Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Csobánc várától Székelyudvarhelyig

A legendás hírű rátóti Gyulaffy László családja és hagyatéka

A híres bajvívó, végvári lovastiszt, várkapitány életének utolsó éveit a család genealógiája, a történelmi leírások, fennmaradt levelei és végrendelete felhasználásával kívánom bemutatni. Életrajzát csupán nagyon röviden, szinte felsorolásszerűen említem, mivel az részletesen olvasható a lexikonokban, az interneten, a személyéhez köthető települések történetének leírásánál.


Gyulaffy László várkapitány szobra a Gyulakeszi templom mellett
(forrás: www.csobancvar.hu)

Nagyjából 1520 és 1525 között született Csobánc várában, amely családjának tulajdona volt, s ahol később várkapitány volt azokban az években is, amikor más helyeken töltött be, látott el jelentős katonai szerepeket, feladatokat. Már huszonéves korában, 1551-ben lovas hadnagyként részt vett Nádasdy Tamás Lippát ostromló seregében – erről egy 1554. január 16-án, Pápán keltezett levelében tesz említést a következőképp: amikor „erdélyi hadban Nagyságodal vótam”[1]. Mint kiderül belőle, Nádasdy 100 forinttal tartozik azóta neki, s ezt az összeget szeretné alázatosan a kapitány a nádortól visszakapni. 1556-ban a devecseri királyi őrség parancsnoka, 1560 és 1568 között pedig Tihany várkapitánya volt, ugyanakkor folyamatosan ellátta Csobánc várának irányítását is. (1560-ban Tihanyból írta Nádasdynak, hogy ajándékba küldött neki kilenc fácánt és negyvenhárom húros madarat, ez utóbbi neve másként léprigó). Katonai érdemeiért 1563-ban I. Miksa aranysarkantyús vitézzé ütötte.


Gyulaffy László (1525 körül – 1579,
a székesfehérvári Szent István Király Múzeum
kiállításának képanyagából)

Mindezek mellett meg kell említenem, hogy nem egyszer kegyetlen emberként írják le, hatalmaskodásai ellen mind a vármegyék, mind az egyház többször tiltakozott. (Bár ennek ellentmondani látszik egy, a végakaratában a családjának leírt mondata: „a polgárokat tarcsák meg régi szabadságokban, mellekbe én is megtartottam”.) Állandó nézeteltérései voltak testvérével, rokonaival is. Ezt az alkalmat szeretném fölhasználni arra, hogy egy olyan tévedést tisztázzak, amelyet valamikor leírtak róla, s azóta azt mindenki, jelen sorok írója is korábban átvett egyik írásában[2]. Ez pedig az, hogy bátyjával, Jánossal egy törököktől szerzett lovon veszett össze. 1557-ben a nádorhoz írt leveléből kiderül, hogy ez a vita nem János nevű testvérével, hanem a sógorával, Choron Jánossal történt. Amíg Gyulaffy László a királynál volt Szigetvár ügyében, emberei egy kisebb ütközetben egy „kék lovat”[3] szereztek a törököktől, akik a Devecser melletti Iszkáz (Izkaza) közelében „jöttenek volt rablani”. Choron ugyan nem vett részt a harcban, mégis magának követelte a lovat Gyulaffy katonáitól. (Valószínűleg a két személy azonos keresztneve, a János tévesztette meg a tény első leíróját.) Bátyjával és annak családjával viszont valóban rossz volt a viszonya, ez azonban a közös birtokok miatt, azok elosztásából eredt (Rátót és Dióslapa[4]). A másik vita Csobánc vára kútjának a vize miatt történt, hogy azt ki és mikor használhatja. Szintén a nádorhoz írt leveléből derül ki, hogy szitkozódással vádolták meg, hamis tanúkat esketett föl a bátyja ellene. Gyulaffy szerint mindennek a fölbujtója a sógornője, Choron Dorottya (Dorkó asszony) volt, aki a korábban említett ló miatti nézeteltérést akarta megtorolni, azaz a fiútestvérét, Jánost védeni. Mindezek után Gyulaffy, félretéve a haragot, 1562-ben levélben értesíti sógorát, Choron Jánost, Devecser kapitányát, hogy a török a közeli Hegyesd várát tervezi megszállni, s kéri, hogy a környező megyék magyar várvédői fogjanak össze. Két hónap múlva a támadás meg is történt, a várhoz odasereglett segítők azonban mind elhagyták azt, végül csak Gyulaffy maradt ott az embereivel Hegyesdnél. (Mindezt a wikipédián a Hegyesd címszó alatt másként mutatják be az olvasóknak.)

