Az ókori Róma története a román historiográfiában

Az ókori Róma története különösen nagy szerepet játszott a román nyelvű historiográfiában, elsősorban Dacia provincia rövid, kevesebb mint két évszázados történetének köszönhetően, amelynek történetisége beépült a román nép nemzeti öntudatába és 18 század óta élő etnogenezis történeti irodalmába is. Bár Erdély római múltja elevenen élt a román nép kollektív mentalitásában, különösen a 18–19. század óta, az ókori Róma történetének román nyelvű összefoglalóira vagy fordításaira a 20. század elejéig kellett várni. Az alábbi írás rövid bevezetőt kíván nyújtani az ókori Róma történetének román nyelvű műveibe.

A kezdetek munkái


1. Charles Dezobry munkája, az Augustus-kori
Róma első nagy összefoglalója

Az ókori Róma történetét mind az ókori auktorok, mind a későbbi, különösen 17–18. századi történészek igyekeztek összefoglalni. A nemzeti nyelvek megjelenésével és elterjedésével a 16. század után egyre több jelentős Róma-történetet fordítottak le a latin és görög auktorok munkái közül, a lista értelemszerűen Titus Livius Ab urbe condita (A város alapításáról) című monumentális munkájával kezdődött, amelyet Iulius Caesar Commentarii de bello Gallico (A gall háború) című munkája követte1. A klasszikus auktorok nagy, kanonikus munkái ugyan nem nyújtottak átfogó képet az ókori Róma történetéről, ezek elterjedése Európa nemzeti nyelvein jelentős lépést jelentettek a későbbi, immár modernkori szintézisek megjelenéséig. A román nyelvű irodalomban az ókori Róma története első alkalommal a pasoptizmus (ʼ48-as mozgalom – szerk. megj.) néven ismert román nemzeti öntudatra ébredés korában jelentkezik. Vasile Alecsandri (1821–1890) számos művében, elsősorban az Ovidius című 1885-ös drámájában igen jelentős szerepet kap az ókori latin irodalom és az ókori Róma története is A román romantika korának számos szerzője jó ismerője volt a latin és görög nyelvű auktoroknak, de olvasmányélményeik között ott találjuk a 19. század nagy francia Róma-történeteit, elsősorban Charles Dezobry (1798–1871) Rome au siècle d’Auguste, ou Voyage d’un Gaulois à Rome à l’époque du règne d’Auguste et pendant une partie du règne de Tibère (1835) című munkáját (1. kép), amely az Augustus-kori Róma első nagy összefoglalójaként jelent meg. 1885-ben Dezobry munkája már súlyosan elavultnak bizonyult, hisz ekkor már az ókori Róma kutatása olyan paradigmatikus műveket alkotott, mint Theodor Mommsen Róma-története, amely sajnos csak sokkal később kerül be a román irodalom és tudományosság köztudatába2. Ekkor jelennek meg román nyelven az első jelentős auktor-fordítások is, ezek közül kiemelendő Titus Livius Róma történetének 1884-es román nyelvű kiadása. A Nicolae Barbu, Nedelea Locusteanu és Ion Petrescu által fordított monumentális munka megjelenése a Román Akadémia akkor még tudományos eredményeket is felmutató munkájának gyümölcse volt.

A bukaresti klasszika-filológiai iskola jelentős fordításait az 1918–1920-as impériumváltást követően az immár Kolozsváron és Jászvásáron is létrejött jelentős klasszika-filológiai iskolák fordításai követték, igaz, az 1920-as években továbbra sem volt román nyelven elérhetőek az európai modern irodalom nagy Róma-történetei, legyen szó Edward Gibbon vagy Theodor Mommsen akkor már Nobel-díjjal jutalmazott opuszáról. A Vasile Bogrea és Teodor Naum által fémjelzett kolozsvári klasszika-filológiai iskola mellett a római történelemnek olyan jelentős tolmácsolói akadtak a 20. század első felében, mint Constantin Daicoviciu vagy Vasile Pârvan régészek, ókortörténészek (2. kép)3. Utóbbi 1909-es munkája M. Aurelis Verus Caesar și L. Aurelius Commodus címmel az első olyan, immár nem auktorok fordításaként megjelent munka, amely az ókori Róma történetének egy rövid szakaszával (Kr. u. 168–192) foglalkozik. Pârvan rövid, füzetszerű kiadványa igen jelentős, hisz az első olyan munka, amelyet szakmai tekintély írt román nyelven, és nem egy már meglévő, külföldi kánonba bekerült Róma-történetet fordítottak le. Pârvan számos alkalommal idézi Theodor Mommsen nagy munkáját, amelyet akkor még csak német vagy francia kiadásban olvashattak Romániában.

A 20. századi munkák


2. Vasile Pârvan (1882-1927, forrás: Wikipédia)

Róma történetének első, román nyelvű monográfiája egy sajnálatos körülménynek köszönhetően jött létre. Az 1948–49-es politikai váltás következtében a román történetírás is szisztematikus változáson ment át4. Romániában is kötelezővé vált a szovjet történetírás és annak kanonikus művei. Ezek közül kiemelendő volt Nikolaj Aleksandrovič Maškin, Istoria Romei antice (Bukarest, 1951) című propagandisztikus Róma-története, amelyet a szovjet blokk számos országában, így értelemszerűen Romániában is kiadtak. A román historiográfia nagy hiányossága maradt, hogy 1950 előtt nem sikerült sem a német, francia vagy angol irodalom paradigmatikus Róma történetei közül legalább egyet lefordítani, sem egy saját, román szerző által irt Róma-történetet produkálni Maskin Róma-története szerencsére nem sokáig árválkodott a román nyelvű irodalomban, mint az első románul is olvasható Róma-monográfia. A sztálinista korszak talán egyetlen nagy Róma-története Romániában Jana Villan és társainak a Titus Livius-fordítása volt, amely 1953 és 1963 között jelent meg.

