Szárnyalás

A kovásznai Csoma-kiállításról

1. Huszonöt év…

Huszonöt éve annak, hogy a Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulóján az akkor már harmadik ízben megtartott Kőrösi Csoma Sándor Napok rendezvénysorozatán belül nyitotta meg kapuit az elő Csoma-kiállítás, amelynek – annak rendje és módja szerint – az első témája is a nagy székely tudós és őshazakutató emlékének megörökítése volt. S amiként a Csoma Napok, azokon belül a képzőművészeti kiállítás is Kovászna évi rendszerességgel megtartott rendezvényévé vált. Így jutottunk el az úgymond 25., negyed százados „kiadáshoz”. A kiállítás nemzetközi. Vagy pontosabban: határokon átnyúló, átívelő. Az egész Kárpát-medencéből, annak mind a nyolc országából, sőt: bárhonnan a nagyvilágból lehet anyagot küldeni, küldhetnek azok a művészek, akik megtisztelik Kőrösi Csoma Sándor emlékét azzal, hogy a róla elnevezett kiállításon részt vesznek. Elég sokan élnek is a lehetőséggel, mintegy 75–80 művész vesz részt esetenként, ezek 70–75 százaléka erdélyi, a fennmaradó 25–30 százalék anyaországi, de voltak eddig kiállítók Dél-vidékről, Felvidékről, sőt, még Németországból is. A nagyobb központok, ahonnan mindig jelentkeznek résztvevők: Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Brassó, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Arad és Székelyudvarhely, de érkeznek munkák Nagybányáról, Nagyváradról, Szovátáról, Nagyszebenből, Déváról és Vajdahunyadról is, s a határon túlról a legtöbb alkotó általában Debrecenből, Budapestről, Boldogról, Szentendréről és Dunakesziről küld munkát. Főleg onnan, ahol valaki ezt népszerűsíti, szorgalmazza.




Halmágyi Katalin (középen) kihirdeti a közönségdíj nyertesét, bal oldalon a szerző

Mint rendszeres kiállítási lehetőség be is ívódott a tudatba: minden április elején megnyílik, és augusztus végén zárul a tárlat, s így a fürdőváros kulturális életének ez a megszokott, egész idényen át tartó egyik főrendezvénye.

A tárlatok tematikusak. Csak néhány téma az utóbbi két és fél évtizedből a már említett Kőrösi Csoma Sándor emlékének ápolása, megörökítése mellett: A fa, A kő, Végtelen, Fények, Arcok, Szakrális tér, Megtartó oszlopok, Nyomok… És most: Szárnyalás.

Az is hagyománnyá vált, hogy minden rendezvénynek van egy „tiszteletbeli meghívottja”, nevesebb művész, aki széles nyílású U alakú falfelületet kap egy „mini-bemutatkozásra”. Maga döntheti el, hogy mivel jön, nem kötelező az illető művésznek a tárlat tematikájához alkalmazkodnia, ő mint egyén kapcsolódik a kiállításhoz. Hadd soroljunk fel néhány neves meghívottunkat: Jakobovits Miklós és Jakobovits Márta, Kazinczy Gábor, Gazdáné Olosz Ella, Kákonyi Csilla, Vetró Artur, Vinczeffy László, Muzsnay Ákos, Aknay János, Kosztándy Jenő, Köllő Margit, Ábrahám Jakab, s hogy a legutóbbi meghívottunk is itt legyen a sorban: Bartos Jenő. Vannak a kiírásnak kényszerűen korlátozó pontjai is: a kiállítók egy-egy, nem nagyobb, mint egy méteres szélességű munkával vehetnek részt, tekintettel a helyi képtár szabta kiállítástér-lehetőségeire. Kezdetben megtörtént, hogy egy részleget át kellett vinni a nem messzi Művelődési ház kiállítás-helyiségébe is, figyelembe véve az akkor különlegesen nagyszámú, százat is meghaladó résztvevőt. A kiállítások zsűrizettek, a cél egy bizonyos színvonal megtartása, biztosítása.

