Gróf uzoni Béldi Pál, a főgenerális és a családapa

Régen élt magyar katonaemberekről, politikusokról, történelmi személyiségekről általában csak a történeti tényeket, évszámokat és a tevékenységükhöz kapcsolódó eseményeket szokták megörökíteni – így volt ez régen, és ez napjainkban sem változott. Magánéletükről nem volt szokás írni, legföljebb néhány száraz adatot: szüleit, testvéreit, gyermekeit, vallási hovatartozásukat, születésük és elhalálozásuk évszámát. Mindezeket csupán felsorolásszerűen vagy zárójelben említették meg a leírásokban, illetve a lexikonokban. Pedig az olvasó – aki többet szeretne megtudni róluk – szívesen megismerné a mindennapi életüket, a gondolkodásmódjukat vagy az érzelmi világukat. Így van ez Béldi Pál (1621–1679?) esetében is.




Uzoni Béldi Pál

Jelen írás célja az, hogy röviden összefoglalja Béldi Pál életének főbb eseményeit, valamint hogy elénk tárja kapcsolatát a családjával és rokonságával. Képet alkothatunk arról is, hogy miképp gazdálkodott, hol voltak a birtokai, kik voltak a barátai, és kik segítették, amikor veszélybe került. De azt is megtudhatjuk, hogy milyen intézményeket támogatott, hogyan gondolkodott az őt és családját kiszolgáló egyszerű jobbágyokról, a hitét támogató egyházi személyekről vagy az adósairól. Ezek érdekes módon épp a végrendeletéből derülnek ki, amelyet Török István közölt a Magyar Történelmi Tárban 1899-ben.

Először is tekintsük át Béldi Pál származását, őseit és életét röviden. A Béldi család Erdély egyik ősi székely famíliája. Családnevét Béld településről (Marosbéld), nemesi előnevüket pedig a Feketeügy folyó partján fekvő Uzon községről kapták. (A faluban a Mikes-kastély 1755 körül épült, ennek elődje volt a Béldi-udvarház, amelyet már 1544-ben említenek a források.) Első följegyzett ősük Benedek volt (1383), akinek fiai közül Albert és Péter is Hunyadi János seregében harcolt. A leszármazottaik közé tartozik a címben szereplő Pál, aki három évszázaddal később (1621–1679?) élt. Édesanyja Bánffy Mária (egyesek szerint Kata), édesapja pedig Béldi Kelemen, Háromszék főkapitánya volt. Nagy Iván genealógiája egyetlen testvérét említi, Jánost (1649), akinek a felesége Barkóczy Anna volt. Megjegyezzük, hogy Pál, aki nagyon részletes végrendeletet írt – még a jobbágyairól, szakácsáról is megemlékezik –, egy szóval sem említi a fiútestvérét, annak nejét, Barkóczy Annát, vagy azok leszármazottait. (Jánosról azt írják a történészek, hogy Háromszék vicekapitánya volt, és korán elhunyt.) Ugyanígy kimaradt a végakaratból állítólagos lánytestvére is, Keresztesi Ferencné, azaz Béldi Kata. Viszont ír két leánytestvéréről: az egyikük Anna („Kálnoki urasszony néném”), akinek férje Kálnoki István, Miklósvárszék alkirálybírája és egyben a székelyek kapitánya volt; másikuk pedig Judit, akinek férje, Dániel Ferenc, Udvarhelyszék főkirálybírája volt. (Megjegyezzük, hogy a családfákon az összeállítók egyetlen lányt sem tüntetnek föl a két fiútestvér mellett.) Pálnak egyetlen felesége volt, Vitéz Zsuzsanna, akinek a neve hiányzik a Nagy Iván-féle családfáról a család bemutatásánál a 225. lapon. (Bizonytalan források szerint Vitéz Zsuzsanna 1630 tájékán született, és 1686 körül hunyt el. Férje isztambuli fogsága idején boszorkánysággal vádolták meg, ezért a szamosújvári börtönbe vetették a gyermekeivel együtt. Az 1680-as évek közepén gyermekei onnan kiszabadultak, ő viszont a börtönben halt meg.)

