Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szempontok a népi szakszókincs gyűjtéséhez

Különösen szép és tartalmas korszaka volt a Művelődésnek, írja a szerkesztő, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje, amikor V. András János szerkesztette a folyóiratot. Az én pályámnak és életemnek is szép időszaka volt: túl voltam az indulás nehézségein, már megszületett a legnagyobbik fiam, harmincévesen a doktori dolgozatom anyagát gyűjtöttem, és készítettem elő a megírását, még ereje teljében volt Márton Gyula, mentorom és akkori főnököm. Közeli volt, mint mindig, a kapcsolatunk a tanítványainkkal, a volt tanítványainkkal is, akik közül sokan, akkor még nem kényszerből, falun tanítottak. V. András Jánossal talán leginkább kalotaszegi voltunk kötött össze bennünket. És az is, természetesen, hogy értékként hoztuk magunkkal az otthoni nyelvet, az akkor még élő „hagyományos” tudást, még nem szakadtunk el szülőfalunk közösségétől. A mai olvasó talán nem is hiszi, hogy akkor komolyan gondolhattuk, hogy munkatársaink lehetnek a falun tanító pedagógusok. Pedig így volt. Márton Gyula számára és számunkra is, akik mellette dolgoztunk, ők voltak a hátország. Az alábbi dolgozatom is ma talán naivnak tűnik, pedig nem volt az, és én ma sem látom annak. Komolyan gondoltuk, és komolyan végeztük a dolgunkat. Ami azóta történt, talán igazolt is bennünket: sok minden eltűnt, a tárgyak múzeumba kerültek, a nyelv szavai pedig, amelyeket esetleg akkor nem rögzíthettünk, végleg feledésbe merültek. A pedagógusok nemzedéke is más lett: bízzunk benne, hogy jó ügyekben ők, a mostaniak is hadra foghatók. 


Aratás 1941­ben (forrás: FORTEPAN/Konok Tamás id. adományozó)

Nem véletlen, hogy a falura kerülő értelmiségiek a he­lyi nyelvjárás sajátos szavaira, az ún. tájszókra figyelnek föl legelőbb. A köznyelvet beszélő számára valóban fel­tűnő, ha azt hallja, hogy a krumplit bojokának vagy pityókának hívják, de arra is kíváncsi, melyik az a nö­vény, amelyet barabolynak neveznek (egyes vidékeken a vadon termő, gumós gyökerű Chaerophyllum bulbosumnak a neve ez). Az sem kerülheti el az idegen figyelmét, hogy például Kalotaszegen nem akkor mondják a gyermekre, hogy zabál, amikor mohón eszik, hanem amikor fürdés közben csapkodja, kezével-lábával veri a vizet. Egyik-másik szónak a hangalakja meglepő. Arra például, hogy csúsz­kál a jégen, egyik faluban ezt az igét használják: csúszinkázik, a másikban: csúszkinyózik stb. Százával sorolhatnók a példákat, de gondolom, a fentiek elegendő magyaráza­tot adnak arra. miért vállalkoznak többen a falun tanító pedagógusok közül éppen tájszók gyűjtésére. Egy-egy táj­szó lejegyezgetésétől rendszerint fokozatosan fölébred aztán az érdeklődés a népi foglalkozások szókincse iránt is.

1. A nyelvjárástani szakirodalomban a népnyelvi szó­kincs gyűjtésének és feldolgozásának három fő formája alakult ki: az első a tájszavak gyűjtése, a második egy nyelvjárás teljes szókincsének a rögzítése, a harmadik pedig a népi mesterségek szakszavainak számbavétele.

A tájszók gyűjtése azt jelenti, hogy feljegyezzük és értelmezzük a népnyelv szókincsének mindazokat az ele­meit, amelyek teljesen ismeretlenek a köznyelvben, vagy jelentésük tér el a megszokottól, vagy pedig hangalakjuk olyan, hogy a köznyelvitől is elüt, de az illető nyelvjárás hangtani sajátosságaival sem magyarázható (például ahol az é helyett gyakran í-t ejtenek, nem számít tájszónak a bíka, szíl stb. szó). A tájnyelvi lexikális elemek közé a jellegzetes szólások, közmondások is besorolhatók (példán, egyes helyeken arra, aki nem gondozza a lábbelijét, azt mondják: felleghájjal – ti. vízzel – keni).

