Sipos Sándor farkaslaki származású, Montréalban élő és alkotó grafikus, festőművész idén ünnepli 65. életévét. A képzőművész így nyilatkozik munkásságáról:
„Több mint 25 éve Montréalban élek, az anyanyelvem mellett elsajátítottam a francia és az angol nyelvet is, mivel Montréal kétnyelvű város.
Mesteri szintű kurzusokat hallgattam a montréali Université du Québecen: szociológia, kortárs videoművészet, művészettörténet szemináriumokat.
Közel harminc évre terjedő folyamatos alkotói tevékenység áll mögöttem. Munkáimat és rajzaimat több montréali, torontói, budapesti, kolozsvári irodalmi és művészeti lap közölte már, többek között a Matrix, a Vice Versa, a Guide-Ressources, a Clin d’œil, a Dires, a Kalejdoszkóp kanadai magyar irodalmi folyóirat, a Boreal Editeurs, a Panel magazin, a Helyőrség, a Korunk, valamint a Székelyföld folyóirat.”
Sipos Sándor 1988-ban vándorolt ki Kanadába. Emigrálása előtt művészeti tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Vizuális Művészeti Akadémián végezte, ahol 1984-ben kitűnő minősítéssel szerzett diplomát szobrászat és pedagógia szakon, szobrász és rajztanári képesítéssel. Egyéni kiállításai nyíltak Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Budapesten és Montréalban; emellett számos csoportos tárlaton mutatta be alkotásait hazánkban, Magyarországon, Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban az évek során.
Munkái megtalálhatók köz- és magángyűjteményekben. Tagja több hazai és külföldi művészeti szervezetnek, amelyek közül említésre méltó a Montréalban működő Kanadai Magyar Művészek Társasága, amelynek huszonkét éve aktív tagja; továbbá a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a budapesti MAMŰ Társaság, a Magyar Műhely Galéria, valamint a Dunakanyar külföldi és magyar művészeit összefogó Colosseum Csoport.
Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.
John K. Grande a következőképpen fogalmaz Sipos Sándor metavizuális művészetével kapcsolatban a Képírás című folyóiratban: „A gondolatok képesek befolyásolni bennünket: egy amerikai indián maszk vagy éppen valamely pop-art kép rózsaszín pöttyként jelenhet meg szemünk előtt, de ugyanígy el is tűnhet. […]
Festményei, videói, kollázsai és multimédiás munkái első látásra aligha világosak számunkra, sőt, inkább diffúznak tűnnek. Ez annak a következménye, hogy alkotóként a tapasztalatok és kapcsolatok komplexitását kívánja megragadni, ezért metavizuálisan, belső és külső, azaz »társadalmi« kiterjesztésben egyszerre jeleníti meg azokat. Köztudott, hogy az álmok és kinyilatkoztatások ritkán világosak és egyértelműek, mégis hihetetlen energiakibocsátás jellemzi őket. […]
Ez a kultúrák közti, kultúrán belüli és történelem feletti ihletettség az öntudatlan képzettársítások lenyűgöző érzésével ötvözötten jellemzi a művész alkotási folyamatát. Vizuális nyelve és metastrukturális festészet-megközelítési módja a »majdnem olvashatóság« és a »majdnem láthatatlanság« jellemzőit foglalja magába.
Sipos Sándor kertjét, metavizuális elemeinek őserdejét a lét képtelensége hatja át és járja be. A káosz a művészet révén egy pillanat alatt képes harmóniává szelídülni – röpkeségét a virtuális rezonancia foglalja időrendbe.”
A képzőművész így vall művészetének metavizuális dimenziójáról: „Az elmúlt öt évben a számítógépes kommunikáció, a cybertér és a virtuális közösségek foglalkoztattak. Vizuális művészként erősen befolyásoltak a számítógépes jelenségek, de ezzel párhuzamosan a művészi kifejezésnek egy másik dimenziója vagy tárgya, azaz a »díszítő hajlam« is érdekelt.”