Három gyermekükről tudunk, a családról szóló leírások szerint állítólag 1657 előtt születtek, mindannyian szerepelnek a végrendeletben. (Az évszámnak ellentmond az, amit az apa ír alább Dávid fiáról.) A legidősebb Zsuzsanna („Zsuska”) lányuk lehetett, akiről így ír: „édes leányom Vesselini Pálné, ki már Isten áldásából szárnyaidra keltél”. Tehát a férje nem más, mint Wesselényi Pál volt, aki a később kurucoknak nevezett bujdosók legtehetségesebb hadvezére volt addig, míg Thököly színre nem lépett. Intelmét így fogalmazza meg leányának: „ezután is édes anyádnak lehess vigasztalására és az ki téged Isten áldásából fölnevelt, annak özvegy árva állapotjában légy gyámolúl. Az uradat megbecsüljed, gyermekidet isteni félelemben neveljed: az öcséidnek légy jó atyafia.” Az idősebbik fiát Kelemennek keresztelték – a név gyakori volt a családjukban –, akinek első felesége Henter Krisztina, a második pedig Keresztúri Krisztina volt. A testamentum elkészültekor még nőtlen, az írásában így szólítja meg fiát: „Édes fiam Kelemen, mivel az Istennek úgy tetszett téged idővel többel áldott meg, mint sem az öcsédet és Istennek hála tudományod is van hozzája” – mindebből tudjuk, hogy ő volt az idősebbik fia. A harmadik gyermek Dávid, aki fiatalon elhunyt, halálozásának idejét és okát nem ismerjük. Jóval fiatalabb lehetett testvéreinél, ha ekképp nyilatkozik róla: „Neveletlen édes fiam Dávid, ki felől olyan reménységben valék, te lennél az én vénségemnek istápja”.

Mindezek után tekintsük át (III.) Béldi Pál életének legfontosabb állomásait. Mindenekelőtt egy nagyon fontos tényt kell megemlítenünk: a végrendelet töredék. Tartalmából ítélve kevés rész hiányozhat a végéről, sajnos ezért nincs záradéka, s nem tudjuk, hogy mikor és hol jegyezte le Béldi Pál ezt a saját kezű okiratot. Különböző tisztségeket viselt, volt főasztalnok (1653), Háromszék főkirálybírája (1655), a székelyek főgenerálisa, Belső-Szolnok (1660–1670 k.), majd Zaránd megye (1678) főispánja. A főkirálybíró a székely székek élén álló legfőbb tisztviselő volt abban a korban. Apafi Mihály fejedelem legbizalmasabb tanácsosa, Erdély egyik legnevezetesebb férfija volt. Mint lovassági parancsnok részt vett a lengyelországi hadjáratban, ahol 1657-ben tatár fogságba esett. Négyévi rabságából a felesége váltotta ki 24 000 ezüst tallérért, aminek egy részét másoktól kellett kérniük, s egy részével sokáig adósak maradtak. Később a Bánffy Dénes és Teleki Mihály közti ellentét miatt megromlott a kapcsolata a fejedelemmel. Ellenségei megvádolták, hogy a fejedelem trónjára és életére tör. Ekkor került másodszor fogságba, Apafi egy évre börtönbe zá­ratta (1676–1677), egyes életrajzírói szerint (Deák Farkas, 1887) Fogaras várába. Miután onnan kiszabadult, fegyveres támadást szervezett Teleki ellen, mivel azonban nem járt sikerrel, kénytelen volt 1678-ban Törökországba menekülni. Abban minden ismertetés megegyezik, hogy a szultán Apafi kérésére fogatta el, majd börtönözte be az isztambuli Héttoronyba. A Jedikula tornyai közül mára csupán egy maradt meg, a Vértorony, itt tartották fogva az államfoglyokat, illetve az előkelő származású hadifoglyokat is. Ide zárták be Béldi Pált is egészen haláláig, amelynek pontos dátumát nem ismerjük – egyes források 1679-et, mások 1681-et említenek. A toronyban raboskodó legismertebb magyar foglyok közé tartozott Szilágyi Mihály – Hunyadi Mátyás nagybátyja –, Majláth István, Török Bálint, Bornemissza Gergely és gróf Esterházy Antal császári főstrázsamester is.

