Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Túr vízrendezése a Nagy Háború árnyékában

A magyar kultúrkörben ki ne ismerné a „kis Túrt”, melyet Petőfi A Tisza című versében énekelt meg, amint e folyócska „anyja kebelére”, a Tiszába siet. Az alábbiakban az ő vízgyűjtőjének rendezéséről szólunk, vagyis azokról az árvízvédelmi munkálatokról, amelyek részben épp a Nagy Háború éveiben zajlottak. Ennek az az apropója, hogy nemrég öt korabeli fénykép került elő a folyó ezen munkálatairól.




Bodnár Károly főmérnök a készülő Túr-csatorna oldalában

A Túr mint a Felső-Tisza baloldali mellékvize a Visóval, Izával és a Szaploncával együtt a romániai vízhálózat északi csoportját alkotja1. Szatmár megye legjellegzetesebb folyója, hiszen egész romániai vízgyűjtője erre a megyére esik. Árvízvédelmi szempontból – mint általában a kis vízgyűjtőjű folyóknál – a Túron is a vízhozamok torrenciális jellegét, a gyors, sokszor váratlan vízszintingadozást kell kiemelnünk, melyek évszázadokon át rettegésben tartották a Túr-vidék emberét. A népesség 18. század eleji szaporulata, a gazdasági élet fejlődése előtérbe hozta az árvizek elleni küzdelem kérdését. 1750-ben Szatmár megye képviselői az országgyűlés elé vitték a vízszabályozás ügyét, melyet Bereg, Ung, Szabolcs és Ugocsa vármegye egyaránt támogatott. 1785-ben készült el a Szamos–Tisza közének első vízrendezési terve, pénzhiány miatt azonban a megvalósítás elódázódott. Csak az 1870-es szamosi árvíz után, 1871-ben alakult meg a Szatmár megyei Folyómérnöki Hivatal2, majd 1879. március 7-én a Szatmár megyei Vizeket Szabályozó Társulat, mely első és legfontosabb lépésének az Ér, az Ecsedi-láp, majd a Szamos szabályozását tartotta. A Túr vízrendezését késleltette, hogy az árvizek visszamaradás és nagyobb méretű elmocsarasodás nélkül vonultak le, valamint hogy az alföldi ártereket mindenütt tölgyesek, erdős rétek borították, melyekben a nagyvizek nem okoztak jelentősebb károkat3. Az 1881-es, az 1884-es, de főleg az 1888-as nagy árvizek a Túr alsó szakaszának falvait is összefogásra késztették4, melyek következtében lecsapoló társaságokat alakítottak: Akli és Dabolc települései az Éger és Sár lecsapoló Társulatot, a Halmi és Dabolc falvak pedig a Fekete Éger és a Nagy Éger Lecsapoló Társulatot5. Egyes falvak önerejükből töltéseket emeltek, erre utal egy 1903-ból származó kökényesdi feljegyzés6, mely szerint „a faluból kubikosok dolgoznak a gátak építésén.”

1886-ban vetődött fel elsőként egy Túron építendő árvízi szükségtározó építésének a gondolata. Egy korabeli jegyzőkönyvben az áll, hogy: „A külvizek okozta károknak völgyzáró útján való megszüntetése a fennforgó helyi viszonyok mellett csak a Túr-völgyre nézve jöhet szóba, mert a többi vízfolyások mentén tározásra felhasználható völgyek a helyzetrajzból első tekintetre megítélhetőleg nincsenek. A Túr mentén a megfelelő völgyeket csak a Sárköz – Adorján-vonal felett, azaz községektől, tanyáktól, s más hasonnemű akadályoktól mentes, de nem rohamos esésű szakasz mentén lehet keresni.”7 A Túr mederszabályozása is elő volt irányozva, a tervezetek Túr-völgyre eső része egyelőre továbbra is papíron maradt – ehelyett a Szamos- és egyes Tisza-szakaszok kerültek előtérbe. 1907-ben, 20 évvel a víztározó gondolatának felvetődése után egyre inkább sürgetett a Túr vízrendezésének az ügye, így a tározó építése újra mérnöki asztalra került. Kijelölték a pontos helyeket, elkészítették a számításokat, s a társulat számára a tapasztaltakat egy jelentésben foglalták össze, mely a következő mondattal zárult: „Az építkezés megközelítő adataiból nyilván való, hogy az érdekeltség a szabályozás ily módozatába akkor sem mehet bele, ha a tározott víznek hajtóerőre való átalakításához és értékesítéséhez kilátás volna. Szatmárnémeti 1907 évi május hónapban.”8




