Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Újabb könyv a csángókról

Halász Péter a moldvai csángók kultúráját feltáró, történeti és néprajzi tudásközvetítés egyik legmeghatározóbb tudósa. Gazdag munkásságát a néprajzi jelenségek és adatok monografikus igényű feldolgozása, a történeti és az összehasonlító etnográfiai megközelítés egyidejű érvényesítése jellemzi. Mint ahogy a korábbi munkáiban – Bokrétába kötögetem vala. A moldvai magyarok néprajzához. Európai Folklór Intézet, Bp., 2002. A moldvai csángó magyarok hiedelmei. Bp., é.n. A moldvai magyarok hagyományos állattartása. General Press Kiadó. H.n., é.n. Növények a moldvai magyarok hagyományában és mindennapjaiban. General Press Kiadó. Bp., 2010. –, a legújabb könyvében* is sikeresen vetítődik rá a történeti perspektíva a moldvai csángók életvilágát drasztikusan átrendező jelenbeli folyamatokra.

A kötetben szereplő írások tulajdonképpen hármas szerkezeti logikába tagolódnak. Az első részben művelődéstörténeti, folklorisztikai írások kaptak helyet. Az idő homályában című fejezetben a szerző a történeti emlékezet mélyéről hozza felszínre a Szent István király és Mátyás király alakjához fűződő folklorisztikai motívumokat. A következő tanulmányában az úgynevezett „csíki karácsony” emlékezetét vizsgálja; ebben a szerző kutatása szerint a székelyföldi elvándorlás után a szülőföldre való emlékezés fejeződött ki. A szerző szerint ennek feltételezhetően rítusszervező ereje is volt, amely azonban – mint megállapítja – a 20. század végére már csak ellentmondásos emléktöredékekben őrződött meg. Egyik írásában a moldvai magyarság egyik legismertebb településének, Pusztina helytörténeti összefoglalóját ismerteti, míg egy tanulmányban a székelyek Moldvába irányuló migrációjának jelentőségét méri fel a moldvai katolikus falvak megmaradása szempontjából. A szerzői hangvétel ezekben a munkákban esszéisztikus, gyakran személyes, elfogult, az egyéni érzésvilág vállaltan is rávetül a tudós munkájára. Az „idők homályát” fürkésző tekintet értékként találja meg a kutatás számára egyre inkább beszűkülő múlt néprajzi jelenségeit, illetve adatait. Ezekben az írásokban ugyanakkor megjelennek elgondolkodtató reflexiók a csángósággal foglalkozó magyar és részben nemzetközi tudományos gondolkodás, illetve a politikai szempontból kényes témákkal kapcsolatban. Elgondolkodtató például az, amit a csángó falvakban zajló folyamatokról évtizedekre visszamenő tapasztalatokkal rendelkező Halász Péter mond Pusztina és Klézse kapcsán a magyar identitású csángó kulturális elit szerepéről (lásd 68. o.). Miközben az etnopolitikai, revitalizációs programok hatása rövid távon alig mérhető, és a közéleti, illetve a tudományos diskurzusban számos dilemma övezi a magyar irányból érkező eme törekvéseket, egy hosszabb időszeletben nézve kétségkívül érezhető hatásuk van az identitásalakításban. Azoknak az intézményeknek a működését, amelyek a moldvai csángó kultúra és nyelv őrzésében szerepet vállalnak, a kontinuitást a helyben élő csángó kulturális elit tudja biztosítani.




Nyalósó elhelyezése az esztenán (Csíkfalu, 1999)

A hagyományos népélet emlékei fejezetben szereplő írások tudományos szempontból a kötet legelmélyültebb és legértékesebb részét képezik. A terepismerete szinte az összes moldvai falut érinti. Részletgazdag, alapos tanulmányaiból többet megtudhatunk a csángók népi gazdálkodásáról, illetve erőforrás-felhasználásáról. Átfogóbb képet kaphatunk a gazdasági élet köré épülő társadalomszerveződés különböző területeiről is: halászat, szarvasmarhatartás, a legelőhasználat közösségi szervezettsége, vagy az ezzel kapcsolatban álló képzetek. Ugyanilyen fontosak a kecsketartásról, a 19. századi szőlőtermesztés és borkészítés technológiájáról, a kutak gazdasági és kulturális jelentőségéről, valamint a pusztinai lakodalmazás gazdasági aspektusairól szóló tanulmányok is. E tömböt egy folklorisztikai – a moldvai balladákkal kapcsolatos elemzése –, valamint egy Diószénhez kapcsolódó helynévtörténeti elemzése zárja.