1568-ban felségsértési ügy gyanújába keveredett, s Bécsbe idézték. Hogy ennek mi volt a tényleges oka, az nem derül ki a korabeli feljegyzésekből. Ekkor családjával együtt elhagyta Magyarországot, és Erdélyben telepedett le. Kezdetben János Zsigmond, majd később Báthory István hűségére állt. A kerelőszentpáli csatában az ő vezényletével arattak a fejedelmi csapatok győzelmet Békesi Gáspár hadai felett. Ezért, illetve szolgálatai elismeréséül Báthory Szilágycseh várának, a városnak, valamint hatvanhárom falunak az urává tette.


Rekonstrukciós elképzelés Csobánc váráról (Ferenc Tamás grafikája)

Gyulaffy László régi magyar családból származott. Első ismert őse (akkori nevén) Baldinus Gyula volt, aki a 13. században élt[5]. Később nemesi előnevüket a birtokközpontjukról, a Veszprém melletti Rátót faluról vették. A település később felvette a család nevét mint előtagot, ezzel különböztetve meg azt a Vas megyei Rátóttól.[6] Családfájából csupán azt a részletet mutatom be, amelyet ő maga írt le az 1578. április 23-án kelt végrendeletében. Ahogy ő fogalmazott:

„Költ Zentgyörgy nap estin 1578 esztendőben Czhyehbe”[7]. Ezt az okiratot a kolozsmonostori konvent „hitelesen átírta” – megjegyzem, több helyen félreolvasta. Később, 1579-ben Gyulaffy utólag bővítette körülbelül egy oldallal. Ugyanis közben kinn járt Lengyelországban, s László nevű fia örökségéből vásárlásokra elköltött majd ezer forintot. Ebből az utóiratból részletesen megtudjuk, hogy milyen naponta használt tárgyakat vitt magával az útra (hat aranyos kupa, nyolc ezüst tál, tizenkét ezüst tányér, mosdómedence korsóstól, ezüst sótartó, egy kanál, egy villa és két pohár, amiből ittak az úton) – tehát nem egyedül tehette meg a hosszú utat, s nem a legértéktelenebb kellékekkel. Majd arról írt, miket vett lengyel földön: arany láncok és karperecek, egy arany bárányt (?) és nyakbavetőt stb. Ezért ezt a fiát más dolgokkal kárpótolta. Mindezt saját kezűleg tizenkét tanú előtt írta és pecsételte le. Tutornak (gyám, végrehajtó) Báthory Kristóf erdélyi vajdát, némi túlzással lengyel királyt nevezte meg. Természetesen a konventi tagok mindezt újra hitelesítették, bizonyára jó pénz fejében.

Gyulaffynak a felesége ghymesi és gácsi Forgách Margit volt. A férj nem egyszer Forgátzhÿ alakban írta le a családnevet, sőt, a sógornője nevénél is e formát használta: „Borananissza Farkasné Forgátzhy Magdolna” (itt valószínűleg a Bornemissza vezetéknevet írták/olvasták félre). Feleségének ez a második házassága volt, az elsőből egy fiút említ, Imreffy Jánost, mint mostohagyermeket, akit ők nevelnek. Természetesen ez a fiú nem szerepel az örökösei között, hisz ő az elhunyt apja részéből jussolt. Négy felnőtt kort megért közös gyermekük volt. A legidősebb István, akinek a nevét egyetlen genealógia sem rögzítette. (Helyette egy Zsigmond szerepel harmadik gyermekként, viszont róla az apa sehol nem tesz említést, még elhaltként sem.) A második fiú László (Laczkó) volt, akit Bocskai idején főhadvezérként írtak le (felesége Széchy Katalin), meghalt 1605-ben egy hadjárat közepette Köpecen. Az ingóságokat (használati eszközök, fegyverek, lószerszámok) e két testvér, István és László közt osztotta meg arányosan a végrendelkező apjuk. A fiúk mellett még két leányuk is élt. Erzsébet (Erzse) volt az idősebbik, akinek későbbi sorsáról nem tudunk. S végül a legfiatalabbik gyermek, Fruzsina, aki homonnai Drugeth Gábor felesége lett. Visszatérve Istvánra: őrá, mint legidősebb fiára bízta családja összes oklevelét, dokumentumát megőrzésre. Hozzátette, hogy a korábbi őseitől maradtak, valamint András, György és István nevű rokonainál vannak összegyűjtve. Ez utóbbiakat nem tudjuk pontosan azonosítani a családfán.

