Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Barátunk, Kötő József

Milyen legyen egy barát?

Nagylelkű. megértő, odafigyelő, segí­tőkész, bölcs, jó humorú, legyen tudá­sa, munkabírása, a viták elsimításá­hoz diplomáciai készsége, rendelkezzen – legyen megáldva – a „meghallgatás művészetével“.

Talán nekünk, csemadokosoknak volt ilyen barátunk. Aki természetesen barátja volt elsősorban földijeinek, har­costársainak, az erdélyieknek, de a kár­pátaljaiaknak, a délvidékieknek és az ausztriai meg a csehországi magyarok­nak is.Meg az Európa boldogabb felé­ben és a nagy vizeken túl szórványban élőknek is.

Ő volt Kötő József.


Kötő József dramaturg, színháztörténész
(1939–2015)

Sokunknak, csemadokosoknak a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, az Illyés Köz­alapítvány, a magyar oktatási és kul­turális tárca testületeiben volt szeren­csénk együtt dolgozni vele.

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is. Egyik otthoni reá emlékező így fo­galmazott:

„Gyakran a legközelebbi barátait is zavarba hozó szerénysége, szikrázó vi­tákban is megőrzött bölcs nyugalma, kompromisszumkészsége, önzetlen, és erőt sugárzó optimizmusa sok hívet szerzett neki, de az erdélyi és az össz­magyar ügynek egyaránt. Az ő közelé­ben azt is tapasztaltam, mennyire fon­tos a saját mindentudásunkba vetett csalárd hit helyett odafigyelni mások véleményére, türelemmel meghallgat­ni a tőlünk ellentétest is.”

Ezért hívtuk előadónak a Csemadok megalakulásának 65. évfordulója al­kalmából rendezett tanácskozásunkra, Diószegre is.

Borozgatás, csendes beszélgetés köz­ben, vagy a pulpitusról szólva min­dig ott kötött ki, hogy a legfontosabb a közös gondolkodás, az értelmes vita, amely során közös válaszokat találha­tunk közös gondjainkra. Lehet, ezt nem mondta ki, de tapasztalt, jó tanárként mindig ebbe az irányba igazította, te­relgette a gondolatok, a beszéd fonalát, menetét. Felállva az asztaltól úgy érez­te az ember: ez értelmesen eltöltött idő volt. Megnyilatkozásaiban sosem feled­te megemlíteni, hogy mennyire becsü­li azt, hogy a Csemadok minden időben talpon maradt, tette a dolgát. A vájt fül­űek azonban kénytelenek voltak kihal­lani a figyelmeztetést is: a párbeszéd során az önvizsgálódásnak, a hogyan tovább megfogalmazásának is teret kell kapnia. Rámutatott szövetségünk legfőbb erejére: a Csemadoknak min­den településen van bázisa, alapszerve­zete. Akkor ennek a mindennapokban, az önrendelkezés felé vezető úton vívott küzdelmekben is meg kell mutatkoznia, hiszen ez óriási erő az önvédelem terü­letén. Az önkormányzatokra gyakorolt hatás a helyi kulturális autonómiához, az önrendelkezéshez vezethet, vagy in­kább segítheti elő. Az önkormányza­tok helyben a kulturális infrastruktúra megteremtői. Ha ezek a sejtek jól mű­ködnek, együttműködnek, összehan­goltak, úgy megvalósulhat az önren­delkezés, de a ránk nehezedő nyomás megállítására elképzelhető és megvaló­sulhat a szellemi ellenállás is. „Attól a kortól kezdve, amikor önvédelmi harcot folytattunk identitásunk megőrzéséért, világossá vált: a kultúraművelés egyen­lő a szellemi honvédelemmel” – juttatta eszünkbe a nagyon fontos gondolatot.