Novotny Tihamér művészeti író a Kortárs folyóiratban méltatta a képzőművész alkotói tevékenységét: „Sipos Sándor, Kanadában élő képzőművész Ősi emlék című formázott vásznának témája, tematikája, mágikus jel- és motívumrendszere – amely valójában nem is vászon, hanem egy expresszíven és dekoratívan kifestett titokzatos állatbőr, egy fekete, fehér és narancs pöttyökből, éjszínű vonalakból és foltokból összeálló, rejtjelezett üzenet – a »Homo Archaicus«, az ősi, az eredeti, a kezdeti ember világába vezet át bennünket. Régi vesszőparipája ez az alkotónak. A kanadai indiánokat támogató, velük baráti viszonyt ápoló Sipos Sándor véleménye szerint az ősember, a prehistorikus ember kölcsönhatásban élt a természettel, nem szakadt még meg a kapcsolata az atavisztikus énjével. Ismeretlen volt számára az elidegenedés, mert ekkor még büntetés járt a természetet romboló minden cselekedetért. Ez az ember testestől-lelkestől azt érezte, hogy áldozat formájában vissza kell adnia valamit az anyatermészetnek, a földanyának, hogy a bűn ereje megszűnjön, és ne vegye el az istenek kedvét, ne szegje meg az isteni törvényt. Ha egy őslakó leölt egy állatot, a cselekedetét meggyászolta, csak a szükségletét elégítette ki, nem pusztított el több jószágot. Tehát szimbiózisban élt a természettel, úgy érezte, tennie kell valamit az egyensúly fenntartásáért. Az indián folklórt idéző munkája olyan hitelű és erejű mágikus műtárgy, mintha közvetlenül az »Amerikai Etnográfiai Múzeumból« emelték volna ki.”
Dancs Rózsa írónő, a kanadai Kalejdoszkóp kulturális folyóirat laptulajdonosa és főszerkesztője a következőképpen jellemzi a képzőművész munkásságát A Nyikó csörgedezésétől az Óceán morajlásáig című írásában:
„Sipos Sándor Montréalban él, ott alkotja immár az egyetemes modern képzőművészet kincsestárában helyet érdemlő alkotásait. Az ő művészete nem csak a festészet fogalmát fedi. Formailag legalábbis. Ha mégis rákényszerülnénk, akkor én képi epikának, korunk zaklatott lelkivilágának dantei mélységeket és mitológiai magasságokat befogó képi vetületeinek nevezném alkotásait.
Sipos műveinek motívumai darabokban, akár a hősi eposzok énekei, és egységükben tekintve is rákérdeznek a nézőre: mit látsz?, mit gondolsz?, és mit válaszolsz? Térben szétszórt alaktalan figurák, megcsavarodott – lélekgörcsbe tekeredett – alakzatok, sorstragédiák sorozatát juttatják eszünkbe. Ám valahol ott lappang a biztatás is, legalábbis annak felsejlése, hogy nem veszünk el, orra buktató akadályokon meggörbült gerinccel, földet kaparva is ki tudunk vergődni a fényre!
Mondhatnánk azt is, hogy Sipos Sándor filozofikus alkat – alkotó –, bizonyára helytálló ez az állítás is, ám a miértekre abszolút választ kereső útvesztők állomásai túlmutatnak minden izmuson, noha ugyanakkor minden izmust magukba is sűrítenek.
Van képe, amely őskori sziklába karcolt őslelet, van olyan, ami középkori szellemek libegő, pokolbéli árnyaira emlékeztet, az elme belső, olykor meg sem nevezhető szörnyeire, amik nemcsak a lelket, hanem a testet is csak porszemcsék formájában szórják szét a semmiben.
Emlékezetemben Sipos Sándor halk, inkább introvertált emberként maradt meg: majdnem egy esztendeig egyazon, a traiskircheni menekülttábor fennhatósága alatt álló edlitzi épületben laktunk. Ugyanabban az ebédlőteremben étkeztünk naponta, és mégis, csak évekkel később, itt, Kanadában tudtam meg, hogy erdélyi menekülttársam festőművész; nos, alkotóművészként is ezt érzékelem: mintha a külvilágból annyit tartana érdemesnek meglátni, ábrázolni, ami jártában-keltében éppen elsuhan előtte, és azt le is jegyzi, a többit pedig a nézőre bízza.
Ez az ő sajátos lázadása! A néző? Mi vagyunk! Egzisztenciális bizonytalanságára nem kap egyikünk sem megnyugtató választ, mert világunkat, normálisnak hitt világrendünket már régóta csak sziporkává zúzott üvegcserepekből tudjuk – nem újraépíteni! – újraálmodni. Az elmagányosodás, a gyökértelenné nyomorodás korszakát éli ma mindenki, haláltusát vív az értelem az értelmetlenséggel, az érték a legvadabb démonokkal verekszik. Ezt verselte bele képeibe a kolozsvári költő – Zilahi Nono –, akivel közösen könyvet állítottak össze.
Maga a művész így vall az alkotás közben lezajló morfondírozásairól: „örülök, hogy a karcolt munkám a rovásírással elnyerte tetszésed […] Amint dolgoztam rajta, eszembe jutott, hogy még az írásunk is »ellentmondásos«, hiszen a latin írás balról jobbra, míg a rovásírás jobbról balra olvasandó […] Talán hitvilágunkkal is így vagyunk: a kereszténység felvétele teljesen más irányba vitt, mintha megtartottuk volna az ősvallásunkat. Itt, Kanadában eszméltem rá arra is, hogy az őslakosok vallása mennyire hasonlít a mi ősvallásunkra, körkörös a folyamat, fontosabb, mint a hierarchia […] a kereszténység a hierarchiára épül – talán ennek a képlete vetült ki a társadalmakra is, a háromszög csúcsán a teljhatalmú császár és az alattvalók…”
A sepsiszentgyörgyi barát, Ütő Gusztáv képzőművész Sipos Sándorról a következőt írja: „Elsősorban e vizuális energiák átadását tarthatjuk lényegi üzenetnek a festmények, nyomatok, rajzok, talált tárgy assemblage-ok, fényképek, vegyes technikájú alkotások sokaságában. A meghajlott, állati megkucorodásba görbült antropomorf alakzatok, bogarak, lepkék, oroszlánok, macskák és képzeletbeli szereplők sokasága, mint gyilkos álmok visszatérő motívumai, szintén rémkép jellegűek. A szürrealizmus határán. A csillogó anyaghasználat mint a […] szemfényvesztő globalizálási kísérlet ámító felülete, rögeszmeként vonul végig a képek egynéhányán. Szervesen épülnek a művek sorába a fénykép alapú alkotások is […] Sipos nagyszerűsége épp a sokoldalú kutatásaiban, a műfajok keverésében rejlik. Őt nem a műfajok tisztasága érdekli, hanem az üzenet továbbítása, a sugárzó erő célba juttatása. És mindezt az erdélyi szellemiség jegyében teszi.” (Kalejdoszkóp, 2020. III–IV.)
Dancs Rózsa írónő így ír Sipos Sándor alkotói pályafutásáról a budapesti Nyugat Plusz független szépirodalmi folyóiratban:
„És hogy ez mennyire nem divatból fakadó művészi allűr, azt sejteti az az élmény, amit még gyermekként élt át a szülőfaluja történelmi mérföldkövét is jelző Tamási Áron temetésén: »Tizenévesen a halál érzését, fogalmát nem úgy éltem meg, mint ma. Akkor valami mást jelentett… Valami valószínűtlenül távolit, de a tömegben az emberekből akkor is áradó erő és tartás mély nyomot hagyott bennem, amit így fogalmazhatnék meg: a lelkek ünneplő, vakító fehér ingbe voltak öltöztetve […] A temetés inkább a felemelkedés metamorfózisa volt […] átlényegülés, a lélek újbóli találkozása a földiekkel…«”
Egy tavaly készült interjúból megismerhetjük a Sipos művészetét meghatározó tényezőket, és valamelyest a művészi magatartására is rávilágít az ars poetica-szerű, Rétegződések címmel közölt eszmefuttatása: „A több mint száz éve bekövetkezett robbanás teljesen megváltoztatta a képzőművészet tartalmi és formai jellegét és minőségét. Többé nincsenek tabutémák és tartalmak. Tehát szabadon hozzá lehet szólni mind társadalmi és szociális, mind filozófiai és antropológiai problémákhoz. Egy egészséges társadalomban a művészet (tág értelemben) mint érzékeny szenzor is működik.
Egy gondolat előhívása hasonlítható a fényképész sötétkamrájához: a képet a megfelelő pillanatban rögzíteni kell, különben eltűnik. Egyik legnehezebb dolog számomra a folyamatosság megszakítások nélküli egyenletes fenntartása: egy új gondolat felvetése, elmélyítése, rögzítése és továbbfejlesztése. Malevich eljutott a két végső színhez (vagy nem-színhez), a feketéhez és a fehérhez, amely új utakat nyitott meg az absztrakció felé. Duchamp ready-made művészete eljutott a konceptuális művészet határaihoz, ahonnan számtalan irányba ágazódik szét.
A »dekoratív ösztön« az én értelmezésemben a spontán díszítő művészetet is jelenti, aminek önmagán túl nincs különösebb konnotációja: a székelykapuk vagy pásztorbotok díszítőelemeire gondolok, melyek spontán megnyilvánulásai valamilyen mélyebben fekvő érzelemvilágnak, és amely motívumvilág búvópatakként nagyon mélyen húzódik meg egy nép kultúrájában. Vagy ott vannak a Haida Gwaii indián mikrovilág totemoszlopai, amelyek tudomásom szerint közel tízezer évesek: e motívumok kezdetei nagyon mélyre nyúlnak vissza, és szinte lehetetlen szavakba önteni őket.
A képzőművészet egy metanyelv – ilyen értelemben a fenti fogalomköröket akár kutatási területemnek is nevezhetném, az irántuk való érzékenységem már itt, Kanadában alakult ki, amikor ellátogattam az Occupy Montréal mozgalomra. Otthon ’89 előtt minden társadalmi összejövetel tiltott volt, nekem tehát meg kellett tanulnom megélni a felelősségteljes szabadságot. Számomra a szabadság mint attitűd elsődleges fontosságú, nem csak a képzőművészetben. Ugyanakkor szabaddá válni vagy szabaddá tenni önmagunkat egy hosszú folyamat.
Eddigi munkásságom során három nagy témakör foglalkoztatott: a dekoratív ösztön dimenziója, az absztrakt dimenzió és a társadalmi-szociális dimenzió. Sokféle műfajt érintettem. Ezeket egy kicsit úgy képzelem el, mint egy földcsuszamlás alkalmával láthatóvá váló geológiai rétegződéseket: bizonyos nyomás (társadalmi vagy más) szegmentumaként egyszer csak előhívódnak.
Egy nap elteltével rengeteg kép villan át a képzeletünkön – hogy ebből mi lesz a fontos, az mélypszichológiai folyamat is. A gondolatok átfordulnak képpé (és fordítva), testet öltenek az alkotási folyamat során, és a munkák egymásutánisága valamilyen hozadékot eredményez.
Munkám során gyakran eljutok egyfajta határhelyzetig, egy olyan dimenzióba, amelyben a »tiszta kép« létezik csupán, más szavakkal: eljutok a vizualitás határáig.
Ezért is gondolom fontosnak az alkotót és az alkotásokat folyamatukban szemlélni, az alkotó munkásságán belül elhelyezni őket. Mert csakis egymásutániságában követhető nyomon a téma, a felvetés alakulása, a rezdülések és az átváltozások.”
Sipos Sándor képzőművész Moral Death című elemzése a posztmodern kultúráról egy tömör szocioantropológiai elemzés, amelyben olyan jelenségekről ír, amelyek jelentősen befolyásolták művészetfelfogását. Véleménye szerint nem célravezető kizárólag a „technikai civilizáció, fejlettség tekintetében megítélni népeket, kultúrákat, ugyanis a jelenségek ennél sokkal összetettebbek és bonyolultabbak”. De más is olvasható tőle: „A keresztény világképben a szenvedő alany alárendeli Isten parancsára a földet, a bioszférát mindennel együtt, és a saját hasznára hajtja. Ez a piramidális/trianguláris hierarchia. A hierarchia csúcsán a Teremtő, a Mindenható áll, majd az ember, állat, növény, ásványok […] Nagyon fontos ápolnunk, megtartanunk az ősi energiákat, a szimbólumrendszereket (pl. rovásírás, a kopjafák szimbólumrendszere), ugyanakkor fontos kellő tisztelettel átmenteni az autentikus hagyományt, a népi kultúrát a 21. századba.”
Az Archaikus Ember című elmélkedése, amely a Korunk Galériában önálló tárlatának megnyitóján hangzott el, az archaikus embernek (Homo archaicus) a természethez fűződő kapcsolatáról, viszonyáról szól, és az archaikus ember világnézeteit vizsgálja: „Az archaikus ember meghatározó módon együtt élt szerves szimbiózisban, elválaszthatatlanul, kölcsönös viszonyban a környezetével, a Természettel a természetben.
Nem szakadt meg a belső kapcsolat az atavisztikus énjével, ismeretlen volt az elidegenedés, amikor ugyanis már bűnt érzett a szent egységet, a Természetet megfosztó vagy romboló cselekedetért. [...] Úgy érezte, hogy vissza kell valamit adnia a Természetnek, áldoznia kell, hogy a bűn ereje megszűnjön, és ne szegje meg az Istennek kedvét. [...]
Tehát ha a Haida Gwaii-i indián leölt egy élőlényt vagy állatot, azt a cselekedetet meggyászolta, csak szükségleteit elégítette ki, nem pusztított el több állatot, mint amennyire szüksége volt az életben maradáshoz.
Hát ily módon tudott szimbiózisban élni az ember a természettel, boldogan több ezer éven át. Az indián úgy érezte, hogy valamit tennie kell a természet egyensúlyának a helyreállításához, elvett belőle, megemlékezett és az áldozat révén kiengesztelte a megbontott egyensúlyt” – írja a képzőművész, aki őszintén megvallja továbbá, hogy időnként bűntudatot érez az indiánok földjén élve, Észak-Amerikában.
