Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Üdvözlet Székelykeresztúrról

Beszélgetés Sándor-Zsigmond Ibolya muzeológussal

Lelkek tárháza. Tanulmányok, közlések Székelykeresztúr múltjából címmel jelent meg nemrég Sándor-Zsigmond Ibolya kötete, az elmúlt két évtizedben már közreadott tanulmányainak bővített és átdolgozott változataival. Ezeknek célja, a szerző szerint, hogy „egységben és összefüggésben láttassa, Székelykeresztúrt mi tette egyedivé, és mitől volt ugyanolyan, mint bármelyik más erdélyi kisváros”. Ez a terjedelmes kiadvány átjárót képez múltunk és jelenünk között, értékeinket azzal a reménységgel mutatja fel, hogy az itt élők közösségi érzését erősítve, a jövő nemzedéknek adja örökségül – fogalmazta meg a szerző, akit ez alkalommal a múltból ránk maradt tárgyakról kérdeztünk.

– Olyan környezetben nőttél fel, ahol a jelen és a múlt értékeit egyaránt megbecsülték. Pedagógus szüleidnek volt-e hatása arra, hogy a néprajzi gyűjtés, a helyismereti kutatás és a tárgyak gyűjtése a munkád része is évtizedek óta?

– Pedagóguscsaládban nőttem fel, és a szüleim, sőt nagyszüleim életvitele, értékrendje kétségtelenül hatott rám. A gyermekkor élményei, a helyszín, azt hiszem, meghatározó tényező mindenki sorsának alakulásában, így velem sem volt ez másként. Akkor még természetesen nem gondoltam arra, hogy az érdeklődésem ilyen mértékben fog a régi történetek, az egyes emberek és közösségek sorsának, a múlt eseményeinek a kutatása felé fordulni, arra még kevésbé, hogy valaha ez lesz a munkám.

A helyszínről annyit, hogy egy kétszáz éves, vastag kőfalú, vasrácsos ablakú kántori lakban nőttem fel. Akkor nem tűnt fel, olyan természetes volt, hogy valójában egy ódon és regényes épületben élünk. A hetvenes, nyolcvanas évek mérhetetlenül hosszúnak tűnő két évtizede maga volt az időtlenség és állandóság, mintha legalábbis egy tizenkilencedik századi regény helyszínén peregtek volna azok az idők. Vasárnap délutánonként fehér posztóharisnyás öregek gyűltek ­össze a szomszédban, lakásadó idős házigazdánknál hatvanhatost, amerikai hetest játszottak, s csodás történeteket meséltek a fiatalságukról, ami még Trianon előtt lehetett. Volt köztük egy főnemesi családnevet viselő öregúr is, aki mintha egy Jókai-regény lapjairól lépett volna elő, mindig választékos eleganciával köszönt, és Kossuth-bankókat ajándékozott nekünk.

Ebben a múltidézésben azért van némi mesei túlzás. Emlékszem a barnára füstölődött gerendák ujjnyi repedései közül folyton fejünkre hulló porra, az omladozó falakra, a sokféle szőnyeggel eltakart egyenetlen padlóra. De akkor nem zavart. Ma is hallom, amint csattan a hatalmas kőkapu patinás zárszerkezete, jelezve, hogy édesapám megérkezett kerékpárjával a szomszéd falu (Gagy) iskolájából, ahol édesanyámmal együtt tanítottak több évtizeden át. Téli reggeleken, néha mínusz húsz fokos hidegben nekivágtak a négy kilométeres útnak, mert nem jött az autóbusz, pedig fél héttől vártak rá, de csengetésre az iskolában kellett lenni.

Az iskola volt a második otthonuk. A szép lépcsőfeljáró, a század eleji kovácsoltvas díszítéssel ellátott szárnyas ajtók, a hosszú, cementes folyosók, a gyermeki énemnek hatalmasnak tűnő emeletes, sokablakos iskolaépület, a tágas, füves udvar, a kis falu lélekszámához képest nagy létszámú, erős osztályok, az osztálytermek petróleummal feltörölt deszkapadlója, a titokzatos „bunker”, a napközi konyhájának afféle kis raktárhelyisége... és még sorolhatnám az emlékeket, és bennük, benne az embereket.

