunántúlról származott, ott élt hosszú ideig, tehát az általa használt szavak közt bizonyára lesznek e tájra kimondottan jellemző elnevezések, amelyeket nem biztos, hogy Erdélyben is ismertek akkor.

Mindennapos használati eszközök (egyes számban): tál (nagy, közepes és kisméretű), tányér, kupa (kicsi, virágos, fedetlen, fedeles), mosdó, medence, korsó, kanna, pohár (fedeles is), kanál, villa, gyertyatartó, karika (nem tudjuk, hogy mi célt szolgált), veder, sótartó. S a végére hagytunk egy olyan tárgyat, amelyet ebben a században a nemesi családoknál mindig megemlítenek, nagyon divatos lehetett, ez a szerecsendió pohár. Hogy miért volt olyan különleges érték, megfejteni nem sikerült.


Csobánc várának romjai (forrás: www.magyarkaland.blogspot.hu)

A lovakkal kapcsolatos felszerelések, szerszámok nagyon lényegesek voltak ebben a korban. Állataik közül a lovak voltak a legfontosabbak, kitüntetett szerepet töltöttek be az életükben, hiszen ezen utaztak, harcoltak, sokszor vele töltötték az egész napjukat, még vele is aludtak, ha a szükség úgy hozta. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar nyelvben a lóval kapcsolatosan több száz szólás és közmondás keletkezett[8]. A testamentumban a következők szerepelnek, természetesen ezek közül is több ezüstözött, sőt, aranyozott volt, ha csak nem bőrből készült tárgyról volt szó. Ezek a következők: fék, nyakbavető, szügyülő[9], farmetring[10], fekemlő (zabla, szájvas), kötőfék, fékre való lánc, öreg (nagy) sarkantyú, kengyel ezüst szíjastól, nyereg, homlokelő, sarkantyúszíj. Végül követik az örökbe hagyott, korabeli fegyverek: kopja (az utána lévő jelzők értelmezhetetlenek), hegyes tőr, bársony hüvelyű pallos, „demeczki” szablya[11] „janczhiár módra való ezüst és csontos hancsár[12], szekerce, pallos, szablya. Mivel ebből is többet hagyott a fiaira, érdemes egynek a pontos leírását közölni, hogy érzékeltessük a véghagyó pontosságát és stílusát. Az 596. lapon olvasható: „Hagyok esmét egy merő ezüstös szablyát, kin nyolcz gira vagyon, az hÿvelyét az borítását ezüstből kötötték, aranyos kötő vasak vadnak rajta és tőrkések vadnak benne, kinek a szijja es mind ezüstös aranyos.”


A szilágycsehi református templom, Gyulaffy László végső nyughelye 
(Tóth László felvétele, forrás: Wikipédia)

Mint feljebb említettem, Gyulaffy végrendelete nem részletes, csupán elnagyoltan említi benne birtokait, ingatlanjait, állatait. Azonban az itt bemutatott végrendeletéből vett részletek mind azt igazolják, hogy nagyon gazdag ember volt. Egyrészt megtartotta a dunántúli birtokait, másrészt Erdélyben vitézi tetteivel, a fejedelemhez való hűségével rövid idő alatt hatalmas vagyonra tett szert. Gyermekei, unokái mind neves, erdélyi családokkal kötöttek házasságot, s a később élt utódai szintén rangos famíliák tagjai lettek. Ezek közül csak néhányat kívánok itt felsorolni: Széchy, Drugeth; majd Bethlen, Wesselényi, Barcsay, Thököly, Csomaközy stb.

Gyulaffy László végrendeletének kiegészítése után hamarosan, pontosan 1579. május 13-án (Székely)Udvarhelyen elhalálozott. Unokaöccse, a szintén Erdélyben élő híres történetíró, Lestár leírásából tudjuk, hogy 23-án temették el kedvelt városkájában, Szilágycsehen, a református templom kriptájában.

Gyulaffy Lászlóék (nem számítva a csecsemőkorban elhunytakat) tízen voltak testvérek. A régmúltú, valaha még három ágra is szakadt, virágzó és népes nemzedék tagja bizonyára sohasem gondolta, hogy egy Miklós nevű utódja révén családja a 18. században elenyészik, kihal. És a családnevüket, valamint nevét a 21. században már csak volt falujuk újabb kori elnevezése (Gyulafirátót), valamint az ott lévő iskola s néhány utca őrzi.

 


[1]    Komáromy András: Magyar levelek a XVI. századból. Gyulaffy László levelei. Történelmi Tár. 1911. p. 547.

