Mi történt 100 éve, decemberben s a kerek évfordulókon?

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.

Ám, amint Ormos Mária Padovától Trianonig című könyvében igen korán felhívta erre a figyelmet: az Antant hadicéljainak súlypontja áthelyeződött keletre: Szovjet-Oroszország ellen a fehérorosz intervenciót kellett támogatni, s ennek rendelődött alá minden: felvonulási területet és infrastruktúrát, utánpótlást kellett garantálni a Francia Keleti hadseregnek és Berthelot által irányított Dunai Hadseregnek.

Az Antant, és különösképpen a francia állam ellenfele 1918 novemberétől kezdődően, a német fegyverszünettel kezdődően immár nem a legyőzött Központi hatalmak, hanem a 1917 decembere óta valamennyi külföldi kölcsön viszszafizetését megtagadó, Lenin és Trockij által kormányzott Szovjet-Oroszország és a Vörös hadsereg volt, a cári rendszer (ancien régime) által felvett külföldi beruházások és kölcsönök oroszlánrésze ugyanis francia államkötvény és részvény volt


Szentmise a galíciai harctéren

A román hadsereget kiképző Henri Mathias Berthelot tábornok szimultán módon irányította 1918 decemberétől 1919 március végéig a Duna-delta és a Fekete-tengeri kikötőkből induló dél-orosz intervenciót ennek odesszai megtorpanásáig, illetve a román hadsereg erdélyi előrenyomulását a demarkációs vonalig és azon túl, az újabb és újabb megállapodásokban (pl. az Apáthy István és Berthelot és Moşoiu tábornok által kötött 1918. december 31-i egyezményben) rögzített vonalakig, amelyek egyre közelebb kerültek az 1916-os titkos szerződésben Romániának ígért területek nyugati határáig, a Tiszáig. A Vix-jegyzékek időzítése és a benne foglalt, jobban mondva diktált feltételek is leginkább akkor érthetők, ha francia geostratégiai perspektívából látjuk az összefüggést a dél-oroszországi, ukrajnai intervenció igényeivel: felvonulási útvonalat kellett biztosítani az Antanttal szövetséges Csehszlovákia, Szerbia és Románia hadseregének, erre pedig mi sem volt alkalmasabb a Duna mellett, mint a magyar államvasutak körvasútja, Pozsonytól Kassáig és Ungvárig, Belgrádtól pedig Békéscsabán át Nagyvárad és Szatmáron át Máramarosig. A Román Külügyi Levéltár katonai részlege és jelentése állandóan ezt a tandemet, ezt a szinkronizált mozgást sugallják. A felvonulási útvonal, noha etnikailag magyar tömbterületeket szelt át, a békekonferencián már annyira fontos szempont volt, hogy 1919 júniusára, a trianoni szerződést egy évvel megelőzve, már véglegesen megrajzoltatta (Clemenceau-jegyzék) Csonka-Magyarország határait, s ezeket a konferencia kezdetétől meghívott és jelenlevő, egymással közös frontot képező utódállamok diplomatáival, minisztereivel is tudatták. Brătianu mindezek ellenére lemondott. Nem volt hajlandó vállalni a megszerzett területeken elő nem román ajkú nemzeti és vallási kisebbségek jogait nemzetközileg is garantáló kisebbségvédelmi szerződés aláírását, illetve a Konferencia elnökével is megromlott a viszonya, maximalista álláspontja miatt: a román békedelegáció ugyanis az 1916-ban ígért nyugati határhoz képest visszalépésnek értékelte Békéscsaba meg nem szerzését és a Bánság földrajzilag átlós megosztását Szerbiával. A kisebbségvédelmi szerződést végül Coandă tábornok volt kénytelen aláírni 1919. december 9-én román részről.