Az 1960-as évek rövid ideig tartó politikai enyhülésével sorra jelentek meg a tudományos-ismeretterjesztő munkák román nyelven. Ezek nagy része a francia, vagy ritkábban, a német tudományos irodalom legjavának fordításai voltak (Marcel Bordet, Istoria Romei antice, Bukarest, 1970, Robert Etienne, Viața cotidiană în Pompeii, Bukarest, 1970, Jeromo Carcopino, Viața cotidiană în Roma la apogeul Imperiului, Bukarest, 1979, P. Grimal, Civilizația romană I–II., Bukarest, 1973, Niels Hannestad, Monumente publice ale artei române, Bukarest, 1989). Az 1970-es és 80-as években ugyanakkor olyan jelentős munkák fordításai is megjelentek – egy- vagy akár kétszáz éves késéssel – mint Edward Gibbon korszakalkotó Róma története a 18 századból (Istoria declinului și a prăbușirii Imperiului Roman, traducere și prefață de Dan Hurmuzescu, Bukarest, Editura Minerva, 1976) vagy Theodor Mommsen sokat várt Róma-története, melynek első román változatát 1987 és 1990 között fordította le Joachim Nicolaus. Fontos megemlíteni ugyanakkor ebből a korszakból Horia C. Matei és Nicolae Lascu munkáit, amelyek immár nem külföldi munkák fordításaiként, hanem az első romániai Róma-monográfiaként terjedtek – igaz, a vártnál jóval kevesebb hatással.

A 21. századi munkák


3. Mary Beard S.P.Q.R. – Az ókori Róma
története című könyvének román fordítása
2017-ben jelent meg

A 2000-es években tovább nőtt azoknak a külföldi munkáknak a száma, amelyek Róma történetét immár a legújabb tudományos eredmények tükrében tolmácsolták román nyelven a nagyközönségnek. Míg a romániai tudományos élet és egyetemi oktatás továbbra is elsősorban Mommsen 1976-os fordítását és Marcel Bordet francia történetíró művét használta alapmunkaként, számos ismeretterjesztő munka – így Pierre Grimal, Viața în Roma antică (Ed. Corint, Bukarest, 2000) vagy Jean Noel Robert, Roma antică (Editura All, Bukarest, 2002) – óriási sikert aratott A román történészek Róma-történetei (Adrian Husar, Curs de istoria Romei, Marosvásárhely, 1997, Ligia Bârzu, Istoria Romei antice, Bukarest, 2004) sokáig nem tudták felvenni a versenyt a francia vagy német irodalom nagy munkáival, míg végül 2002-ben megjelent Eugen Cizek nagy Róma-története (Istoria Romei, Bucuresti, I. ediție din 2002, második, bővített kiadás 2010), amely mai napig a legnépszerűbb, román szerző által írt Róma-történet Romániában 2008-ban új, friss fordításban és díszkiadásban is megjelent Theodor Mommsen többkötetes Róma-története, amelyet az angolszász irodalom egyik új vívmánya, M. Cary és H Scullard, Istoria Romei pănă la domnia lui Constantin (Editura All, Bukarest, 2008) című kötete követett. Az elmúlt években számos új könyv jelent meg, így Gibbon nagy munkájának kritikai kiadása és új fordítása vagy Mary Beard S.P.Q.R. – Az ókori Róma története című bestseller opuszának román változata is napvilágot látott 2017-ben, megelőzve az idén megjelent magyar fordítást is (3. kép). A Mihnea Gafița kiváló fordításában megjelent kötet másfél év alatt több ezer példányban kelt el Romániában, ezáltal az egyik legnépszerűbb tudományos ismeretterjesztő kötet lett. Mary Beard kötete alighanem a legolvasottabb Róma-történet, ami román nyelven is megjelent, és egyben kiváló bevezetőt nyújt az új, a Közép-Kelet európai történetírástól merően eltérő angolszász történettudomány sajátosságaiba is.

Jegyzetek

1 Az ókori Róma történetének újrafelfedezéséről és német, angol és magyar nyelvű tolmácsolásáról lásd még: Szabó Csaba: Az ókori Róma története a magyar historiográfiában. Művelődés LXXI., április 2018.

2 A román romantika szerzőinek klaszszikus műveltségéről lásd: Alexandra Ciocârlie: În dialog cu anticii, Cartea Românească, Bukarest, 2016.

3 Feltételezhetően, mind Daicoviciu, mind Pârvan is rendelkeztek az ókori Róma történetéről szóló, szisztematikus összefoglalókkal, írott kurzusfüzetekkel. Ezekről eddig nem sikerült információt találnom.

4 Matei-Popescu, Florian: Imaginea Daciei Romane în istoriografia românească între 1945 şi 1960 (The imagine of Roman Dacia in Romanian historiography between 1945–1960). SCIVA 58 (2007), 265–288.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?