Nem volt könnyű munka a kubikolás a nyári hőségben

Tehát a jelentés a tározó építését elvetette, tervek születtek, az évek teltek, s mondhatjuk azt, hogy vízrendezés szempontjából az első világháborúig a Túron semmi lényeges nem történt. 1914-ben megalakult a Tisza – Szamosközi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat fehérgyarmati központtal, mely azonnal átvette a falvak által alakított kis lecsapoló társaságok feladatát. Ez a társulat az árvízi szükségtározó helyett végül a védtöltések, a csatornák építése, valamint a mederkiegyenesítések mellett döntött. A folyó mindkét oldalán kapott volna egy töltést 2 méteres koronaszélességgel, ennek szakszerű kiépítésére viszont csak a Felső-Tisza, Batár, Túr medreinek együttes rendezése után volt célszerűbb hozzáfogni. Ezért inkább az átvágásokra összpontosítottak, a terveket 1914-ben hagyták jóvá. 1915 tavaszán-nyarán megkezdték a területek kisajátítását, ugyanakkor megtörtént az átvágások kijelölése is, majd novemberben hadifoglyokkal megindultak a munkálatok.

A mederrendezéssel párhuzamosan a Túr síkvidéki vízgyűjtőjének felső, hegylábi részén két vízgyűjtőcsatorna építését tervezték: az egyik a tiszai Túr-csatorna, mely a Túrt a Tiszával kötötte volna össze, a másik pedig a szamosi Túr-csatorna, mely a Túr vízét a Szamosba vitte volna. Mindkettő osztóművét a Sárköz feletti erdő, a Makkparaszi erdészház fölé és alá tervezték. A csatornák tervei még a világháború előtt, 1910-ben elkészültek, s így nem lehetett tudni, hogy milyen nehézségekbe fognak ütközni a munkálatok, gondolva itt az anyagi fedezetre és a munkaerőre.

1916-ban a Tiszától indulva az Ugocsa megyei Tiszacsoma és Tiszapéterfalva között megkezdődtek a tiszai Túr-csatorna munkálatai, munkaerőhiány miatt pedig orosz hadifoglyokat vezényeltek az építkezéshez. A munkaterületen négy telepet rendeztek be, szállás, étkezés és a munkálatok irányítása, szervezése céljából, melyeket négy fuvaros látott el élelemmel. E grandiózus munka főmérnöke Bodnár Károly mérnök és helyettese, Jeruss Pál volt. Az előbbi hagyatékából maradtak meg azok a felvételek, melyek arra utalnak, hogy nem lehettek könnyű munkálatok, hiszen egy átlag 13 méter fenékszélességű, 28 méter felső szélességű és 5,5 méter mélységű mesterséges medret kellett létrehozni kézi erővel. Annak ellenére, hogy a foglyok munkájukért fizetséget kaptak, gondolhatjuk, hogy nemigen vigyáztak szerszámaikra, melyet a képeken látható szanaszét heverő, kerék nélküli, hasznavehetetlen kubikos targoncák igencsak szépen érzékeltetnek számunkra. Pedig lehet jobban jártak, hogy itt tengették az életüket, mint a véres csatamezőn, ahol egykori bajtársaik már talán rég halottak voltak. Ezeket a táborokat messze nem lehetett összehasonlítani a második világháború utáni szovjet gulágokkal. Naponta meghatározott mennyiségű földet kellett kitermelni: a felső egy méter vastag rétegből 2,6, a másodikból 2, a harmadikból 1,75, a negyedikből 1,5, míg az ötödik rétegből már csak 1 köbmétert, majd deszkapallón kellett feltolni talicskában a 40 méterre lévő töltésre9.