A tájszók gyűjtése történhet előre kidolgozott kérdőívvel, amely a népi élet sajátos fogalmait tartalmazza, de kér­dőív nélkül is. Szokásos feldolgozási formája pedig a betű­rendes tájszójegyzék, átfogóbb szinten a tájszótár.


Fonó asszonyok 1942­ben
(forrás: FORTEPAN
Konok Tamás id. adományozó)

Ennél jóval nagyobb igényeket támaszt a kutatóval szem­ben a nyelvjárás teljes szókincsének összegyűjtése. Ilyen nagyarányú munkára, amelynek legszebb példája a Csűry Bálint szerkesztette Szamosháti Szótár, csak az vállalkozhat, aki megfelelő előtanulmányok után hosszú éveket tud szánni a gyűjtésre és feldolgozásra. Az ilyen tájnyelvi szótárak anyaga a nyelvtudomány és a néprajz számára egyaránt felbecsülhetetlen, hiszen a nép gondolkodásának, fogalomkincsének is hű tükre. Nemcsak azt mutatja ugyanis, hogy milyen fogalmakat nevez meg sajátos szavakkal a nép, de arra is utal, milyen fogalmakkal gazdagabb vagy szegényebb az a közösség. Nem is beszélve a szólások, szóláshasonlatok, közmondások gazdag anyagáról, amely szintén bekerül az ilyen szótárakba.

Nem foglalkozom részletesen a szókincsvizsgálat e két típusával, a címben is jelzett szándékom ugyanis az, hogy a szókincsgyűjtés harmadik formájára, a népi szakszókincs vizsgálatára nézve próbáljak néhány módszertani útbaigazítást megfogalmazni.

2. Az előbbiekben nem részleteztem ezt a kérdést, de talán így is nyilvánvaló volt, hogy a nyelvjárási anyag gyűjtése elképzelhetetlen megfelelő tájékozódás, előtanulmányok nélkül. Ahhoz ugyanis, hogy például meg tudjuk határozni egy szóról, tájszó-e vagy sem, ismernünk kell a nyelvjárás főbb hangtani sajátosságait is. A teljes szókincs gyűjtése pedig éppenséggel nagy jártasságot igényel mind a nyelvészetben, különösképpen a nyelvjárástanban, mind pedig a néprajzban, településtörténetben. A népi mesterségek, hagyományos foglalkozások jellegzetes szókincsét nem lehet másképp gyűjteni, mint a helyi nyelv és néprajz alapos ismeretében. Erre – mint látni fogjuk – már a vizsgálandó foglalkozás területi-tematikai elhatárolásában is szükségünk van. Mégis ezt a gyűjtési-feldolgozási formát ajánljuk leginkább vidéken dolgozó tanár kollégáinknak, mivel egy-egy kisebb fogalmi körben nem kell lemondani a teljesség igényéről, mint tájszógyűjtés esetében, a feltárt anyagot pedig a nyelvtudomány tájszótárak számára is hasznosíthatja, de kiindulópontja lehet egy tájnyelvi szótár munkálatainak is.


Fodor Nagy Éva: Gea (vegyes technika) 

3. Gyűjtésünk anyagát természetesen az határozza meg elsősorban, hogy azon a vidéken, ahol élünk, milyen sajátos népi mesterség alakult ki az idők folyamán. Van ugyan több olyan foglalkozás, mint a földművelés, állattenyésztés, amely ilyen vagy olyan formában szinte minden vidéken létrejött, de vannak csak bizonyos területre jellemző népi mesterségek is. Ilyen például a fafaragás, díszítőművészet, szűcsmesterség, fazekasság stb. Döntésünket, hogy melyik foglalkozást választjuk vizsgálatra, az is meghatározza, mennyire vált ma már iparszerűvé egyik vagy másik népi foglalkozás. A női kézimunka vagy a népviselet rend­szerint szókincsében is jellemző arra a vidékre, de a bőr­gyártás vagy a lábbeli készítés ma már egyre több ipari eljárást alkalmaz faluhelyen is (nem is szólva a lakatosmesterségről), így szókincsében nagyon gyakoriak az ipa­réval közös elemek, az ún. műszók.