Mindez kőkemény diplomáciai csörte után történt, amelybe maga Mária királyné is beszállt, tavasszal, 1919 március-áprilisban személyesen is lobbizva Párizsban, Londonban, Svájcban és Olaszországban, ősszel meg intenzíven levelezve az amerikai diplomatákkal (Frank Polk helyettes külügyi államtitkárral, az AEÁ teljhatalmú megbízottjával a békekonferencián) sikerült engedményeket kiharcolnia Románia javára. Az ezt követő évben a román parlament ratifikálta is a kisebbségvédelmi szerződést, ezáltal Románia számára kötelezővé téve a kisebbségvédelmi előírások első nyolc pontját, amelyek alkotmányerejűnek ismertek el és egyéni, individuális szabadságjogokat biztosítottak a nyelvi, vallási, nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének számára. A kollektív jogokat ígérő 9–12. paragrafusok azonban csak papíron maradtak, hiszen már a konferencia berkeiben sikerült kilobbizni, az 1878-as berlini békekongresszus előírásaira és azok elodázásának a tényére utaló preambulum kihagyása mellett, hogy ezen utolsó előírások, paragrafusok, amelyek közül például a 11. §. vallási és tanügyi önkormányzatot (autonómiát) adott volna a szász és a székely közületeknek, ne váljanak a román állam számára kötelezővé, alkotmányerejűvé.

Az utódállamok befolyása éppen földrajzi, vagyis geopolitikai elhelyezkedésüknél és súlyuknál fogva érthető. Szintén Ormos Mária hangsúlyozza könyvében, hogy bármily kisállamok voltak is, Szerbia és Románia rendelkezett saját külüggyel, diplomáciai testülettel és saját hadsereggel, mindezek viszont mint közös külügy/diplomáciai testület, illetve a közös hadügy/hadsereg álltak, pontosabban nem álltak Magyarország kizárólagos rendelkezésére. Ugyanakkor az antagonisztikus hadiállapotok körülményei között, bár átmenetileg legyőzöttek voltak, mégis az Antant szövetségesi státusát újra elismertette Románia, míg Magyarország az ellenfél táborához tartozónak számított, még akkor is, ha 1918. november 16. előtt nem volt független, hanem a Monarchia része. Míg tehát az 1919 januárjában összesereglő békekonferencia teljes jogú résztvevői közt ott találjuk a cseheket, szerbeket és románokat, akárcsak a Népszövetség alapító tagjai között is, a volt központi hatalmak legyőzött államainak delegációi csak a szerződést tudomásul veendő, aláírandó érkezhetnek ki Párizsba, így mozgásterük végletekig korlátozott. Csupán semleges államokon keresztül bírnak egyesek tudomást szerezni és a sajtó híradásból a róluk szóló, de nélkülük hozott döntésekről. A diplomáciai testület, ellátmány és nem utolsósorban a nemzetközi elismertség hiánya szintúgy rányomta bélyegét a magyar kormányok kilátástalan helyzetére. A belső legitimitás hiánya pedig – a választások megszervezésének elodázása – a belső politikai, személyi és társadalmi konfliktusok elmélyüléséhez is vezetett. Nem elhanyagolható szempont egymással versengő monarchiák esetében az sem, hogy Románia királynéja a brit uralkodóház sarjaként első unokatestvére volt V. György angol királynak. A román elit és diplomácia nagy része pedig párizsi egyetemeken tanult és szocializált a harmadik francia köztársaság vezető rétegével. Albert Thomas miniszter vagy Saint-Aulaire Romániába delegált francia miniszter szimpátiái Románia és királynéja iránt innen is eredtek, akárcsak Bertheloté Ezeket az igen finom családi és baráti szálakat pedig semmilyen kataklizma nem szakíthatta meg, és nagyrészt ennek is tudható be, hogy Románia, noha 1917 decemberében, megszegve a titkos szerződés előírásait, fegyverszünetet, 1918 májusában pedig különbékét kötött, újra visszanyerte szövetséges státusát 1918–1919-re, kilengéseit pedig rákényszerített, oktrojált aktusokként könyvelték el.

