Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A leánynevelés erdélyi úttörője: De Gerando Antonina

A 21. század európai emberének természetes, hogy a lányok az elemi osztályoktól kezdve az egyetem elvégzéséig azonos oktatásban részesüljenek, s azonos teljesítményt nyújtsanak, mint a fiúk. Száz évvel korábban ez még csak kevesek álma volt, s küzdeni kellett a leányoktatás kiépítéséért, kiteljesítéséért.

Erdély központi városában, Kolozsvárt három több száz éves múltra visszatekintő felekezeti tanintézet is működött a 19. század végén, s nagynevű tanárok egész sorát tartották számon Apáczai Csere Jánostól Brassai Sámuelig. De hivatásos leánynevelő vagy éppen tanítónő egy sem akadt köztük. Az első kolozsvári intézetteremtő pedagógusnőnek a múlt századfordulón tevékenykedő De Gerando Antoninát tekinthetjük.




De Gerando Antonina

De Gerando Antonina anyai ágon a széki gróf Teleki család sarja, apja pedig egy módos lyoni eredetű francia nemes családból született. Ez további pályáját több szempontból is meghatározta. Az anyai felmenők között ott volt nagyanyja, gróf Brunswick Karolina (1782–1843), Brunswick Teréznek, az 1828-ban megnyitott első magyarországi óvoda alapítójának a húga. Brunswick Karolina 1805-ben gróf Teleki Imréhez (1771–1848) ment nőül, akivel aztán Kővárhosszúfalu (Satulung) kastélyában éltek. A különc férj nagy könyvtárat gyűjtött, s jól hegedült. A házasságból három gyermek született: két leány és egy fiú.

Az idősebb leány, Teleki Blanka (1806–1862) mint a magyar leánynevelés úttörője szerzett nevet magának, de festőművészként is tehetségnek számított. Ő nyitotta meg 1846 őszén az első magyar felsőbb leányiskolát. A kis intézet csak két esztendeig működhetett, mert 1848-ban kitört a forradalom. Teleki Blankát bátran hirdetett hazafias nézeteiért 1851 májusában letartóztatták, s tízévi várfogságra ítélték. Hat év letöltése után szabadult. Ezután külföldön élt, Párizsban érte a halál.

Mielőtt a fiatalabb Teleki-lányról szólnánk, a fiút, Teleki Miksát (1813–1872) is említsük meg, aki a kendilónai (Luna de Jos) kastélyban élt. Második házasságát egy helybéli lánnyal kötötte, s az ebből született öt gyermek (Irén, Izabella, Blanka, László-Gyula, Emma) vitte tovább a családnak ezt az ágát.

A kisebbik leány, Teleki Emma (1809–1893) nővérével már fiatalon utazhat, megismerik a német és olasz nagyvárosok kincseit. Emma követi öccse iskolai tanulmányait, elsajátítja még a latin nyelv alapismereteit is, tehetségesen fest és zongorázik. Miksával együtt utaznak Párizsba, hogy felkeressék ott tartózkodó nagynénjüket, Brunswick Terézt, s megismerjék az ottani művelődési életet. Több francia tudóst és írót is felkeresnek, köztük Joseph-Marie de Gerando bárót, a neves politikust. Ennek házánál ismeri meg Emma a báró unokaöccsét, a nála tíz évvel fiatalabb, lyoni születésű Auguste de Gerandót (1819–1849). Auguste nyolc éves kora óta a nagybácsi irányítása alatt Párizsban nevelkedik, ennek kívánsága szerint jogot tanul, ám inkább a történelem érdekli. Bár mindkét család ellenzi az egybekelést, a fiatalok 1840. május 14-én Párizsban kötnek házasságot. Még abban az évben Erdélybe utaznak. Auguste rövidesen megtanul magyarul, sőt románul is, bejárja és megszereti Erdélyt. Első művét a magyarok eredetéről, a másodikat, a két kötetest Erdélyről és lakóiról írja franciául. Ezek közzétételére 1844-ben Párizsba utaznak, s itt születik meg első gyermekük, Antonina 1845. február 13-án. 1845 nyarán újra Magyarországon vannak, Au­guste inkább Pesten tartózkodik. Megismerkedik az ottani tudósokkal és politikusokkal, és tudósításokat küld párizsi lapoknak. 1846-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjául választja. 1846. december 10-én Pesten születik meg második gyermekük, Attila (1846–1897).




Az egykori De Gerando Leányintézet. Ma a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Kémia és
Vegyészmérnöki Karának épülete

Auguste 1848 februárjában, a francia forradalom hírére Párizsba utazik, azután a magyar forradalom Pestre vonzza. Diplomáciai megbízatással közvetít a francia és a magyar forradalmi kormányok között. A világosi fegyverletétel után betegen német földön bujdosik. Drezdában talál rá felesége, s ápolja december 9-én bekövetkezett haláláig. Emma tartva a megtorlástól 1850 elején hamis útlevéllel kisgyermekei társaságában Párizsba utazik. Itt számíthatott férje rokonságának, baráti körének valamelyes támogatására.

A két de Gerando-gyermek Párizsban kiskorától fogva francia környezetben, puritán viszonyok közt nevelkedik. A háztartást édesanyjuk a felcseperedő Antonina segítségével vezeti. Gyakran megfordul náluk néhány vezető értelmiségi, egyetemi tanár. 1860-ban Attilát beíratják a Szt. Lajos Líceumba. Antonina vele együtt tanulja a latint és a főbb tárgyakat. Az édesanya felfogadja a menekültként Párizsban élő Irányi Dánielt, hogy naponta két magyar órát adjon a fiataloknak. Maga az édesanya is sokat tesz a magyar szellemű nevelésért. Az édesanya eljár egyetemi előadásokra, s gyakran magával viszi Antoninát is. Így ő már 1861-ban a párizsi városházán leteheti az I. fokú tanítónői vizsgát, 1863-ban a II. fokút, 1864-ben pedig kiállja a tanárnői vizsgát. Az 1860-as évek közepén Emma és gyermekei beutazzák Dél-Franciaországot, majd Itáliát és Görögországot. Mindenütt szakemberek kalauzolják őket. Két alkalommal Magyarországot is felkeresik.

A kiegyezést követően az 1870-es évekre válik annyira megbízhatóvá a magyarországi világ, hogy Emma asszony a gyermekeivel haza merjen költözni. Ekkorira már a családon belüli vagyoni dolgok is rendeződnek, úgyhogy ő a Szatmár megyei pálfalvi (Szatmárpálfalva – Păuleşti) birtokon telepedhetik le, s ott él haláláig. Attila is többnyire Pálfalván él, másodszor nősülve 1887-ben feleségül veszi unokahúgát, édesanyja Kendilónán élő Miksa öccsének a legidősebb lányát, a nála tíz évvel fiatalabb Teleki Irént (1857–1937), házasságukból egy Félix (1888–1945) nevű fiú születik.




De Gerando Antonina síremléke a Házsongárdi
temetőben

Az eddigi életrajzok szerint 1872-ben vagy 1873-ban történt a hazatelepedés. Antonina Pesten marad, s itt a leánynevelésben vállal szerepet. Először a Veress Pálné féle Nőképző Egyesület 1869-ben alapított leányiskolájában tanít, emellett a Nőiparegyesület tanítónőképzőjében is órákat vállal. 1876-ban pesti tágas lakásában megnyitja „magántanfolyamát”. Ez a fővárosi művelt családok serdült leánygyermekei számára francia minta szerinti képzést ígért. A francia nyelvet, számtant, földrajzot, éneket maga Antonina tanította, a többi tárgyakra jónevű tanárokat szerződtetett.

A leánynevelés első országos szintű rendezését az 1868-as népoktatási törvénytől számíthatjuk. Ez létrehozta a hatosztályos népiskolát, s a fiúk és lányok 12 éves korig tartó tankötelezettségét is előírta. Betartatását azonban – főleg a lányok esetében – sokáig nem tudták keresztülvinni. Városon azért már a század vége felé a műveltebb családok lányai kijárták az osztályokat. Sőt, igény támadt a továbbtanulásra is. Kolozsvárt a kiegyezés után a felekezeti iskolák mellé városi-állami népiskolák is létesültek, de az egyetlen magasabb fokú iskola lányok részére az 1870-ben megnyitott Állami Tanítónőképző lett.

A magasabb fokú leánynevelés megszervezésére először a fővárosban, Budapesten támadt igény. Ekkor már számos országban leánygimnázium működött, mely a fiúkéhoz hasonló képzést nyújtott. Ezek tantervének figyelembevételével Molnár Aladár dolgozta ki 1875-ben a budapesti Állami Felsőbb Leányiskola részletes tantervét, rendtartási és fegyelmi szabályzatát. Az év őszén be is indult az intézet Molnár igazgatása alatt. A felsőbb nőoktatáshoz szükséges tanítónőket, utóbb tanárnőket az 1873-ban Zirzen Janka vezetésével a fővárosban felállított tanítónőképző, utóbb az elhunyt királynőről elnevezett Erzsébet Nőiskola biztosította. A főtárgyakat a nőiskolákban is többnyire egyetemi diplomát szerzett férfiak oktatták.

A lányok érettségi vizsgára bocsájtása csak 1895 után merült fel, ugyanis ekkor királyi rendelet lehetővé tette, hogy a lányok is az egyetem egyes karaira beiratkozzanak. A beiratkozáshoz kellett az érettségi. Eleinte a lányok magántanulóként fiúgimnáziumokban végezték el az utolsó gimnáziumi osztályokat, s ugyanott szerezték meg a diplomát. Az első leánygimnáziumi osztály beindítására 1905-ben a budapesti Felsőbb Leányiskola kapott engedélyt.

A második magyar egyetem 1872-es megnyitása után Kolozsvár az ország második művelődési-oktatási központjává vált. Ennek ellenére a leány­oktatás – a tanítónőképzést kivéve – népiskolai szinten maradt. A műveltebb polgárcsaládok gyakran a tanítónőképzőbe íratták be gyermekeiket általános ismereteik gyarapítására. 1873 tavaszán a királyi tanfelügyelőség felszólítja Kolozsvár városát, hogy létesítsen egy felsőbb leányiskolát. Hosszas huzavona és aktatologatás után 1880-ban nyílik meg az államilag segélyezett kolozsvári Felsőbb Leányiskola.




Képfelirat

A városi iskolaszék Sámi Lászlónak, a Református Kollégium nagyműveltségű történelemtanárának a javaslatára De Gerando Antoninát hívja meg az új iskola igazgatónőjéül. A megválasztott igazgatónő rövidesen Kolozsvárra érkezett, úgyhogy 1880. október 3-án megtartották az ünnepélyes tanévnyitót, melyen Páll Sándor iskolaszéki elnök, Várady Károly tanfelügyelő és Széchy Károly tanár mondott beszédet. Már másnap megkezdték a diákok beíratását. Egyszerre két osztályt indítottak. Az I. osztályba 25, a másodikba 23 leány iratkozott be.

De Gerando Antonina, akit ezután Őnagyságának illett szólítani – a diáklányok Csurillának becézték –, kapott a Bel-Magyar utca északi során egy emeletes ház (utóbb Kossuth Lajos, ma Bd. 21 Decembrie 17. sz. ház telkén állott) felső szintjén négy tantermet s néhány kisebb helyiséget, két rendes tanerőt s némi felszerelést, hogy ezekkel iskolát teremtsen. Az épület már ekkor alig felelt meg iskola céljaira, de a város más lehetőséget nem tudott felajánlani. Az iskola tantervét az igazgatónő a tanárok és a felügyelőbizottság közreműködésével dolgozta ki. A 12. életévüket betöltött, de 14 évnél nem idősebb lányok jelentkezhettek a kezdő osztályba. Az első iskolai értesítőben megfogalmazott célkitűzésük volt, hogy „…a lányok oly mérvű általános műveltséget szerezhessenek, mely egyfelől élethivatásukra szükséges, és másfelől megfelel azon általános műveltségnek, melyet a férfiak saját életcéljaik érdekéből gimnáziumi és reáliskolai középtanodáinkban nyerhetnek.” Az élethivatásra, vagyis a háztartás vezetésére, a gyermeknevelésre való felkészítést a kézimunka, háztartástan, neveléstan, ének, rajz valamennyi tanévben szerepeltetése teszi hangsúlyozottá.

Az iskola 1882/83-ra épült ki négyosztályosra, ekkor 96 diákja volt, de a következő tanévben már 108-ra növekedett a népesség. Az osztályok száma az évtized végéig nem változott, bár a létszám egyre nőtt, az évtized végére már 173-ra emelkedett, közben pedig állandóvá váltak a teremgondok.

Az iskola anyagi és épületgondjainak a megoldását csak az államosítástól remélhették. Hosszas kérvényezés és ismételt közbenjárás után 1892 őszétől mint Állami Felsőbb Leányiskola működik az intézet. Az ekkor kezdődő tanévben 242 diákjuk van, és I–V., a következőben pedigt I–VI. osztállyal működnek, de mivel az első három osztály párhuzamos, összesen kilenc osztályuk és 282 diákjuk van.

Az új épület iránti remény Wla­ssich Gyula oktatásügyi miniszternek az 1895. november 4-i iskolában tett látogatása után erősödik meg. Több felajánlott telek közül a minisztérium 1896. december 2-án megvásárolja a Sétatér melletti Bánffy-kertet, majd Alpár Ignác fővárosi építész tervei szerint 1899 tavaszától 1900 szeptemberéig ide húzzák fel az új kétemeletes iskolaépületet. Ez év őszén költözik át az iskola a minden szempontból megfelelő, Sétatérre néző, 23 ablakos frontú, 8 tantermes, bentlakással és külön karzatos tornateremmel rendelkező ingatlanba. A földszinten igazgatói lakás és iroda, tanári szoba, tanári könyvtár, egy tanítónői és egy gazdasszonyi lakás, a második emeleten két felügyelőnői lakás is volt.

A századfordulót követően általában 250 fő körül mozog a diáklétszám. Egyik-másik túlzsúfolt osztályt néha párhuzamosítják. Az 1890-es évek végén, hogy a lányok érettségire jelentkezhessenek, De Gerando Antonina az arra jelentkezőknek latinkurzust tart. 1903-ban érettségizik az első három leány – természetesen magántanulóként – a Római Katolikus Főgimnáziumban. Miután 1905 őszén a fővárosi Felsőbb Leányiskolában megnyílik az első gimnáziumi osztály, a kolozsváriak is harcba indulnak egy ilyen osztályért. Az igazgatónő többször is kifejti, hogy az ország második egyetemi városában is kell működnie egy leánygimnáziumnak. Még intenzívebbé válik a küzdelem, miután a városban 1911-ben megnyíló Marianum Római Katolikus Leánynevelő Intézet is indíthat gimnáziumi osztályt. Az első, vagyis V. gimnáziumi osztály a Kolozsvári Magyar Királyi Felsőbb Leányiskolában már csak De Gerando Antonina nyugdíjazása után, 1913 őszén indulhat be.

Az iskola – mint azt az igazgatónő többször hangsúlyozta – a diákért van. Kolozsvárt nagyszámú olyan művelt család élt, amelynek fiai egyetemre jártak, e családok leányai nem elégedhettek meg csak az elemi szintű képzéssel. Az egyetem tanárai, a középiskolai tanárok, a hivatalnokok, orvosok, lelkészek íratták be első sorban gyermekeiket a felsőbb leányiskolába. De egyre nőtt a vidéki birtokos családból származó lányok száma is. Ezeket eleinte az igazgatónő magáninternátusában és megbízható családoknál helyezték el. Utóbb, az új épületben már tágas, 50 fős bentlakás állt rendelkezésükre.

Az egész diákélet tulajdonképpen az igazgatónő köré szerveződött. „Minél többet volt közöttünk, annál boldogabbak voltunk. Azért irigykedtünk a bentlakókra, mert gyakrabban részesültek gondos szeretetében és közvetlenebbül érezték lelke magával ragadó szárnyalását. Pedig velünk is többet volt, mint más iskola igazgatója: ő vezette az önképzőkört, ő kezelte az ifjúsági könyvtárt is, velünk volt a táncórákon, a Bükkerdőbe rendezett emlékezetes kirándulásokon, még kü­lön főződélutánokat, sőt illemtani órákat is tartott. Megmagyarázta, hogyan kell viselkednünk – az akkori idők illemtanának megfelelően –, ha édesanyánk kíséretében nagyobb társaságban megjelenünk, hogyan bókoljunk jobbra-balra, hogyan üljünk le úgy, hogy bőráncú ruhánk redői még a lábfejet is eltakarják. Még a csinos evésre is megtanított! Valóban, mint egy édesanya, úgy nevelt bennünket mindenre, még a legapróbb dolgokra is kiterjedt a figyelme” – írja egyik tanítványa, Glatzné Fogarascher Anna (Keleti Újság, 1941. szept. 28.).

A tanári kar vezetője nyilván az igazgatónő volt, aki polihisztorként egész sor tantárgyat tanított. Alaptárgya, a francia nyelv mellett számtant, éneket, neveléstant, gazdaságtant, latint oktatott, s alkalmilag bármelyik tanárt helyettesítette. Rendszerint két egyetemi diplomás alaptanárt alkalmazott az iskola, egyet a magyar–történelem, egyet pedig a matematika–fizika–kémia oktatására. A többiek valószínűleg Budapesten az Erzsébet Nőiskolában szereztek polgári iskolai tanítónői diplomát, s szükség szerint több tárgyat is tanítottak. Néhány tárgy oktatására helyetteseket, óraadókat hívtak meg.

Antonina tanárnő élete a kolozsvári intézet megnyitása után teljesen összeforr az iskolával. Mondhatni reggeltől estig minden tevékenységen jelen van, mindenről tud. 1900-tól az igazgatónő lakása az épületben volt, ahol a bentlakóknak az édesanyját igyekezett helyettesíteni. „Leggyöngédebb a kicsi első osztályos bentlakók iránt volt, akik kezdetben bizony sokat sírtak az elhagyott otthon, főleg édesanyjuk után. De a »jó Őnagysága« mellett csakhamar megvigasztalódtak: reggelenként kezének gyöngéd érintésével maga keltette fel őket, és ha nagyon búsultak, megsimogatta, megcsókolta őket – sőt játékot is vett nekik. […] Volt eset, hogy egyik-másik csitri zavarta a nagyobbak tanulását. Nem büntette a szigorú szavak zuhatagával, hanem 2–3 hétre maga mellé vette, mint saját gyermeke, vele együtt lakott, folytonosan az ő jóságos, finomlelkű környezetében volt, és a nyugtalan kislány megjavult” – olvashatjuk Glatzné emlékezésében. Az igazgatónő szinte minden reggel a II. emeleti hálószobákban kezdte a munkanapot, s este is ott búcsúzott el a lányoktól. Az étkezéseken is többnyire jelen volt. (Folytatjuk.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.