A szembetűnően népi jellegű szakszó legjellemzőbb vo­nása a műszóval szemben az, hogy számottevő nyelvi- néprajzi hagyománya van, rendszerint szűkebb területhez kötött perspektívájában egyre inkább az a sorsa, hogy el­tűnjék, mivel a köznyelviesedés mint tájnyelvi elemet szo­rítja ki, az iparosodás pedig mint hagyományos foglalkozáshoz kötött lexikális elemet teszi feleslegessé. Példák a kendermunka szakszókincséből: törő, tiló, lehel, ecset (a kenderfinomítás eszközei a munkamenet sorrendjében) stb.

A műszó általában újabb elem a nyelvben (ha egészen nem is, de speciális jelentésében szinte mindig), tájhoz ke­vésbé kötött, éppen ezért alkalmas arra, hogy a továbbiak­ban, a fokozottabb köznyelviesedés, nyelvi integráció és iparosodás korában maradéktalanul betöltse szerepét a tár­sadalmi termelésben. Példák az ismert bányászati műszók közül: fejtés, tárna, légkalapács stb.

A nyelvtudománynak nyilván mindkét csoporttal foglalkoznia kell. A műszóvizsgálat rendszerint közvetlen gya­korlati célt szolgál: szójegyzékekben, szótárakban határoz­zák meg a műszók pontos jelentését, hogy elejét vegyék a félreértéseknek, amelyek a termelésben is zavart okoz­hatnának. A szakszókincsvizsgálat pedig azért sürgős, halaszthatatlan feladat, mivel a népi terminológia egyre inkább eltűnőben van mindazzal a nyelvi-művelődéstörténeti értékkel együtt, amely mindmáig megőrződött benne.

Jelen pillanatban az látszik indokoltabbnak, hogy inkább ilyen hagyományos népi foglalkozás szókincsét gyűjtsük össze (pl. földművelés, állattenyésztés, halászat, vadászat, házépítés, szövés-fonás, viselet, női kézimunka, díszítőművészet stb.), de aki ipari vidéken él, például bánya közelében, műszók lejegyzésével tehet értékes szolgálatot a nyelvtudo­mánynak. Ha mód van rá, legjobb a helyi specialitásokkal kezdeni, például a fafaragással, szőlőtermesztéssel stb. Le­het több összefüggő témát is választani, például a fafeldolgozást (ácsmesterség, asztalos munka stb.), állattartást (ju­hászat, legeltetés stb.).

A gyűjtési terület körülhatárolása a gyűjtő munkafeltételeitől, valamint az illető mesterség elterjedtségétől függ. Lehet egyetlen településre korlátozni a kutatást, de jobb, hasznosabb nagyobb összefüggő területen végezni teljes gyűjtést, például a csíki nyelvjárás területéről Kászonban vagy Kalotaszegen a Felszegről stb. Ha pedig olyan foglalkozást választottunk, mint például a szűcsmesterség, amelyet rendszerint nem űznek minden faluban, kutatópont-hálózatunk is ehhez igazodik.


Fodor Nagy Éva: Megbékélés  (vegyes technika)

4. Lássuk a továbbiakban magát a gyűjtést. Előkészület­ként – mint már említettem – nagyon fontos a nyelvjárásra vonatkozó fontosabb nyelvészeti, valamint a foglalkozást részletesen leíró néprajzi szakmunkák tanulmányozása. A nyelvjárást már csak azért is ismerni kell, mert a szavakat a helyi kiejtés szerint jegyezzük le. A néprajzi szakirodalom alapján pedig legalább nagy vonalaiban ki lehet dolgozni a foglalkozás kérdőívét. Erre több okból is szükség van. Ha mi magunk nem ismerjük eléggé azt a mesterséget, akkor gyűjtőmunkánk teljesen tévútra térhet. Megkérek például egy falusi asszonyt, mondja el a ken­dermunkát. Előfordulhat, hogy a válasz ennyiből áll majd: „A kendert elvetjük, kinyűjük, megtörjük, megszőjük – , és kész a vászon.” Nekünk nyilván nem erre van szük­ségünk. Ezért pontról pontra – kérdőív formájában – rögzítjük a magunk számára a munkamenetet, s kérdés közben végig erre támaszkodunk. Ennek az a haszna is megvan, hogy nagyobb területen végzett gyűjtés esetében így mindig pontosan összehasonlítható, sőt térképre rögzít­hető anyagot kapunk.

A kérdőíves gyűjtés mellett nem lehet eléggé hangsú­lyozni a közvetlen megfigyelés fontosságát. Bonyolultabb munkamenet esetén ajánlatos legalább egy-két ponton a helyszínen megfigyelni, részleteiben leírni a munkafolya­matot. a szerszámokat, a felhasznált alapanyagot stb. A közvetlen tapasztalat nélkül anyagunk hitelessége csökken, s a feldolgozás is nehézségekbe ütközik.