A történelem úgy emlékezik I. Apafi Mihályra, mint egy ingatag, határozatlan, gyengekezű uralkodóra. Helyette a hatalmat a felesége, Bornemissza Anna és Teleki Mihály kancellár gyakorolta. Mindebből következik, hogy eredetileg nem is Apafi közvetlen kérése lehetett Béldi Jedikulába zárása, hanem a Teleki Mihályé – úgy fest, az ellenség volt a terv kiötlője.

Amint korábban említettem, az átírásban megjelent, csonka, befejezetlenül ránk maradt végrendelet írásának pontos helyét és időpontját nem ismerjük, mivel az nem maradt ránk. Csupán feltételezni tudjuk, hogy a börtönben íródhatott 1676 körül, vagy közvetlenül azután, hogy török földre menekült. Ugyanis olyan adatokat tartalmaz, amelyek nagyon frissek voltak akkor Béldi Pál emlékezetében. Csupán néhányat említenék ezek közül: a tavaszi vetések irányítása, adósság visszafizetése, pontos összegek, fiatal állatok nevelése, azok elajándékozása jótevőinek és szolgálóinak, a pásztorok számadása stb. Az évszámot az is bizonyítja, amit Dávid fiáról írt.




Béldi Pál csatába készülése
(Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)

Külön ki kell emelnünk Béldi Pál végrendeletének nyelvezetét: a 17. századi magyar nyelv szabatos, pontos, sőt, néha költői használatát. Ezekből többet is olvashatunk az itteni idézetekben. I. Rákóczi György udvarában nevelkedett, és ott tanulhatta meg a latin nyelvet is. A testamentumban alkalmazott sok latin szó és kifejezés nem az ő vétsége, hanem annak tudható be, hogy Magyarországon akkorra még nem történt meg a nyelvújítás. Ezért volt kénytelen a hiányzó magyar szavakat, kifejezéseket latinnal helyettesíteni, például: capitális summa (tőke), interesse (kamat), tutor (gyám, jogi képviselő). A rokonsági megnevezései a korban megszokottak és nagyon pontosak voltak: ecsém uram, néném úrasszony, sógor uram, atyámfiai. Természetesen ezek nem szó szerint értendőek – Béldi csupán a rokonsági fokot szerette volna minél pontosabban és tiszteletreméltóbban meghatározni. Szóhasználatában, toldalékolásaiban nyelvjárási jelenségek alig fordulnak elő, inkább az archaizálásra törekszik olyan helyeken, ahol főként a Bibliából idéz föl eseményeket: Jézus egyik mondását, Dániel esetét az oroszlánok vermében, vagy Zsuzsanna történetét a hamis bírákkal. Néhol még tréfálkozni is van kedve a rabsága ellenére, például ilyen, már-már költői frazémával, amikor a fiait becsületre inti: „az méz is maga nyalatja magát”, „anyától született embernek meg kell kóstolni az halált”. Az átiratban feltűnik egyetlen írásbeli gyakorlatot mellőző hiányossága, mégpedig a központozás, azaz a mondatvégi és a mondatközi írásjelek következetlen alkalmazása. Mindezek néha megnehezítik az olvasónak az egyes mondatok szétválasztását.

Béldi a vagyonának egy részét különböző intézményekre, illetve közeli és távoli rokonaira hagyta. A végrendeletében a következő nevek és megszólítások szerepelnek: Bánfi Zsigmond, Barabás Péter uram, Barcsay Miklós uram (Béldi Pál unokatestvére, Erzsébet Barcsay Ákos fejedelem első neje volt), Bethlen János, Csáki István asszony („anyám helyett való édes anyám nekem”, „mert […] ha az én szüleim kezei nevelhettenek volna fel” – írja ő, utalva szülei korai halálára), Csáki László uram, Dániel Ferencné asszony kedves néném, Dániel István öcsém, Huszár Panna, Kálnoki Péter diák, Kálnoki Sámuel uram ecsém, Kálnoki urasszony néném (Kálnoki Istvánné), Kornis Gáspár, Mikolai Zsigmond uram („kivel gyermekségemtűl fogva együtt szolgáltam”), Sárpataki Márton, valamint Szalánczi Gáborné.