[2]    Fülöp László: A Choron és a Gyulaffy családról egy levél kapcsán. Vasi Szemle. 2016. 2. sz. p. 150.

[3] A kék ló rendkívüli ritka, különleges képességű ló. Színe igazából teljesen fekete, amelyre ha rásüt a napfény, bizonyos szögből kékes színben játszik. Ezek a lovak a közösség számára - a népi hiedelem szerint - fontos emberek (vezérek, táltosok) társai voltak. Lutz Levente (Csíkcsicsó) közlése.

[4]    Lapapuszta és Dióspuszta. Ma Szentgáloskér része Somogy megyében. A rátóti prépostság birtoka is volt. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában II. Budapest. 1894. p. 601.

[5]    Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. IV. Pest. 1858. p. 480–485.

[6]    Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1988. p. 551.

[7]    Ks: Gyulaffy László végrendelete. Történelmi Tár. Budapest. 1911. p. 594–598. A falu neve helyesen Cseh, később Szilágycseh.

[8]    O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Gondolat. Budapest. 1976. p. 436–444.

[9]    Szügyelő: az állat hámjának mellrésze.

[10]  Farmatring: a nyereg előrecsúszását megakadályozó szíj.

[11]  Másképp dömöcki vagy damaszkuszi. Az ott készült, különleges acélból készült fegyverek jelzője.

[12]  Másképp: handsár: ívelt pengéjű, kétélű tőr, rövid szúrófegyver. Más néven jancsár kés, a törökök az övükbe dugva hordták. Markolata lehetett ezüstből vagy csontból is.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Pelikán-szobor a Duna-delta áldozatainak

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület rendhagyó kezdeményezésére Mezőfelében (Maros megye) fából faragott pelikán-szobrot avattak. Ez az első emlékhely egész Erdélyben, amely a kommunizmus áldozatai közül a totalitárius rendszer által a Duna-delta kényszermunkatáboraiba száműzött politikai meghurcoltaknak állít emléket. 

Március 15-én a világ magyarsága az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepli. Felidézzük a szabadságharc kiemelkedő vezetőinek és hétköznapi tanúinak, polgárainak, katonáinak, egyszerű kétkezi munkásainak emlékét. Általános és középiskolai tankönyveinkből szinte már-már kívülről tudjuk, hogy mi történt március 15-én. Petőfi, Jókai és Vasvári vezetésével a márciusi ifjak 1848-ban e napon délelőtt indultak meg a Pilvax kávéházból a népgyűlés megtartására, remegésre kényszerítetve a Helytartótanács addigi mindenható urait. Ezt követte az Újépületben fogva tartott Táncsics Mihály kiszabadítása és diadalmenete a fővárosok utcáin.

Az egykori m. kir. tábornok ágostai evangélikus (lutheránus) vallású volt. Anyanyelve mellett tökéletesen beszélte a magyar nyelvet. Tiszti személyi lapja szerint nagyon jó tornász, vívó, úszó és rajzoló volt, ugyanakkor jól zongorázott. Fiatal korában szépirodalommal is foglalkozott. Elbeszéléseit, novelláit Lengyel Henrik néven a dél-magyarországi lapokban, többek között a Bácskai Hírlapban közölte. Magda eljegyzése című négy felvonásos színművét 1901. december 4-én a szabadkai színház mutatta be.

aratás

Különösen szép és tartalmas korszaka volt a Művelődésnek, írja a szerkesztő, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje, amikor V. András János szerkesztette a folyóiratot.

A Szent Korona az Érmelléken

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mái napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló apropóján okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását.

nagyvárad

A 17. század Erdélyében élt nemes életével és családjával azért érdemes foglalkozni, mivel családfáján sok a hiányzó és pontatlan adat. Ezt az általunk megismertek alapján szeretnénk pontosítani és kiegészíteni. Másrészt, mivel nagyapjával kapcsolatban a genealógusok egy olyan tévedést említenek, amely az Erdélyben akkor élt több személy családfáját érinti. Ezt az elírást azóta többen is átvették, és mint kész tényt viszik tovább e családok történetében.

korona

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mai napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását. 

csombord

A 16. században élt végrendelkező nevét kevesen ismerik. Egyáltalán ki is volt ez az erdélyi, csombordi birtokközponttal bíró nemes származású férfi, akiről oly keveset tudunk? Katona? Vagy csak a Báthory család bizalmas, belső embere? Amint végrendeletében írja: „legelőször ő felségének, Lengyelországi István királynak, kinek gyermekségemtül fogva hiven és jámborul igyekeztem szolgálni, annak utána az ő felsége báttyának, az tekintetes és nagyságos Báthory Kristóf uramnak, Erdélyi vajdának.”