2. A szárnyalás

Idézzük a kiállítás meghívó-levelét, illetve annak a főbb pontjait:

Egyesületünk Kovászna Város Önkormányzata, a Megyei Tanács, valamint a budapesti Nemzeti Művelődési Intézet támogatásával

SZÁRNY… SZÁRNYALÁS…

témával rendezi meg soron levő CSOMA-KIÁLLÍTÁSÁT, melyet a Kőrösi Csoma Sándor Napok keretén belül nyitunk meg, s melyre tisztelettel meghívjuk Önt is.

Színhelye: Kovászna, Kádár László Képtár

Megnyitó: 2015. április 7-én, csütörtökön du. 6 óra. Nyitva tartás: augusztusig.

  Bartos Jenő (Jászvásár)

Szárny... Szárnyalás…

A művészet örök témája. Repülni az ismeretlen felé. Az elérhetetlen felé. Fel, az egekbe, a Teremtő Arca elé. Hitünk szárnyán. Vágyaink szárnyán. Griff madarak szárnyán. Az idő szárnyán. Fennebb és fennebb. Kifejezve múltat és jelent. A csodát! A lét csodáját. Megkísérelve még a lehetetlent is.

Szárny… Szárnyalás…

Ne feledjük azt sem: Kőrösi Csoma Sándor örök téma!

A művek leadása, stb…

A hívásra épp 75 művész küldte el munkáit. Helységek szerint: Brassóból 8, Marosvásárhelyről 5, Kézdivásárhelyről 4, Sepsiszentgyörgyről: 9, Kolozsvárról: 14, Aradról: 3, Csíkszeredáról: 3, Tordáról 2, Aranyosgyéresről: 1, Székelyudvarhelyről 1, Nagyváradról: 1, Zaboláról: 1, Vajdahunyad: 1, Déváról: 1, Marossárpatakról: 1, Négyfaluból: 1, Kovásznáról: 2, Nagyváradról: 1, Jászvásárról: 1, Debrecenből: 4, Budapestről: 1, Solymárról: 1, Dunakesziből: 2, Sárándról: 1, Boldogról: 2, Szentendréről: 1, Bajról: 1, Szabadkáról: 1, Düsseldorfból: 1.

3. A gondolat szárnyán




Fazakas Tibor: Transzcendens harmónia

A kiállítástér négy termén keresztül hullámzanak a képek. A rendezés – Miklóssy Mária és Sárosi Csaba műve – jó! Ritmusa van a kiállításnak! Ritmusa színben és formában egyaránt. Ha korunk művészetét akarjuk megítélni e tárlat kapcsán, annak sokszínűségét, árnyalatgazdagságát tükrözi a látvány. A figuralitás dominál, amely enyhén elvonatkoztatott, posztmodern (Ábrahám Jakab: Röptetés, Gonda Zoltán: És megint egy álom, Gally A. Katalin: Ég és föld között II., Deák M. Ria: A fény felé, Both Teodóra: Vágyódás) vagy hagyományost meg is tartó, de a leíró jelleg fölébe emelkedő (Miklóssy Mária: Angyal, Muzsnay Ákos: Fohász, Vetró András: Önarckép Pegazussal, Hervay Katalin: Feloldozás, Isten irgalma), vagy annak líraiba oldott formája (Vincze László: Pali bácsi, aki angyal volt, Simó Enikő: Ikárusz) ölt testet a munkák többségén.

Inkább összeállnak, semmint szét­esnének a formák. A formabontó absztrakción, vagy annak önmutogató jelentkezésén – az itt látható munkákból (is) következtetve – túl van korunk művészete. A háttérben újra ott motoszkál a gondolat, ott motoszkál a kor érzése, problematikája, megoldásra váró sok-sok kérdése. Az, hogy nem megnyugtató ez a jelen, ez a világ nem a mi világunk (Sárosi Csaba: Ujjaim száz rettenet, M. Lovász Noémi: Szárnyalnék, Dóczi K. Éva: Győz-e a rossz?). A sötétséget el kell oszlatni, jajkiáltás (Jakabos Imola: A fény felé). Vagy általános, világot átszövő érzés a harmónia vágya (Sütő Éva: Főnix), az elvágyódás (Deák Barna: Szárnya-ló, Ódry Mária: Szárnyalás Balatonfenyves felett, Molnár Dániel: Mély gondolatok szárnyán). Hogy a vágy szinte kényszer, kötelékeinkből való szabadulni akarás (Sárosi Mátyás Zsolt: Ad astra), erők húznak vissza, húzzák le a tenni, szárnyalni akaró embert (Kovács Géza: A szárnyalás és akadályozói). Az ilyenféle elvonatkoztatás is „tartalmas”, azaz:




Gora Kovács Gabriella:
Őskori vizek repülésének zengése

gondolat-, vagy inkább érzés-, lelkiállapot-kifejező, bármilyen szinten jelentkezik, vonal- vagy foltritmus jelleggel (Bartha Árpád: Vonalak szárnyán, Mátyás András: Tavasz, Albert Zoltán: Lebegés, Dobribán Emil: Repülés, Csíki Szabó Ágnes: Annyi szándék, Molnár Imre: Kilökődés, Koronkai Róza: A Nap felé, Sajgó Ilona: A lélek arca), rejtelmesen (Váncsa Mónika: Csapongás) érzékenyen geometrizálva (Vándor Gábor: Sziget, Vetró B. S. András: Titkos doboz), op-artosítva (Fazakas Tibor: Transzcendes harmónia) vagy hagyományos(abb) motívumokból építkezőn (Orbán István: Szárnyak, Vetró B. Zsuzsa: Védő szárnyak, Puskai Sarolta: Mesék IV.), a formák hullámoztatásával (Gedeon Zoltán: A fény vonzása, Nagy Dalma: Fejlődés-szárnyalás és/vagy egyensúlyvesztés), feltörésével (Bíró Gábor: Cancelled, lendvai korpusz, Siska Szabó Hajnalka: Kitörés, Gedeon Zoltán: A fény vonzása, Turcza László: Madarak jönnek, madarak mennek, Botár László: Viharban, Kocsis Ildikó Emese: Ég és föld között) el egészen a jelzésességig (Starmüller Katalin: Felhők szárnyán), a rend vágyának megjelenítéséig (Forró Ágnes: Macskák repülő háza) vagy a „felfele tekintő ” geometrikus absztraktig (Aknay János: Emlék, Balázs István: Repülés, Albert Levente: Cím nélkül). Az összefogó elem: a kifejezés. A kitörni akarás, a lehetetlen megkísérlése, vagy azzal: a vágy, az elvágyódás kifejezése, fel-fel a magasba, valahová az égbe! Ez sokszor a mitológia- (Csutak Levente: Ikarusz), vagy a keresztény hit nyelvén ölt testet (Muzsnay Ákos: Fohász, Hervai Katalin: Feloldozás, Isten irgalma), bibliai példázattal (Rosinecz László: Jób könyve). Kifejezés nélküli, vagy másképp megfogalmazva: üzenet nélküli, üres absztrakció, a korra, vagy az emberi lélekre közönyös munka alig van. S ez a kiállítás legnagyobb értéke. A művészet „ősi funkcióját” gyakorolja, Istennel beszélget, a lélek szavát, a Szépség és Igazság üzenetét küldi az emberekhez, az embereknek.

3. Műfajok, szín és forma-értékek

Milyen is ez a kiállítás? – teszi fel magának a rátekintő, a kiállítás értékét megítélni akaró ember. A négy termen végighullámzó munkák értéke vegyes. De a kifejezni akarás szándéka ott van mindenikben. Alig van ebben kivétel. Alkotóik megszívlelték a felhívást, igazodtak hozzá, és ki-ki a maga nyelvén, stílusában szól. Szól a műfajok nyelvén, mert festészet, grafika, szobrászat, textil, fény-művészeti és üveg-munkák sorjáznak egymás mellett. Ezek is technikai változatossággal. Valójában megszűnt a hagyományos dekorativitás, az üveg ugyanúgy kifejez, beszél a korról és a lélekről (Nagy Annamária: Szárnyak), akárcsak a népi motívumokat is felvonultató fafaragás (Miholcsa József: A szárnyalás korlátai) vagy a textil (Simó Enikő: Ikárosz), a kollázs (Jakobovits Márta: Meglepetés történés, Gora Kovács Gabriella: Őskori vizek repülésének zengése, Hegyeli Kátai Klára: Niké).

