Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Pelikán-szobor a Duna-delta áldozatainak

A Duna-delta munkatáborait megjárt Dávid Gyulának közelgő 90. születésnapja előtt (augusztus 13.) sok szeretettel*

 

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület rendhagyó kezdeményezésére Mezőfelében (Maros megye) fából faragott pelikán-szobrot avattak. Ez az első emlékhely egész Erdélyben, amely a kommunizmus áldozatai közül a totalitárius rendszer által a Duna-delta kényszermunkatáboraiba száműzött politikai meghurcoltaknak állít emléket. Amint a szobor kőtáblájára vésett szöveg hirdeti: „A Duna-delta munkatáborait megjárt ártatlanul elítéltek, kiemelten a falu szülöttei: Ábrám Sámuel, Fülpösi Jenő, Kacsó Tibor emlékére. Állíttatta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület  és a Mezőfelei Református Egyház. 2018. március 11.”


Áldás a Duna-delta munkatáborait megjárt ártatlanul elítéltek emlékhelyére

Az alkotás a Duna-delta munkatáboraiban (Grind, Periprava, Sfiştofca, uszályhajó-kolóniák), kiemelten a hírhedt Ion Ficior táborparancsnok által irányított Peripraván, a legeldugodtabb és legkegyetlenebb román gulágban kényszermunkát (kubikolás, nádvágás, mezőgazdasági munkák) végző ártatlanok ezreinek a meghurcolására emlékeztet. Közöttük számosan voltak különböző felekezetű magyar lelkészek, teológusok, irodalmárok, tanítók, tanárok, orvosok, más értelmiségiek, de sokan voltak munkásifjak, iskolások, vagy éppen egyetemükről kicsapott hallgatók, akik a kisebbségi értelmiségi-képzés magas iskoláját járták a kommunizmus börtöneiben és lágereiben. Hazatérésük után a társadalom számkivetettjei voltak, nem kaptak állást, nem folytathatták abbamaradt tanulmányaikat, családjaikat a kommunista hatóságok hátrányos megkülönböztetésben részesítették. Egyeseknek megadta a sors, hogy tehetségüket, értékeiket érvényesíthessék, mások árnyékban élték le egész életüket. Többségük már nem él, kegyelettel emlékezünk rájuk. Csiha Kálmán református püspökre, Mózes Árpád evangélikus püspökre, Kiss Béla, evangélikus püspökhelyettesre, Dobri János teológiai tanárra, Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkészre, Fodor Pál mérnökre, Páll Lajos fazekas író-festőművészre, Páskándi Géza íróra, Varró Jánosra és Lakó Elemérre, a Bolyai Egyetem egykori fiatal oktatóira (utóbbi csak a Brăilai Nagysziget munkatáborait járta meg), valamint a meghurcolt bolyais diákokra, sorstársaikra.

Az egykoron a Duna-deltába száműzöttek közül kevesen mondhatják már el személyesen az átélt borzalmakat, az apró örömöket, a hitük megtartó erejét, a kiszabadulás feledhetetlen élményét. Közéjük tartozik Szokoly Elek, a Pro Európa Liga emberjogi szervezet alapítója, valamint Gráma János egykori politikai elítélt, a Volt Politikai Foglyok Maros megyei Szövetsége titkára. Az ígéretesen induló lelkészi pályáját végérvényesen kettétörő kommunista rendszer túlkapásaira egyébként saját maga által fénymásolt kiadványban emlékezett vissza, címe: 1401 nap a pokolban (politikai fogolyként a román kommunista börtönrendszerben). Megrázó történeteket mesél el, íme, egy a sok közül: „Bekísértek a zárkába, ahol találtam egy társat. Örültem, hogy nem vagyok egyedül, mire ő figyelmeztetett, hogy van még egy társunk, a sarokban, de az már halott. Végigfutott a hátamon a hideg, de az ember mindent megszokik. Reggel láttam, hogy a halott egy gyékénnyel van letakarva, és csak a bakancs látszott ki a gyékény alól. Jött az őr, és szólt, hogy fogjuk meg a halottat, és vigyük ki a kapuhoz. Az őr így szólt hozzánk: Ti fogjátok eltemetni ezt a banditát!”

A deltában munkaszolgálatot végzett, megjárta a Peripravához tartozó Grind és a Brăilai Nagysziget lágereit (Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoenești) Dávid Gyula irodalomtörténész, az EMKE egykori elnöke (1991–1999) és jelenlegi tiszteletbeli elnöke, akit közelgő 90. születésnapja előtt (augusztus 13.) sok szeretettel köszöntünk. Személyes érintettsége révén vált némiképpen történésszé. Ez irányú ténykedésének egyik legfontosabb eredménye az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1964 (Polis, Kolozsvár, 2006) című, komoly bibliográfiai értékű kötet megszerkesztése, amely számbavétele a forradalom leverését követő romániai megtorlásoknak. Tíz évvel később, a forradalom hatvanadik évfordulóján jelent meg 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, 2016) című, az 1956-os erdélyi megmozdulásokról, az ezeket követő perekről és az akkori események irodalmi vonatkozásairól szóló esszé-tanulmányokat tartalmazó munkája. Ebben Dávid Gyula így vall a múlt jelenbe, jövőbe való örökítéséről: „Nekünk, akik megéltük és átéltük azokat az időket, nem lehet más feladatunk, mint tovább adni az unokáknak a megélt történelmet. Mert túl azon, amit a történetírók ilyen vagy olyan beállításban arról a korszakról megírnak, nemzetünk történelemtudatához elválaszthatatlanul hozzátartozik a nemzedékről nemzedékre átörökített múlt. Sőt talán ez az igazi, amely bennünket megtart, bármilyen történelmi viszontagságok között.”

