Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Impériumváltás Erdélyben 1918 és 1921 között

Az első világháborút követően az Osztrák– Magyar Monarchia szétesésével Erdély Romániához került. Az impériumváltás, majd az azt követő integrációs időszak többéves folyamat eredményeként jött létre. Az impériumváltás, más szóval hatalom- vagy főhatalomváltás szűkebb értelemben, a mi esetünkben azt a rövid időszakot jelenti, amely az Osztrák–Magyar Monarchia de jure felbomlásától egészen a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) aláírásáig tartott, illetve ennek a következő év nyarán történő ratifikálásáig. A tágabb értelmezési keret már jóval kimerítőbb megközelítési lehetőségét nyújtja ennek az időszaknak. Kezdve a nacionalizmusok és nemzeti mozgalmak kialakulásától, végig a „hosszú 19. század” eseménysorozatain, el egészen az első világháború befejezéséig. Beleértve természetesen a világháború végét jelentő eseményeket, de túllépve ezeken, a békeszerződés aláírásán túlmenően a tágabb perspektíva megengedi, hogy mondjuk az 1923-as román alkotmányt követő időszakot is ide értsük, hiszen ennek a folyománya volt a Romániához csatolt területek későbbi lassú adminisztratív integrációja.


A román hadsereg bevonulása Kolozsvárra 1918. december 24-én

Ezt az időszakot több kisebb periódusra vagy stációra lehet osztani, a korszak jobb megértése érdekében. Az első ilyen stációt a háború vége jelentette. 1918 januárjában Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontból álló békenyilatkozatában az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek az autonóm fejlődés biztosítását írta elő, ugyanazon év októberében pedig válaszjegyzéket küldött a magyar különbéke-ajánlatra, melyben az autonómiát már nem tekintette elegendő biztosítéknak a béke megteremtéséhez. Október 18-án Alexandru Vaida Voievod a jegyzékre reagálva szólalt fel a budapesti országgyűlésben, ahol a következőket mondta: „Azon természetes jognak alapján, hogy a sorsa felett minden nemzet maga rendelkezhessék, amely jogot a Monarchia fegyverszünet iránti ajánlatával most már Magyarország kormánya is elismert, a magyarországi és erdélyi román nemzet e joggal kíván élni, és ehhez képest követeli a maga részére is a jogot, hogy teljesen szabadon és minden idegen befolyástól menten önmaga határozhassa meg intézményes állami elhelyezkedését és koordináltságának viszonyát a szabad nemzetek között.” Az élesebb szemű budapesti politikusok tudták, hogy mindez mit jelentett: a románok nem kívánnak Magyarország keretei között élni, azonban a parlamenti képviselők többsége, akárcsak a magyar közvélemény nem vette komolyan, elhanyagolandó nyilatkozatnak tartotta.

A Wekerle-kormány lemondásával és az őszirózsás forradalom kibontakozásával, október 31-én a budapesti Vadkürt szállóban megalakult a Román Nemzeti Tanács. November 5-én nyilvánosságra hozták az ún. Lansing-üzenetet, melyben az állt, hogy az amerikai elnök „rokonszenvez a románok nemzeti egységének gondolatával”, valamint az Egyesült Államok ígéretet tett arra nézve, hogy befolyását érvényesíti ennek megvalósításában. Ugyanakkor Berlin is megüzente a román kormánynak, hogy amennyiben a kivonuló Mackensen hadseregét nem háborgatják, „Románia törekvéseit jóindulatúan kezelik”. Ezzel gyakorlatilag a győztes hatalmak mellett az addigi ellenfél is szorgalmazta Románia erdélyi bevonulását. A második, már kevésbé jól elkülönülő stációt a nemzeti tanácsok időszakaként lehetne tekinteni, amikor a Károlyi-kormány békés úton próbált érvényt szerezni politikájának.

November 9-én a Román Nemzeti Tanács Aradról „ultimátumot” küldött a budapesti Magyar Nemzeti Tanácsnak, melyben bejelentették a románok elszakadási törekvéseit. Jászi Oszkár a kormányküldöttség élén november 13-án érkezett Aradra, kiegészülve erdélyi bizottsági tagokkal, valamint a szász és sváb nemzeti tanácsok delegátusaival. Az RNT visszautasította Jászi ajánlatát, melyet követően egy 11 pontból álló átmeneti javaslatot tett, melyben a román többségű területeket teljesen az RNT fennhatósága alá helyezte volna. Azonban a román tárgyalófelek részéről erre is visszautasító válasz érkezett. Az elutasítás hatására Jászi értetlenül megkérdezte: „Végtére is mit akarnak a románok?”. „Teljes elszakadást” – válaszolta Iuliu Maniu.