Az iskolai könyvtárban volt egy kis iskolamúzeum, édesanyám kezdte el gyűjteni tanítványaival a cserépedényeket, háztartási és gazdasági eszközöket, a gyermekek „maga készítette” népi játékait, kis faragott jármokat, szekereket. Itt találkoztam először „néprajzi gyűjtéssel”, aminek akkor, ott elsősorban az volt a célja, hogy a falusi gyermekek megtanulják becsülni ezeket a régi értékeket, és vitték is szép számmal Firtosmartonosból, Kismedesérről és Gagyból.




A főtér a Korona Szállóval

– Gyermekként régi pénzt gyűjtöttél, ehhez kapcsolható a gyűjtőszenvedély kialakulása?

– Mindent gyűjtöttem. Régi pénzt is. Legkedvesebb gyűjteményem a szalvéta volt, aztán a bélyeg és képeslap. De gyűjtöttem csokoládéspapírt, cigarettadobozt, sőt még színes csomagolópapírokat, reklámszatyrokat is, szépen kisimítva. Az én gyermekkoromban ezek sokkal nagyobb értéket képviseltek, mint manapság, mára – mondhatni – ezek a tárgyak szemétté degradálódtak.

Egyetemi éveim alatt, Kolozsváron tehetős rokonaim példájára kezdtem a régi tárgyakat, használati eszközöket jobban szemügyre venni. Első körben „levadásztam” a családi ereklyéket, a nagyszülők és idős rokonok családi kincseit. Nem kell nagy dolgokra gondolni, mert nem voltak arisztokrata őseim, csak tehetős polgárok, földbirtokosok és értelmiségiek. Az „örökségem” pont olyan volt, mint bárki másé, aki egy picit is becsüli a generációkon át féltve őrzött tárgyakat. Nagy kincset jelentett az apai üknagymamám kovászos porcelánedénye, a dédnagyanyám monogramos damasztabrosza, vagy a nagyanyám kis konyhai rézüstje, aztán anyai dédnagyanyám faliórája, amelyet a családi emlékezet szerint egy lúdért vett 1914-ben a székelyudvarhelyi piacon. Talán ezek a tárgyak, a hozzájuk kötődő családi, emberi történetek kezdték a figyelmemet a szép korszaknak nevezett békeidők iránt felkelteni. Nyilván nagyon sok fénykép is segítette a korszak megidézését. Nagyon fontos volt számomra a történet, az életre keltett múlt, mindaz, amit egy-egy tárgy a felszínre hozott. Végül nem a tárgy lett fontos, hanem a hozadéka, a tárgy csak egy eszköz lett az emlékezésben és a kutatásban, mert elindított egy folyamatot, bennem legalábbis igen. Az már csak a ráadás, hogy ezeket a megörökölt vagy összegyűjtött, mindennapi tárgyakat, eszközöket ma is használom, és valamennyit jól esik kézbe venni, mert eszembe jut róla valami. No, de azt hiszem, ezzel nagyon sokan így vannak.

Idővel az érdeklődésem a helytörténet irányába mozdult, és kutatásaim erre vittek, Székelykeresztúr múltjából, a 19–20. századból nagyon sok jó „ismerősöm” lett.

– A helyismereti kutatásaiddal párhuzamosan azért megmaradtál a tárgyak mellett – csuprokat gyűjtöttél, és számomra nemrég derült ki, amikor már szó esett kötetbe szerkesztésükről, hogy a keresztúri régi képeslapok is kedvenceid.

– A régi képeslapok az egyik nagy „szerelmem”. Az előzőekben elmondottak után gondolom, nem meglepő, és az sem szorul magyarázatra, hogy miért.

A gyermekkori képeslapgyűjtés, ami tényleg a postán kapott – elsősorban hazai, legfeljebb a balatoni vagy budapesti – képeslapokat jelentette, felnőtt koromban más irányba terelődött.

A figyelmemet a régi képeslapok iránt a székelyudvarhelyi néhai Vofkori György tanár úr keltette fel. 1999–2000 táján fogott hozzá a Székelykeresztúr képes története című képes helytörténeti kiadványának a szerkesztéséhez, és hetente eljött Keresztúrra a múzeumba, én pedig örömmel és nagy lelkesedéssel vettem részt a kutatásban. A 2002-ben megjelent könyv törzsanyagát végül nagyrészt a keresztúri múzeum gazdag régi képeslapgyűjteménye és fotóanyaga képezte, amelyet a Tanár úr saját gyűjtése és gyűjteménye egészített ki. A munka során sokat tanultam tőle, a könyv pedig hatalmas közönségsikert aratott.

– Csak a székelykeresztúri és környékbeli képeslapokat gyűjtöd? És miért fontosabbak ezek a képeslapok, mint sok más egyéb?