Az utódállamok térfelén ezzel szemben „fait accompli” helyzetet teremtett az Antanttal szövetséges állam: Ferdinánd király királyi dekrétummal már 1918 decemberében törvénybe foglalta a gyulafehérvári nyilatkozatok első pontját, az egyesülést, a hadsereg pedig a területet ellenőrzése alatt tartotta. A királyi rendelet értelmében a csatolt/ egyesített területeken a hadügy, a külügy, a pénzügy, a posta- és távírda szolgálatok, valamint a közlekedésügy is a bukaresti kormány kezébe került, s Erdélyt a kormányban három személy képviselte ekkortól fogva. Már 1919 januárjában a csatolt területeken a román hatóságok átveszik a kontrollt, a közigazgatást, a személyzetet lecserélik, hűségesküt követelnek, holott ez egyrészt ellenkezett a belgrádi katonai konvencióba foglaltakkal és nemzetközi jogi szempontból a terület hovatartozása még egy évig függőben volt. 1919 nyarán az utcanevek megváltoztatásával a szimbolikus térfoglalás is elkezdődik, s a szobrok eltávolításával folytatódik. 1919 novemberében pedig már egész ún. Nagy-Románia területén megszervezik a választásokat. Az 1918. december 1–2-án kinevezett Kormányzó Tanács, Maniu Gyula elnökletével 1920 április 4-i feloszlatásáig kormányoz egy kvázi-autonóm Erdélyt, ugyanis azontúl, hogy egy-két önálló intézményt is létrehoznak, valamint földreformtörvényt fogad el a Nagy Nemzeti Tanács 1919-ben Erdélyre nézve, a legfontosabb eszközöket már előző év decemberében a bukaresti kormányra hárították. A gyulafehérvári határozatok nagy része is csak papíron maradt ígéretként: az általános, női és férfi titkos választójog például, mint mindenkit érintő politikai reform, vagy az együtt élő népeknek ígért, saját kebelükből választott személyek, saját hatóságok általi önkormányzás és anyanyelvhasználat


Fedezék a galíciai hadszíntéren

Nem csoda hát, hogy a saját államiságát, korábbi központi adminisztrációját elveszítő magyarság egyházai, püspökei, illetve elitje teszi le először a hűségesküt Ferdinánd király előtt, belátva, hogy adott körülmények között az önszerveződés, pozícióőrzés, megerősödés az egyetlen kiút. Miközben 200 ezren repatriálnak, igen sokan itt maradnak, Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István Kiáltó szóba foglalt felhívására és szellemében az eke szarvára nehezedve teljes erőből.