Az örökségben először a pénzről esik szó. A fiaira 4000-4000 forintot, a feleségére és a leányaira 1000-1000 arany forintot, azaz összesen 11 000 ezer forintot hagyott. Ezenkívül 150 forintot érő oszporát (török ezüst váltópénz, kb. 50 egység volt egyenlő egy forinttal) kaptak családtagjai.


Gróf Nádasdy Tamás nádor
Marastoni József litográfiáján (forrás: Wikipédia)

Érdekes módon birtokait nem sorolta föl részletesen (csak néhányat Erdélyben), csupán a megyéket írta le, ahol ingatlanokkal bírt: Belső-Szolnok, Középső-Szolnok, Doboka, Szilágy vármegyékben. Mindezeken kívül megemlítette azokat a megyéket is, ahol Erdélybe költözése előtt Magyarországon, a Dunántúlon is voltak örökölt birtokai – ilyen volt Baranya, Somogy, Veszprém és Zala megye. Feltehetően ezekről a helyekről is évente megkapta a ráeső  juttatásokat, még ha távol is lakott ezen vidéktől. Mindezeket az ingatlanokat igazságosan harmadolta a felesége és két fia között. Elnagyoltan szólt az állatairól (ménes, juhok, disznók, egyéb barmok), a családi ékszerekről, bútorfélét, ruhaneműt pedig egyáltalán nem is említ. Csak a feleségére hagyott ékszereket részletezte, amelyek természetesen mind aranyból vagy ezüstből készültek: láncok, gyűrűk, övek, karperecek.

Az előbb leírtakkal ellentétben a két fiára hagyott tárgyakat igen nagy precizitással részletezte. Ahol csak lehetett, mindent pontosan meghatározott, hogy a benne lévő arany vagy ezüstnek mennyi a súlya. Szinte lehetetlen elképzelnünk, hogy honnan tudta, melyik hány gira és hány nehezék. E két régi, kiavult, akkor mindennapi használatban lévő szó jelentését szeretném ismertetni az olvasókkal. Egy arany gira 72, egy ezüst gira pedig 4 magyar aranyforintnak, illetve súlyának felelt meg. A „nehézék” pedig a latnak egynegyed része volt (egy bécsi lat 17,5 gramm). Természetesen a nemesfémből készült tárgyak súlyát és értékét szakemberekkel mérették meg, és becsültették föl, s bizonyára mindezt feljegyezték a családi lajstromukba.

A továbbiakban azokat a tárgyakat soroljuk föl csoportosítva, amelyeket a két fiúörökös kapott. Eltekintünk azoknak számától, valamint attól, hogy mindig megismételjem azt, hogy azok mind aranyból vagy ezüstből készültek. Ez alól csupán akkor teszek kivételt, ha valamelyik darabjuk ritkaságszámba ment abban az időben is. A ma már nem használatos eszközöket röviden megmagyarázom. A felsorolás előtt azonban feltétlenül kell egy megjegyzést tennem: Gyulaffy a Dunántúlról származott, ott élt hosszú ideig, tehát az általa használt szavak közt bizonyára lesznek e tájra kimondottan jellemző elnevezések, amelyeket nem biztos, hogy Erdélyben is ismertek akkor.

Mindennapos használati eszközök (egyes számban): tál (nagy, közepes és kisméretű), tányér, kupa (kicsi, virágos, fedetlen, fedeles), mosdó, medence, korsó, kanna, pohár (fedeles is), kanál, villa, gyertyatartó, karika (nem tudjuk, hogy mi célt szolgált), veder, sótartó. S a végére hagytunk egy olyan tárgyat, amelyet ebben a században a nemesi családoknál mindig megemlítenek, nagyon divatos lehetett, ez a szerecsendió pohár. Hogy miért volt olyan különleges érték, megfejteni nem sikerült.


Csobánc várának romjai (forrás: www.magyarkaland.blogspot.hu)