– A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. Évek óta keresem ezeket a lapokat, és majdnem ki merem jelenteni, hogy az összes, valaha – a kezdetektől a második világháború végéig – Keresztúrról készült képeslapot ismerem. A legkorábbi képeslapunk 1900-ból származik, és egy korábbi, 1895-ös fénykép alapján készült, de tudom, hogy korábban is készült már keresztúri képeslap. Ami a múzeum gyűjteményéből hiányzott, azokat sikerült pótolni, amit papíralapon nem, azoknak legalább a digitális másolatát és közlési jogát megszerezni.

Miért fontosabbak ezek, mint sok más egyéb? Elsősorban megint a történet. A képek segítségével a városkép alakulása követhető nyomon. Mivel egy kisvárosról van szó – a kutatott időszakban 3000–3500 lakója volt Székelykeresztúr városnagyközségnek –, nem volt túl sok fényképeznivaló, így a képek nagyon sokszor láttatják ugyanazokat a helyszíneket, épületeket, aminek köszönhetően a legkisebb változás is észlelhető. Foglalkoztam a kisiparosság és a kereskedések történetével, ezek a képek értékes támpontot nyújtanak a boltok, műhelyek feltérképezésében, az egyes épületek funkcióváltásaiban is.

A másik történetet a postára adott lapok küldői és címzettjeik írják. Ez szintén a kisvárosi jelleghez kötődik. A legtöbb lapnak ismerem a címzettjét vagy a feladóját, így személyekhez köthetőek a szövegek, az apró tudósítások, amelyek eljegyzésről, báli szezonról, vadászatról, szüretről, iskolai szünidőről, de még utazási körülményekről is szólnak. Nagyon apró adatok ezek, de a nagy „vásznon” mindegyiknek megkerül a helye, és ez a kirakós játék – nevezzük annak – az izgalmas ebben a munkában. Talán egy nagyobb, több tízezres város esetében ez nem így működne, de Székelykeresztúron könnyen „ismerhetem” a 120 évvel ezelőtti város polgárságát: a pénzügyőri testület tagjait, a járásbíróság írnokát, vagy a helyi újságban álnév mögé rejtőzve verseket író állami iskolai tanítót.

Tudom, hogy a komoly gyűjtők szempontjából a képeslapok elsősorban nem ezért értékesek, a képeslap, mint postatörténeti produktum fontosabb, és másfajta tudományos feldolgozás lehet az elvárás, de engem éppen az érdekel, ami személyesebb és egyedibb, az, hogy ezek a képeslapok segítenek abban, hogy egy 20. század eleji kisváros mindennapjait érdekesen, a kisszerűségéből nagyszerűvé emelten megmutathassam a mának. Számomra ez a fontos, a hely szelleme, a genius loci – ha úgy tetszik.




A tanítóképző 1912-ben 

– Ebben az esetben már nem olyan fontos, hogy ki a tulajdonos: a múzeum gyűjteményét bővíted, vagy a sajátodat gyarapítod?

– A múzeum gyűjteményét igyekszem teljessé tenni. A hiányzó darabokat magánemberként vásároltam meg. Nem áldoztam túl sokat erre, megfizethető áron jutottam ahhoz a néhány – Székelykeresztúr és a munkám szempontjából – értékes és ritka darabhoz. Természetesen végül majd a múzeum gyűjteményébe fognak kerülni, mert úgy lesz értékük a város és a jövőbeli kutatók számára. Nem a képek birtoklása a fontos, hanem a hozzáférhetőségük.

– Az említett hozzáférhetőség kedvéért ezeket a képeslapokat külön kiadványban szeretnéd megjelentetni. Mekkora anyagból válogattál, milyen szempontok szerint? Mi szerint döntesz, hogy melyik marad ki a készülő könyvből, és melyik lesz benne?

– Régi álmom egy Üdvözlet Székelykeresztúrról című album elkészítése, amely értelemszerűen a városról kiadott képeslapokat tartalmazná.

A keresztúri képeslapok esetében a válogatási szempontot az adja, hogy a kisváros méretéhez és korabeli jelentőségéhez mérten nagyon sok képeslapot adtak ki, viszont, ha összevetem más települések hasonló kiadványaival, akkor szerényebbnek tűnik az állomány. De lehet, ez csak „a szomszéd kertje mindig zöldebb”-szerű rossz beidegződés. Tehát mindennek be kell kerülnie ebbe a könyvbe, és valamennyi darabnak helye is van benne.

Az elmúlt évtizedekben a történelmi Magyarországról már nagyon sok városnak és településnek jelent meg képeslapgyűjteménye, nagyon sokat be is szereztem ezekből egyrészt azért, hogy tapasztalatot gyűjtsek, másrészt a munkámtól függetlenül is nagyon jó időtöltés a fellapozásuk, egyfajta időutazásnak fogható fel, főként, ha megfelelő kisebb szövegek is kísérik a képeket. Ha én így vagyok velük, akkor talán másnak is hasonló örömet szerezhet egy székelykeresztúri hasonló kiadvány, és ez is motivál.

– Mit tartalmaz majd a tervezett könyv a képeslapokon kívül? Milyen információkkal kell vagy lehet kiegészíteni a látványt?

– 1904 és 1919 között jelent meg Szabó Kálmán kiadásában a Székelykeresztúr nevű társadalmi hetilap. Nagyon színes, a város hétköznapi életére számos aspektusból fényt derítő kis újság volt. Tényleg minden belekerült a híradásokba, még a „korzón” nadrágszoknyában megjelenő hölgy „újszerű” öltözéke által keltett botrány is. A hivatalos közleményeket, közigazgatási, ipari, mezőgazdasági, piaci, oktatásügyi híreket, a kulturális eseményeket mind közzétette. Még egy Tárca elnevezésű rovata is volt, amely helyi irodalmi szárnybontogatók műveit közölte, a szerkesztői üzenetek tanúsága szerint „szűrve”. Érdekes pillanat volt a kutatás során, amikor az egyik keresztúri képeslap feladójában felismertem az újság egyik helyi verselőjét. Egy picit továbbléptem, és a címzett, a feladó kilétére, a kettőjük viszonyára is igyekeztem több esetben válaszokat találni, kötni őket a város életéhez. Már szóltam arról, hogy a kisvárosi, vagy inkább „városnagyközségi” jelleg olykor erre is ad lehetőséget.

A képeket kísérő kis szövegeket az újságból választom ki, és mindig az adott képeslap által ábrázoltakhoz kötődnek. Azt a hangulatot a legjobban visszahozni így lehet. Ha találok egy-egy korabeli leírást, adatot, hírt valamelyik képhez, akkor fölösleges ugyanazt újrafogalmaznom. A hitelesség kedvéért mondja el az akkori polgár, mit hogyan és milyennek látott. Hogy ki-ki hogyan, milyennek látja, vagy inkább találja ugyanazt a 21. században, százhúsz év távlatából, az legyen a majdani olvasó szabad tere.

Ez lehet, hogy sziszifuszi munkának tűnik, ám megéri a fáradságot, amit egy ilyen jellegű, időigényes szerkesztői munkába be kell vetni, és – ne tűnjön szerénytelenségnek, de – a legapróbb részletekig menően ismerem mind az újságot, mind a képi anyagot, és a hozzájuk kapcsolódó „történeteket”. Úgy érzem, ezt másnak is látni kellene, így láttatni igyekszem.

– Lesznek a könyvben nagy meglepetések a mai olvasó számára? Mit árulhatsz el az olvasónak a készülő kiadványról?

– Székelykeresztúr viszonylatában nem ígérhetek nagy meglepetéseket. Mindig is egy csendes, főként agrár jellegű kis település volt, ahol akkoriban még, nevezzük boldog békeidőknek azt a korszakot, a piactéren megbámulták az idegent és találgatták, honnan jött. Előbb-utóbb azonban ide is begyűrűzött minden újdonság, történés, ami máshol is a nagyvilágban, és elődeink büszkék voltak mindenre, ami a fejlődésüket jelentette. Azt is mondhatom, hogy egészséges szellemű lokálpatrióták voltak. Jónéhány ilyen személyiség buzgólkodott a város előmenetelén, például az általánosan ismert Bálint Dani, Petőfi legendai sírjának létrehozója. Ő nagyot alkotott a városért, ereje ma is hat.

Az érdekességek, apró meglepetések a részletekben lesznek. A városnak ez a korszaka még nem olyan távoli múlt, hogy az írásbeli vagy szóbeli emlékezet ne tudna az akkor zajlott fontos eseményekről, tehát nem lebbentjük le a fátylat nagy titkokról, de reményeim szerint, ha napvilágot lát ez a könyv, a figyelmes szemlélő és olvasó felfedezheti majd benne egy, a Székelyföld peremén, a székely anyaváros, Székelyudvarhely árnyékában élő, elsőre teljesen átlagosnak és unalmasnak tűnő kisváros fejlődésért folytatott küzdelmét és kitörési útkeresését, polgárosodási törekvéseit.