Gyakran panaszkodunk, anyagi, szellemi értelemben szűkül magyarsá­gunk életlehetőségeit magába záró köre, mondta. Az önmaga által tett kijelentés­re Venczel Józseffel válaszolt:

„A borúlátóknak azonban e vitatha­tatlan jelenségek ellenére sincs igaza, mert a kör csak addig szűkülhet, amíg a körbe zárt kisebbségi népközösség bel­ső ellenállása a nyomásnak enged. Ha ez az engedékenység megszűnik, úgy az önvédelem cselekvő korszakába lépünk: minden területen, a gazdasági és szelle­mi élet térségein egyaránt megindul az ellenállás kiépítése, s ha nem is sikerül az elvesztett birtokokat, anyagi és szel­lemi kincseket visszaszerezni, bizonyá­ra sikerül a további veszteségeket meg­akadályozni.”

S biztatásul még Kós Károlyt idéz­te: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi nem az egységes magyarságból elsza­kasztott, egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer eszten­dő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és talpra tudtunk állni nehéz vereségek után is.”

S itt azért álljunk meg egy szóra. Mert igaz ugyan, hogy Csemadok a Kár­pát-medence legnépesebb tagsággal bíró kulturális, közművelődési-társadalmi szervezete, igaz, hogy évente több mint ötezer rendezvényt valósít meg, igaz az is, hogy a Felvidéki Magyar Közművelő­dési Egyesület (FEMKE) két évvel koráb­ban alakult (1883), mint az Erdélyi Ma­gyar Közművelődési Egyesület (EMKE, 1885), de a mindig is a magyar közigaz­gatási központhoz kötődő, azzal kap­csolatot kereső felvidéki, felföldi régiók, még Pozsony koronázó városi idejében sem tettek szert (mert nem is akartak?) históriai egységre.

Vajon a Trianon után többször szelle­mi iránytűit és gazdasági erejét veszí­tett népesség az erdélyihez hasonló ön­tudat és önérzet hiányban képes lesz-e a mai nagyon bonyolult, a magyarságot lassan a családban is megosztó korban fennmaradni?


Balról jobbra: Kötő József, Dávid Gyula, Muzsnay Árpád, Tófalvi Zoltán és Dáné Tibor Kálmán,
előtérben Farkas Izabella az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület
2003. szeptemberében tartott közgyűlése elnökségében.
Forrás: az EMKE archívuma

Nos ilyen, s ehhez hasonló gondok­ról beszélgettünk legutóbbi diósze­gi találkozásunkkor Kötő Józseffel mi, csemadokosok. Akkor megígérte, jön még. Most már fentről figyeli a mi na­gyon bonyolult helyzetünket. Nem csak a Csemadokét, a közegét, a közösségét is, amelyben s amelyért dolgozni akarunk. Tudjuk ugyanis, hogy a Csemadok nem cél, csak eszköz.

Kötő József halálakor ezt a távira­tot küldtük Kolozsvárra: „Megrendített bennünket Kötő Józsefnek, az EMKE volt elnökének, a Csemadok barátjának halála. Eszünkbe jutott, hogy a jeles közéle­ti személyiség 2014. március 5-én nálunk járt, együtt emlékeztünk a Csemadok megalakulásának 65. évfordulójára, s az ebből az alkalomból szervezett konferen­cián közösen kerestük kultúránk meg­maradásának lehetőségeit, latolgattuk megmaradásunk esélyeit.

Kötő József temetése napján ismét Diószegen ülésezik a Csemadok Orszá­gos Tanácsa. Itt emlékezünk meg el­távozott Barátunkról, aki nemcsak az EMKE és a romániai, de a Kárpát-me­dencei magyarság kiemelkedő szemé­lyisége is volt.

Most, öt év múltán mint barátot kér­jük: bonyolult korban élünk itt lenn, a Felvidéken. Hasson oda ott fenn, hogy akinek hatalmában áll, világosítsa fel az elméjét azoknak, akik még nem is­merték fel nálunk, hogy közös akarat és összefogás nélkül az az öntudat és önér­zet nem alakulhat ki nálunk, amely az ő (szűkebb) pátriáját és népét jellemzi.”