1916 végéig 248 ezer köbméter földet emeltek ki. A munkálatok a fogolymunka alacsony hatékonysága miatt vontatottan haladtak. Erre következtethetünk a hadügyminisztérium egy 1917-ben kiadott rendeletéből, mely szerint a hadifoglyok munkabérpótlékát napi 15 fillérről 50 fillérre kell emelni, valamint anyagi pótösztönzést kell bevezetni, ezzel serkentve a teljesítményeket. Így az első és második rétegből kiemelt földért köbméterenként 50 fillért, a harmadik és negyedik rétegből kiemeltért 1 koronát, míg az ötödik réteg után már 1,5 koronát fognak fizetni. A munkák felgyorsítására a foglyok számát 500 főre emelték. De hátráltatta az építkezést az is, hogy a foglyokat a munkaerőhiány miatt aratás idején mezei munkára vitték, s így ideiglenesen a kubikolás leállt.10

1917 első tíz hónapjában 83 000 köbméter földet termeltek ki, 1916-ban viszont a kitermelt föld mennyisége még 331 000 köbméter volt, összesen 1 065 953 fogolynapszámmal. Így a megnevezett időszakban mért napi átlagteljesítmény 0,369 köbméter/fő volt, ami igen alacsony teljesítménynek számít.

A munkabérek drágulása és a vontatott munkamenet miatt már 1916 végén felvetődött a kotrógép alkalmazásának a gondolata. 1917 elején már pályázatot hirdettek a munkálatok kotrógépes elvégzésére egy 33 kilométeres szakaszon. Májusban négy ajánlat érkezett be, a társulat pedig kielemezte – voltak ellenvetések is, többen beadványokkal tiltakoztak. Felvetődött egy kotrógép megvásárlásának a lehetősége is. Az 1917. december 4-én szatmári társulati ülésen a jegyzőkönyv bizonylata szerint a tagok többsége a kotrógép beszerzését sürgeti, mondván, hogy „a munkálatok elvégzésének sürgőssége még a nagyobb anyagi áldozatokat is megköveteli, a kotrógép beszerzési ára azonban elég elfogadható.”11 Ez azért is lett volna célszerű, mivel a kotrógépet az átvágásoknál is használni lehetett volna.

A háborús nehézségek – hiszen ekkor már 3 éve tartott a világháború – és a zavaros politikai helyzet miatt a kotrógép beállítására végül is nem került sor. Az 1917-es októberi orosz forradalom híre a fogolytáborba is eljutott, mely gyengítette az amúgy sem magas munkamorált. A munkálatok 1918 áprilisában abbamaradtak, a foglyokat elvezényelték.




Az itt-ott eltörten heverő targoncák a foglyok gondatlan munkájára utalnak.
A képek Márk Jánosné tulajdonában, Szatmárnémeti

Így a tiszai Túr-csatornából csupán egy 4 km-es szakasz készült el a Tiszától Tiszacsomafalva vonaláig, s ezzel mintegy megmenekült az élő Túr, mivel a csatorna, ha osztóművel is működött volna, sok vizet vitt volna el, mely kisvízállás idején igencsak üressé tette volna a régi medret.

A trianoni döntés új helyzetet teremtett ezen a tájon. A folyó síkvidéki vízgyűjtője három állam, Románia, Magyarország és Csehszlovákia területére került, így a munkák egységes folytatására egyelőre nem volt lehetőség. 1920-ban a Tisza – Szamosközi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat néven újjá szerveződött Sindicatul Hidraulic Tisa – Someș néven.12

Mivel a munkálatok folytatását csak egységes koncepcióban lehetett elképzelni, ezért 1926-ban az érintett három ország szakemberei Szatmáron találkoztak. Először is átvizsgálták és elvetették a két Túr-csatorna építésére vonatkozó tervet, mondván, hogy megvalósíthatatlanok, s úgy sem töltenék be teljességükben szerepüket. Úgy vélték, hogy inkább a mederrendezésre és vele párhuzamosan a védvonalrendszer teljes kiépítésére kell fordítani a figyelmet, kiemelve a Magyarországra esett torkolati szakasz rendezésének elsődlegességét.