A mezőfelei emlékhelyen a kicsinyeit tápláló, széttárt szárnyú pelikán faszobor homokkő talapzaton áll, Szőcs Zoltán marosvásárhelyi képzőművész alkotása. A református egyházban a pelikán az anyaszentegyház, a népéért önmagát feláldozó Jézus jelképe. Számos református templom szószékének díszítőeleme, zászlókon feltüntetett címerek eleme. Az egyházhoz, a hithez, az identitáshoz, az elvekhez való hűséget fejezi ki. Egyúttal a túlélés lehetőségét hirdeti, kiemelten azon ártatlanul meghurcolt politikai elítéltek esetében, akiktől házukat, földjüket, vagyonukat elkobozták, irredentának tartott könyveiket bűnjelként eltulajdonították a házkutatások során, a börtönben ruhájukat és minden személyes tárgyukat elvették, csak a hitüktől nem tudták megfosztani őket. Sokszor az tartotta életben őket.  


A pelikánszobor jelképe az anyaszentegyháznak is,
a Duna-deltának is  (a szerző felvételei)

A pelikán (gödény) másrészt a Duna-delta rendkívül gazdag madárvilágának a legjellegzetesebb képviselője, védett madárfaja. Részben termete, nagy teste és hosszú csőre, sajátos kinézete teszi rendkívülivé. Bizonyos értelemben a természet mindenekfelettiségét jelképezi. Mivel Európa egyik legnagyobb pelikán-kolóniája a deltánkban él, ezért leginkább rá gondolunk az itt élő nagyon sok madárfaj közül. Márpedig a most felavatott emlékhely sajátos módon a kommunizmus által ártatlanul meghurcoltak közül azoknak állít emléket, akik megjárták Románia legszörnyűbb politikai börtöneit, a szovjet gulággal felérő kegyetlen bánásmódot nyújtó Duna-deltai munkatáborokat. A peripravai temető homokos talaját felidéző homokkő talapzaton álló, kicsinyeit – hittel, hazaszeretettel, identitáshoz és elvekhez való hűséggel – tápláló pelikán-szobor így válik a Duna-delta munkatáborait megjárt, ártatlan elítéltekre, kiemelten a falu szülötteire való emlékezés méltó kegyeleti helyévé.

Az áldozatok helytállásából mindenkor erőt meríthetünk.     Az új nemzedékek, a leszármazottak számára maguk is érvényes üzeneteket fogalmaztak meg: „Nehéz, de jó becsületesen élni!” (Fülpösi Jenő), „Az idő rostál, meg a történelem, nem az ember” (Kacsó Tibor), vagy éppenséggel a szavak mesterembere, Páskándi Géza: Nem igaz! című versének kezdő soraiban: „Nem igaz, hogy a rács a rabság, / hanem az igás szolga-szégyen, / hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen, / mert távíród, se könyved nincsen, / az atomszázad közepében.”

Bár igazmondása és szavai súlya miatt Székely János nem járta meg a Duna-deltai munkatáborokat, A vesztesek című versének a sorai elégtételül szolgálnak az utókor, a leszármazottak számára: „A győztes igaza meghal. / A vesztesnek igaza lesz. / Mióta a világ a világ, / Az nyer igazán, aki veszít.”

 

*A szerző a mezőfelei születésű, az érendrédi csoport tagjaként 1959-ben letartóztatott, Szamosújváron raboskodó és Periprava lágerében munkaszolgálatot végző Ábrám Sámuel unokája. Az alkalomra megjelent, Az igazság szabaddá tesz című könyvében nagyapja életét kutatja fel, és a kommunizmus áldozatainak állít emléket.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Általános és helytálló a genealógusok ama megfigyelése, hogy ha egy nemesi család férfiágon, azaz magtalanul kihal, akkor a története is előbb-utóbb a homályba vész, a múltja szinte feledésbe merül. (...) Így van ez az erdélyi Sükösd családdal is. Tagjai a maguk korában híres emberek voltak, nagy birtokokkal rendelkeztek, más ismert, jelentős családokkal kerültek házassági kapcsolatba, fejedelmeket és királyokat szolgáltak hűségesen; mégis elfeledte őket az utókor, pedig a Sükösd családról sokan írtak és megemlékeztek, és amit sikerült velük kapcsolatban kikutatni, azt közzétették. 

Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. (...) Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került. 

Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.

Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.

A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. 

Juhos Mihály, Szék

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.