Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A leánynevelés erdélyi úttörője: De Gerando Antonina (2. rész)

A 32 évi igazgatósága alatt kétszer távozott el hosszabb időre az iskolából. Először 1885. február 6-án, amikor is egy hathetes tanulmányútra indult Olaszországba és Franciaországba. Felkereste a római és milanói felsőbb leányiskolákat, majd ifjúsága színhelyén, Franciaországban külön miniszteri engedéllyel négy tanintézetet látogatott meg.

Büszkén említi, hogy a miniszter rögtön igazgatói állással kínálta meg, amit azonban nem fogadott el. Tapasztalatait nemcsak az iskolai értesítő hasábjain összegzi, hanem a Nemzeti Nőnevelésben (VI. évf. 1885. XI. köt. 169–172., 256–266.) is közzéteszi. Minduntalan hangsúlyozza, hogy mennyivel jobbak a francia iskolák, mint a túlterhelt németek, s a magyarok mégis a német mintát követik. Másik hosszabb távolléte az 1891/92-es tanévre esett, amikor édesanyja megbetegedett, s kénytelen volt ápolására Pálfalván tartózkodni. Beadta lemondását, de azt a város nem fogadta el, egyéves szabadságot engedélyezett neki.

Az igazgatónő nem elégedett meg az iskolai nevelő munkával. Tanítványait a ballagásuk után is figyelemmel követte, igyekezett magához és az iskolához kötni. Egyik módszere volt erre a francia társalgási kör, melyet kéthetente egyszer tartott meg délután. 1890-ben megalakította a Teleki Blanka Kört, melybe rögtön ötvenen jelentkeztek. Ez a kapcsolattartáson kívül a tanítványok szociális érzékenységét próbálta fokozni apró „jótétemények” által, melyekről a közgyűléseken beszámoltak. Nem utolsósorban a csodált nagynéni kultuszát is e kör révén igyekezett megteremteni. A kör számára 1892-ben – miközben Pálfalván édesanyját ápolta – megírta Gróf Teleki Blanka élete című munkáját. Ennek tizenkét fejezetében meséli el a grófnő életútját, különös hangsúlyt fektetve intézete bemutatására. A kör elnöke természetesen De Gerando Antonina lett, s minden évben a május 10-i névnapján tartották a közgyűléseket. Valósággal meglepő, hogy e kör három kiadványsorozatot is indított, természetesen mindegyiket az elnöknő szerkesztette.

A Teleki Blanka Kör Évkönyvei 1890-ben indultak, ezekben szerepelt a kör tagnévsora, az elmúlt évi tevékenység összefoglalása, az élén rendszerint az elnöknő közgyűlési beszédével. Az évkönyvek mellett kiadták A Teleki Blanka Kör Kis Emlékkönyvei sorozatot is, amely vékony füzetekből áll, melyekben a volt tanítványok kis írásai, „novellácskák” és útirajzok kaptak helyet – érdekes a II. emlékkönyvben az elnöknő írása A szent út címmel. Mint nagy Kossuth-rajongó, részt vett Kossuth Lajos Torinótól Budapestig tartó gyászmenetében, s erről be is számolt. Az 1898-as Emlékkönyvben testvére, Attila haláláról ad hírt.

A Gr. Teleki Blanka Kör kiadványai könyvsorozat szintén 1893-ban indult el. Nem mindegyik köteten van feltüntetve a sorozat neve és a kiadvány száma. Az I. kötet előszava közli, hogy a kör 1892. május 10-i közgyűlése hozta azt a határozatot, „hogy 16–19 éves mindkét nemű ifjúság számára könyveket fog kiadni”. Főleg franciából készített fordítások jelentek meg e sorozatban.

De Gerando Antonina az 1880-as évektől kezdve ismételten rámutatott, hogy mennyire hiányoznak a jó tankönyvek. Amik vannak, németből fordítottak, inkább a tanárok kézikönyvéül szolgálhatnak. Ő maga már nagyon korán hozzáfogott a tankönyvek írásához. Meglepő módon nemcsak a szakjának tekinthető francia nyelvből, hanem jóformán mindenből, amit tanított.

Tankönyveinek egyik csoportja az iskolásoknak szól. Ide sorolható a még Budapesten megírt és 1875-ben kiadott Elméleti és gyakorlati okadatolt eredeti magyar számtan, a méter-rendszer alapos ismertetésével is. Egészen meglepő, hogy egy alig harmincéves, pályakezdő tanárnő ilyen munka írásába fogjon. Bizonyára a két-három éves tapasztalata idején nagy szükségét érezte e tankönyvnek. Másik újító tankönyve a Zene-elmélet és ének-iskola az új franczia (Chevé) tanmód szerint képezdék, elemi- és középiskolák számára. Ezt már Kolozsvárt írta 1884-ben, de Budapesten tette közzé. Az előszóban említi, hogy ő hét éve használja e módszert Budapesten és Kolozsvárt, és jónak találja. Joseph-Maurice Chevé az 1840-es években dolgozta ki módszerét, s az mind francia, mind angol földön sikert aratott, sőt a Kodály-módszer előfutáraként emlegetik. A százlapos tankönyv külön érdekessége, hogy Liszt Ferenc írt hozzá ajánlást. A harmadik úttörő tankönyve a Rövid latin nyelvtan a leánygimnáziumok számára és magánhasználatra (Kolozsvár, 1899) – minden bizonnyal ez az első nő által írt és nőknek szánt magyar latinkönyv. Kis öccsének és tanítványának, De Gerando Félixnek ajánlja.

Francia nyelvkönyveit a 90-es években írta, amikor már kellő tapasztalattal rendelkezhetett e nyelv tanítását illetően. Érdekes módon ezek Pozsonyban és Budapesten láttak nyomdafestéket: Francia olvasókönyv a magyarországi felső leányiskolák II., III. és IV. osztályai számára – hirdeti az 1891-es pozsonyi első kiadás címlapja. A II. átdolgozott, bővített és szótárral ellátott kiadás ugyancsak Pozsonyban jelenik meg, ahogyan az 1896-os, A kezdő francia legelső mestere című tankönyve is, melyet csupán a leányok használatára ajánl. Ennek egy harmadik kiadása található Kolozsvárt, mely 1909-ben jelent meg Budapesten. Előszavában megemlíti, hogy a tankönyv anyagát hat hónap alatt szokta egy osztályban megtanítani.

Tankönyvei másik csoportja kifejezetten a leánynevelést szolgálja, a női élethivatásra való felkészítést az 1880-as évek elvárásai szerint. Többször is hangsúlyozza, hogy nem talált e célra megfelelő tankönyvet, s ezért fogott hozzá megírásukhoz. Mindjárt az első kötet címe meglepő: Nőtan, vagy az asszonyi hivatás tudománya. Intézetek, képezdék, felső nép- és polgáriskolák meg magánhasználat számára. Kendilónán írta, Kolozsvárt jelentette meg 1880-ban. Úgy tűnik, hogy egy új szót, új tudományágat teremtett e művével. Mindazt megpróbálta összefoglalni, amit egy fiatal nőnek tudni kell „az életről, annak rendeltetéséről, kellékeiről s azon számos kötelezettségéről, mely e földön reá vár” (101. o.). Mindjárt a bevezetésben tisztázza: „A nő élete ugyanis, rendeltetésénél fogva, a házi tűzhely körül folyván el, ő a család belső világára és fejlődésére döntő befolyást gyakorol” (7. o.) Az erkölcstani fejezetnél ugyancsak rámutat, mi is a nőtan: „Az erkölcstan e szerint a kötelességek és jogok pontos ismertetése tudományos szempontból. Minthogy pedig a nőtan azon kötelességek- és tulajdonokkal foglalkozik, melyekre a nőnek szüksége van, hogy az élet bármily körülményei közt törvényének megfeleljen, szükségképp magába kell, hogy foglalja az erkölcstannak a nőkre vonatkozó részét is” (19. o.). A tizenkét fejezet sorra veszi a női élet legfontosabb jellemzőit, s mindenütt hasznos tanácsokat ad.

Következő tankönyve az előbbinek egy részét dolgozza ki és részletezi, ez a Neveléstan (Kolozsvár, 1881). Harmadik, szintén növendékei számára írt témába vágó kötete a Háztartástan, vagy a nő legszükségesebb életismereteinek rövid előadása (Budapest, 1883). E tárgyhoz sem talált kézikönyvet, így maga írta azt meg növendékei számára. Öt fejezetre oszlik, s mondhatni teljes enciklopédiája a korabeli polgári életnek. Az I. rész a szorosan vett háztartási ismereteket tartalmazza: a cselédekkel való bánás, a lakás, konyha, kamara, padlás, pince, bútorzat tisztán tartása és gondozása, a fűtés és világítás biztosítása, az étkezés rendje, az elsősegélynyújtás, a baromfiak, tehenek tartása, a veteményes és a gyümölcsös rendje a századvégi normáknak megfelelően van itt leírva. Azonban a szerző nem elégszik meg ezzel, a – talán otthon is részben elsajátítható – ismeretanyaggal. Olyan témákba is elvezeti az ifjú hölgyet, amilyeneket még fiúiskolákban sem tanítottak akkoriban (s talán ma sem!): Az államgazdászat alapelvei (tőke, pénz, vagyon, fogyasztás); Az alkotmányról (mit tartalmaz a magyar alkotmány, mi a végrehajtó, illetve a bírói hatalom); A legszükségesebb törvények ismertetése (nemzetközi jog, polgári jogok és kötelességek, magánjog, büntetőjog); A társadalmi tudomány (szociológia) rövid vázlata. Az a hölgy, aki ilyen mértékű tudással indult neki az életnek, már szellemi partnere lehetett az egyetemet végzett férjnek is. Magára vállalhatta a család, a gazdaság vezetését, ha az élet úgy hozta.

De Gerando Antonina az iskolai munka mellett, főleg szünidőkben, vidéki tartózkodásai idején szorgalmasan forgatta a tollat. Írt, szerkesztett és fordított. E vonatkozású munkásságának egy része a Teleki Blanka Körhöz kötődik, s ott már említettük. De annál sokkal tágabb körű is. Kötetei többsége ifjúsági olvasmányul készült, nevelő jellegű.

Még 1880-ban megírja A munka történetének rövid vázlatát (Budapest, 1880) gróf Wass Ottiliának ajánlva, mint aki az „európai haladási eszmék színvonalát” elérte. Végigköveti az ókorban, középkorban és újkorban a munka szerepét, majd a IV. részt, a munka „felszabadulását” 1789-től, a francia forradalomtól számítja: ezután mindenkinek tehetsége szerint szeretettel kell dolgoznia. Ez a kötet is bizonyítja, hogy a szerző gondolkodása a francia polgári liberális eszmék jegyében alakult ki, s ezeket magyar földön is tovább éltette.

Ugyancsak Budapesten jelent meg Az emberiség jóltevői (1887) című kötete, például szolgáló nagy emberek jellemrajzait gyűjti egy csokorba: a 13 személy közül 7 olasz és francia, az egyetlen magyar Hunyadi János.

De Gerando fordításkötetei vagy 12 címet ölelnek fel, s nem is kis munkákat. Mondhatni anyanyelvi szinten beszélte mind a francia, mind pedig a magyar nyelvet. Franciára csak egyetlen könyvet fordított, Jókai Mór egyik legismertebb regényét, A kőszívű ember fiait: Les fils de ľhomme au cœur de pierre (Párizs, Ollendorff, 1880.). Franciából inkább ifjúsági olvasmányokat tolmácsolt, s a párizsi évei alatt megismert történész munkáját.

De Gerando Antonina többször is rámutatott, hogy ő családjában a harmadik generáció a nevelés terén Brunswick Terézt és Teleki Blankát követően, s ez iránt elkötelezettséget érez. Kétségtelenül egész életét a nevelés ügyének szentelte. De ennél jóval többet is tett: iskolai, oktatási gyakorlatát megteoretizálta. Mondhatni évről évre az értesítők hasábjain, valamint a városhoz, parlamenthez, miniszterekhez címzett emlékiratokban, röplapokban és szakfolyóiratokban fejtette ki nézeteit. Mindent elkövetett, hogy megváltoztassa a magyarországi – szerinte német mintára kialakított, rossz – tanügyi rendszert, főleg a nőnevelést illetően. Kevés magyar pedagógus van, aki ennyire harcolt volna elvei elfogadtatásáért. Kétségtelenül újszerűek voltak a tanárnő nézetei a nevelésről, módszerei a tanításban. Eszméit francia földről hozta, s a tapasztalat során fejlesztette, és egyre következetesebben alkalmazta őket. Nem rajta múlott, hogy számos nézete még a 21. században is utópikusnak tűnik.

Nézeteit tulajdonképpen három té­ma köré csoportosíthatjuk: milyen szintű legyen és mit tűzzön ki céljául a leányiskola; hogyan és milyen célkitűzéssel neveljünk; mit, mennyit és hogyan tanítsunk. A leányiskola megítélése De Gerando 32 évi igazgatói pályája alatt nagyon sokat változott, s nézeteit is ehhez kellett valamennyire alkalmaznia.

Ezeket az elveket csak részben tudta az igazgatónő érvényesíteni a vezetése alatt álló iskolában. Őt is kötötte a tanterv, a rendtartás. De az is, amennyit megvalósított, elég volt ahhoz, hogy tanítványait megnyerje, híveivé tegye. Elérte, hogy rangot jelentsen degerandistának lenni. „Boldog büszkeséggel léptem át az intézet küszöbét, amikor szülőim oda beírattak, mert degerandistának lenni legfőbb vágya volt akkor minden kolozsvári lánynak. Tudtuk a régebbi növendékektől, hogy aki oda jár iskolába, annak élete szebb, tartalmasabb, nemesebb lesz” – vallja Glatzné Fogarascher Anna.

Az igazgatónő egészsége már 1909 végén kezdődött betegségével nagyon megrendült. Még két tanéven át folytatta a tanítást és az igazgatást. Nehezen látta be, hogy meg kell válnia életművétől, szeretett iskolájától. Az 1912/13-as tanév elején nyújtotta be lemondását, és vonult nyugalomba. 1912. szeptember 26-án rendkívüli tanári értekezleten vett búcsút kollegáitól, s még egyszer összefoglalta nevelői elveit. A tanárok nevében Szombathy Kálmán búcsúzott. Az ez évi Értesítőben közlik a nyugalmazott igazgatónő fényképét, s Fazakas József tanár méltatja életútját.

A nyugalmazott igazgatónő még azon ősszel Franciaországba utazott, s a Riviéra langyos vidékén keresett gyógyulást. A következő nyár vége felé tért haza, mert egészsége nem állt helyre, s vágyott Kolozsvár után. Pont az iskola melletti sétatéri státusházban bérelt lakást, hogy innen figyelhesse szeretett intézetét, a jövő-menő diákságot. Állapota azonban gyors romlásnak indult, lakásából egy fél éven át ki sem mozdulhatott. Az orvosok és szeretett barátnője, Wass Ottilia gondoskodása sem segített rajta. 1914. április 6-án, a virágvasárnapot követő hétfőn halt meg. Április 8-án az iskola tornaterméből temették. Bár meghagyta, hogy ne tegyenek virágot koporsójára, volt bőven virág és koszorú. Az iskola diáksága mellett a korábbi degerandisták népes tömege vett részt a temetésen.

Több volt tanítvány is méltatta az egykori igazgatónőt. Talán a tanítványoknál is jobban megértette tanítási elveit Reményik Sándor, a költő, akinek húga járt az iskolába: „És nagy volt benne a szeretet. Egész pedagógiai rendszerének mondhatni kizárólagos alapjául ezt fogadta el. Nevelő munkája nem drákói, hanem jézusi nevelés volt. Tanítványait, növendékeit, a gondozására bízott virágszálakat is szeretetre akarta inspirálni, azt akarta, hogy érzésben nemesedjenek, lélekben finomodjanak s az iskolából ki az életbe ne holt betű anyagot vigyenek magukkal, hanem fogékonyságot az élet szépségeinek befogadására. A szeretet és türelem bázisára emelt nevelési módszerét gyakran támadták, kritizálták a nevelés mesteremberei, akik ideig-óráig látszólag kedvezőbb eredményt értek el külső eszközökkel. Ő, a művész hallgatott, s letérés nélkül ment a maga útján. Bizonyos volt benne, hogy az idő megérleli az ő vetését. Tanítványai közül hányan értették meg intencióit, nem tudom. Azt hiszem, nem sokan. De akik megértették, »elmenvén, bizonyságot tesznek felőle«” (Ellenzék, 1914. ápr. 11.).

Az iskola és vele De Gerando Antonina személye 1940 után került újra a figyelem középpontjába. A második bécsi döntést követően, 1940 őszén a sétatéri épületben újra megnyílt – magyar és román tagozattal – a kolozsvári Magyar Királyi Állami Leánygimnázium Császár Károly igazgatása alatt 207 magyar és 162 román diáklánnyal. Az iskola egykori diákjai megalakították a Degerandisták Országos Testvéri Közösségét, amely elhatározta, hogy emléktáblát állíttat az épületben a volt igazgatónő tiszteletére. A Varga Oszkár budapesti szobrászművész készítette portrés márványtáblát 1941. szeptember 28-án a polgármester és az egyetemi rektor jelenlétében leplezték le az iskola lépcsőfordulójánál e felirattal: „1844–1914. Hirdessék e márványba vésett betűk / hogy ebben az intézetben / a magyar nőnevelés úttörő apostola / DE GERANDO ANTONINA / az intézet alapításától kezdve / 32 évi igazgatása alatt nemzetmentő / munkát végzett / a haza és az ifjúság javára./ Hálás szeretettel tanítványai / 1941”. A táblának az 1940-es évek végén nyoma veszett.

Az igazgatónőnek bizonyára még az 1910-es években méltó síremléket emeltek a lutheránus temetőben. A márványoszlopon e felirat volt olvasható: „DE GERANDO ANTONINA / a kolozsvári / Felsőbb Leányiskola / első igazgatója / sz. 1845. febr. 13án / meghalt 1914. ápril. 6án”. A megváltatlan sírt az 1970-es évek végén egyik tudatlan lelkész utasítására egy még élő embernek utalták ki, aki a kőről 1981-ben a feliratot lecsiszoltatta. A közvélemény felháborodását követően a francia konzulátus közreműködésével a hamvakat a sírból exhumálták, s a temető előterében egy kis tábla alá helyezték el. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége már 2014-ben meg szerette volna ünnepelni De Gerando Antonina halálának a centenáriumát, s ezt összekötni egy méltóbb síremlék felavatásával. 2015-ben a 170. születési évforduló is alkalom lehetett volna a megemlékezésre, de csak 2016 augusztusára készült el a régi feliratot újra rögzítő sírkő a Házsongárd Alapítvány közreműködésével. Így lett 2016. augusztus 19-én felállítva egy, az eredetihez hasonló síremlék a lutheránus temetőben, ugyanakkor tudományos szimpóziumot is tartottak a Kolozsvári Magyar Napok keretében, amelyen e sorok íróján kívül Márton Hajnalka és Szebeni Zsuzsa beszélt a jeles igazgatónő életéről és munkásságáról.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.