5. Az adatközlők kiválasztását illetően van néhány álta­lános követelmény, amelyhez – ha lehet – ragaszkodnunk kell. Így fontos, hogy az, akivel dolgozunk, a helyi nyelv­járást beszélje; ne legyen túlságosan öreg, hogy fáradság nélkül lehessen vele dolgozni; ne legyen nagyot­halló; lehetőleg beszédhibája se legyen, hogy a kiejtést könnyebb legyen megfigyelni és lejegyezni. A fő szempont az, hogy ismerje a mesterséget. Néha emiatt kénytelenek vagyunk engedményeket tenni, mert például ha egy faluban egyetlen szűcs van, akkor mindenképpen hozzá fordu­lok. A kalotaszegi ruhahímzést vizsgálva előfordult, hogy négy-öt faluban egyetlen személy értett valamelyik ruha­darab elkészítéséhez, ilyenkor nem lehetett mást tenni, mint gondolkozás nélkül őt fölkeresni. De ha van rá lehe­tőség, minél több adatközlőt be kell vonni a munkába. Más természetű nyelvjárási anyaggyűjtéshez hasonlóan, eb­ben az esetben is följegyezzük az adatközlők fontosabb személyi adatait: életkorát, iskolázottságát, születési helyét, vallását stb.

6. A lejegyzésben legfontosabb az adatok hitelessége. A hitelességet az biztosítja, ha rögzíteni tudjuk a pontos ki­ejtést és meghatározzuk a szó jelentését, illetőleg néprajzi szempontból leírjuk azt a fogalmat, amelyre a szó vonatko­zik. Föltétlenül jelölnünk kell lejegyzés során a nyelvjárás sajátos hangjait, például az ë-t (kendër), a rövid illabiális å-t (kåpál); az időtartamot (elmënt). Gyakorlottabb gyűjtő, ha megfigyelésében biztos, a magánhangzó kettőshangzó­kat is jelölje. A mássalhangzók közül a j-nek ejtett han­got mindig j betűvel jelöljük, még akkor is, ha az a he­lyesírás szerint ly; a hosszú mássalhangzókat kettőzve ír­juk le (fakkul); a kiejtésbeli egybeolvadást szintén leje­gyezzük (keresztye). Arra mindig vigyáznunk kell, hogy pontosan és következetesen használjuk a fonetikai jelzése­ket; ha kételyünk van a hangjelölésben, jobb megmaradni a kritikus hang köznyelvi jelölésénél, mint félrevezető le­jegyzést alkalmazni.

Az ma már szinte törvényszerű, hogy az adatok egy része csak az idősebbek emlékezetében él. A gyűjtőnek nyilván az így megőrződött szakszókat is le kell jegyeznie, mert nem ritkán éppen a hagyományőrzés szempontjából legér­tékesebb lexikális elemekről van szó. Ebben az esetben a jelentést is úgy határozzuk meg, ahogy az emlékezetből kihámozható, de valamilyen jellel, megjegyzéssel elkülö­nítjük a közvetlen, ma is élő adatoktól: a régi, öregektől hallott adatot kerek zárójelbe lehet tenni (...), az újab­bat pedig szögletesbe [...].


Fodor Nagy Éva: Félelem (vegyes technika)

7. A kérdőíves gyűjtés és a megfigyelés mellett nagyon fontos, hogy szövegeket is rögzítsünk. A szövegfelvétel, amelyet magnetofonnal készítünk, természetesen szintén a vizsgált foglalkozás témaköréhez kapcsolódik. Kisebb té­makör esetén úgy is el lehet járni, hogy előre rész­letesen megbeszéljük az adatközlővel, mit fog elmon­dani a mikrofonba. Bonyolultabb, kiterjedtebb munkafo­lyamatot beszélgetés formájában is föl lehet venni, ilyen­kor minden részletre kiterjedő kérdésekkel kell beszéltetni az adatközlőt.

A felvett szöveget aztán nyugodt körülmények közt fo­netikus hűséggel lejegyezzük, majd kicédulázzuk belőle a szakszavakat megfelelő szövegkörnyezettel együtt. A szö­vegkörnyezetnek nagy fontossága van a jelentés pontos meghatározásában, de a szó stílusértékére is rávilágít. Ter­jedelmesebb szövegből következtetni lehet az egyes elemek gyakoriságára is.

8. A gyűjtéshez tartozik a néprajzi dokumentáció is, amely részletes néprajzi magyarázatokból, leírásból, vala­mint fényképfelvételekből, egyszerűbb vázlatokból, rajzok­ból áll. A néprajzi leírásnak, amely a tárgyak alakjára, funkciójára, eredetére, készítési módjára, méreteire, színére stb. vonatkozik, az a célja, hogy összefüggésükben mutassa be a szakszók jelölte fogalmakat. Szerkezeti megoldásokat, például épületek, gépek esetében, ajánlatosabb rajzzal rög­zíteni. Nagyobb munkaeszközöket, díszítőmotívumokat stb. fényképen lehet a legjobban szemléltetni.

9. Az anyaggyűjtést az anyag feldolgozása követi. Itt nem térek ki a nyelvészeti feldolgozás minden részletére, követelményére, csupán két egyszerűbb könnyen alkalmaz­ható eljárást mutatok be vázlatosan.


Fodor Nagy Éva: Zuhanás (vegyes technika)

A magyar nyelvjárástani szakirodalomban meghonoso­dott szakszókincs-monográfia két fő részből áll: elöl talál­juk a foglalkozás néprajzi leírását, a második rész a szak­szavak betűrendes jegyzéke. A rajzok, fényképek vagy közvetlenül az első rész szövegrészleteit illusztrálják, vagy pedig függelékként kapnak helyet a szójegyzék után. A néprajzi leírásnak fontos követelménye, hogy legyen átte­kinthető, pontosan kövesse a munkamenetet, ne tartalmaz­zon ismétléseket, utaljon az egyes fogalmak közti összefüg­gésekre.

A kutatás kezdeti szintjén elfogadható ennél egyszerűbb feldolgozási forma is: az, hogy csak betűrendes szójegyzé­ket állítsunk össze. Az egyes szavakra vonatkozó adatokat ún. szócikkekbe foglaljuk össze. A szócikk elején a cím­szó áll, ez maga a szakszó nyelvjárási alakjában. Ezt kö­vetően felsoroljuk zárójelben a köznyelvitől elütő gramma­tikai formákat (ragos, jeles alakokat). A szófajiságot is csak akkor jelöljük, ha a szokásostól eltér (pl. a tulipános szó, ha mintanévként szerepel, nem melléknév, hanem főnév). A szó alakváltozatai után zárójelben mindig meg­adjuk a kutatópontot is, ha több faluból gyűjtöttük anyagunkat. Ezt követi a jelentés, illetőleg a jelentések pontos meghatározása. A jelentések illusztrálására felhasználjuk a példamondatokat. A szócikk második része a néprajzi ma­gyarázatokat tartalmazza.

10. Az első gyűjtés egyben erőpróba is. De fontos, hogy a kezdeti nehézségek ne riasszák el a próbálkozót. Ha nagy gondot okoz a kérdőív összeállítása, meg lehet kez­deni a gyűjtést kérdőív nélkül is. Ha nincs magnetofon, a szövegfelvételről le lehet mondani, hiszen példamon­datokat anélkül is lehet gyűjteni. Munka közben pedig, mindig tanácsért, segítségért lehet fordulni etnográfusok­hoz, nyelvjáráskutatókhoz egyaránt, hiszen munkánk értelme és célja úgyis az, hogy összegyűjtött anyagunk valamilyen módon hozzáférhetővé váljék a nyelv- és néprajztudomány számára. (Szívesen nyújt támogatást a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszéke is. Címe: Catedra de limbă maghiară, Cluj, Str. Horea nr. 31.)

 

(Művelődés, 1971. szeptember, XXIV. évfolyam, 9. szám, 50–52. oldal)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.

a dévai vár

A Déva város feletti Várhegyen (250 m) az ókorban a dákok, majd a rómaiak is emeltek erődítményt, amely őrtoronyként funkcionált. Az Árpád-kori várat a mongolok lerombolták, majd tatárjárás után IV. Béla újraépítette. 1302-től az erdélyi alvajdák székhelye, a 14. században a Hunyadiak birtoka, később pedig a Szapolyai, Perényi családok tulajdona volt. Itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc unitárius püspök. 1717 és 1719 között Stephan von Steinville gróf tábornok, erdélyi főhadparancsnok megerősítette a Vauban-i erődépítészet elvei alapján. A 18. század derekától katonai jelentősége csökkent.

kallos zoltán

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. 

D. Berde Amál és R. Berde Mária emlékezete

A Berde család öt megszületett gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort és közülük három kiváló alkotó lett. R. Berde Mária író-költő, műfordító mindig igazi otthonának tekintette Nagyenyedet „a melegfészkű kollégiumot.” Dócziné Berde Amál festőművész témái kiterjednek az erdélyi tájra és a népviseletre. Fiútestvérük Dr. Berde Károly orvosprofesszor, a szellemi néprajz megalkotója. A két testvérlány munkássága elsősorban Nagyenyedhez, Kolozsvárhoz, de egyben egész Erdélyhez kötődik. 

nagyajtai sport

A sport, elsősorban a labdarúgás szerelmese volt. Vallomása szerint sportstatisztikusi „inaséveit” falubelije, Kuttlik (Rezső) Rudolf „műhelyében” töltötte, tőle tanult meg újságot írni, szaklapokat böngészni, kivonatolni, adatokat gyűjteni. Kőhalomból az 1960-as években heti rendszerességgel hazajárt, és Rudi bácsival közösen szerkesztették a kézzel írt, majd stencilezett Nagyajtai Sport című lapot. A lap a maga nemében az újságírás különleges kuriózuma. A kézzel írott, rajzokkal illusztrált Nagyajtai Sport 1946 és 1972 között 386 alkalommal jelent meg.  

Pelikán-szobor a Duna-delta áldozatainak

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület rendhagyó kezdeményezésére Mezőfelében (Maros megye) fából faragott pelikán-szobrot avattak. Ez az első emlékhely egész Erdélyben, amely a kommunizmus áldozatai közül a totalitárius rendszer által a Duna-delta kényszermunkatáboraiba száműzött politikai meghurcoltaknak állít emléket. 

Gyulaffy László várkapitány

Már huszonéves korában, 1551-ben lovas hadnagyként részt vett Nádasdy Tamás Lippát ostromló seregében. 1568-ban felségsértési ügy gyanújába keveredett, s Bécsbe idézték. Hogy ennek mi volt a tényleges oka, az nem derül ki a korabeli feljegyzésekből. Ekkor családjával együtt elhagyta Magyarországot, és Erdélyben telepedett le.

Március 15-én a világ magyarsága az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepli. Felidézzük a szabadságharc kiemelkedő vezetőinek és hétköznapi tanúinak, polgárainak, katonáinak, egyszerű kétkezi munkásainak emlékét. Általános és középiskolai tankönyveinkből szinte már-már kívülről tudjuk, hogy mi történt március 15-én. Petőfi, Jókai és Vasvári vezetésével a márciusi ifjak 1848-ban e napon délelőtt indultak meg a Pilvax kávéházból a népgyűlés megtartására, remegésre kényszerítetve a Helytartótanács addigi mindenható urait. Ezt követte az Újépületben fogva tartott Táncsics Mihály kiszabadítása és diadalmenete a fővárosok utcáin.

Az egykori m. kir. tábornok ágostai evangélikus (lutheránus) vallású volt. Anyanyelve mellett tökéletesen beszélte a magyar nyelvet. Tiszti személyi lapja szerint nagyon jó tornász, vívó, úszó és rajzoló volt, ugyanakkor jól zongorázott. Fiatal korában szépirodalommal is foglalkozott. Elbeszéléseit, novelláit Lengyel Henrik néven a dél-magyarországi lapokban, többek között a Bácskai Hírlapban közölte. Magda eljegyzése című négy felvonásos színművét 1901. december 4-én a szabadkai színház mutatta be.

A Szent Korona az Érmelléken

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mái napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló apropóján okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását.

nagyvárad

A 17. század Erdélyében élt nemes életével és családjával azért érdemes foglalkozni, mivel családfáján sok a hiányzó és pontatlan adat. Ezt az általunk megismertek alapján szeretnénk pontosítani és kiegészíteni. Másrészt, mivel nagyapjával kapcsolatban a genealógusok egy olyan tévedést említenek, amely az Erdélyben akkor élt több személy családfáját érinti. Ezt az elírást azóta többen is átvették, és mint kész tényt viszik tovább e családok történetében.

korona

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mai napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását.