Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Mi történt 100 éve, decemberben s a kerek évfordulókon?

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.

Ám, amint Ormos Mária Padovától Trianonig című könyvében igen korán felhívta erre a figyelmet: az Antant hadicéljainak súlypontja áthelyeződött keletre: Szovjet-Oroszország ellen a fehérorosz intervenciót kellett támogatni, s ennek rendelődött alá minden: felvonulási területet és infrastruktúrát, utánpótlást kellett garantálni a Francia Keleti hadseregnek és Berthelot által irányított Dunai Hadseregnek.

Az Antant, és különösképpen a francia állam ellenfele 1918 novemberétől kezdődően, a német fegyverszünettel kezdődően immár nem a legyőzött Központi hatalmak, hanem a 1917 decembere óta valamennyi külföldi kölcsön viszszafizetését megtagadó, Lenin és Trockij által kormányzott Szovjet-Oroszország és a Vörös hadsereg volt, a cári rendszer (ancien régime) által felvett külföldi beruházások és kölcsönök oroszlánrésze ugyanis francia államkötvény és részvény volt


Szentmise a galíciai harctéren

A román hadsereget kiképző Henri Mathias Berthelot tábornok szimultán módon irányította 1918 decemberétől 1919 március végéig a Duna-delta és a Fekete-tengeri kikötőkből induló dél-orosz intervenciót ennek odesszai megtorpanásáig, illetve a román hadsereg erdélyi előrenyomulását a demarkációs vonalig és azon túl, az újabb és újabb megállapodásokban (pl. az Apáthy István és Berthelot és Moşoiu tábornok által kötött 1918. december 31-i egyezményben) rögzített vonalakig, amelyek egyre közelebb kerültek az 1916-os titkos szerződésben Romániának ígért területek nyugati határáig, a Tiszáig. A Vix-jegyzékek időzítése és a benne foglalt, jobban mondva diktált feltételek is leginkább akkor érthetők, ha francia geostratégiai perspektívából látjuk az összefüggést a dél-oroszországi, ukrajnai intervenció igényeivel: felvonulási útvonalat kellett biztosítani az Antanttal szövetséges Csehszlovákia, Szerbia és Románia hadseregének, erre pedig mi sem volt alkalmasabb a Duna mellett, mint a magyar államvasutak körvasútja, Pozsonytól Kassáig és Ungvárig, Belgrádtól pedig Békéscsabán át Nagyvárad és Szatmáron át Máramarosig. A Román Külügyi Levéltár katonai részlege és jelentése állandóan ezt a tandemet, ezt a szinkronizált mozgást sugallják. A felvonulási útvonal, noha etnikailag magyar tömbterületeket szelt át, a békekonferencián már annyira fontos szempont volt, hogy 1919 júniusára, a trianoni szerződést egy évvel megelőzve, már véglegesen megrajzoltatta (Clemenceau-jegyzék) Csonka-Magyarország határait, s ezeket a konferencia kezdetétől meghívott és jelenlevő, egymással közös frontot képező utódállamok diplomatáival, minisztereivel is tudatták. Brătianu mindezek ellenére lemondott. Nem volt hajlandó vállalni a megszerzett területeken elő nem román ajkú nemzeti és vallási kisebbségek jogait nemzetközileg is garantáló kisebbségvédelmi szerződés aláírását, illetve a Konferencia elnökével is megromlott a viszonya, maximalista álláspontja miatt: a román békedelegáció ugyanis az 1916-ban ígért nyugati határhoz képest visszalépésnek értékelte Békéscsaba meg nem szerzését és a Bánság földrajzilag átlós megosztását Szerbiával. A kisebbségvédelmi szerződést végül Coandă tábornok volt kénytelen aláírni 1919. december 9-én román részről.

Mindez kőkemény diplomáciai csörte után történt, amelybe maga Mária királyné is beszállt, tavasszal, 1919 március-áprilisban személyesen is lobbizva Párizsban, Londonban, Svájcban és Olaszországban, ősszel meg intenzíven levelezve az amerikai diplomatákkal (Frank Polk helyettes külügyi államtitkárral, az AEÁ teljhatalmú megbízottjával a békekonferencián) sikerült engedményeket kiharcolnia Románia javára. Az ezt követő évben a román parlament ratifikálta is a kisebbségvédelmi szerződést, ezáltal Románia számára kötelezővé téve a kisebbségvédelmi előírások első nyolc pontját, amelyek alkotmányerejűnek ismertek el és egyéni, individuális szabadságjogokat biztosítottak a nyelvi, vallási, nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének számára. A kollektív jogokat ígérő 9–12. paragrafusok azonban csak papíron maradtak, hiszen már a konferencia berkeiben sikerült kilobbizni, az 1878-as berlini békekongresszus előírásaira és azok elodázásának a tényére utaló preambulum kihagyása mellett, hogy ezen utolsó előírások, paragrafusok, amelyek közül például a 11. §. vallási és tanügyi önkormányzatot (autonómiát) adott volna a szász és a székely közületeknek, ne váljanak a román állam számára kötelezővé, alkotmányerejűvé.

Az utódállamok befolyása éppen földrajzi, vagyis geopolitikai elhelyezkedésüknél és súlyuknál fogva érthető. Szintén Ormos Mária hangsúlyozza könyvében, hogy bármily kisállamok voltak is, Szerbia és Románia rendelkezett saját külüggyel, diplomáciai testülettel és saját hadsereggel, mindezek viszont mint közös külügy/diplomáciai testület, illetve a közös hadügy/hadsereg álltak, pontosabban nem álltak Magyarország kizárólagos rendelkezésére. Ugyanakkor az antagonisztikus hadiállapotok körülményei között, bár átmenetileg legyőzöttek voltak, mégis az Antant szövetségesi státusát újra elismertette Románia, míg Magyarország az ellenfél táborához tartozónak számított, még akkor is, ha 1918. november 16. előtt nem volt független, hanem a Monarchia része. Míg tehát az 1919 januárjában összesereglő békekonferencia teljes jogú résztvevői közt ott találjuk a cseheket, szerbeket és románokat, akárcsak a Népszövetség alapító tagjai között is, a volt központi hatalmak legyőzött államainak delegációi csak a szerződést tudomásul veendő, aláírandó érkezhetnek ki Párizsba, így mozgásterük végletekig korlátozott. Csupán semleges államokon keresztül bírnak egyesek tudomást szerezni és a sajtó híradásból a róluk szóló, de nélkülük hozott döntésekről. A diplomáciai testület, ellátmány és nem utolsósorban a nemzetközi elismertség hiánya szintúgy rányomta bélyegét a magyar kormányok kilátástalan helyzetére. A belső legitimitás hiánya pedig – a választások megszervezésének elodázása – a belső politikai, személyi és társadalmi konfliktusok elmélyüléséhez is vezetett. Nem elhanyagolható szempont egymással versengő monarchiák esetében az sem, hogy Románia királynéja a brit uralkodóház sarjaként első unokatestvére volt V. György angol királynak. A román elit és diplomácia nagy része pedig párizsi egyetemeken tanult és szocializált a harmadik francia köztársaság vezető rétegével. Albert Thomas miniszter vagy Saint-Aulaire Romániába delegált francia miniszter szimpátiái Románia és királynéja iránt innen is eredtek, akárcsak Bertheloté Ezeket az igen finom családi és baráti szálakat pedig semmilyen kataklizma nem szakíthatta meg, és nagyrészt ennek is tudható be, hogy Románia, noha 1917 decemberében, megszegve a titkos szerződés előírásait, fegyverszünetet, 1918 májusában pedig különbékét kötött, újra visszanyerte szövetséges státusát 1918–1919-re, kilengéseit pedig rákényszerített, oktrojált aktusokként könyvelték el.

Az utódállamok térfelén ezzel szemben „fait accompli” helyzetet teremtett az Antanttal szövetséges állam: Ferdinánd király királyi dekrétummal már 1918 decemberében törvénybe foglalta a gyulafehérvári nyilatkozatok első pontját, az egyesülést, a hadsereg pedig a területet ellenőrzése alatt tartotta. A királyi rendelet értelmében a csatolt/ egyesített területeken a hadügy, a külügy, a pénzügy, a posta- és távírda szolgálatok, valamint a közlekedésügy is a bukaresti kormány kezébe került, s Erdélyt a kormányban három személy képviselte ekkortól fogva. Már 1919 januárjában a csatolt területeken a román hatóságok átveszik a kontrollt, a közigazgatást, a személyzetet lecserélik, hűségesküt követelnek, holott ez egyrészt ellenkezett a belgrádi katonai konvencióba foglaltakkal és nemzetközi jogi szempontból a terület hovatartozása még egy évig függőben volt. 1919 nyarán az utcanevek megváltoztatásával a szimbolikus térfoglalás is elkezdődik, s a szobrok eltávolításával folytatódik. 1919 novemberében pedig már egész ún. Nagy-Románia területén megszervezik a választásokat. Az 1918. december 1–2-án kinevezett Kormányzó Tanács, Maniu Gyula elnökletével 1920 április 4-i feloszlatásáig kormányoz egy kvázi-autonóm Erdélyt, ugyanis azontúl, hogy egy-két önálló intézményt is létrehoznak, valamint földreformtörvényt fogad el a Nagy Nemzeti Tanács 1919-ben Erdélyre nézve, a legfontosabb eszközöket már előző év decemberében a bukaresti kormányra hárították. A gyulafehérvári határozatok nagy része is csak papíron maradt ígéretként: az általános, női és férfi titkos választójog például, mint mindenkit érintő politikai reform, vagy az együtt élő népeknek ígért, saját kebelükből választott személyek, saját hatóságok általi önkormányzás és anyanyelvhasználat


Fedezék a galíciai hadszíntéren

Nem csoda hát, hogy a saját államiságát, korábbi központi adminisztrációját elveszítő magyarság egyházai, püspökei, illetve elitje teszi le először a hűségesküt Ferdinánd király előtt, belátva, hogy adott körülmények között az önszerveződés, pozícióőrzés, megerősödés az egyetlen kiút. Miközben 200 ezren repatriálnak, igen sokan itt maradnak, Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István Kiáltó szóba foglalt felhívására és szellemében az eke szarvára nehezedve teljes erőből.

Szimbolikus az is, hogy miközben Magyarországon tüntetésekkel tiltakoznak a „Trianoni diktátum” ellen, 1920. június 3/4-én Nagyenyeden a Romániához csatolt területek fogyasztási szövetkezetei közgyűlésen konstruktív tervet fogadnak el és indítanak útjára: a korábbi kirendeltségből saját Hangya Szövetkezeti központot hoznak létre, amely 1948-beli államosításáig állja a sarat. Ugyanez mondható el több magyar érdekeltségű gazdasági intézményről, érdekvédelmi és érdekképviseleti, tudományos egyesületről is, amelyek az impériumváltás utáni évtizedben legtöbbször működési engedély hiányában is túlélnek és kiharcolják a jogi elismerést az új román állam részéről is. Az egyházak közösen Felekezetközi Egyetemen szándékoznak alapítani, nyitni, majd ennek meghiúsulása után a magyar nyelvű elemi iskolákat, gimnáziumokat és középiskolákat a prohibitív kultusztörvények dacára is fenntartják, miközben az 1921-es földreform a magyar egyházak birtokainak közel 85%-át sajátította ki, megszüntetve, megnyirbálva a anyanyelvű oktatás gazdasági alapítványait. Mind a Kereskedelmi, mind pedig a Gazdasági Akadémián elsorvad a magyar nyelvű felsőoktatási képzés, ám az egyházak felnőttképző intézményekkel próbálják ezt is pótolni: téli gazdasági iskolák alakulnak 1931 és 1935 között Székelykeresztúron, Csombordon, Radnóton és Kézdivásárhelyen. Széles skálán mozog maga a gazdasági és szövetkezeti szaklapok felhozatala is. A nyilvánosság pedig valósággal dömpinget él meg: Kolozsváron addig nem látott módon és mértékben jelennek meg magyar sajtóorgánumok. Transzilvanista antológia jelenik meg tizenegy fiatal erdélyi írótól 1923-ban, az Erdélyi Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon s a marosvécsi helikoni írótalálkozók intézményesítik a transzilvanizmust Ha beleolvasunk e kor sajtójába, ritkán bukkanunk siránkozásra, trianonozásra. A Nagy Háború frontélménye, az 1916-17-es székelyföldi menekültek elhelyezése és a spanyolnátha halálangyala sokkal rémisztőbb volt, és az emberek mindennapjait, családjait, életét érintette, méghozzá tömegével. Az államhatárok elmozdulása, a katonai megszállás a fentiekhez képest lassúbb folyamatként és kész tények elé állította a hétköznapi embert és családját. A mindennapi megélhetés gondja mindennél fontosabb volt. „Ahogy lehet”, ahogy hagyják, de élni kell, még ha „mint őrlő szú a fában”, Reményik Sándor „végvári” soraival a templom és az iskola intézményét nem hagyva el. Az ellehetetlenítés is ritkább volt, igaz, példát statuálóan a közügyektől elrettentőnek bizonyult (Apáthy István, Kratochvil Károly, Paál Árpád letartóztatása). Mindazonáltal, a társadalom szövete viszonylag ép maradt, a gazdasági-érdekvédelmi egyletek, szövetkezetek és egyházi intézmények összezártak, közelebb kerültek egymáshoz ebben a csonka, saját államát elvesztő közösségen belül. A kétségtelenül jogosan sérelmezett sérelmek viszont a tőlünk keletebbre dúló kommunizmus elnyomásához mérhetően vagy a görög–török konfliktus során hozott jogvesztő intézkedések, kitelepítések mégse fordultak elő. Az Oszmán Birodalom felosztása ugyancsak százezrek állampolgárság nélküli állapotát idézte elő, anyaország nélküli népek szétszóratását a francia és brit mandátumterületek között Ha tehát magasabb perspektívából, összehasonlító szemléletben szemléljük a 100 éve történteket, önirónia nélkül mondható, hogy szerencsések vagyunk, hiszen más nemzetek sokkal tragikusabb éveket éltek meg, fizikailag lévén veszélyeztetve és megsemmisítve. Talán egy paradigmaváltás szükséges. Ami pedig a román történelem paradoxonait illeti: noha szimbolikusan az erdélyiek közül néhányan, akárcsak a bukovinaiak és besszarábiaiak ideig-óráig, a békekonferencia feloszlatásáig helyet foglalhattak a bukaresti kormányokban, s még miniszterelnöki, házelnöki tisztségeket is betöltöttek hetekre-hónapokra, ám huzamosabb ideig, vagyis több mint egy-másfél évig alig az egyesülés 10 éves évfordulóján kerülhettek kormányra Ez is csak annak köszönhetően történhetett meg, hogy a politikai életet monopolizáló Nemzeti Liberális Párt két nagy doyenje, Ionel és Vintilă Brătianu, illetve Ferdinand király elhunytak, az egyesülés 10. évében pedig az elkeseredett erdélyi román nemzeti és parasztpártiak tömegesen tüntetéseket szerveztek, s Gyulafehérvárról menetelés indult Bukarestbe A huszadik évfordulón Károly király diktatúrát vezet be. Újabb évtized elteltével a Román Népköztársaság Államtanácsa éppen a gyulafehérvári nemzetgyűlés 30. évfordulóján, 1948. december 1-i keltezésű rendeletével tiltotta be azt a görögkatolikus egyházat, amely a legaktívabban ügyködött a 18-as egyesülés megvalósításán. Az egyesülés nemzedéke pedig szinte kivétel nélkül a máramarosszigeti kommunista börtönben sínylődött ekkortól kezdődően: Iuliu Hossu a börtön után házi őrizetben töltötte haláláig, Iuliu Maniu pedig a szigeti szegények temetőjében máig ismeretlen, jeltelen sírban fekszik. Sovány vigasz, hogy a félévszázados évfordulóra, immár a kommunizmust ideológiailag a nemzeti irányban rehabilitálandó, a Román Akadémia 1968-ban hangzatos jubileumi forráskiadványt szerkeszt 1918 la români címmel.

A centenárium éve fesztívnek mutatkozott, ám tüzetesebben vizsgálva a történelmet, elmondhatjuk, hogy árnyoldalai is vannak/voltak az ünnepelt egyesülés évfordulóinak. A máramarosszigeti börtönmúzeum egyik idei részletes tematikus kiállítása: Generația Unirii la Sighet (Az egyesülés nemzedéke Máramarosszigeten) pont erre mutat rá részletesen ismertetve a gyulafehérvári nagygyűlés szervezőinek, a határozat megfogalmazóinak egyéni sorsát és csoportos fátumát, valamint azt, hogy a kommunizmus képes volt 1948-ban egy tollvonással egy egész egyházat betiltani, megszüntetni, püspökeit, főpapjait és laikus elitjét egyaránt börtönévekre és sok esetben halálra ítélni. Ha ehhez mérten emlékezünk vagy gondolunk vissza 1918 decemberére és az erdélyi román görögkatolikus elit harminc évvel későbbi kerek évfordulós megaláztatására, magyar szemmel szemlélve pesszimista perspektívánkon változtathatunk. Fel kell tenni a kérdést: – Miként lehetne és miként lehetett átértelmezni a csonkítást, országcsonkulást, orvosolni a traumát és meghaladni a Trianon-szindrómát? A kisebbségi lét Ligeti Ernő szerint súly alatt csírázó pálma, gyöngyöt könnyező sértett kagyló (Gyimesi Éva: Gyöngy és homok). Szociológusok csonka társadalomként értelmezik a saját államiság nélküli nemzetrészeket. És valóban, ha tételezünk egy ABCE gúlát, ahol A az állam, B a bankszféra/gazdaság, C a civil szféra és kultúra, E pedig az Egyház, az impériumváltás a gúla csúcsának (Állam, Adminisztráció, hadsereg) megszűnését, elvesztését, átvételét eredményezi (1918–1919). A csonka gúla másik három sarkának a visszametszése, jelesül az egyetemátvétel (Kolozsvár, 1919), földreform (1919–1921, 1945), államosítási törvények (1924, illetve 1948), az ostromállapot, cenzúra, a politikai szabadságjogok korlátozása, mind-mind a gúla, csonka gúlává, majd négy hatszögoldalú idommá, esetenként ikozaéderré s végül újra egy miniatűr, kicsi tetraéderré szűkül a külső nyomás, elnyomás, csonkítások folytán.

Azért bátorkodtam a településföldrajz tetraéder modelljét felidézni, mert a 20. századot megelőző évszázadban a nagyhatalmak szintén vonalzóval szabdalták fel Afrika törzseit, sivatagjait és esőerdőit, tekintet nélkül az anyanyelvi vagy kultikus-vallásos közösségekre. Károlyi Mihály is, amikor átvette a Vix-jegyzéket – így értelmezte azt, magából kikelve, fejét fogva rohangálva fel-alá: „szállják meg egész Magyarországot, csináljanak belőle francia gyarmatot – mondta kétségbeesett iróniával a Vixet kísérő Baker angol ezredesnek. (Hajdú Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz. Kossuth kiadó, 1978. 327. oldal). A térképet végül a francia diplomácia rajzolta meg saját nemzeti és külpolitikai érdekei mentén, aktuális szövetségesei és akkori kelet-európai szövetségeseik érdekei mentén, a nagyobbik rossz, ellenség elleni, a szovjet befolyást elszigetelő „egészségügyi öv” (cordon sanitaire) létrehozatala érdekében, a felvonulási útvonalakat természetesen a későbbi Kisantant államainak ítélve s a wilsoni önrendelkezési elveket felborítva. A román diplomácia igen korán ráérzett erre, s a román történetírás kanonizált toposza, miszerint a román hadsereg szabadította fel Magyarországot a bolsevizmus alól s mentette meg Nyugat-Európát a bolsevizmus palackból kiszabaduló szellemétől, innen ered. Hogy ez Dél-Oroszországban helytálló ideológia volt, elfogadható, ám Magyarországon az ok-okozatiság és az események sorrendje éppenséggel fordított volt: a francia nagyhatalmi érdekeknek alávetett katonai stratégiai felvonulás hozta kilátástalan helyzetbe belpolitikailag is az egyébként is nemzetközileg el nem ismert magyar minisztertanácsokat, akik jobb híján, csalódva a wilsonista pacifizmusban a korábbi ellenség akkori ellenségének karjaiba, a Vörös Hadsereggel való kapcsolatfelvételbe menekülhetett csak, sikertelenül, ezáltal végleg megpecsételve saját sorsát. Az utódállamokhoz került magyar intézményrendszer viszont, bár megcsonkítva, árván, de új életet kezdett, önszerveződéssel. Recrudescunt. Ahogy lehet. Mert kell. Élni, túlélni, építeni. Lehet, mert kell.

 

Képek: Köpeczi Sebestyén József hagyatéka, Állami Levéltárak Kolozs Megyei Igazgatósága

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

széki csárdás

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is. A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből

Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés” lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek.

román hadsereg bevonul Kolozsvárra

Az első világháborút követően az Osztrák– Magyar Monarchia szétesésével Erdély Romániához került. Az impériumváltás, majd az azt követő integrációs időszak többéves folyamat eredményeként jött létre. Az impériumváltás, más szóval hatalom- vagy főhatalomváltás szűkebb értelemben, a mi esetünkben azt a rövid időszakot jelenti, amely az Osztrák–Magyar Monarchia de jure felbomlásától egészen a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) aláírásáig tartott, illetve ennek a következő év nyarán történő ratifikálásáig. A tágabb értelmezési keret már jóval kimerítőbb megközelítési lehetőségét nyújtja ennek az időszaknak. Kezdve a nacionalizmusok és nemzeti mozgalmak kialakulásától, végig a „hosszú 19. század” eseménysorozatain, el egészen az első világháború befejezéséig.

Cseke András a brassói 24. honvéd gyalogezred kötelékében került ki a galíciai harctérre géppuskásként és telefonosként. Kis jegyzetfüzetébe naponta feljegyezte az 1916. szeptember 30. és 1918. június 15. közötti, számára fontosabb eseményeket a fogságba esés napjától a hazaérkezésig. Feljegyzései nem annyira a hadi eseményeket, hanem sokkal inkább a fogságba esett ember, a hadifogoly katona lelkiállapotát, vívódásait és vágyódásait tükrözik. 

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.

a dévai vár

A Déva város feletti Várhegyen (250 m) az ókorban a dákok, majd a rómaiak is emeltek erődítményt, amely őrtoronyként funkcionált. Az Árpád-kori várat a mongolok lerombolták, majd tatárjárás után IV. Béla újraépítette. 1302-től az erdélyi alvajdák székhelye, a 14. században a Hunyadiak birtoka, később pedig a Szapolyai, Perényi családok tulajdona volt. Itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc unitárius püspök. 1717 és 1719 között Stephan von Steinville gróf tábornok, erdélyi főhadparancsnok megerősítette a Vauban-i erődépítészet elvei alapján. A 18. század derekától katonai jelentősége csökkent.

kallos zoltán

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. 

D. Berde Amál és R. Berde Mária emlékezete

A Berde család öt megszületett gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort és közülük három kiváló alkotó lett. R. Berde Mária író-költő, műfordító mindig igazi otthonának tekintette Nagyenyedet „a melegfészkű kollégiumot.” Dócziné Berde Amál festőművész témái kiterjednek az erdélyi tájra és a népviseletre. Fiútestvérük Dr. Berde Károly orvosprofesszor, a szellemi néprajz megalkotója. A két testvérlány munkássága elsősorban Nagyenyedhez, Kolozsvárhoz, de egyben egész Erdélyhez kötődik. 

nagyajtai sport

A sport, elsősorban a labdarúgás szerelmese volt. Vallomása szerint sportstatisztikusi „inaséveit” falubelije, Kuttlik (Rezső) Rudolf „műhelyében” töltötte, tőle tanult meg újságot írni, szaklapokat böngészni, kivonatolni, adatokat gyűjteni. Kőhalomból az 1960-as években heti rendszerességgel hazajárt, és Rudi bácsival közösen szerkesztették a kézzel írt, majd stencilezett Nagyajtai Sport című lapot. A lap a maga nemében az újságírás különleges kuriózuma. A kézzel írott, rajzokkal illusztrált Nagyajtai Sport 1946 és 1972 között 386 alkalommal jelent meg.  

Pelikán-szobor a Duna-delta áldozatainak

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület rendhagyó kezdeményezésére Mezőfelében (Maros megye) fából faragott pelikán-szobrot avattak. Ez az első emlékhely egész Erdélyben, amely a kommunizmus áldozatai közül a totalitárius rendszer által a Duna-delta kényszermunkatáboraiba száműzött politikai meghurcoltaknak állít emléket. 

Gyulaffy László várkapitány

Már huszonéves korában, 1551-ben lovas hadnagyként részt vett Nádasdy Tamás Lippát ostromló seregében. 1568-ban felségsértési ügy gyanújába keveredett, s Bécsbe idézték. Hogy ennek mi volt a tényleges oka, az nem derül ki a korabeli feljegyzésekből. Ekkor családjával együtt elhagyta Magyarországot, és Erdélyben telepedett le.