 

(Elhangzott 2019. augusztus 16-án az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékház­ban szervezett Kötő József 80 emlékkon­ferencián)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A 17. századi Magyarország fennmaradt zenei forrásai különleges értéket kép­viselnek. Ennek oka egyrészt az, hogy kevés van belőlük, másrészt pedig rend­kívül sokrétű a tartalmuk, amely bősé­ges kutatási anyagot kínál úgy a tánc-, egyházi és világi zene nyugat-európai kapcsolatainak vizsgálatához, valamint mint a helyi zenei emlékek felderítésé­hez és feldolgozásához. Vajon megtör­tént-e már ezeknek a felbecsülhetetlen értékű anyagoknak a rendszerezése, méltó helyük kijelölése az európai ze­netörténetben? Azt kell mondanunk, hogy nem. 

Azt hinnénk, hogy csak a mi korunkban, a 20–21. században vannak válások és rossz házasságok. Pedig ilyenek előfordultak régen is, amint ezen írásban majd olvashatjuk, a 17. században is akadt rá példa. Mégpedig nem is egyszerű emberek esetében, hanem még a híres nemesi családok körében is. Egy ilyen történetet elevenítünk fel a továbbiakban a nevezetes erdélyi Béldi család életéből.

Nagykároly

A kaplonyi nemzetségből származó nagy-károlyi gróf Károlyi család évszázadokon át elévülhetetlen szerepet játszott nemzetünk történelmében. Három nemzedéken keresztül ők viselték a főispáni tisztséget Szatmár vármegyében. Gróf Károlyi Lajos – aki gróf Károlyi Sándor egyenes ágú leszármazottja volt – Élmények és visszapillantások című terjedelmes önéletrajzi munkájában, megkülönböztetett figyelmet fordított „a több mint ezer éves múltú” Károlyi család bemutatására. (1) Könyvében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Károlyi család legkiemelkedőbb személyisége gróf Károlyi Sándor, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc legendás alakja, a szatmári béke megkötője volt.

A magyar előkelőségek szórakozása volt, maguk az agarászatok társadalmi (sokszor politikai) események voltak, amelyet csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A „vadász” valójában az agarász, aki a zsákmányt agarakkal vagy azok segítségével ejtette el. A cél a préda felkeresése, felhajtása és elfogása volt. Ez legtöbbször nyúl, de a bátrabb és erősebb agarak többedmagukkal képesek voltak vaddisznót vagy szarvast is elkapni.

Haller kastély

A Haller család eredete, Magyarországra való áttelepülése, majd egyik ágának Erdélybe történt kiszakadása és felemelkedése a történészek, a genealógusok számára érdekes és izgalmas téma volt régen is, ma is. Házasságaik révén rengeteg híres magyar családdal kerültek rokoni kapcsolatba, jelentős csatákban vettek részt, elismert országos és megyei politikai szerepet vállaltak. Ugyanígy téma az irodalmároknak is, hisz tagjai közül – szinte öröklődően – többen megörökítették írásaikkal a nevüket a magyar irodalom történetében.

széki csárdás

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is. A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből

Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés” lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek.

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.

román hadsereg bevonul Kolozsvárra

Az első világháborút követően az Osztrák– Magyar Monarchia szétesésével Erdély Romániához került. Az impériumváltás, majd az azt követő integrációs időszak többéves folyamat eredményeként jött létre. Az impériumváltás, más szóval hatalom- vagy főhatalomváltás szűkebb értelemben, a mi esetünkben azt a rövid időszakot jelenti, amely az Osztrák–Magyar Monarchia de jure felbomlásától egészen a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) aláírásáig tartott, illetve ennek a következő év nyarán történő ratifikálásáig. A tágabb értelmezési keret már jóval kimerítőbb megközelítési lehetőségét nyújtja ennek az időszaknak. Kezdve a nacionalizmusok és nemzeti mozgalmak kialakulásától, végig a „hosszú 19. század” eseménysorozatain, el egészen az első világháború befejezéséig.

Cseke András a brassói 24. honvéd gyalogezred kötelékében került ki a galíciai harctérre géppuskásként és telefonosként. Kis jegyzetfüzetébe naponta feljegyezte az 1916. szeptember 30. és 1918. június 15. közötti, számára fontosabb eseményeket a fogságba esés napjától a hazaérkezésig. Feljegyzései nem annyira a hadi eseményeket, hanem sokkal inkább a fogságba esett ember, a hadifogoly katona lelkiállapotát, vívódásait és vágyódásait tükrözik. 

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.