Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Kádár Imre: A művészet forradalmai

A művészet forradalmai pedig így születnek…

A négy lapszámot megért kecskeméti folyóiratban, Az Alföldben jelent meg ez a Kádár Imre-írás 1914-ben (II., február hó, 65–67.). Évtizedekkel ezelőtt lemásoltam, és azóta rakosgatom a fontos papírjaim között. Néha évekig nem látom, majd ismét fölbukkan, és újra elolvasom. A végső rendcsinálás felé haladok, s azt hiszem, megérdemli a szerző, hogy fiatalkori írása újra megjelenjen.

*

Az országokban mindenfelé ősz volt. A köd, mint valami rontó hályog, ült a szemeken, sokan valának az éhezők, kevesen a megelégültek; sivár, kietlen tanítások tartották fogva a lelkeket, és a vakuló napok fél-világosságát nehéz, szürke felhők fogták le. Az emberek nyomorultak voltak nagyon, s nem akadtak, akik meséket mondottak volna az életről, hogy elfeledtessék annak feketeségét. Tehát elmentek a tömegek a templomokba, odamenekültek az oltárok áldozati tüzei mellé, szólítván a hivatásosan szent férfiakat: mondjatok nekik papos énekeket, füstöljetek tömjénes füstölőkből, csak hervasszátok el az élet tövises tűröm-virágait, csak vigyetek bennünket innen misztikus mennyei birodalmak szentelt árnyékába.

De az egyházak művészete csakhamar megméretett és könnyűnek találtatott, mert elvonatkozott a földtől, és tagadta az élet és test jogát a művészi alkotásban…




Kádár Imre költő, műfordító (1894–1972).
Kép: Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány Facebook-oldala

Ekkor összesereglett a szomjasok serege a régi, akantuszvirágú hellén oszlopcsarnokok alá, felkutatta görög-római virágok ragyogó, kékfényű egét, félve a jelent és áhítva a múltat, a holtat, a nem élőt, nem kínzót. És íme megnyilatkozának a régi mesterek felidézett szellemei egynémely álmodozónak, de nem jelentek meg a sokaság számára, s ez látta, hogy a klasszikus nap csak világít, de nem melegít, mert távol van a földtől végtelen, tagadja a tömeg jogát a művész papi méltóságára, és született copfos mandarinok sajátították ki a régi ligeteket, ahol égőszemű faunlegények leselkedtek fürdőző hableányokra pajkos tavaszi éjszakákon…

A csalódott tömeg a kriptahideg források után beleveti magát ömlengő, romantikus-szépségek édeskés mézfolyójába. Kimért szonettek lantos-hőse újra felkúszik az elporlott lovagvárak bástyafalára, hogy megérintse ajkával a várkisasszony száját, sápadt, vértelen dalok kornyikálnak elmúlt dicsőségekről s ezalatt a tömeg fázik és nincs kenyere. Majd egy időre a francia világrengetés halott hőseihez zarándokol az ember – korhadt hagyományok földkivetette csontjain rágódik néhány epigon –, azután csend lett, új hang nem hallatszott, s a valóság sötétjét gyászfeketére torzítva ültek tort a halott színek, ritmusok, szimfóniák és vonalak temetésén.

Közben egyre nőtt az emberek testi-lelki éhsége, nem volt elegendő a művészetek marakodó vallásfelekezeteiből szólított cikázó ének, úgy, hogy várni kezdték a megváltókat, akiknek mindenkor el kell jönniük, hogy szükség van reájuk, ha hívják őket a nyomorultak.

Valahol, minden országok egy-egy Betlehemjében egyidőben születtek nagy gyermekek, ki jászolban, ki rosszabb bölcsőben, és elkezdtek faragni új vésőkkel új szobrokat, új ecsetekkel adtak lelket a vászonnak, új hangszínekben és zenei formákban szakadt fel belőlük a közös egy lélek; zokogásuk a természet, a vágy, az erő és végre az élet.