Valószínűleg nincs még egy ember, aki annyit tudna a csángók gazdálkodásáról, a gazdasági élet szerveződéséről, a műveléstechnikáiról és az állat­tartásáról, mint Halász Péter. Olyan tudással rendelkezik a moldvai csángók kultúrájának eme területeiről, amelyet túlzás nélkül enciklopédikusnak nevezhetünk. A vizsgált tárgykörök rengeteg adatot tartalmaznak, amelyekre többféle módszer kombinálásával tett szert. Igénybe vette a történeti-statisztikai forrásfeltárás és az interjúzás módszertanát, felhasználta a különböző minőségű helytörténeti, valamint az elsősorban nem tudományos, hanem ideológiai célzatú írásokat, de merített a Iași-i Római Katolikus püspökség szellemi vonzáskörzetében születű román nyelvű munkák áttekintéséből is. (Az interjúkkal kapcsolatban némileg zavaró, hogy az adatolás elmaradt, így legtöbbször csak azt tudjuk meg, hogy milyen településen készültek a felvételek. Az viszont már nem derül ki, hogy milyen korú, nemű, státusú személyeket kérdeztek meg, ahogyan az sem, hogy pontosan mikor.) A kutaknak a moldvai csángóság életében betöltött szerepéről írt tanulmánya például egy monografikus kitekintésű munka, amelyben teljes körű feldolgozást kapunk az építéstechnikákról, a kutak típusáról, valamint arról, hogy ezek a szomszédsági, falutársi viszonyrendszerekben milyen szerepeket töltenek be. Arról is megtudhatunk többet, hogy a kutaknak mi a rendeltetése a szellemi kultúrában, a folklorisztikai alkotásokban, valamint a népi vallásosságban.




Farcák háló, Lészped, 1996 (Halász Péter felvétele) Kolozsvár

A könyv következő szerkezeti egysége, amely az Akik előttünk jártak címet viseli, egy szubjektív, ugyanakkor jól adatolt portrécsarnok. Ebben a részben a moldvai csángóság megismertetésében, illetve a kultúrájuk kutatásában nagy hatást gyakorló személyekről olvashatunk: Jerney Jánosról, Radu Rosettiről, Mikecs Lászlóról, vagy a csángó nyelven verselő Lakatos Demeter költőről.

A könyv utolsó nagyobb fejezetébe az elmúlt években a moldvai csángókról szóló munkákról írt könyvismertetőit, recenzióit válogatta be a szerző. Pozsony Ferenc, Gazda László, Csoma Gergely, Iancu Laura, Jakab Attila és Oláh-Gál Elvira műveiről olvashatunk ebben a fejezetben.

A kötet használatát a tájszavak jegyzéke, valamint a településnév-jegyzék könnyíti meg. Halász Péter könyve a Kriza János Néprajzi Társaság gondozásában jelent meg, a fentiek nyomán büszkén rakjuk ki a Kriza-termékek polcára.

* Halász Péter: „Cserefának füstje hozta ki könyvemet…” Néprajzi tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2015.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.

Kolozsvári zeneakadémista diákéveim alatt (1971–1976) hallottam először Kallós Zoltán munkásságáról, a Balladák könyvéről,[1] a klézsei Szályka Rózsa dalairól.[2] Személyesen akkor még nem ismertem, pedig szerettem volna vele népzenéről beszélgetni, de úgy gondoltam, ismeretlenül mégsem kopogtathatok be hozz&aacu

Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

Nem véletlen, hogy Kolozsváron több mint 40 éve működik táncház. Úgy gondolom, 2017-ben elsősorban a közösségformáló erejével, a communitasban megélt magasabb dimenzióval magyarázható, hogy az itteni táncház átlagban 60–80 embert vonz be. Másfelől hasonló súlya lehet annak, hogy a szabad táncolás olyan művészi, önkifejezési forma, ami egy kis munkával bárki számára elérhető lehet. 

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette.

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.