Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A magyar téli olimpiai síközpont születése Borsafüreden

A Magyar Sí Szövetség 1941. október 23-án jelölte meg a Radnai-havasok lábánál elterülő Borsafüredet az építendő magyar olimpiai síközpont helyszíneként. A bécsi döntéseket követően Magyarország visszakapta számos magas hegyét, így már 1940 őszétől megkezdődött az erdélyi és kárpátaljai hegyvidék síterepeinek feltárása, valamint – ahol lehetséges volt – kisebb sípályák megnyitása. Ám a síszövetség ennél nagyobb célt is kitűzött: „a magyar Garmisch-Partenkirchen” kialakítását.

Garmisch-Partenkirchen adott otthont az 1936-os téli olimpiai játékoknak, a magyar sportvezetők pedig úgy érezték, hogy a politikai változások elhozták a pillanatot, amikor Magyarország is merészet álmodhat, és elkezdheti egy nemzeti síközpont kiépítését, ahol akár már a negyvenes évek végén téli olimpiát lehetne rendezni.




A sípálya, háttérben a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) menedékháza

Első lépésként a síszövetség felkérte Belloni Gyulát, hogy járja be Erdélyt, és vegye fel a kapcsolatot a helyi sportegyesületekkel, síszakosztályokkal versenyek szervezésének érdekében.

Ugyanakkor felkérték Déván Istvánt, hogy járja végig Kárpátalját és Erdélyt, majd tegyen javaslatot, hol lehetne kialakítani a téli sportok központját. Déván, több havi tanulmányút után, a Radnai-havasokat jelölte meg helyszínül, Borsa község közelében. Mind Belloni, mind Déván nagy tapasztalattal rendelkeztek a téli sportok terén. Belloni Gyula (Sashalom, 1904. február 6.–Budapest, 1977. június 28.) all round sportoló volt, aki számos magyar bajnoki címet szerzett atlétikában (mezei futás, csapatváltó), sízésben (15 kilométeres sífutás, csapatváltó) és gyeplabdában egyaránt. Részt vett az 1928-as amszterdami olimpián 1500 méteres síkfutásban. Déván István (Pozsony, 1890. november 4.–Kempten, 1977. május 21.) szintén all round sportoló volt. Részt vett az 1912-es nyári olimpián, ahol 200 és 400 méteres síkfutásban versenyzett, majd a 1924-es téli olimpián, ahol a 18 kilométeres klasszikus stílusú sífutásban (31. helyen végzett), illetve az északi összetettben versenyzett. Újságíró, lapszerkesztő volt, több sportkönyvet szerkesztett. 1944-től haláláig Németországban élt.

A síszövetség szakbizottsága 1941. október 23-án a helyszínre utazott, és minden szempontból alkalmasnak találta Borsafüredet, amely 830 méter magasan, hóban bővelkedő és szélcsendes helyen fekszik a Radnai-havasok északi részén. Borsafüred minden szempontból megfelelt a kor elvárásainak: 650 méter magasságig vonaton, 850 méterig pedig országúton is elérhető volt, a hegyoldalakon kezdők és haladók egyaránt találhattak lesiklási lehetőséget. Általában novembertől április végéig lehetett sízni. Ugyanakkor a téli turizmusra vágyókat óvatosságra intették a szakértők, hiszen a jelölés nélküli részek igen veszélyesek. Az Erdély 1944. februári számában Kővágó Ferenc kiemelte: „Középhegységhez szokott síelőink és téli turistáink azonban korántsem mozoghatnak oly felelősség nélkül a magyar síparadicsomban, mint azelőtt megszokott hegyeink közt tették. Egyszerűen azért, mert a körülbelül 2000 m gerincmagasságú hegység télen valódi magashegységgé lép elő, a Kárpátok zordabb klímája és hegységünk kevéssé feltárt állapota miatt. Ez a körülmény a turistáktól mindazon jártasságokat megkívánja, melyekkel az Alpok 3000-esei közt kell rendelkezni annak, aki örömet is szeretne találni egy-egy sítúrája során.”

Első lépésként a „Magyar Nemzeti Téli Sportközpont” lesiklópályáját alakították ki, így itt gyakorolt már 1941 karácsonyakor a magyar lesikló válogatott, ugyanakkor itt tartották meg az első símester képző tanfolyamokat is. Az „Olimpia lesiklópálya” felavatására a budapesti Nyugati pályaudvaráról indult egy csapat síző, közöttük a magyar lesikló válogatott edzője és tagjai, illetve a Magyar Sí Szövetség képviselői. A csapat meglepődött, amikor a borsai vasúti megállóban még alig hat centiméteres hóréteget találtak, ám az 1660 méteres magasságról induló pályán már 40 centiméteres friss hó volt a régi hókérgen. A rajtot a Magaskőn, a célt a Melegpatak medrénél 830 méteres magasságban helyezték el, így a pálya szintkülönbsége 830 méter, hossza 2840 méter volt. Herbert Heiss kiváló osztrák síző a következőket nyilatkozta a Nemzeti Sport számára: „A pálya a legszebbek egyike, mondjuk talán a legszebb, amit eddig láttam.” (Nemzeti Sport, 1942. január 4.)

A sípályák kialakítását az ugrósánc építése követte. A sánc tervét Benedek Frigyes készítette a nemzetközi szövetség előírásainak figyelembevételével. A kivitelezés során 10 000 köbméter földet mozdítottak el, a sziklás terep miatt ennek egy részét robbantással oldották meg. A hatalmas kő- és földtömeget nehéz körülmények között, 38 fokos lejtőn távolították el. A szakszerű munkát Széchy Endre építkezési vállalata kivitelezte Bonta József mérnök irányításával, és az év folyamán állandóan több száz munkás dolgozott. Benedek Frigyes (Budapest, 1905. december 10. – ?) a fővárosi műegyetemen szerzett építészmérnöki oklevelet. Tanársegéd, majd adjunktus volt a Magasépítési Tanszéken. A Magyar–Osztrák Alpesi Egyesület társelnöki tisztségét is betöltötte.

A tervezésben oroszlánrészt vállalt Przestalsky Stanislaw (eredeti családneve Marusarz) lengyel síugró, aki a magyar síugró válogatott edzőjeként nyújtott szakmai segítséget. Személyével kapcsolatos érdekesség, hogy 1939-ben, mikor Hitler lerohanta Lengyelországot, Stanislaw azonnal a földalatti lengyel hadsereg tagjaként harcolt a németek ellen. 1940-ben elfogták, börtönbe zárták, majd halálra ítélték. A börtönből azonban sikerült megszöknie, és bonyolult körülmények között Magyarországra menekült. Belloni Gyula ismerte fel egy lengyel katonai menekültcsoportban Budapesten, és elbújtatta csúcshegyi telkük faházában. Magyarországon élt a háború végéig, és Przestalsky Stanislaw néven ő foglalkozott a magyar síugrókkal, illetve segítette a Magyar Sí Szövetség szakmai munkáját.

Stanislaw Marusarz (Przestalsky) (Zakopane, 1913. június 18.–Zakopane, 1993. október 29.) lengyel síugró 1932-ben 19 évesen vett részt először téli olimpián, ahol síugrásban a 17., az 1933-as innsbrucki világbajnokságon északi összetett versenyben a 6., az 1936-os téli olimpián, északi összetettben a 7., síugrásban az 5., 1938-ban Lahtiban a világbajnokságon síugrásban ezüstérmes lett. Sportpályafutása során öt olimpián vett részt. 1956-ban, Cortina d’Ampezzoban, 43 évesen előugrónak kérték fel, majd 1966-ban a négysánc verseny showműsorában, 53 évesen mutatott be egy 66 méteres ugrást.




Az Olympia síugrósánc. A kor negyedik, Európának a legnagyobb ugrósánca volt

1944 februárjára a teljes kivitelezési munkálatot befejezték Borsafüreden. A lesikló pályához hasonlóan a sánc is az Olympia nevet kapta. Méreteit tekintve a kor negyedik, Európának pedig a legnagyobb ugrósánca volt. A sánc avatóversenye 1944. február 20-án volt, a magyar síbajnokság keretében. A háromnapos verseny fénypontját az „olimpiai sáncavató nemzetközi ugróverseny” jelentette, amelyen – a háborús körülmények ellenére – két német és egy norvég neves versenyző is indult. A versenyt a német Sepp Weiler nyerte 69, illetve 76 méteres ugrásokkal, 221,7 pontot érve el. Versenyen kívül ugrott Przestalsky Stanislaw is, akinek első ugrása 73, második pedig 88 méter volt. „Ilyen szép sáncról még nem is ugrottam – örvendezett a verseny után Weiler, a győztes. – Olyan, mint egy álom!” (Nemzeti Sport, 1944. február 22.)

1943 áprilisában helyezték el a korszerű sportszálló alapkövét, ez a létesítmény lett volna az olimpiai falu központja. A Hóvirág szálloda terveit szintén Benedek Frigyes készítette, a kivitelezés is az ő irányításával történt. A vendégek kényelme érdekében a központi fűtést koksz-égetéssel oldották meg, emellett számos szobában és helyiségben kisebb kályhát helyeztek el arra az esetre, ha a központi fűtés nem működik.

A tervezett téli sportközpont számos létesítménye elkészült 1944 nyarára: sípályák, ugrósánc, szálláshelyek. Kivitelezés előtt állott a sportszálló és a drótkötélpálya. Bár a központ vasúton, illetve országúton is elérhető volt, az infrastruktúra szempontjából is számos beruházást terveztek. Következett volna a sportpályák, a lelátók, az úszómedencék kiépítése, illetve újabb szállók, villák, éttermek és egy kaszinó kivitelezése.

A háború alakulása azonban beleszólt és meggátolta a sítelep további fejlesztését. 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára, a front elérte Erdélyt, majd hamarosan a szovjet és a román csapatok előretörésével a harcok Máramarossziget környékén zajlottak már. A világháborút Magyarország elvesztette, a párizsi béke érvénytelenítette a bécsi döntéseket, szentesítette az 1938. január 1-én létező határokat.

Románia kommunista vezetése, az adott politikai és gazdasági helyzetben nem tekintette prioritásnak a síközpontot, így az építési munkálatokat sohasem folytatták. Ennek ellenére a pályák megmaradtak, a következő évtizedekben pedig számos nemzeti és nemzetközi síversenyt rendeztek Borsafüreden. Az ugrósáncot is használták, egyszer modernizálták is, majd a nyolcvanas években egy kisebb sánc is épült mellé. A menedékházakat fokozatosan átalakították vagy lebontották, újabb turisztikai egységek épültek helyükön, ennek ellenére Borsafüred sohasem lett nemzetközi télisport-központ, amint azt szépsége és adottságai lehetővé tennék.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre.