Különösen szép és tartalmas korszaka volt a Művelődésnek, írja a szerkesztő, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje, amikor V. András János szerkesztette a folyóiratot. Az én pályámnak és életemnek is szép időszaka volt: túl voltam az indulás nehézségein, már megszületett a legnagyobbik fiam, harmincévesen a doktori dolgozatom anyagát gyűjtöttem, és készítettem elő a megírását, még ereje teljében volt Márton Gyula, mentorom és akkori főnököm. Közeli volt, mint mindig, a kapcsolatunk a tanítványainkkal, a volt tanítványainkkal is, akik közül sokan, akkor még nem kényszerből, falun tanítottak. V. András Jánossal talán leginkább kalotaszegi voltunk kötött össze bennünket. És az is, természetesen, hogy értékként hoztuk magunkkal az otthoni nyelvet, az akkor még élő „hagyományos” tudást, még nem szakadtunk el szülőfalunk közösségétől. A mai olvasó talán nem is hiszi, hogy akkor komolyan gondolhattuk, hogy munkatársaink lehetnek a falun tanító pedagógusok. Pedig így volt. Márton Gyula számára és számunkra is, akik mellette dolgoztunk, ők voltak a hátország. Az alábbi dolgozatom is ma talán naivnak tűnik, pedig nem volt az, és én ma sem látom annak. Komolyan gondoltuk, és komolyan végeztük a dolgunkat. Ami azóta történt, talán igazolt is bennünket: sok minden eltűnt, a tárgyak múzeumba kerültek, a nyelv szavai pedig, amelyeket esetleg akkor nem rögzíthettünk, végleg feledésbe merültek. A pedagógusok nemzedéke is más lett: bízzunk benne, hogy jó ügyekben ők, a mostaniak is hadra foghatók.
Nem véletlen, hogy a falura kerülő értelmiségiek a helyi nyelvjárás sajátos szavaira, az ún. tájszókra figyelnek föl legelőbb. A köznyelvet beszélő számára valóban feltűnő, ha azt hallja, hogy a krumplit bojokának vagy pityókának hívják, de arra is kíváncsi, melyik az a növény, amelyet barabolynak neveznek (egyes vidékeken a vadon termő, gumós gyökerű Chaerophyllum bulbosumnak a neve ez). Az sem kerülheti el az idegen figyelmét, hogy például Kalotaszegen nem akkor mondják a gyermekre, hogy zabál, amikor mohón eszik, hanem amikor fürdés közben csapkodja, kezével-lábával veri a vizet. Egyik-másik szónak a hangalakja meglepő. Arra például, hogy csúszkál a jégen, egyik faluban ezt az igét használják: csúszinkázik, a másikban: csúszkinyózik stb. Százával sorolhatnók a példákat, de gondolom, a fentiek elegendő magyarázatot adnak arra. miért vállalkoznak többen a falun tanító pedagógusok közül éppen tájszók gyűjtésére. Egy-egy tájszó lejegyezgetésétől rendszerint fokozatosan fölébred aztán az érdeklődés a népi foglalkozások szókincse iránt is.
1. A nyelvjárástani szakirodalomban a népnyelvi szókincs gyűjtésének és feldolgozásának három fő formája alakult ki: az első a tájszavak gyűjtése, a második egy nyelvjárás teljes szókincsének a rögzítése, a harmadik pedig a népi mesterségek szakszavainak számbavétele.
A tájszók gyűjtése azt jelenti, hogy feljegyezzük és értelmezzük a népnyelv szókincsének mindazokat az elemeit, amelyek teljesen ismeretlenek a köznyelvben, vagy jelentésük tér el a megszokottól, vagy pedig hangalakjuk olyan, hogy a köznyelvitől is elüt, de az illető nyelvjárás hangtani sajátosságaival sem magyarázható (például ahol az é helyett gyakran í-t ejtenek, nem számít tájszónak a bíka, szíl stb. szó). A tájnyelvi lexikális elemek közé a jellegzetes szólások, közmondások is besorolhatók (példán, egyes helyeken arra, aki nem gondozza a lábbelijét, azt mondják: felleghájjal – ti. vízzel – keni).
A tájszók gyűjtése történhet előre kidolgozott kérdőívvel, amely a népi élet sajátos fogalmait tartalmazza, de kérdőív nélkül is. Szokásos feldolgozási formája pedig a betűrendes tájszójegyzék, átfogóbb szinten a tájszótár.
(forrás: FORTEPAN
Konok Tamás id. adományozó)
Ennél jóval nagyobb igényeket támaszt a kutatóval szemben a nyelvjárás teljes szókincsének összegyűjtése. Ilyen nagyarányú munkára, amelynek legszebb példája a Csűry Bálint szerkesztette Szamosháti Szótár, csak az vállalkozhat, aki megfelelő előtanulmányok után hosszú éveket tud szánni a gyűjtésre és feldolgozásra. Az ilyen tájnyelvi szótárak anyaga a nyelvtudomány és a néprajz számára egyaránt felbecsülhetetlen, hiszen a nép gondolkodásának, fogalomkincsének is hű tükre. Nemcsak azt mutatja ugyanis, hogy milyen fogalmakat nevez meg sajátos szavakkal a nép, de arra is utal, milyen fogalmakkal gazdagabb vagy szegényebb az a közösség. Nem is beszélve a szólások, szóláshasonlatok, közmondások gazdag anyagáról, amely szintén bekerül az ilyen szótárakba.
Nem foglalkozom részletesen a szókincsvizsgálat e két típusával, a címben is jelzett szándékom ugyanis az, hogy a szókincsgyűjtés harmadik formájára, a népi szakszókincs vizsgálatára nézve próbáljak néhány módszertani útbaigazítást megfogalmazni.
2. Az előbbiekben nem részleteztem ezt a kérdést, de talán így is nyilvánvaló volt, hogy a nyelvjárási anyag gyűjtése elképzelhetetlen megfelelő tájékozódás, előtanulmányok nélkül. Ahhoz ugyanis, hogy például meg tudjuk határozni egy szóról, tájszó-e vagy sem, ismernünk kell a nyelvjárás főbb hangtani sajátosságait is. A teljes szókincs gyűjtése pedig éppenséggel nagy jártasságot igényel mind a nyelvészetben, különösképpen a nyelvjárástanban, mind pedig a néprajzban, településtörténetben. A népi mesterségek, hagyományos foglalkozások jellegzetes szókincsét nem lehet másképp gyűjteni, mint a helyi nyelv és néprajz alapos ismeretében. Erre – mint látni fogjuk – már a vizsgálandó foglalkozás területi-tematikai elhatárolásában is szükségünk van. Mégis ezt a gyűjtési-feldolgozási formát ajánljuk leginkább vidéken dolgozó tanár kollégáinknak, mivel egy-egy kisebb fogalmi körben nem kell lemondani a teljesség igényéről, mint tájszógyűjtés esetében, a feltárt anyagot pedig a nyelvtudomány tájszótárak számára is hasznosíthatja, de kiindulópontja lehet egy tájnyelvi szótár munkálatainak is.
3. Gyűjtésünk anyagát természetesen az határozza meg elsősorban, hogy azon a vidéken, ahol élünk, milyen sajátos népi mesterség alakult ki az idők folyamán. Van ugyan több olyan foglalkozás, mint a földművelés, állattenyésztés, amely ilyen vagy olyan formában szinte minden vidéken létrejött, de vannak csak bizonyos területre jellemző népi mesterségek is. Ilyen például a fafaragás, díszítőművészet, szűcsmesterség, fazekasság stb. Döntésünket, hogy melyik foglalkozást választjuk vizsgálatra, az is meghatározza, mennyire vált ma már iparszerűvé egyik vagy másik népi foglalkozás. A női kézimunka vagy a népviselet rendszerint szókincsében is jellemző arra a vidékre, de a bőrgyártás vagy a lábbeli készítés ma már egyre több ipari eljárást alkalmaz faluhelyen is (nem is szólva a lakatosmesterségről), így szókincsében nagyon gyakoriak az iparéval közös elemek, az ún. műszók.
A szembetűnően népi jellegű szakszó legjellemzőbb vonása a műszóval szemben az, hogy számottevő nyelvi- néprajzi hagyománya van, rendszerint szűkebb területhez kötött perspektívájában egyre inkább az a sorsa, hogy eltűnjék, mivel a köznyelviesedés mint tájnyelvi elemet szorítja ki, az iparosodás pedig mint hagyományos foglalkozáshoz kötött lexikális elemet teszi feleslegessé. Példák a kendermunka szakszókincséből: törő, tiló, lehel, ecset (a kenderfinomítás eszközei a munkamenet sorrendjében) stb.
A műszó általában újabb elem a nyelvben (ha egészen nem is, de speciális jelentésében szinte mindig), tájhoz kevésbé kötött, éppen ezért alkalmas arra, hogy a továbbiakban, a fokozottabb köznyelviesedés, nyelvi integráció és iparosodás korában maradéktalanul betöltse szerepét a társadalmi termelésben. Példák az ismert bányászati műszók közül: fejtés, tárna, légkalapács stb.
A nyelvtudománynak nyilván mindkét csoporttal foglalkoznia kell. A műszóvizsgálat rendszerint közvetlen gyakorlati célt szolgál: szójegyzékekben, szótárakban határozzák meg a műszók pontos jelentését, hogy elejét vegyék a félreértéseknek, amelyek a termelésben is zavart okozhatnának. A szakszókincsvizsgálat pedig azért sürgős, halaszthatatlan feladat, mivel a népi terminológia egyre inkább eltűnőben van mindazzal a nyelvi-művelődéstörténeti értékkel együtt, amely mindmáig megőrződött benne.
Jelen pillanatban az látszik indokoltabbnak, hogy inkább ilyen hagyományos népi foglalkozás szókincsét gyűjtsük össze (pl. földművelés, állattenyésztés, halászat, vadászat, házépítés, szövés-fonás, viselet, női kézimunka, díszítőművészet stb.), de aki ipari vidéken él, például bánya közelében, műszók lejegyzésével tehet értékes szolgálatot a nyelvtudománynak. Ha mód van rá, legjobb a helyi specialitásokkal kezdeni, például a fafaragással, szőlőtermesztéssel stb. Lehet több összefüggő témát is választani, például a fafeldolgozást (ácsmesterség, asztalos munka stb.), állattartást (juhászat, legeltetés stb.).
A gyűjtési terület körülhatárolása a gyűjtő munkafeltételeitől, valamint az illető mesterség elterjedtségétől függ. Lehet egyetlen településre korlátozni a kutatást, de jobb, hasznosabb nagyobb összefüggő területen végezni teljes gyűjtést, például a csíki nyelvjárás területéről Kászonban vagy Kalotaszegen a Felszegről stb. Ha pedig olyan foglalkozást választottunk, mint például a szűcsmesterség, amelyet rendszerint nem űznek minden faluban, kutatópont-hálózatunk is ehhez igazodik.
4. Lássuk a továbbiakban magát a gyűjtést. Előkészületként – mint már említettem – nagyon fontos a nyelvjárásra vonatkozó fontosabb nyelvészeti, valamint a foglalkozást részletesen leíró néprajzi szakmunkák tanulmányozása. A nyelvjárást már csak azért is ismerni kell, mert a szavakat a helyi kiejtés szerint jegyezzük le. A néprajzi szakirodalom alapján pedig legalább nagy vonalaiban ki lehet dolgozni a foglalkozás kérdőívét. Erre több okból is szükség van. Ha mi magunk nem ismerjük eléggé azt a mesterséget, akkor gyűjtőmunkánk teljesen tévútra térhet. Megkérek például egy falusi asszonyt, mondja el a kendermunkát. Előfordulhat, hogy a válasz ennyiből áll majd: „A kendert elvetjük, kinyűjük, megtörjük, megszőjük – , és kész a vászon.” Nekünk nyilván nem erre van szükségünk. Ezért pontról pontra – kérdőív formájában – rögzítjük a magunk számára a munkamenetet, s kérdés közben végig erre támaszkodunk. Ennek az a haszna is megvan, hogy nagyobb területen végzett gyűjtés esetében így mindig pontosan összehasonlítható, sőt térképre rögzíthető anyagot kapunk.
A kérdőíves gyűjtés mellett nem lehet eléggé hangsúlyozni a közvetlen megfigyelés fontosságát. Bonyolultabb munkamenet esetén ajánlatos legalább egy-két ponton a helyszínen megfigyelni, részleteiben leírni a munkafolyamatot. a szerszámokat, a felhasznált alapanyagot stb. A közvetlen tapasztalat nélkül anyagunk hitelessége csökken, s a feldolgozás is nehézségekbe ütközik.
5. Az adatközlők kiválasztását illetően van néhány általános követelmény, amelyhez – ha lehet – ragaszkodnunk kell. Így fontos, hogy az, akivel dolgozunk, a helyi nyelvjárást beszélje; ne legyen túlságosan öreg, hogy fáradság nélkül lehessen vele dolgozni; ne legyen nagyothalló; lehetőleg beszédhibája se legyen, hogy a kiejtést könnyebb legyen megfigyelni és lejegyezni. A fő szempont az, hogy ismerje a mesterséget. Néha emiatt kénytelenek vagyunk engedményeket tenni, mert például ha egy faluban egyetlen szűcs van, akkor mindenképpen hozzá fordulok. A kalotaszegi ruhahímzést vizsgálva előfordult, hogy négy-öt faluban egyetlen személy értett valamelyik ruhadarab elkészítéséhez, ilyenkor nem lehetett mást tenni, mint gondolkozás nélkül őt fölkeresni. De ha van rá lehetőség, minél több adatközlőt be kell vonni a munkába. Más természetű nyelvjárási anyaggyűjtéshez hasonlóan, ebben az esetben is följegyezzük az adatközlők fontosabb személyi adatait: életkorát, iskolázottságát, születési helyét, vallását stb.
6. A lejegyzésben legfontosabb az adatok hitelessége. A hitelességet az biztosítja, ha rögzíteni tudjuk a pontos kiejtést és meghatározzuk a szó jelentését, illetőleg néprajzi szempontból leírjuk azt a fogalmat, amelyre a szó vonatkozik. Föltétlenül jelölnünk kell lejegyzés során a nyelvjárás sajátos hangjait, például az ë-t (kendër), a rövid illabiális å-t (kåpál); az időtartamot (elmënt). Gyakorlottabb gyűjtő, ha megfigyelésében biztos, a magánhangzó kettőshangzókat is jelölje. A mássalhangzók közül a j-nek ejtett hangot mindig j betűvel jelöljük, még akkor is, ha az a helyesírás szerint ly; a hosszú mássalhangzókat kettőzve írjuk le (fakkul); a kiejtésbeli egybeolvadást szintén lejegyezzük (keresztye). Arra mindig vigyáznunk kell, hogy pontosan és következetesen használjuk a fonetikai jelzéseket; ha kételyünk van a hangjelölésben, jobb megmaradni a kritikus hang köznyelvi jelölésénél, mint félrevezető lejegyzést alkalmazni.
Az ma már szinte törvényszerű, hogy az adatok egy része csak az idősebbek emlékezetében él. A gyűjtőnek nyilván az így megőrződött szakszókat is le kell jegyeznie, mert nem ritkán éppen a hagyományőrzés szempontjából legértékesebb lexikális elemekről van szó. Ebben az esetben a jelentést is úgy határozzuk meg, ahogy az emlékezetből kihámozható, de valamilyen jellel, megjegyzéssel elkülönítjük a közvetlen, ma is élő adatoktól: a régi, öregektől hallott adatot kerek zárójelbe lehet tenni (...), az újabbat pedig szögletesbe [...].
7. A kérdőíves gyűjtés és a megfigyelés mellett nagyon fontos, hogy szövegeket is rögzítsünk. A szövegfelvétel, amelyet magnetofonnal készítünk, természetesen szintén a vizsgált foglalkozás témaköréhez kapcsolódik. Kisebb témakör esetén úgy is el lehet járni, hogy előre részletesen megbeszéljük az adatközlővel, mit fog elmondani a mikrofonba. Bonyolultabb, kiterjedtebb munkafolyamatot beszélgetés formájában is föl lehet venni, ilyenkor minden részletre kiterjedő kérdésekkel kell beszéltetni az adatközlőt.
A felvett szöveget aztán nyugodt körülmények közt fonetikus hűséggel lejegyezzük, majd kicédulázzuk belőle a szakszavakat megfelelő szövegkörnyezettel együtt. A szövegkörnyezetnek nagy fontossága van a jelentés pontos meghatározásában, de a szó stílusértékére is rávilágít. Terjedelmesebb szövegből következtetni lehet az egyes elemek gyakoriságára is.
8. A gyűjtéshez tartozik a néprajzi dokumentáció is, amely részletes néprajzi magyarázatokból, leírásból, valamint fényképfelvételekből, egyszerűbb vázlatokból, rajzokból áll. A néprajzi leírásnak, amely a tárgyak alakjára, funkciójára, eredetére, készítési módjára, méreteire, színére stb. vonatkozik, az a célja, hogy összefüggésükben mutassa be a szakszók jelölte fogalmakat. Szerkezeti megoldásokat, például épületek, gépek esetében, ajánlatosabb rajzzal rögzíteni. Nagyobb munkaeszközöket, díszítőmotívumokat stb. fényképen lehet a legjobban szemléltetni.
9. Az anyaggyűjtést az anyag feldolgozása követi. Itt nem térek ki a nyelvészeti feldolgozás minden részletére, követelményére, csupán két egyszerűbb könnyen alkalmazható eljárást mutatok be vázlatosan.
A magyar nyelvjárástani szakirodalomban meghonosodott szakszókincs-monográfia két fő részből áll: elöl találjuk a foglalkozás néprajzi leírását, a második rész a szakszavak betűrendes jegyzéke. A rajzok, fényképek vagy közvetlenül az első rész szövegrészleteit illusztrálják, vagy pedig függelékként kapnak helyet a szójegyzék után. A néprajzi leírásnak fontos követelménye, hogy legyen áttekinthető, pontosan kövesse a munkamenetet, ne tartalmazzon ismétléseket, utaljon az egyes fogalmak közti összefüggésekre.
A kutatás kezdeti szintjén elfogadható ennél egyszerűbb feldolgozási forma is: az, hogy csak betűrendes szójegyzéket állítsunk össze. Az egyes szavakra vonatkozó adatokat ún. szócikkekbe foglaljuk össze. A szócikk elején a címszó áll, ez maga a szakszó nyelvjárási alakjában. Ezt követően felsoroljuk zárójelben a köznyelvitől elütő grammatikai formákat (ragos, jeles alakokat). A szófajiságot is csak akkor jelöljük, ha a szokásostól eltér (pl. a tulipános szó, ha mintanévként szerepel, nem melléknév, hanem főnév). A szó alakváltozatai után zárójelben mindig megadjuk a kutatópontot is, ha több faluból gyűjtöttük anyagunkat. Ezt követi a jelentés, illetőleg a jelentések pontos meghatározása. A jelentések illusztrálására felhasználjuk a példamondatokat. A szócikk második része a néprajzi magyarázatokat tartalmazza.
10. Az első gyűjtés egyben erőpróba is. De fontos, hogy a kezdeti nehézségek ne riasszák el a próbálkozót. Ha nagy gondot okoz a kérdőív összeállítása, meg lehet kezdeni a gyűjtést kérdőív nélkül is. Ha nincs magnetofon, a szövegfelvételről le lehet mondani, hiszen példamondatokat anélkül is lehet gyűjteni. Munka közben pedig, mindig tanácsért, segítségért lehet fordulni etnográfusokhoz, nyelvjáráskutatókhoz egyaránt, hiszen munkánk értelme és célja úgyis az, hogy összegyűjtött anyagunk valamilyen módon hozzáférhetővé váljék a nyelv- és néprajztudomány számára. (Szívesen nyújt támogatást a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszéke is. Címe: Catedra de limbă maghiară, Cluj, Str. Horea nr. 31.)
(Művelődés, 1971. szeptember, XXIV. évfolyam, 9. szám, 50–52. oldal)