November 13-án (gyakorlatilag Jászi aradi tárgyalásai alatt) aláírták a belgrádi katonai konvenciót, melynek lényeges következménye, hogy a szövetségesek (így az újra hadat üzenő Románia is) megszállják Erdély egy részét, egészen a Pécs–Baja–Maros–Beszterce demarkációs vonalig. Bizonyos román királyságbeli előőrsök már november 12-én (a MÁV jelentése szerint korábban is) megjelentek a Gyimesekben, melyet követően lassan haladva szállták meg a székelyföldi településeket. A megszállásról kétségbeesett táviratokban adtak hírt a budapesti kormányzatnak, ahonnan az a válasz érkezett, hogy a benyomuló román csapatok antant csapatoknak tekintendők, és arra utasították a helyi közigazgatást, hogy gondoskodjék elszállásolásukról, valamint élelmezésükről. 1918. november 26-án Csíkszeredába, december 2-án Marosvásárhelyre, december 6-án Székelyudvarhelyre vonultak be.

A katonai konvenció és az aradi tárgyalások eredményeinek tudatában Bethlen István november 17-én több erdélyi vezetőt hívatott Marosvásárhelyre, ahol egy „székely nemzetgyűlés” megszervezését próbálta előkészíteni. A gyűlésen a vártnál kevesebben jelentek meg, nem volt sikeres akció. A gyűlés a kormányhoz intézett kérelmében a megszállás lehetséges elkerülését kérte, valamint hogy az Erdélyi Nemzeti Tanács keretében hozzanak létre egy olyan szervezetet, amely a székelységet szervezné meg. Erre már végképp nem került sor, mivel december 2-án a román hadsereg bevonult Marosvásárhelyre.

Antalffy Endre, a marosvásárhelyi Nemzeti Tanács vezetője számára csupán a szászrégeni Román Nemzeti Tanáccsal való kapcsolatfelvétel után vált világossá, hogy Szászrégen után Marosvásárhelyre is hamarosan bevonul a román hadsereg, amit a városi polgárság számára is nyilvánossá tett. Ebből is az következik, hogy Antalffyék nem kommunikáltak Bethlen István körével, akiknek tudomásuk volt a belgrádi katonai konvencióról, valamint a közeledő román megszállásról. A magyar kormány hivatalos közleményt ezzel kapcsolatban csak a későbbiekben küldött ki Erdélybe. Például a kolozsvári Apáthy István csak december 8-án kapta kézhez a katonai konvenció szövegét.


Bernády György (1864–1938) gyógyszerész,
jogász, politikus, Marosvásárhely
polgármestere

A megszállással kapcsolatban Marosvásárhelyen már november 29-én történik szerény utalás a városi sajtóban a polgármester révén, miszerint nála jelentkezhet, aki hajlandó elszállásolni a megszálló csapatok tisztjeit. Közvetlenül a megszállás előtti, valamint az azt követő napokban a városban működő valamennyi sajtóorgánum különféle információkat szolgáltatott a lakosság nyugalmának megőrzése céljából: ismertették a román csapatok csíkszeredai, majd szászrégeni bevonulását, annak problémamentességét, valamint a román parancsnokokról pozitív képet igyekeztek festeni. Azzal próbálták fenntartani a köznyugalmat, hogy a megszállást ideiglenes, pár hónapos állapotként képzelték el: „sokáig ez az állapot nem tarthat. Néhány hónapra kell csak elszenvednünk a háború következményeit” – írta a Székely Napló 1918. december 2-án, dél körül Szászrégen felől a román és a magyar nemzetőrség és a városi vezetőség fogadta az előőrsöket, ezzel megkezdődött Marosvásárhely katonai megszállása. A megyeházára a magyar zászló mellé felkerült a román zászló is, az okkupáció jeleként. Akárcsak Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában vagy később Kolozsváron, a lakosság Marosvásárhelyen sem tanúsított ellenállást. Egyetlen incidensként annyit említett a sajtó, hogy a bevonuláskor Mihály Vajda Nagy-Romániáját említő szórólapokat osztottak, aminek ügyében „a Nemzeti Tanács az illetékes helyen fog eljárni”.