Közülük feltétlenül ki kell emelnünk Kálnoki Pétert. Vele két ízben is foglalkozik írásában. Ezek közül egyiket idézzük: „mivel én neveltem föl és hozzám való hűségét mind boldog, s boldogtalan állapotimban s kivált most tapasztaltam, ezután is ne távozzék házamtul, kérem azon.”

A végrendeletben megemlített egyéb – talán nem rokon – személyek neve a következő: (?) Istók, (?) Palkó, Bikfalvi János, Bufai Péter, Ébeni István, Fejedelem asszony (Bornemissza Anna nevét külön nem említi), Folta István, Gyuricza Péter deák, Jaksó András, Kakas Péter, Rácz Mihály, Sidó János, Sz.-Györgyi Mihály diák, Szegedi György, Szentiváni Misi (így becézve), Tarnóczi (?), Thopheus uram (a fejedelem udvari papja volt), illetve Thorma István.

A felsoroltakon kívül szerepelnek még – név nélkül – szakácsok, szolgák, béresek, pásztorok, sőt, rabokból álló szolgák. Kéri, nekik igazságosan fizessék ki a bérüket, „még csak legkisebbnek is, az kiknek fizetések jár.” Az itt szereplők közül kettőnek a személye külön figyelmet érdemel. Megkéri a fiait, hogy Sz.-Györgyi Mihálynak adjanak szabadságot, felszabadítja őt a jobbágyság alól, szerezzen armálist, hogy nemes ember lehessen. S amíg él, Béldi feleségét tartozik szolgálni, annak halála után pedig a két fiát nevelje, szolgálja. A másik Bornemissza Anna, akit így említ a hagyatékában: „Fejedelem asszonynak, mivel Isten után életemet ő nagysága tartotta meg, az Csáki uramtul vett üveges szekeret”, azaz hintót ajándékozza.

Érdemes felfigyelnünk arra, hogy a testamentumban szereplő nemes és nem nemes személyek családneve mind magyar eredetű, közülük csak az udvari pap visel – egyházi emberként – egytagú, latin nevet.

Mint fentebb jeleztem, a végrendelet vége hiányzik. Ezért csak a ránk maradt részből sikerült kigyűjteni a Béldi család birtokait, ingatlanjait. Bízom benne, hogy ezekből nem sok maradhatott ki a hiátus miatt. Ezek a következők – zárójelben a mai magyar nevük szerepel vagy a későbbi elnevezésük: Ádámos, Alcsíki Szentgyörgy (Marosszentgyörgy?), Aldoboly (malom), Árapatak/Árapataka (az apjától, Béldi Kelementől örökölte), Bethlen, Bodola (a Béldi család birtoka, 1476-tól a falu egyedüli tulajdonosa; az 1620-as években Kelemen erősítette meg a várkastélyt), Bodon (régi neve: Buda, Budatelke?), Csíkszentkirály, Dombó (a szövegben elírás vagy félreolvasás a Domba – Küküllődombó), Drág, Fehérvár (ház, Gyulafehérvár), Kajántó, Kánya (Kányád), Komlód, Nagyborosnyó (malom), Oláh-Gyógy (Felgyógy), Péterlaka (Magyarpéterlaka), Polyán (régen: Kézdipolyán, ma Kézdiszentkereszt), Szentlélek (ház, Székelyszentlélek), Uzon, Vice.