Akadémiák és iskolakatedrák Heródesei kiadták a parancsot: öljétek meg a gúny fegyvereivel mindezen holnaposokat és futuristákat, mindazokat, kik át merik hágni a szent korlátokat, magukról dalolnak hiúságosan – állítván, hogy az én-ben van az igazi művészet gyökere és terebélye a tömegben. Őrültek ezek és íme értelmetlenek.

De felelének amazok: bizony a művészetbeli értelmetlenség a legtöbbször a megnemértő koponyájában találja magyarázatát.

És mégis – kezdetben bedugták a füleket, hallván Debussyk, Straussok, Bartók Bélák muzsikáját, kacagtak, látva Rodinok és Kernstock Károlyok hóbortos elképzeléseit – legfőként hamisnak bélyegezték az Ady Endrék fekete zongoráinak minden megszólalását.

Azután akadtak egy-két napkeleti bölcsek, cégbeli inkább, akiknek volt szemük a látásra és fülük a hallásra, s ezek hódolni jártak a kigúnyolt töviskoronázott prédikátorok elébe.

De a tömeg nem mozgott.




Komárom, 1903. Klapka György tér, a Városháza előtt Klapka György szobra.
Kép: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Ekkor parancsoló szükségességgel jöttek idők, magukkal hozván a nyomorúságok mellé bomlott tirannusok zsarnokságát. Pusztító sáskafelhők tarolják le az életet, vásárra viszik a lelkeket, amíg megrázkódik a föld. És a kitörő lázadó zajban elvész a Pilátusok mosom-kezeimet kétszínű szégyenkezése, elhalkul a múltba-járók feszítsd-meg kiáltása, s a vérző új óriások elfordulnak a kiváltságosak fényes udvaraitól, s oda állnak a tömegbe, velük és nekik dalolva a fény, a tudás diadalmas Marseilles-ét. S a tömeg keblére öleli a kitagadott Messiásokat, ezek megérzik a jövendő értékelését, és neki mesélnek arról, hogyha egyszer letörnek is a Keleten, a Nyugat már lázasan rohan a forradalom felé, arról, hogy bármily bűnös, nyomorult és koldus a ma, de dicsőséges és csodálatos lesz a holnap. Nem lesik már a lantosok királyi asztalok kegyesen odavetett koncait, de leszállanak a mélybe, hogy magukkal emeljék a ma rabszolgáit, hogy először a világtörténelem folyamán alulról fölfelé terjedjen az új művészet tüze. Szűkek a tegnapok formái, nyűgösek az ósdi adottságok, s a tömeg védelme alatt bátran ébred a lázálmot aludt művészet, nem törődik már a gáncsoskodók irigy hangjával, s detronizálva a hóhér-esztéták dinasztiáját, csak egy törvényt ismer maga fölött: mindent szabad a művésznek, ami szép.

S a társadalomtudomány és a művészetlélektani kutatások nagyszerű vágyából a megkövült bilincsekben vergődő dogmákat egyre döngetőbb igazság születik: a húst, az életet; önmagát adja az ihletett művész, s akkor dobjon sutba minden szabályt, mert az egyéniség nem ismer parancsolót, az egyéniség maga az élet – az élet azt jelenti, hogy jogunk van a föld minden testi-lelki gyönyörűségére, cserében vágyódó, remegő, sóhajos és kínlódó ember-voltunkért.

Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.

Az ilyen pillanatban világosodik meg előttünk az élet-művészet felséges igazsága és szépsége.

A forradalmak pedig így születnek.