December első napjaiban a megszállás nem változtatott a város addigi életvitelén, csupán a zárórákat határozták meg, valamint a rend fenntartását immár közös (román és magyar) erőkkel végezték. A megszálló csapatok parancsnoka, Traian Moşoiu tábornok december 5-én érkezett a városba. A megszálló hatóságok első intézkedése a magyar nemzetőrség leszerelése volt. A budapesti kormányzattal való érintkezést fokozatosan akadályozták, először a levélcenzúra bevezetésével, majd a táviratküldés tilalmával, amelyet a magyarországi lapok feltartása követett. Ez utóbbit először csak cenzúrázták, majd teljes mértékben visszatartották. A hírzárlatot a helyi lapok szerkesztőségei ideiglenesen úgy próbálták áthidalni, hogy az addigi megjelenésük rendszerességét összehangolták, egymást felváltva mindennapra biztosították a folyamatos tájékoztatást. Ezzel nyilván arra is kötelezték a városi hírlapfogyasztókat, hogy mindegyik lapból vásároljanak. A sorrend így nézett ki: hétfőn az Ellenőr, kedden a Székely Ellenzék, szerdán a Székely Napló, csütörtökön a Székely Ellenzék és az Ellenőr, pénteken az Ellenzék, szombaton a Székely Napló, vasárnap a Tükör jelent meg. Ez az állapot nagyjából egy hétig tartott. Továbbá a román hatóságok bevezették a városból való kiutazási tilalmat, amit azzal magyaráztak, hogy így megakadályozható a tisztviselők elmenekülése. Ez az intézkedés azonban megnehezítette azoknak a dolgát, akik a kolozsvári magyar nagygyűlésre utaztak volna 1918 december 22-én Marosvásárhelyen a román államhatalmat képviselő katonai parancsnokság a kommunikáció megszakításával készítette elő a közigazgatás átvételét: a magántelefon-hálózatot teljesen lekapcsolták, a cenzúra és az utazási tilalom a megyére is kiterjedt. A nagyszebeni székhelyű Kormányzótanács a közigazgatás átvételét Marosvásárhelyen és Maros-Torda vármegyében az egész Erdélyre kiterjedő hatalomátvétel részeként valósította meg. Erre 1919 januárjában került sor, vagyis addig maradhatott érintetlenül a korábbi magyar közigazgatás.

Azt megelőzően azonban lényeges esemény volt a történetben a december 1-jei román nagygyűlés. Ennek megszervezését illetően a november végén, Budapesten tartózkodó Iuliu Maniut Jászi Oszkár biztosította arról, hogy a magyar kormány nem fogja megakadályozni a nemzeti gyűlés megtartását. Sőt felső utasításra a MÁV különvonatokat biztosított a gyulafehérvári gyűlésre utazók számára. A küldöttek mintegy fele-fele arányban érkeztek az erdélyi 26 vármegyéből, valamint Romániából és a hadsereg kötelékéből, továbbá hozzájuk csatlakozott több tízezres létszámú környékbeli lakos. Felolvasták a gyulafehérvári határozatot, melyet egyhangúlag fogadott el mind az 1228 hivatalos delegált. A gyulafehérvári nagygyűlésről mintegy mellékes információkat közölt az erdélyi magyar sajtó, így a közvéleményt részleteiben ekkor nem tájékoztatták. Az egyik meghatározó kolozsvári napilap, az Ellenzék december 2-i számában Nem volt egységes a román nemzetgyűlés címmel közölt beszámoló cikket (a lap második oldalán), tévesen kiemelve, hogy a román szocialista küldöttek nem álltak feltétlenül az elszakadás mellett. A hasonló tájékozatlanságot és a helyzet teljes félreértését fokozta a lap december 4-i számában megjelent publicisztika, melyben „megnyugtatják” a kedves olvasót, kijelentve, hogy a „román nemzetgyűlés határozata nem lehet más, csak egy óhajtás”, vagy utópisztikus törekvés arról, hogy mit szeretnének megvalósítani.


Marosvásárhely főtere az eltávolított szobrok talapzatával

A gyulafehérvári gyűlés mindenképpen kezdete volt az erdélyi szintű kettős hatalmi helyzet kialakulásának, amely a következő stáció időszakát is jelzi egyben. A december 1-jei gyűlésen a delegáltak egy 200 tagú Nagy Nemzeti Tanácsot választottak, amely másnap delegációt küldött a román királyhoz, iktatva a határozat első (az egyesülést kimondó) pontját. Ugyancsak december 2-án a Nagy Nemzeti Tanács kijelölte a megszállt területeken végrehajtó szervként működő 15 fős Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) tagjait Iuliu Maniu vezetésével. A későbbiekben, egészen az 1920. április 20-i feloszlatásáig a Nagyszebenben székelő Kormányzótanács, hol kevesebb, hol több hatáskörrel, de együttműködve a bukaresti kormányzattal, a legmeghatározóbb erdélyi politikai orgánum volt. A „kettős hatalmi helyzet” azt is jelentette, hogy némely településeken az egyes nemzeti tanácsok, a régi magyar közigazgatás, valamint a Kormányzótanács által kinevezett román szervek párhuzamosan működtek együtt, viszont a román hadsereg bevonulása utáni első intézkedéseként berendelte a fegyvereket, sajtócenzúrát és éjszakai kijárási tilalmat vezetett be Ez az állapot többnyire a román hadsereg bevonulását követő hetekre volt jellemző, de ahova később vonult be a hadsereg (pl. Szatmárnémeti, Nagykároly), ott nem volt jellemző a kettős hatalom időszaka.

A román hadsereg néhány ponton átlépte a belgrádi egyezményben meghatározott demarkációs vonalat, majd december 12-én Henri Berthelot tábornok önhatalmúlag engedélyezte a Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Arad vonalig történő előrehaladást. Később pedig a Vix-jegyzék tulajdonképpen Károlyi politikájának a kudarcát jelentette, melyet 1919. március 21-től a Tanácsköztársaság időszaka követett. A román hadsereg bevonulása többnyire békésen történt Akárcsak Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában vagy később Kolozsváron, a lakosság Marosvásárhelyen sem tanúsított ellenállást. Mint említettük, a helyi újságok a nyugalom megőrzésére intették a lakosságot, emellett ismertették a megszállás idejére vonatkozó teendőket. A marosvásárhelyi Ellenőr című lap kiemelte „hogy ne hősködjék senki, ok nélkül ne csináljon bajt”, és hogy „a román járőrökre, katonákra megjegyzést ne tegyenek, azokkal ne gúnyolódjanak, mert nagyon kellemetlen következményekkel járhat”. Továbbá azzal is próbálták fenntartani a köznyugalmat, hogy a megszállást ideiglenes, pár hónapos állapotként képzelték el.

Apáthy kormánybiztos, valamint a székely és magyar nemzeti tanácsok szervezésében 28 megye magyarságának részvételével december 22-én, Kolozsváron a kelet-magyarországi magyarság nagy nemzetgyűlését tartották meg. Kolozsvár Főterén, több tízezres nagyságrendű tömeg alkotta gyűlésen az erdélyi magyarság számára az önrendelkezési jogot követelték, ugyanakkor kimondták azt is, hogy nem kívánnak elszakadni Magyarországtól. Az 1919. január 8-án szervezett medgyesi gyűlésen az erdélyi szászok kinyilvánították a Román Királysághoz való csatlakozásukat, jobb feltételeket remélve a jövőbeli államberendezkedésben. A román önrendelkezési kísérletekre szervezett kolozsvári gyűlés azonban visszhangtalan maradt, december 24-én Kolozsvárra is bevonult a román hadsereg. A román hadsereg 1919. január közepére elérte a Máramarossziget–Nagybánya–Zilah–Csucsa vonalát, január 17-én Kézdivásárhelyre, áprilisban pedig Nagyváradra vonult be.

Az impériumváltás következő fázisa az erdélyi helyi közigazgatásoknak a Kormányzótanács ellenőrzése alá vonása volt. Ennek megfékezésére, valamint a hatalmi helyzet átalakulására való reakcióként történtek bizonyos kísérletek az önálló helyi hatalmi központok kialakítására: ilyen volt a Bánáti Köztársaság Temesvár központtal, a Székely Köztársaság Székelyudvarhely központtal, vagy Bánffyhunyadon a Kalotaszegi Köztársaság. Azonban ezek nagyon rövid életű, többnyire inkább sikertelen kísérletek vagy próbálkozások voltak, melyeket hadsereg és önálló szervezeti háttér nélkül nem volt lehetőség megvalósítani.


A marosvásárhelyi Székely Napló 1919. január 28-i
számának cenzúrázott címlapja

A szimbolikus térfoglalás is helyet kapott: nagyjából 1919 első felében Erdély nagyvárosaiban ledöntötték, eltávolították vagy megrongálták a Monarchia idején állított köztéri szobrokat, valamint rendre átnevezték az utcákat, köztereket. A közigazgatásban a román nyelvet tették hivatalossá, a köztisztviselőket pedig románnyelv-vizsgára kényszerítették. Ugyanebben az időszakban kezdődtek a román államra letett hűségeskük ügye, melyet a köztisztviselők, ügyvédek kötelesek voltak letenni, ellenkező esetben menesztették őket állásukból. A magyar kormány a békeszerződés aláírásáig informális csatornákon tájékoztatott és megtiltotta a hűségeskü letételét. Így azon tisztviselők, akik attól tartottak, hogy egy újabb határváltoztatás esetén hazaárulóknak tekintik őket, visszavonták a már letett hűségesküt, és többen felmondtak állásukból. A hűségesküt nem tett, de még állásban levő tisztviselőket Magyarországról érkező segélyekből fizették ki, ahogyan az iskolai oktatókat is.

Az impériumváltás következő stációja az erdélyi önszerveződési mozgalmak megjelenése volt. Választás elé került az erdélyi magyar politikai elit is. Egy részük Magyarországra települt, és itt folytatta politikai tevékenységét. Ilyen volt például Bethlen István, ifj. Ugron Gábor stb Mások viszont amellett döntöttek, hogy Erdélyben maradnak, és a román állam keretei között folytatják életüket. Ebbe a csoportba tartozott többek között Bernády György, Gyárfás Elemér, Ugron István, Jakabffy Elemér, Bethlen György, Kós Károly és még sokan mások.

1919 novemberében a román hatóságok által megszállt valamennyi területen országgyűlési választásokat tartottak. Erre válaszul az erdélyi magyarság többsége politikai passzivitásba vonult. A passzivitás–aktivitás vitájának a kérdésköre pedig az impériumváltás következő stációját jelöli. A passzivitást azzal indokolták, hogy a Párizsban zajló békekonferencia területi változásokat hozhat, így meg kell várni annak eredményeit. A passzivitás ellenére voltak olyan csoportok, amelyek indultak volna az 1919-es választásokon Ilyen volt Maurer Béla, a nagyszebeni Új Világ című lap szerkesztője, aki levélben fordult valamennyi erdélyi magyar politikai személyiséghez, megpróbálván meggyőzni őket, hogy vegyenek részt a választásokon. Bernády egy igencsak udvarias levélben visszautasította a találkozón való részvételét, arra hivatkozva, hogy nem ismeri annak pontos célját, a politikai szervezkedést pedig ekkor még igencsak károsnak tartja. Levelét azzal zárta, hogy „a többit bízzuk egyelőre a békekonferenciára, amelytől bölcs és igazságos ítéletet várunk”. Bernády visszautasítását vélhetően nem vette komolyan Maurer és nagyszebeni csoportja, akik indulni kívántak a már említett 1919-es országgyűlési választásokon, és egy újabb táviratban Maros megyei szenátorjelöltséggel kínálták Bernádyt. Ő ezt is visszautasította, ahogyan a többi megkeresett erdélyi magyar politikus is. A nagyszebeni csoportosulás mindenképp indulni kívánt a választásokon, és ennek érdekében megalakították az Egyesült Székely Nemzeti és Magyar Demokrata Pártot. Ahogyan a nevéből is látszik, nem egy letisztult politikai koncepcióval rendelkező csoportosulás volt, hanem inkább néhány olyan opportunista szervezkedése, akik előnyt próbáltak kovácsolni az impériumváltás folyamatából adódó helyzetből. A „párt” hivatalos lapja a már említett Új Világ volt, melyben pacifista és behódoló üzeneteket fogalmaztak meg, eldöntött tényként kezelve (1919-ben!), hogy Erdély Romániához került. Ennek megfelelően a Kormányzótanács támogatását élvezték, és az 1919-es választásokon nem szerepeltek eredménytelenül: nyolc képviselőt és négy szenátort (hasonlóképpen kihívó nélkülit) juttattak a romániai törvényhozásba. A csoport munkásságát talán Fáy József országgyűlési felszólalása jellemzi leginkább: „Nem tagadom, hogy léteztek olyanok, akik agitációs szólamokat használva a székelység bölcs nyugalmát háborítani akarták. De Képviselő Urak, ezeknek semmi jelentőségük nincs. Ezek az emberek nem tudják becsapni és megbolondítani bölcs, szófogadó, munkás székely népünket. A székelység 1500 éve él az erdélyi hegyek lábainál, történelmének többségét a magyar állam mostohagyermekeként élte meg (hosszas taps). A különálló hagyományos székely életmód a magyar soviniszta törekvések áldozatává vált, majdnem ugyanúgy, ahogy a más, régi, a magyar állam területén élő nemzetiségek (egybehangzó taps, kiáltások). A más népekhez viszonyított (és a magyarhoz képest is) elkülönülő identitás fejlettségére bizonyíték az, hogy a székely csapatok 1600 körül Mihai Viteazul seregével közösen harcoltak (viharos taps, bravó-kiáltások).”

A csoport nem túl dicsőséges „munkássága” igencsak hamar leáldozott: az 1920-as választásokkor már senki nem került a parlamentbe a „régi” újvilágosok közül. Mindenesetre voltak hasonló példák, vagyis olyan magyar jelöltek, akik a román pártok listáin indultak: A Román Nemzeti Liberális Párt Kiss Gézát és Szőts Gézát támogatta, a Román Néppárt pedig Ébert Ernőt indította saját listáján, mint „ügyeletes magyarokat”. Ezek a személyek és csoportok ebben a korai időszakban nem élvezték az erdélyi magyarság támogatását, és a későbbi periódusban is renegátként, hazaárulóként tekintettek reájuk. Ettől függetlenül a felsoroltak közül egyesek gyakorlatilag képviselői karriert tudtak építeni, amely több esetben eltartott egészen az 1930-as évek közepéig. Tőlük eltekintve az erdélyi magyarság politikai és szellemi vezetőinek többsége a békeszerződés aláírásáig politikai passzivitásba vonult, amelynek felülbírálását 1920-ban számos dilemma és vita következtében végezték. Hasonlóan passzív maradt az erdélyi magyarság az 1920-as romániai választásokon is. A trianoni békeszerződés aláírását követően Bernády György, Gyárfás Elemér, Kós Károly és többek röpiratai hatására kezdett kimozdulni az erdélyi magyarság a politikai passzivitásból.

Bernády György számára a politikai passzivitásból kivezető utat az 1920-as országgyűlési választásokat megelőző időszak jelentette. Ekkor jutottak tudomására – bár még nem volt aláírva – a trianoni békeszerződésben szereplő döntések a határkérdésre vonatkozóan, így a mielőbbi cselekvés mellett döntött. Három röpiratot adott ki, melyek közül kettőt 1920 májusában (Emlékirat és Nyílt levél), valamint egyet ugyanazon év júliusában (Előterjesztés a magyar tisztviselők és ügyvédek eskütétele tárgyában). Ezek szövegét Alexandru Averescu miniszterelnöknek személyesen átnyújtotta, bennük az erdélyi magyarság főbb jogi sérelmeit sorolta fel. Röpiratai közül a Nyílt levél volt az, amely elsősorban az erdélyi magyarsághoz szólt. Ebben az aktuális kérdéseket boncolgatta: a politikai aktivizmust propagálta egy általa elképzelt Magyar Nemzeti Párt szervezésében. Ugyanakkor tisztában volt a meglévő kisebb politikai alakulatokkal is, de azokat nem tartotta célszerűnek. Összességében röpirataival Bernády célja egy szúrópróba volt az erdélyi magyar közvéleményt illetően, annak kipuhatolózására, hogy elkezdődhet-e a legitim politikai szervezkedés. A sajtócenzúra miatt kevés visszajelzés érkezett írásaira. Ennek ellenére megállapítható, hogy kísérlete kudarcot vallott, ugyanis a közvélekedés nem támogatta a törekvéseit, emellett gyanúsan figyelték a már említett bukaresti kapcsolatépítéseit. Röpiratai publikálása után Averescu felajánlott neki egy képviselői helyet a parlamentben, amit Bernády nem fogadott el. A Nyílt levelét közvetlenül a parlamenti választások előtti napokban publikálta, ezért ha nem lett volna a tiltakozás, valószínűleg sikeresen indulhatott volna a képviselőségért.


A marosvásárhelyi Tükör 1919. február 2-i
cenzúrázott lapszáma

Indulásáról azonban ekkor még szó sem lehetett. Ez azzal is magyarázható, hogy akkor még nem írták alá a trianoni békeszerződést, valamint Bernády akciója a kolozsvári magyar politikai köröket is „sérthette”, amelyek emiatt nem tekintették legitimnek. Ez főleg 1920 novemberében derült ki Sepsiszentgyörgyön, ahol hazaárulóként bélyegezték meg Bernádyt, amiért szót emelt a románokkal való együttműködés és a parlamenti képviselet érdekében. Ekkorra a békeszerződést ugyan már aláírták, azonban a magyar parlament még nem ratifikálta azt, s a korszak közhangulatára is jellemző volt a kiváró és passzív álláspont. Emellett pedig többen Székelyföldről is elsősorban Kolozsvárról várták a kezdeményezést, ezért sem fogadták jó szemmel Bernády marosvásárhelyi szervezkedését.

Bernády tehát nem indult az 1920-as képviselői választásokon. Röpiratainak közzétételét követően saját politikai szervezkedésbe kezdett: Bernády irányításával a kezdetekben csak „húszas bizottságként” emlegetett politikai szándékú tömörülés indult, amely már megyei és regionális elképzeléseket is dédelgetett. Kísérlete kudarcnak bizonyult, ugyanis 1920 novemberében feloszlott a húszas bizottság. Bernády látványosabb gesztusára 1921. május 23-án került sor, amely nap akkoriban Románia hivatalos ünnepének számított. Bernády díszmagyarban jelent meg Marosvásárhelyen, és beszédet mondott a magyar és román állampolgárok közti megbékélésről: „Eljöttem ezen ünnepélyre azért, hogy megjelenésem révén tanúbizonyságot tegyek arról, hogy szülőföldem sorsában osztozni kívánok. Megjelenésem révén kétséget kizáró tanúbizonyságot kívántam tenni arról is, hogy ezen állam kereteibe beilleszkedem, s az állampolgári jogokkal kapcsolatos kötelességeket mindenekben becsületesen teljesíteni igyekszem.” Beszédét több romániai és magyarországi lap is közölte, elsősorban az általa képviselt álláspont miatt, így felhívta magára a román politikai elit figyelmét. Bernády röpiratainak és beszédének gondolatiságát a Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István által csupán 1921 elején kiadott Kiáltó Szó című írás is tükrözte, amely ekkor vált igazán időszerűvé. Ezzel pedig megérkezett a kolozsvári kezdeményezés Annak ellenére, hogy Bernády röpirata sok szempontból hasonlít a Kiáltó Szóra, mégis utóbbi vált a politikai cselekvés első széles körökben ismertté vált programjává, s mint ilyen az irodalmi és politikai transzszilvanizmus egyik fő forrásává. Azonban Kósék röpiratának sem volt egyöntetűen pozitív fogadtatása, de együttvéve a Bernády kísérletével elmondható, hogy valójában hozzájárult a politikai passzivitás feladásához, és a két világháború közötti politikai cselekvés elkezdésének beharangozóját jelentette.

Azonban ez is egy hosszabb folyamat eredménye volt, melynek végét elsősorban a romániai Országos Magyar Párt megalapítása jelentette 1922 decemberében. Ez tulajdonképpen az 1938-as betiltásáig a romániai magyarság politikai érdekvédelmi szervezete volt, és működésének a kezdete jelezte azt elsősorban, hogy az erdélyi magyar közvélemény, feladva a passzivitást, megérett az új impérium keretei között a politikai aktivizmusra.

 

Felhasznált irodalom:

Apáthy István: Erdély az összeomlás után. Új Magyar Szemle, 1921/2−3.

Bárdi Nándor: Otthon és Haza. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda. 2013.

Bárdi Nándor−Pál Judit szerk.: Székelyföld története. III. kötet, 1867–1990. MTA BTK− EME−HRM, Székelyudvarhely, 2016.

Fodor János: Bernády György. Politikai életrajz. Lector Kiadó – Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Marosvásárhely – Kolozsvár, 2017.

Fodor János: Impériumváltás Marosvásárhelyen 1918−1922. In: Múltunk, 2016/2. Budapest

Gyárfás Elemér: Erdélyi problémák Erdélyi Irodalmi Társaság, Kolozsvár, 1923. Romsics Ignác: Bethlen István. Osiris Kiadó, Budapest, 2005

Romsics Ignác: Erdély elvesztése, 1918– 1947. Helikon Kiadó, Budapest, 2018.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.

Cseke András a brassói 24. honvéd gyalogezred kötelékében került ki a galíciai harctérre géppuskásként és telefonosként. Kis jegyzetfüzetébe naponta feljegyezte az 1916. szeptember 30. és 1918. június 15. közötti, számára fontosabb eseményeket a fogságba esés napjától a hazaérkezésig. Feljegyzései nem annyira a hadi eseményeket, hanem sokkal inkább a fogságba esett ember, a hadifogoly katona lelkiállapotát, vívódásait és vágyódásait tükrözik. 

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.

a dévai vár

A Déva város feletti Várhegyen (250 m) az ókorban a dákok, majd a rómaiak is emeltek erődítményt, amely őrtoronyként funkcionált. Az Árpád-kori várat a mongolok lerombolták, majd tatárjárás után IV. Béla újraépítette. 1302-től az erdélyi alvajdák székhelye, a 14. században a Hunyadiak birtoka, később pedig a Szapolyai, Perényi családok tulajdona volt. Itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc unitárius püspök. 1717 és 1719 között Stephan von Steinville gróf tábornok, erdélyi főhadparancsnok megerősítette a Vauban-i erődépítészet elvei alapján. A 18. század derekától katonai jelentősége csökkent.

kallos zoltán

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. 

D. Berde Amál és R. Berde Mária emlékezete

A Berde család öt megszületett gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort és közülük három kiváló alkotó lett. R. Berde Mária író-költő, műfordító mindig igazi otthonának tekintette Nagyenyedet „a melegfészkű kollégiumot.” Dócziné Berde Amál festőművész témái kiterjednek az erdélyi tájra és a népviseletre. Fiútestvérük Dr. Berde Károly orvosprofesszor, a szellemi néprajz megalkotója. A két testvérlány munkássága elsősorban Nagyenyedhez, Kolozsvárhoz, de egyben egész Erdélyhez kötődik. 

nagyajtai sport

A sport, elsősorban a labdarúgás szerelmese volt. Vallomása szerint sportstatisztikusi „inaséveit” falubelije, Kuttlik (Rezső) Rudolf „műhelyében” töltötte, tőle tanult meg újságot írni, szaklapokat böngészni, kivonatolni, adatokat gyűjteni. Kőhalomból az 1960-as években heti rendszerességgel hazajárt, és Rudi bácsival közösen szerkesztették a kézzel írt, majd stencilezett Nagyajtai Sport című lapot. A lap a maga nemében az újságírás különleges kuriózuma. A kézzel írott, rajzokkal illusztrált Nagyajtai Sport 1946 és 1972 között 386 alkalommal jelent meg.  

Pelikán-szobor a Duna-delta áldozatainak

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület rendhagyó kezdeményezésére Mezőfelében (Maros megye) fából faragott pelikán-szobrot avattak. Ez az első emlékhely egész Erdélyben, amely a kommunizmus áldozatai közül a totalitárius rendszer által a Duna-delta kényszermunkatáboraiba száműzött politikai meghurcoltaknak állít emléket. 

Gyulaffy László várkapitány

Már huszonéves korában, 1551-ben lovas hadnagyként részt vett Nádasdy Tamás Lippát ostromló seregében. 1568-ban felségsértési ügy gyanújába keveredett, s Bécsbe idézték. Hogy ennek mi volt a tényleges oka, az nem derül ki a korabeli feljegyzésekből. Ekkor családjával együtt elhagyta Magyarországot, és Erdélyben telepedett le.

Március 15-én a világ magyarsága az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepli. Felidézzük a szabadságharc kiemelkedő vezetőinek és hétköznapi tanúinak, polgárainak, katonáinak, egyszerű kétkezi munkásainak emlékét. Általános és középiskolai tankönyveinkből szinte már-már kívülről tudjuk, hogy mi történt március 15-én. Petőfi, Jókai és Vasvári vezetésével a márciusi ifjak 1848-ban e napon délelőtt indultak meg a Pilvax kávéházból a népgyűlés megtartására, remegésre kényszerítetve a Helytartótanács addigi mindenható urait. Ezt követte az Újépületben fogva tartott Táncsics Mihály kiszabadítása és diadalmenete a fővárosok utcáin.

Az egykori m. kir. tábornok ágostai evangélikus (lutheránus) vallású volt. Anyanyelve mellett tökéletesen beszélte a magyar nyelvet. Tiszti személyi lapja szerint nagyon jó tornász, vívó, úszó és rajzoló volt, ugyanakkor jól zongorázott. Fiatal korában szépirodalommal is foglalkozott. Elbeszéléseit, novelláit Lengyel Henrik néven a dél-magyarországi lapokban, többek között a Bácskai Hírlapban közölte. Magda eljegyzése című négy felvonásos színművét 1901. december 4-én a szabadkai színház mutatta be.

aratás

Különösen szép és tartalmas korszaka volt a Művelődésnek, írja a szerkesztő, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje, amikor V. András János szerkesztette a folyóiratot.