Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szárnyalás

A kovásznai Csoma-kiállításról

1. Huszonöt év…

Huszonöt éve annak, hogy a Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulóján az akkor már harmadik ízben megtartott Kőrösi Csoma Sándor Napok rendezvénysorozatán belül nyitotta meg kapuit az elő Csoma-kiállítás, amelynek – annak rendje és módja szerint – az első témája is a nagy székely tudós és őshazakutató emlékének megörökítése volt. S amiként a Csoma Napok, azokon belül a képzőművészeti kiállítás is Kovászna évi rendszerességgel megtartott rendezvényévé vált. Így jutottunk el az úgymond 25., negyed százados „kiadáshoz”. A kiállítás nemzetközi. Vagy pontosabban: határokon átnyúló, átívelő. Az egész Kárpát-medencéből, annak mind a nyolc országából, sőt: bárhonnan a nagyvilágból lehet anyagot küldeni, küldhetnek azok a művészek, akik megtisztelik Kőrösi Csoma Sándor emlékét azzal, hogy a róla elnevezett kiállításon részt vesznek. Elég sokan élnek is a lehetőséggel, mintegy 75–80 művész vesz részt esetenként, ezek 70–75 százaléka erdélyi, a fennmaradó 25–30 százalék anyaországi, de voltak eddig kiállítók Dél-vidékről, Felvidékről, sőt, még Németországból is. A nagyobb központok, ahonnan mindig jelentkeznek résztvevők: Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Brassó, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Arad és Székelyudvarhely, de érkeznek munkák Nagybányáról, Nagyváradról, Szovátáról, Nagyszebenből, Déváról és Vajdahunyadról is, s a határon túlról a legtöbb alkotó általában Debrecenből, Budapestről, Boldogról, Szentendréről és Dunakesziről küld munkát. Főleg onnan, ahol valaki ezt népszerűsíti, szorgalmazza.




Halmágyi Katalin (középen) kihirdeti a közönségdíj nyertesét, bal oldalon a szerző

Mint rendszeres kiállítási lehetőség be is ívódott a tudatba: minden április elején megnyílik, és augusztus végén zárul a tárlat, s így a fürdőváros kulturális életének ez a megszokott, egész idényen át tartó egyik főrendezvénye.

A tárlatok tematikusak. Csak néhány téma az utóbbi két és fél évtizedből a már említett Kőrösi Csoma Sándor emlékének ápolása, megörökítése mellett: A fa, A kő, Végtelen, Fények, Arcok, Szakrális tér, Megtartó oszlopok, Nyomok… És most: Szárnyalás.

Az is hagyománnyá vált, hogy minden rendezvénynek van egy „tiszteletbeli meghívottja”, nevesebb művész, aki széles nyílású U alakú falfelületet kap egy „mini-bemutatkozásra”. Maga döntheti el, hogy mivel jön, nem kötelező az illető művésznek a tárlat tematikájához alkalmazkodnia, ő mint egyén kapcsolódik a kiállításhoz. Hadd soroljunk fel néhány neves meghívottunkat: Jakobovits Miklós és Jakobovits Márta, Kazinczy Gábor, Gazdáné Olosz Ella, Kákonyi Csilla, Vetró Artur, Vinczeffy László, Muzsnay Ákos, Aknay János, Kosztándy Jenő, Köllő Margit, Ábrahám Jakab, s hogy a legutóbbi meghívottunk is itt legyen a sorban: Bartos Jenő. Vannak a kiírásnak kényszerűen korlátozó pontjai is: a kiállítók egy-egy, nem nagyobb, mint egy méteres szélességű munkával vehetnek részt, tekintettel a helyi képtár szabta kiállítástér-lehetőségeire. Kezdetben megtörtént, hogy egy részleget át kellett vinni a nem messzi Művelődési ház kiállítás-helyiségébe is, figyelembe véve az akkor különlegesen nagyszámú, százat is meghaladó résztvevőt. A kiállítások zsűrizettek, a cél egy bizonyos színvonal megtartása, biztosítása.

2. A szárnyalás

Idézzük a kiállítás meghívó-levelét, illetve annak a főbb pontjait:

Egyesületünk Kovászna Város Önkormányzata, a Megyei Tanács, valamint a budapesti Nemzeti Művelődési Intézet támogatásával

SZÁRNY… SZÁRNYALÁS…

témával rendezi meg soron levő CSOMA-KIÁLLÍTÁSÁT, melyet a Kőrösi Csoma Sándor Napok keretén belül nyitunk meg, s melyre tisztelettel meghívjuk Önt is.

Színhelye: Kovászna, Kádár László Képtár

Megnyitó: 2015. április 7-én, csütörtökön du. 6 óra. Nyitva tartás: augusztusig.

  Bartos Jenő (Jászvásár)

Szárny... Szárnyalás…

A művészet örök témája. Repülni az ismeretlen felé. Az elérhetetlen felé. Fel, az egekbe, a Teremtő Arca elé. Hitünk szárnyán. Vágyaink szárnyán. Griff madarak szárnyán. Az idő szárnyán. Fennebb és fennebb. Kifejezve múltat és jelent. A csodát! A lét csodáját. Megkísérelve még a lehetetlent is.

Szárny… Szárnyalás…

Ne feledjük azt sem: Kőrösi Csoma Sándor örök téma!

A művek leadása, stb…

A hívásra épp 75 művész küldte el munkáit. Helységek szerint: Brassóból 8, Marosvásárhelyről 5, Kézdivásárhelyről 4, Sepsiszentgyörgyről: 9, Kolozsvárról: 14, Aradról: 3, Csíkszeredáról: 3, Tordáról 2, Aranyosgyéresről: 1, Székelyudvarhelyről 1, Nagyváradról: 1, Zaboláról: 1, Vajdahunyad: 1, Déváról: 1, Marossárpatakról: 1, Négyfaluból: 1, Kovásznáról: 2, Nagyváradról: 1, Jászvásárról: 1, Debrecenből: 4, Budapestről: 1, Solymárról: 1, Dunakesziből: 2, Sárándról: 1, Boldogról: 2, Szentendréről: 1, Bajról: 1, Szabadkáról: 1, Düsseldorfból: 1.

3. A gondolat szárnyán




Fazakas Tibor: Transzcendens harmónia

A kiállítástér négy termén keresztül hullámzanak a képek. A rendezés – Miklóssy Mária és Sárosi Csaba műve – jó! Ritmusa van a kiállításnak! Ritmusa színben és formában egyaránt. Ha korunk művészetét akarjuk megítélni e tárlat kapcsán, annak sokszínűségét, árnyalatgazdagságát tükrözi a látvány. A figuralitás dominál, amely enyhén elvonatkoztatott, posztmodern (Ábrahám Jakab: Röptetés, Gonda Zoltán: És megint egy álom, Gally A. Katalin: Ég és föld között II., Deák M. Ria: A fény felé, Both Teodóra: Vágyódás) vagy hagyományost meg is tartó, de a leíró jelleg fölébe emelkedő (Miklóssy Mária: Angyal, Muzsnay Ákos: Fohász, Vetró András: Önarckép Pegazussal, Hervay Katalin: Feloldozás, Isten irgalma), vagy annak líraiba oldott formája (Vincze László: Pali bácsi, aki angyal volt, Simó Enikő: Ikárusz) ölt testet a munkák többségén.

Inkább összeállnak, semmint szét­esnének a formák. A formabontó absztrakción, vagy annak önmutogató jelentkezésén – az itt látható munkákból (is) következtetve – túl van korunk művészete. A háttérben újra ott motoszkál a gondolat, ott motoszkál a kor érzése, problematikája, megoldásra váró sok-sok kérdése. Az, hogy nem megnyugtató ez a jelen, ez a világ nem a mi világunk (Sárosi Csaba: Ujjaim száz rettenet, M. Lovász Noémi: Szárnyalnék, Dóczi K. Éva: Győz-e a rossz?). A sötétséget el kell oszlatni, jajkiáltás (Jakabos Imola: A fény felé). Vagy általános, világot átszövő érzés a harmónia vágya (Sütő Éva: Főnix), az elvágyódás (Deák Barna: Szárnya-ló, Ódry Mária: Szárnyalás Balatonfenyves felett, Molnár Dániel: Mély gondolatok szárnyán). Hogy a vágy szinte kényszer, kötelékeinkből való szabadulni akarás (Sárosi Mátyás Zsolt: Ad astra), erők húznak vissza, húzzák le a tenni, szárnyalni akaró embert (Kovács Géza: A szárnyalás és akadályozói). Az ilyenféle elvonatkoztatás is „tartalmas”, azaz:




Gora Kovács Gabriella:
Őskori vizek repülésének zengése

gondolat-, vagy inkább érzés-, lelkiállapot-kifejező, bármilyen szinten jelentkezik, vonal- vagy foltritmus jelleggel (Bartha Árpád: Vonalak szárnyán, Mátyás András: Tavasz, Albert Zoltán: Lebegés, Dobribán Emil: Repülés, Csíki Szabó Ágnes: Annyi szándék, Molnár Imre: Kilökődés, Koronkai Róza: A Nap felé, Sajgó Ilona: A lélek arca), rejtelmesen (Váncsa Mónika: Csapongás) érzékenyen geometrizálva (Vándor Gábor: Sziget, Vetró B. S. András: Titkos doboz), op-artosítva (Fazakas Tibor: Transzcendes harmónia) vagy hagyományos(abb) motívumokból építkezőn (Orbán István: Szárnyak, Vetró B. Zsuzsa: Védő szárnyak, Puskai Sarolta: Mesék IV.), a formák hullámoztatásával (Gedeon Zoltán: A fény vonzása, Nagy Dalma: Fejlődés-szárnyalás és/vagy egyensúlyvesztés), feltörésével (Bíró Gábor: Cancelled, lendvai korpusz, Siska Szabó Hajnalka: Kitörés, Gedeon Zoltán: A fény vonzása, Turcza László: Madarak jönnek, madarak mennek, Botár László: Viharban, Kocsis Ildikó Emese: Ég és föld között) el egészen a jelzésességig (Starmüller Katalin: Felhők szárnyán), a rend vágyának megjelenítéséig (Forró Ágnes: Macskák repülő háza) vagy a „felfele tekintő ” geometrikus absztraktig (Aknay János: Emlék, Balázs István: Repülés, Albert Levente: Cím nélkül). Az összefogó elem: a kifejezés. A kitörni akarás, a lehetetlen megkísérlése, vagy azzal: a vágy, az elvágyódás kifejezése, fel-fel a magasba, valahová az égbe! Ez sokszor a mitológia- (Csutak Levente: Ikarusz), vagy a keresztény hit nyelvén ölt testet (Muzsnay Ákos: Fohász, Hervai Katalin: Feloldozás, Isten irgalma), bibliai példázattal (Rosinecz László: Jób könyve). Kifejezés nélküli, vagy másképp megfogalmazva: üzenet nélküli, üres absztrakció, a korra, vagy az emberi lélekre közönyös munka alig van. S ez a kiállítás legnagyobb értéke. A művészet „ősi funkcióját” gyakorolja, Istennel beszélget, a lélek szavát, a Szépség és Igazság üzenetét küldi az emberekhez, az embereknek.

3. Műfajok, szín és forma-értékek

Milyen is ez a kiállítás? – teszi fel magának a rátekintő, a kiállítás értékét megítélni akaró ember. A négy termen végighullámzó munkák értéke vegyes. De a kifejezni akarás szándéka ott van mindenikben. Alig van ebben kivétel. Alkotóik megszívlelték a felhívást, igazodtak hozzá, és ki-ki a maga nyelvén, stílusában szól. Szól a műfajok nyelvén, mert festészet, grafika, szobrászat, textil, fény-művészeti és üveg-munkák sorjáznak egymás mellett. Ezek is technikai változatossággal. Valójában megszűnt a hagyományos dekorativitás, az üveg ugyanúgy kifejez, beszél a korról és a lélekről (Nagy Annamária: Szárnyak), akárcsak a népi motívumokat is felvonultató fafaragás (Miholcsa József: A szárnyalás korlátai) vagy a textil (Simó Enikő: Ikárosz), a kollázs (Jakobovits Márta: Meglepetés történés, Gora Kovács Gabriella: Őskori vizek repülésének zengése, Hegyeli Kátai Klára: Niké).

Mint mindig vagy majdnem mindig, most is a festészet és a grafika viszi a vezér-szerepet. A változatos, hol visszafogottan rejtőzködő, hol izzón szárnyaló színek felfokozzák a kiállítás hangulatát. Ezt látjuk Salgó Ilona a „lélek arcát” megjelenítő komoly színhatású képén vagy Tomos Tündének a kiállítás talán leglíraibb kifejezésű munkáján, amelyen vezérlő szerepet kapnak az oldottan szárnyaló színek: a zöld különböző változatai, az okkerek, sárgák, kékek és az ezekbe ágyazott, bekaréjló fehérek vagy szürkésfehérek. Miklóssy Mária Angyalának is főértéke a míves festőiség...

A tiszteletbeli meghívott, Bartos Jenő a jászvárási Képzőművészeti Főiskola festészet-tanára négy mítoszi környezetbe ágyazott munkáján a szín, a forma és a gondolat egységét teremti meg. Mindig méltóságteljes, rejtelmesen visszafogott színvilágú, leredukált formamozgású művein kilép a korból, vagy a kor fölé emelkedik, az univerzális dimenziót kísérli meg. Kinyilatkoztatja a szellem erejét és fényét (Kinyilatkoztatás), királyi fenségét (Kék Madonna), a történelmet, amelyet isteni erők irányítanak (A Meru hegy) és önnön, maga elé tűzött művészi feladatát: rejtőzködőn figyelni, látni, mérlegelni a látottakat valahogy úgy, mint ahogy azt József Attila tette: „Én túllépek a mai kocsmán, az értelemig és tovább” (Önarckép). S mindezt szürkébe ágyazott arannyal, rejtett víz- vagy égszín-kékkel, lefokozott rózsaszínekkel elsuttogva. Mondhatni: ezek a kiállítás legvisszafogottabb és legrejtjelesebb munkái.




Sütő Éva: Főnix

Van olyan festmény is, mely a mívességen túl nem lép ki önmagából (Starmüller Géza: Felhők szárnyán). Beilleszkedik az összhangba a hagyományos, már-már klasszikus sokszorosítható grafika – rézkarc, aquaforte, aquatinta – (Székely Géza: Bűbáj, Madách ürügyén) és modern technika a digitális nyomat révén ugyanúgy (Tóth Ildikó Ilona: Csiraügy vagy Anaztázia álma). És itt van a hagyományos szobrászatnak a formák révén való üzenete (Suba László: Párban, Petrovics István: Álmodozás). Csáji Attila fényművészeti alkotása – „lézer szuperpozíciós fényben” – az egyetlen munka, amelynek címében is szerepel Kőrösi Csoma Sándor neve. A budapesti művész az ő emlékének szenteli művét, amelynek tartalma: szárnyalás ott fent valahol, a világ tetején. Az eszme fényének szárnyalása. Más oldalról megközelítve, de ugyancsak Csomáról, a megpróbáltatásokat, a gúzsba kötöttséget is vállaló szellemóriásunkról vall.

Kiemelkedő jelentőségű, egyszerre költői és fájdalmasan megrendítő Szipsják Pál Vir bonus című munkája, amelyen a fa a „megtöretett formájával” fejez ki, mond el, s a barnába ágyazott rejtett kékek és lilák „aláfestik” ennek a krisztusi szobornak a mélységeit.

A textiles Nagy Zsuzsanna a szürkék, a forma méltóságát, és az azt áterező vérér-szerűen belelüktető vonalak költészetét teremti meg nagy-nagy egyensúllyal megalkotott, de egészében halkra hangolt munkáján (Lepke), amellyel megnyugtat ebben a nagy-nagy nyugtalanságban.

És végül: Ábrahám Imola grafikája. A szitanyomat technikával elkészített mű (Repülő) az anyaság örömét és szépségét, annak küldetésességét fejezi ki vonal-költészetével, a foltok szűkszavú felfele-szárnyalásával.

A három utóbbi művész kapta a kiállítás három díját. A Szentimrei Judit textilművész emléke ápolására létrejött Szentimrei Alapítvány felajánlotta Szentimrei-díjat – amely a művészi értéket hivatott jutalmazni – Nagy Zsuzsanna textilművész munkája kapta. A Valdek Kft. felajánlotta díjat, amellyel a mondanivalót, a kifejezett gondolat fontosságát jutalmazzák a díjalapítók, Ábrahám Imola műve (Repülő) érdemelte ki. A Halmágyi Katalin kovásznai közjegyző alapította Közönség Díjat (a kiállítás egész nyitvatartási időszakában leadhatták-bedobhatták szavazataikat a látogatók egy erre szánt urnába) Bartos Jenő nyerte el.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.