Szimbolikus az is, hogy miközben Magyarországon tüntetésekkel tiltakoznak a „Trianoni diktátum” ellen, 1920. június 3/4-én Nagyenyeden a Romániához csatolt területek fogyasztási szövetkezetei közgyűlésen konstruktív tervet fogadnak el és indítanak útjára: a korábbi kirendeltségből saját Hangya Szövetkezeti központot hoznak létre, amely 1948-beli államosításáig állja a sarat. Ugyanez mondható el több magyar érdekeltségű gazdasági intézményről, érdekvédelmi és érdekképviseleti, tudományos egyesületről is, amelyek az impériumváltás utáni évtizedben legtöbbször működési engedély hiányában is túlélnek és kiharcolják a jogi elismerést az új román állam részéről is. Az egyházak közösen Felekezetközi Egyetemen szándékoznak alapítani, nyitni, majd ennek meghiúsulása után a magyar nyelvű elemi iskolákat, gimnáziumokat és középiskolákat a prohibitív kultusztörvények dacára is fenntartják, miközben az 1921-es földreform a magyar egyházak birtokainak közel 85%-át sajátította ki, megszüntetve, megnyirbálva a anyanyelvű oktatás gazdasági alapítványait. Mind a Kereskedelmi, mind pedig a Gazdasági Akadémián elsorvad a magyar nyelvű felsőoktatási képzés, ám az egyházak felnőttképző intézményekkel próbálják ezt is pótolni: téli gazdasági iskolák alakulnak 1931 és 1935 között Székelykeresztúron, Csombordon, Radnóton és Kézdivásárhelyen. Széles skálán mozog maga a gazdasági és szövetkezeti szaklapok felhozatala is. A nyilvánosság pedig valósággal dömpinget él meg: Kolozsváron addig nem látott módon és mértékben jelennek meg magyar sajtóorgánumok. Transzilvanista antológia jelenik meg tizenegy fiatal erdélyi írótól 1923-ban, az Erdélyi Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon s a marosvécsi helikoni írótalálkozók intézményesítik a transzilvanizmust Ha beleolvasunk e kor sajtójába, ritkán bukkanunk siránkozásra, trianonozásra. A Nagy Háború frontélménye, az 1916-17-es székelyföldi menekültek elhelyezése és a spanyolnátha halálangyala sokkal rémisztőbb volt, és az emberek mindennapjait, családjait, életét érintette, méghozzá tömegével. Az államhatárok elmozdulása, a katonai megszállás a fentiekhez képest lassúbb folyamatként és kész tények elé állította a hétköznapi embert és családját. A mindennapi megélhetés gondja mindennél fontosabb volt. „Ahogy lehet”, ahogy hagyják, de élni kell, még ha „mint őrlő szú a fában”, Reményik Sándor „végvári” soraival a templom és az iskola intézményét nem hagyva el. Az ellehetetlenítés is ritkább volt, igaz, példát statuálóan a közügyektől elrettentőnek bizonyult (Apáthy István, Kratochvil Károly, Paál Árpád letartóztatása). Mindazonáltal, a társadalom szövete viszonylag ép maradt, a gazdasági-érdekvédelmi egyletek, szövetkezetek és egyházi intézmények összezártak, közelebb kerültek egymáshoz ebben a csonka, saját államát elvesztő közösségen belül. A kétségtelenül jogosan sérelmezett sérelmek viszont a tőlünk keletebbre dúló kommunizmus elnyomásához mérhetően vagy a görög–török konfliktus során hozott jogvesztő intézkedések, kitelepítések mégse fordultak elő. Az Oszmán Birodalom felosztása ugyancsak százezrek állampolgárság nélküli állapotát idézte elő, anyaország nélküli népek szétszóratását a francia és brit mandátumterületek között Ha tehát magasabb perspektívából, összehasonlító szemléletben szemléljük a 100 éve történteket, önirónia nélkül mondható, hogy szerencsések vagyunk, hiszen más nemzetek sokkal tragikusabb éveket éltek meg, fizikailag lévén veszélyeztetve és megsemmisítve. Talán egy paradigmaváltás szükséges. Ami pedig a román történelem paradoxonait illeti: noha szimbolikusan az erdélyiek közül néhányan, akárcsak a bukovinaiak és besszarábiaiak ideig-óráig, a békekonferencia feloszlatásáig helyet foglalhattak a bukaresti kormányokban, s még miniszterelnöki, házelnöki tisztségeket is betöltöttek hetekre-hónapokra, ám huzamosabb ideig, vagyis több mint egy-másfél évig alig az egyesülés 10 éves évfordulóján kerülhettek kormányra Ez is csak annak köszönhetően történhetett meg, hogy a politikai életet monopolizáló Nemzeti Liberális Párt két nagy doyenje, Ionel és Vintilă Brătianu, illetve Ferdinand király elhunytak, az egyesülés 10. évében pedig az elkeseredett erdélyi román nemzeti és parasztpártiak tömegesen tüntetéseket szerveztek, s Gyulafehérvárról menetelés indult Bukarestbe A huszadik évfordulón Károly király diktatúrát vezet be. Újabb évtized elteltével a Román Népköztársaság Államtanácsa éppen a gyulafehérvári nemzetgyűlés 30. évfordulóján, 1948. december 1-i keltezésű rendeletével tiltotta be azt a görögkatolikus egyházat, amely a legaktívabban ügyködött a 18-as egyesülés megvalósításán. Az egyesülés nemzedéke pedig szinte kivétel nélkül a máramarosszigeti kommunista börtönben sínylődött ekkortól kezdődően: Iuliu Hossu a börtön után házi őrizetben töltötte haláláig, Iuliu Maniu pedig a szigeti szegények temetőjében máig ismeretlen, jeltelen sírban fekszik. Sovány vigasz, hogy a félévszázados évfordulóra, immár a kommunizmust ideológiailag a nemzeti irányban rehabilitálandó, a Román Akadémia 1968-ban hangzatos jubileumi forráskiadványt szerkeszt 1918 la români címmel.