Megértheti mindazt, hogy miért szeretjük annyira Székelykeresztúrt: mert kisváros, és kereteit minden igyekezete ellenére sem fogja soha kinőni. De ez nem frusztrál, sőt!

A képek elő vannak készítve, jelenleg a szövegek válogatásával foglalkozom. Meghatároztam a fejezeteket, a témák csoportosítását, és a fejemben már összeállt az egész kötet, „látom”, hogy mit szeretnék majd kézben tartani. A folyamat technikai része – tördelés, nyomdai előkészítés – viszonylatában szerencsés vagyok, mert valamennyi, eddig megjelent könyvemet férjemmel, Sándor-Zsigmond Dénessel állítottuk elő, én a tartalmát, a szerkesztést, ő pedig a tördelést, képfeldolgozást végzi, a grafikai kivitelezést, ami hatalmas segítség, hiszen kiadványaink túlnyomórészt – témájuknál fogva – archív képekre alapozottak, és ez most, a képeslapalbum esetében maximálisan így lesz.




A járásbíróság (ma kórház) épülete 1906-ban. Képek: Székelykeresztúri Molnár István Múzeum

 

Sándor-Zsigmond Ibolya

Székelykeresztúron született 1965. július 14-én. Az elemi iskolát Szentábrahámon végezte, 1983-ban Székelykeresztúron érettségizett. 1988-ban a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Filológia Karának magyar–román szakán tanári diplomát szerzett.

1990 óta a székelykeresztúri Molnár István Múzeum muzeológusa.

Számos néprajzi, helytörténeti témájú cikket, ismeretterjesztő írást, tanulmányt közölt az Örökségünk, Lustra, Művelődés, Unitárius Közlöny, Acta Siculica, Acta, Areo­polisz stb. időszakos kiadványokban. Egyik alapítótagja és társszerkesztője a Molnár István Múzeum Kiadványai sorozatnak, társszerkesztője az Énlaka konferenciák IV. kötetének (Sándor-Zsigmond Ibolya – Visy Zsolt: Székely gazdálkodás régen és most. 2014.), több helytörténeti kiadvány lektora. A székelykeresztúri Petőfi-emlékek kutatója és közlője, számos televíziós dokumentumfilm és interjú szereplője.

2013-tól a Keresztúri Kisváros nevű önkormányzati havilap főszerkesztője.

2015-ben Székelykeresztúr Város Önkormányzata Pro Cultura díjjal tüntette ki.

2020-ban az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat értékteremtő kategóriában vehette át.

Önálló kötetei:

Mesében éltem. A székelykeresztúri iparosság története. Ajka–Székelykeresztúr, 2005; A székelykeresztúri szitásság. Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2007; Apáink arca. Képek Nagy Béla székelykeresztúri fényképész hagyatékából. Ajka, 2009; „Rátok bízom…” Képek dr. Molnár István múzeumalapító néprajzi hagyatékából és a Molnár István Múzeum fotótárából. Székelykeresztúr, 2011; A mi Petőfink. Igazság és legenda. Székelykeresztúr, 2012; Székelykeresztúr. Várostörténeti képeskönyv. Székelykeresztúr, 2014; Virágokká vált bojtorjánok. 225 év képes története 1793–2018. Berde Mózes Unitárius Gimnázium, Székelykeresztúr. Székelykeresztúr, 2018; Petőfi-emlékek nyomában. Kultúrtörténeti séta Székelykeresztúron. Székelykeresztúr, 2019; Lelkek tárháza. Tanulmányok, közlések Székelykeresztúr múltjából. Székelyudvarhely, 2021.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Általános és helytálló a genealógusok ama megfigyelése, hogy ha egy nemesi család férfiágon, azaz magtalanul kihal, akkor a története is előbb-utóbb a homályba vész, a múltja szinte feledésbe merül. (...) Így van ez az erdélyi Sükösd családdal is. Tagjai a maguk korában híres emberek voltak, nagy birtokokkal rendelkeztek, más ismert, jelentős családokkal kerültek házassági kapcsolatba, fejedelmeket és királyokat szolgáltak hűségesen; mégis elfeledte őket az utókor, pedig a Sükösd családról sokan írtak és megemlékeztek, és amit sikerült velük kapcsolatban kikutatni, azt közzétették. 

Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. (...) Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került. 

Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.

Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.

Juhos Mihály, Szék

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.