De vajon mi történt az eltelt 100 év alatt a Felső-Tisza-vidék e hatalmas „sebével”? Ezután próbáltam érdeklődni a két érintett falu református tiszteleteseinél, hátha hallottak valamit a templomba járó idősebbektől ezekről a munkálatokról. A tiszacsomai Dávid Árpád tiszteletes nem tudott a szóban forgó eseményekről információkkal szolgálni, Tiszapéterfalván viszont Hunyadi Attila esperes úr emlékezett arra, hogy a nagyszüleitől hallott a „Vájásról” – így nevezte a falu népe ezt a mélyedést –, melyen orosz hadifoglyok dolgoztak. Még ma is megvan, és növényzet nőtte be.

Jegyzetek

1 Újvári J.: Geografia apelor României. Bucureşti, 1972. 226–243.

2 Magyarország hidrológiai atlasza, I. sorozat, Folyóink vízgyűjtője. Felső-Tisza

3 Lászlóffy W.: A Tisza, vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszeren. Budapest, 1982 (a továbbiakban: Lászlóffy 1982)

4 A Szatmár megyei hidrológiai intézettől kapott adatok

5 Lászlóffy 1982

6 Historia domus, a Kökényesdi Római Katolikus Egyház archívumából

7 A Szatmár megyei Országos Talajjavító Hatóságtól (Agentia Naţională a Inbunătăţirii Funciare, a továbbiakban ANIF) kapott adatok

8 ANIF

9 Jancsó Gy, Mokos S, Zborai K, Eiben E: Felső-tiszai Vízügyi Igazgatóság vízgazdálkodási adatgyűjteménye III. Folyószabályozás. (A továbbiakban Jancsó–Mokos–Zborai–Eiben)

10 Jancsó–Mokos–Zborai–Eiben

11 ANIF

12 A Szatmár megyei Vízgazdálkodási Hivataltól (Sistemul de Gospodărire a Ape­lor) kapott adatok

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

a dévai vár

A Déva város feletti Várhegyen (250 m) az ókorban a dákok, majd a rómaiak is emeltek erődítményt, amely őrtoronyként funkcionált. Az Árpád-kori várat a mongolok lerombolták, majd tatárjárás után IV. Béla újraépítette. 1302-től az erdélyi alvajdák székhelye, a 14. században a Hunyadiak birtoka, később pedig a Szapolyai, Perényi családok tulajdona volt. Itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc unitárius püspök. 1717 és 1719 között Stephan von Steinville gróf tábornok, erdélyi főhadparancsnok megerősítette a Vauban-i erődépítészet elvei alapján. A 18. század derekától katonai jelentősége csökkent.

kallos zoltán

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. 

D. Berde Amál és R. Berde Mária emlékezete

A Berde család öt megszületett gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort és közülük három kiváló alkotó lett. R. Berde Mária író-költő, műfordító mindig igazi otthonának tekintette Nagyenyedet „a melegfészkű kollégiumot.” Dócziné Berde Amál festőművész témái kiterjednek az erdélyi tájra és a népviseletre. Fiútestvérük Dr. Berde Károly orvosprofesszor, a szellemi néprajz megalkotója. A két testvérlány munkássága elsősorban Nagyenyedhez, Kolozsvárhoz, de egyben egész Erdélyhez kötődik. 

nagyajtai sport

A sport, elsősorban a labdarúgás szerelmese volt. Vallomása szerint sportstatisztikusi „inaséveit” falubelije, Kuttlik (Rezső) Rudolf „műhelyében” töltötte, tőle tanult meg újságot írni, szaklapokat böngészni, kivonatolni, adatokat gyűjteni. Kőhalomból az 1960-as években heti rendszerességgel hazajárt, és Rudi bácsival közösen szerkesztették a kézzel írt, majd stencilezett Nagyajtai Sport című lapot. A lap a maga nemében az újságírás különleges kuriózuma. A kézzel írott, rajzokkal illusztrált Nagyajtai Sport 1946 és 1972 között 386 alkalommal jelent meg.  