A centenárium éve fesztívnek mutatkozott, ám tüzetesebben vizsgálva a történelmet, elmondhatjuk, hogy árnyoldalai is vannak/voltak az ünnepelt egyesülés évfordulóinak. A máramarosszigeti börtönmúzeum egyik idei részletes tematikus kiállítása: Generația Unirii la Sighet (Az egyesülés nemzedéke Máramarosszigeten) pont erre mutat rá részletesen ismertetve a gyulafehérvári nagygyűlés szervezőinek, a határozat megfogalmazóinak egyéni sorsát és csoportos fátumát, valamint azt, hogy a kommunizmus képes volt 1948-ban egy tollvonással egy egész egyházat betiltani, megszüntetni, püspökeit, főpapjait és laikus elitjét egyaránt börtönévekre és sok esetben halálra ítélni. Ha ehhez mérten emlékezünk vagy gondolunk vissza 1918 decemberére és az erdélyi román görögkatolikus elit harminc évvel későbbi kerek évfordulós megaláztatására, magyar szemmel szemlélve pesszimista perspektívánkon változtathatunk. Fel kell tenni a kérdést: – Miként lehetne és miként lehetett átértelmezni a csonkítást, országcsonkulást, orvosolni a traumát és meghaladni a Trianon-szindrómát? A kisebbségi lét Ligeti Ernő szerint súly alatt csírázó pálma, gyöngyöt könnyező sértett kagyló (Gyimesi Éva: Gyöngy és homok). Szociológusok csonka társadalomként értelmezik a saját államiság nélküli nemzetrészeket. És valóban, ha tételezünk egy ABCE gúlát, ahol A az állam, B a bankszféra/gazdaság, C a civil szféra és kultúra, E pedig az Egyház, az impériumváltás a gúla csúcsának (Állam, Adminisztráció, hadsereg) megszűnését, elvesztését, átvételét eredményezi (1918–1919). A csonka gúla másik három sarkának a visszametszése, jelesül az egyetemátvétel (Kolozsvár, 1919), földreform (1919–1921, 1945), államosítási törvények (1924, illetve 1948), az ostromállapot, cenzúra, a politikai szabadságjogok korlátozása, mind-mind a gúla, csonka gúlává, majd négy hatszögoldalú idommá, esetenként ikozaéderré s végül újra egy miniatűr, kicsi tetraéderré szűkül a külső nyomás, elnyomás, csonkítások folytán.

Azért bátorkodtam a településföldrajz tetraéder modelljét felidézni, mert a 20. századot megelőző évszázadban a nagyhatalmak szintén vonalzóval szabdalták fel Afrika törzseit, sivatagjait és esőerdőit, tekintet nélkül az anyanyelvi vagy kultikus-vallásos közösségekre. Károlyi Mihály is, amikor átvette a Vix-jegyzéket – így értelmezte azt, magából kikelve, fejét fogva rohangálva fel-alá: „szállják meg egész Magyarországot, csináljanak belőle francia gyarmatot – mondta kétségbeesett iróniával a Vixet kísérő Baker angol ezredesnek. (Hajdú Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz. Kossuth kiadó, 1978. 327. oldal). A térképet végül a francia diplomácia rajzolta meg saját nemzeti és külpolitikai érdekei mentén, aktuális szövetségesei és akkori kelet-európai szövetségeseik érdekei mentén, a nagyobbik rossz, ellenség elleni, a szovjet befolyást elszigetelő „egészségügyi öv” (cordon sanitaire) létrehozatala érdekében, a felvonulási útvonalakat természetesen a későbbi Kisantant államainak ítélve s a wilsoni önrendelkezési elveket felborítva. A román diplomácia igen korán ráérzett erre, s a román történetírás kanonizált toposza, miszerint a román hadsereg szabadította fel Magyarországot a bolsevizmus alól s mentette meg Nyugat-Európát a bolsevizmus palackból kiszabaduló szellemétől, innen ered. Hogy ez Dél-Oroszországban helytálló ideológia volt, elfogadható, ám Magyarországon az ok-okozatiság és az események sorrendje éppenséggel fordított volt: a francia nagyhatalmi érdekeknek alávetett katonai stratégiai felvonulás hozta kilátástalan helyzetbe belpolitikailag is az egyébként is nemzetközileg el nem ismert magyar minisztertanácsokat, akik jobb híján, csalódva a wilsonista pacifizmusban a korábbi ellenség akkori ellenségének karjaiba, a Vörös Hadsereggel való kapcsolatfelvételbe menekülhetett csak, sikertelenül, ezáltal végleg megpecsételve saját sorsát. Az utódállamokhoz került magyar intézményrendszer viszont, bár megcsonkítva, árván, de új életet kezdett, önszerveződéssel. Recrudescunt. Ahogy lehet. Mert kell. Élni, túlélni, építeni. Lehet, mert kell.

 

Képek: Köpeczi Sebestyén József hagyatéka, Állami Levéltárak Kolozs Megyei Igazgatósága

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.