A lovakkal kapcsolatos felszerelések, szerszámok nagyon lényegesek voltak ebben a korban. Állataik közül a lovak voltak a legfontosabbak, kitüntetett szerepet töltöttek be az életükben, hiszen ezen utaztak, harcoltak, sokszor vele töltötték az egész napjukat, még vele is aludtak, ha a szükség úgy hozta. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar nyelvben a lóval kapcsolatosan több száz szólás és közmondás keletkezett[8]. A testamentumban a következők szerepelnek, természetesen ezek közül is több ezüstözött, sőt, aranyozott volt, ha csak nem bőrből készült tárgyról volt szó. Ezek a következők: fék, nyakbavető, szügyülő[9], farmetring[10], fekemlő (zabla, szájvas), kötőfék, fékre való lánc, öreg (nagy) sarkantyú, kengyel ezüst szíjastól, nyereg, homlokelő, sarkantyúszíj. Végül követik az örökbe hagyott, korabeli fegyverek: kopja (az utána lévő jelzők értelmezhetetlenek), hegyes tőr, bársony hüvelyű pallos, „demeczki” szablya[11] „janczhiár módra való ezüst és csontos hancsár[12], szekerce, pallos, szablya. Mivel ebből is többet hagyott a fiaira, érdemes egynek a pontos leírását közölni, hogy érzékeltessük a véghagyó pontosságát és stílusát. Az 596. lapon olvasható: „Hagyok esmét egy merő ezüstös szablyát, kin nyolcz gira vagyon, az hÿvelyét az borítását ezüstből kötötték, aranyos kötő vasak vadnak rajta és tőrkések vadnak benne, kinek a szijja es mind ezüstös aranyos.”


A szilágycsehi református templom, Gyulaffy László végső nyughelye 
(Tóth László felvétele, forrás: Wikipédia)

Mint feljebb említettem, Gyulaffy végrendelete nem részletes, csupán elnagyoltan említi benne birtokait, ingatlanjait, állatait. Azonban az itt bemutatott végrendeletéből vett részletek mind azt igazolják, hogy nagyon gazdag ember volt. Egyrészt megtartotta a dunántúli birtokait, másrészt Erdélyben vitézi tetteivel, a fejedelemhez való hűségével rövid idő alatt hatalmas vagyonra tett szert. Gyermekei, unokái mind neves, erdélyi családokkal kötöttek házasságot, s a később élt utódai szintén rangos famíliák tagjai lettek. Ezek közül csak néhányat kívánok itt felsorolni: Széchy, Drugeth; majd Bethlen, Wesselényi, Barcsay, Thököly, Csomaközy stb.

Gyulaffy László végrendeletének kiegészítése után hamarosan, pontosan 1579. május 13-án (Székely)Udvarhelyen elhalálozott. Unokaöccse, a szintén Erdélyben élő híres történetíró, Lestár leírásából tudjuk, hogy 23-án temették el kedvelt városkájában, Szilágycsehen, a református templom kriptájában.

Gyulaffy Lászlóék (nem számítva a csecsemőkorban elhunytakat) tízen voltak testvérek. A régmúltú, valaha még három ágra is szakadt, virágzó és népes nemzedék tagja bizonyára sohasem gondolta, hogy egy Miklós nevű utódja révén családja a 18. században elenyészik, kihal. És a családnevüket, valamint nevét a 21. században már csak volt falujuk újabb kori elnevezése (Gyulafirátót), valamint az ott lévő iskola s néhány utca őrzi.

 


[1]    Komáromy András: Magyar levelek a XVI. századból. Gyulaffy László levelei. Történelmi Tár. 1911. p. 547.

[2]    Fülöp László: A Choron és a Gyulaffy családról egy levél kapcsán. Vasi Szemle. 2016. 2. sz. p. 150.

[3] A kék ló rendkívüli ritka, különleges képességű ló. Színe igazából teljesen fekete, amelyre ha rásüt a napfény, bizonyos szögből kékes színben játszik. Ezek a lovak a közösség számára - a népi hiedelem szerint - fontos emberek (vezérek, táltosok) társai voltak. Lutz Levente (Csíkcsicsó) közlése.

[4]    Lapapuszta és Dióspuszta. Ma Szentgáloskér része Somogy megyében. A rátóti prépostság birtoka is volt. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában II. Budapest. 1894. p. 601.

[5]    Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. IV. Pest. 1858. p. 480–485.

[6]    Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1988. p. 551.

[7]    Ks: Gyulaffy László végrendelete. Történelmi Tár. Budapest. 1911. p. 594–598. A falu neve helyesen Cseh, később Szilágycseh.

[8]    O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Gondolat. Budapest. 1976. p. 436–444.

[9]    Szügyelő: az állat hámjának mellrésze.

[10]  Farmatring: a nyereg előrecsúszását megakadályozó szíj.

[11]  Másképp dömöcki vagy damaszkuszi. Az ott készült, különleges acélból készült fegyverek jelzője.

[12]  Másképp: handsár: ívelt pengéjű, kétélű tőr, rövid szúrófegyver. Más néven jancsár kés, a törökök az övükbe dugva hordták. Markolata lehetett ezüstből vagy csontból is.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.

Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.

A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. 

Juhos Mihály, Szék

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.