A testamentumban felsorolja Béldi, hogy kikre mennyi pénzt, búzát, lószerszámot, kisebb ezüsttárgyakat stb. kíván hagyni, kiknek a bérét fizessék ki családtagjai. Nem beszélhetünk nagy értékű vagyontárgyakról, hisz gyakorlatilag mindent a felesége és a gyermekei örököltek. Viszont érdemes szólni azokról az intézményekről és személyekről is, amelyeket mint tanult és vallásos ember, önzetlenül támogatott. Nagyra becsülte a tanulást, a tudást, erre buzdítja több alkalommal a fiait is. Ezért hagyott külön összeget a következő iskolákra, ahogy ő írja „schola”-kra: Enyed, [Gyula]Fehérvár – itt a pataki iskolát is megemlíti, mintha ideiglenesen ott működött volna –, Marosvásárhely. Nem feledkezik meg az ott tanító tanárokról és professzorokról sem. A református eklézsiák (gyülekezetek) közül a Bölönben lévő és az újonnan alakult kálnoki kapott jelentős összeget. Egy kissé homályos részletet is meg kell említenünk ezzel kapcsolatban. A református erdélyi püspök kezéhez adott 3000 forintot 10 százalékos (!) kamatra. Nem írja le a nevét, s azt sem, hogy pontosan mi a célja ezzel az összeggel. Mint a legtöbb nemes ember, ő is gondolt a betegekre. Ezért örökített pénzt a marosvásárhelyi, a kolozsvári és a brassói ispotályokra, azaz kórházakra.

Többször leírta, hogy jelenleg igazságtalanul raboskodik. Ezekből a gondolatokból idézünk töredékeket: „irigyeim hamis vádjokra Istennek sulyos kezeit viselem, hallatlan (?) rabságot, […] tiszta az lelkem […] ártatlan vagyok”. „Béldi familiában áruló nem volt”, „kiért ma, elárultatván irigyeimtől, senyvedek”, „az irigy világ engem, rabságomra nézve ártatlanúl nyomorgat”. Mindezekből látható, hogy rabságát igazságtalannak tartja előző tettei, érdemei után, és erősen bízhatott szabadulásában és Apafiban, ha azt írta a feleségének, hogy a fejedelmet, őfelségét úgy szolgálja, mint eddig tette, mert „oltalmadra kikél”.

Fiait elsősorban édesanyjuk segítésére, gyámolítására és védelmére kéri. A nagyobbik fiának, Kelemennek szánt mondataiból idézve látható a rab férj aggodalma: „anyádat megböcsűljed, szemed fényed az mint oltalmazod, úgy oltalmazd, hogy semmiben is még csak egy szódban is meg ne keserítsed s úgy inkább, hogy még mások keserítésitől is oltalmazd.”

Annak, aki a testamentumot olvassa, és nem kötődik a Béldi családhoz, különös lehet az a sok szeretet és ragaszkodás, amely árad az apa őszinte kézírásából. Azt hinnénk, hogy a 17. században minden nemesi családban a házasságkötés vagyoni alapon, ranghoz kötődően, úgymond érdekből történt. Ennek teljesen ellentmondanak Béldi Pál feleségéhez szóló mondatai. Ezekből csupán kettőt kívánunk az olvasóknak példaként bemutatni, illetve idézni. Rabsága idején a felesége irányította a birtokokat, nevelte és taníttatta a gyermekeket, s levelezett férje kiszabadítása ügyében. Közben olyan jól gazdálkodott, hogy javadalmait szaporítania is sikerült neki. Mindezekre gondolva írja a férje, hogy tudja, mennyi búsulásra és keserűségre ad okot a családi állapota. Négyéves rabságára gondolva írja: „Az Istenem engem az én édes feleségemmel úgy megáldott volt, hogy akármely keresztény embert is feleséggel jobbal és alkalmatosabbal nem lehet, megáldott volna, kivel első rabságomig talán 4 esztendőben fordult vala életem”. Az utolsó fennmaradt oldalon pedig: „engem soha meg nem búsított, sőt úgy kereste kedvemet boldog, boldogtalan állapotban, pennám azt ki nem irhatja, kiért az Úr nemcsak magát, hanem még az hol temetve lészen az földet is szentelje meg.”

Mivel Vitéz Zsuzsanna haláláról, temetési nyughelyéről nem rendelkezünk pontos adatokkal, csak bízni tudunk abban, hogy szerető férje jókívánsága teljesült.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.