A Kecskeméti Művésztelep közös műterme egy 1910-es évekből származó képeslapon. Kép: rezkarcfitness.blogspot.com

Kádár Imre (1894–1972)

Szülővárosában, Komáromban a bencés gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti egyetemen tanult (jogot) és a Keleti Kereskedelmi Akadémián. Arany őszentsége című verseskötete kiadásakor tizennyolc éves volt. Fenti írása megjelenésekor épp elmúlt húszéves, és még nem fejezte be egyetemi tanulmányait. Látogatta az 1908-ban megalakult Galilei Kört, amely a baloldali gondolkozású értelmiségiek és egyetemisták vitaköre volt. Ott találkozhatott az ugyancsak joghallgató Lővy Ödönnel, aki 1914-ben szerkesztette az első világháború kitörése miatt kérészéletű folyóiratot. Ennek munkatársai közül többen galileisták voltak (pl. Sisa Miklós), így valószínűsíthető, hogy Kádár kézirata az ő közvetítésükkel jutott Kecskemétre. „A progresszív szemléletű elméleti lap” szerzői között megtaláljuk a korszak Kecskeméti Művésztelepén a modern festészet képviselőjét, Dobrovics Pétert és a szegedi festőt, Szőri Józsefet, akinek „Ady költészetéről írott tanulmánya Az Alföld legjobb közleménye” – összegez Romsics Ignác („Az Alföld” – Kecskeméten. Forrás, 1975. november, VII. évf. 11. sz. 58–62.). Talán még annyit feltétlen érdemes elmondani, hogy színes címlapján – ez elég ritka, ha nem egyedi a korban – a főszerkesztő szociáldemokrata meggyőződésével harmonizáló, távolba néző, a jövőt firtató, lapátot tartó erőteljes-szimbolikus férfi figura jelenik meg, bizonyosan a város művésztelepe valamelyik, névtelenségben maradó alkotójának a műveként.

A folyóirat szellemi törekvéseinek összefoglalója csupán megemlíti „Kádár Imrének, a fiatal galileistának a századelő képzőművészetének forrongásaival kapcsolatos cikkét”. Az írásból kitűnik vallásos neveltetése, ám „az egyházak művészete” ellen lázad, amely „megméretett és könnyűnek találtatott”. Megszülettek az új művészek, azok, akik „elkezdtek faragni új vésőkkel új szobrokat”, új ecsetekkel festettek új képeket és új hangszínekben komponáltak. A régiek, a konzervatívok a „gúny fegyvereivel” megölték őket, akik „őrültek /… és íme értelmetlenek”. Mégis meghallották, meglátták az új műveket, Debussy, Strauss, Bartók zenéjét, Rodin és Kernstok (és a Nyolcak) „hóbortos elképzeléseit”, de „legfőként hamisnak bélyegezték az Ady Endrék fekete zongoráinak minden megszólalását”. Ők a „kitagadott Messiások”, például a Nyugat „már lázasan rohan a forradalom felé”. Végső summájaként kijelenti, hogy „csak egy törvényt ismer maga fölött: mindent szabad a művészetnek, ami szép”, s ez az „élet-művészet felséges igazsága és szépsége”. Kádár Imre tolsztojánus művészetfelfogását freudista elemek is árnyalják. Éppen írása megjelenése előtt adták ki Nagy Sándornak, a gödöllői művésztelep festőjének Az élet művészetéről (Modern Könyvtár, szerk.: Gömöri Jenő, Bp., 1911) című könyvét, amely talán közvetlenül is inspirálhatta Kádár Imrét a modern művészet győzelmét hirdető fiatalkori tanulmánya megfogalmazásában.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Általános és helytálló a genealógusok ama megfigyelése, hogy ha egy nemesi család férfiágon, azaz magtalanul kihal, akkor a története is előbb-utóbb a homályba vész, a múltja szinte feledésbe merül. (...) Így van ez az erdélyi Sükösd családdal is. Tagjai a maguk korában híres emberek voltak, nagy birtokokkal rendelkeztek, más ismert, jelentős családokkal kerültek házassági kapcsolatba, fejedelmeket és királyokat szolgáltak hűségesen; mégis elfeledte őket az utókor, pedig a Sükösd családról sokan írtak és megemlékeztek, és amit sikerült velük kapcsolatban kikutatni, azt közzétették. 

Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. (...) Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került. 

Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.

A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. 

Juhos Mihály, Szék

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.