Pelikán-szobor a Duna-delta áldozatainak

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület rendhagyó kezdeményezésére Mezőfelében (Maros megye) fából faragott pelikán-szobrot avattak. Ez az első emlékhely egész Erdélyben, amely a kommunizmus áldozatai közül a totalitárius rendszer által a Duna-delta kényszermunkatáboraiba száműzött politikai meghurcoltaknak állít emléket. 

Gyulaffy László várkapitány

Már huszonéves korában, 1551-ben lovas hadnagyként részt vett Nádasdy Tamás Lippát ostromló seregében. 1568-ban felségsértési ügy gyanújába keveredett, s Bécsbe idézték. Hogy ennek mi volt a tényleges oka, az nem derül ki a korabeli feljegyzésekből. Ekkor családjával együtt elhagyta Magyarországot, és Erdélyben telepedett le.

Március 15-én a világ magyarsága az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepli. Felidézzük a szabadságharc kiemelkedő vezetőinek és hétköznapi tanúinak, polgárainak, katonáinak, egyszerű kétkezi munkásainak emlékét. Általános és középiskolai tankönyveinkből szinte már-már kívülről tudjuk, hogy mi történt március 15-én. Petőfi, Jókai és Vasvári vezetésével a márciusi ifjak 1848-ban e napon délelőtt indultak meg a Pilvax kávéházból a népgyűlés megtartására, remegésre kényszerítetve a Helytartótanács addigi mindenható urait. Ezt követte az Újépületben fogva tartott Táncsics Mihály kiszabadítása és diadalmenete a fővárosok utcáin.

Az egykori m. kir. tábornok ágostai evangélikus (lutheránus) vallású volt. Anyanyelve mellett tökéletesen beszélte a magyar nyelvet. Tiszti személyi lapja szerint nagyon jó tornász, vívó, úszó és rajzoló volt, ugyanakkor jól zongorázott. Fiatal korában szépirodalommal is foglalkozott. Elbeszéléseit, novelláit Lengyel Henrik néven a dél-magyarországi lapokban, többek között a Bácskai Hírlapban közölte. Magda eljegyzése című négy felvonásos színművét 1901. december 4-én a szabadkai színház mutatta be.

aratás

Különösen szép és tartalmas korszaka volt a Művelődésnek, írja a szerkesztő, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje, amikor V. András János szerkesztette a folyóiratot.

A Szent Korona az Érmelléken

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mái napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló apropóján okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását.

nagyvárad

A 17. század Erdélyében élt nemes életével és családjával azért érdemes foglalkozni, mivel családfáján sok a hiányzó és pontatlan adat. Ezt az általunk megismertek alapján szeretnénk pontosítani és kiegészíteni. Másrészt, mivel nagyapjával kapcsolatban a genealógusok egy olyan tévedést említenek, amely az Erdélyben akkor élt több személy családfáját érinti. Ezt az elírást azóta többen is átvették, és mint kész tényt viszik tovább e családok történetében.

korona

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mai napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását. 

csombord

A 16. században élt végrendelkező nevét kevesen ismerik. Egyáltalán ki is volt ez az erdélyi, csombordi birtokközponttal bíró nemes származású férfi, akiről oly keveset tudunk? Katona? Vagy csak a Báthory család bizalmas, belső embere? Amint végrendeletében írja: „legelőször ő felségének, Lengyelországi István királynak, kinek gyermekségemtül fogva hiven és jámborul igyekeztem szolgálni, annak utána az ő felsége báttyának, az tekintetes és nagyságos Báthory Kristóf uramnak, Erdélyi vajdának.”

Ünnepi istentisztelet az Írisz-telepi református templomban

Ritkán adatik meg egy ember életében, hogy szoboravatáson vegyen részt. Nem mindennapos esemény. A kolozsvári, Írisz-telepi református gyülekezet sem tudta, mi fán terem az ilyen rendezvény. És lám, ma, a reformáció félezredes megemlékezésének mintegy előestéjén, kettős szoboravatási ünnepséget ülünk! Ünnepeljünk hát, jókedvre fel!

Születésének százhuszadik évfordulóján Tamási Áronra emlékezünk. Alább Szabédi Lászlónak a Termés című folyóirat 1942. őszi számában Tamási novelláiról írt értékeléséből adunk közre részletet.