Ünnepi istentisztelet az Írisz-telepi református templomban

Ritkán adatik meg egy ember életében, hogy szoboravatáson vegyen részt. Nem mindennapos esemény. A kolozsvári, Írisz-telepi református gyülekezet sem tudta, mi fán terem az ilyen rendezvény. És lám, ma, a reformáció félezredes megemlékezésének mintegy előestéjén, kettős szoboravatási ünnepséget ülünk! Ünnepeljünk hát, jókedvre fel!

Születésének százhuszadik évfordulóján Tamási Áronra emlékezünk. Alább Szabédi Lászlónak a Termés című folyóirat 1942. őszi számában Tamási novelláiról írt értékeléséből adunk közre részletet.

zrinyi kirohanása

Erdélyt és a Tiszántúlt a szerbek 1389-es rigómezei megsemmisítő veresége után kezdték fenyegetni a török betörések. Már 1390-ben Szerém, Krassó és Temes vármegyék népe megismerte, milyenek a pusztító rabló hadjáratok. A következő években Krassó vármegye és az erdélyi Barcaság egyes részei estek a török betörések áldozataivá. Zsigmond király hadjárata 1396-ban és 1428-ban vereséggel végződött. A szerb, a bosnyák, a havasalföldi és a moldvai uralkodók (számot vetve az erőviszonyokkal) török vazallusként próbálták megőrizni népüket, országukat. A magyar királyok viszont több mint egy évszázadon keresztül arra törekedtek, hogy az említettek ütközőállamként fogadják el a magyar fennhatóságot, és tartóztassák fel a török előnyomulást. Ez természetszerűleg azt jelentette, hogy területük állandó háborús tereppé vált.

zepelin

Százhúsz évvel ezelőtt halt meg a kalandos életű, magyar származású Schwarz Dávid (1850–1897), a merev testű léghajó feltalálója. Nem sokkal halála után özvegye eladta férje találmányát Ferdinand von Zeppelin grófnak (1838–1917), aki éppen száz éve távozott az élők sorából, és aki Schwarz találmányát tovább fejlesztette, s ma Zeppelin néven tartja számon ezt a léghajótípust a repüléstörténet. Nyolcvan évvel ezelőtt, 1937-ben minden idők legnagyobb Zeppelinje, a második világháború előtt a náci német birodalom erejét szimbolizáló, annak felségjeleivel felfestett, Hindenburg nevet viselő LZ 129 sorszámú léghajó vált az Egyesült Államokbeli Lakehurstben a lángok martalékává. Ez egyben a technikatörténet „Zeppelin kalandjának” végét is jelentette. 

mórizc sándor

Sepsiszentgyörgyi és nagyváradi Móricz Sándor 1820. január 8-án született Köpecen, Móricz József határőr őrnagy és Boda Teréz gyermekeként. A családja székely kisnemesi származású és református vallású volt. Móricz Sándor 1836–1839 között a tullni utásziskolát végezte el, majd kadétként a haditengerészetnél kapott beosztást, azonban édesanya kérésére végül a 15. határőrezredhez került. 1843–1846-ig a kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetben matematikát és fegyvertant oktatott, ezt követően az ezred fegyverraktárát felügyelő tiszt volt Kézdivásárhelyen. 

kodály zoltán

Számos fénykép őrzi Kodály mosolygó jelenlétét a játszó-éneklő gyermekek társaságában télen-nyáron, tavasszal-ősszel mindig elégedetten. Számos írása szól a gyermekek ének és zene tanításáról, az éneklés-zenélés páratlan szépségű, határtalan boldogságáról. Óvó aforizmái is javarészt a gyermeki öröm megszerzése vagy megfosztása körül hallatják hangjukat. Nem véletlenül. Hajlamosak vagyunk axiómáját is – „a zene mindenkié” – rangsorolón áthallani: a zene elsősorban minden gyermeké.

Mezőkeszü

A faluban a románokkal magyarul beszéltünk. A viszony általában jó volt, ha kellett, mindig egymás segítségére siettünk. Alkalmanként, különösen a nagy ünnepeken több román is eljött a református templomba. Mivel kevesen voltak, nem tartottak külön bált a románok. A magyarokkal ilyenkor is mindig jó hangulatban töltötték az időt. Ha közmunka volt valahol, a románok is elmentek a magyar házhoz és fordítva.