Mint mindig vagy majdnem mindig, most is a festészet és a grafika viszi a vezér-szerepet. A változatos, hol visszafogottan rejtőzködő, hol izzón szárnyaló színek felfokozzák a kiállítás hangulatát. Ezt látjuk Salgó Ilona a „lélek arcát” megjelenítő komoly színhatású képén vagy Tomos Tündének a kiállítás talán leglíraibb kifejezésű munkáján, amelyen vezérlő szerepet kapnak az oldottan szárnyaló színek: a zöld különböző változatai, az okkerek, sárgák, kékek és az ezekbe ágyazott, bekaréjló fehérek vagy szürkésfehérek. Miklóssy Mária Angyalának is főértéke a míves festőiség...

A tiszteletbeli meghívott, Bartos Jenő a jászvárási Képzőművészeti Főiskola festészet-tanára négy mítoszi környezetbe ágyazott munkáján a szín, a forma és a gondolat egységét teremti meg. Mindig méltóságteljes, rejtelmesen visszafogott színvilágú, leredukált formamozgású művein kilép a korból, vagy a kor fölé emelkedik, az univerzális dimenziót kísérli meg. Kinyilatkoztatja a szellem erejét és fényét (Kinyilatkoztatás), királyi fenségét (Kék Madonna), a történelmet, amelyet isteni erők irányítanak (A Meru hegy) és önnön, maga elé tűzött művészi feladatát: rejtőzködőn figyelni, látni, mérlegelni a látottakat valahogy úgy, mint ahogy azt József Attila tette: „Én túllépek a mai kocsmán, az értelemig és tovább” (Önarckép). S mindezt szürkébe ágyazott arannyal, rejtett víz- vagy égszín-kékkel, lefokozott rózsaszínekkel elsuttogva. Mondhatni: ezek a kiállítás legvisszafogottabb és legrejtjelesebb munkái.




Sütő Éva: Főnix

Van olyan festmény is, mely a mívességen túl nem lép ki önmagából (Starmüller Géza: Felhők szárnyán). Beilleszkedik az összhangba a hagyományos, már-már klasszikus sokszorosítható grafika – rézkarc, aquaforte, aquatinta – (Székely Géza: Bűbáj, Madách ürügyén) és modern technika a digitális nyomat révén ugyanúgy (Tóth Ildikó Ilona: Csiraügy vagy Anaztázia álma). És itt van a hagyományos szobrászatnak a formák révén való üzenete (Suba László: Párban, Petrovics István: Álmodozás). Csáji Attila fényművészeti alkotása – „lézer szuperpozíciós fényben” – az egyetlen munka, amelynek címében is szerepel Kőrösi Csoma Sándor neve. A budapesti művész az ő emlékének szenteli művét, amelynek tartalma: szárnyalás ott fent valahol, a világ tetején. Az eszme fényének szárnyalása. Más oldalról megközelítve, de ugyancsak Csomáról, a megpróbáltatásokat, a gúzsba kötöttséget is vállaló szellemóriásunkról vall.

Kiemelkedő jelentőségű, egyszerre költői és fájdalmasan megrendítő Szipsják Pál Vir bonus című munkája, amelyen a fa a „megtöretett formájával” fejez ki, mond el, s a barnába ágyazott rejtett kékek és lilák „aláfestik” ennek a krisztusi szobornak a mélységeit.

A textiles Nagy Zsuzsanna a szürkék, a forma méltóságát, és az azt áterező vérér-szerűen belelüktető vonalak költészetét teremti meg nagy-nagy egyensúllyal megalkotott, de egészében halkra hangolt munkáján (Lepke), amellyel megnyugtat ebben a nagy-nagy nyugtalanságban.

És végül: Ábrahám Imola grafikája. A szitanyomat technikával elkészített mű (Repülő) az anyaság örömét és szépségét, annak küldetésességét fejezi ki vonal-költészetével, a foltok szűkszavú felfele-szárnyalásával.

A három utóbbi művész kapta a kiállítás három díját. A Szentimrei Judit textilművész emléke ápolására létrejött Szentimrei Alapítvány felajánlotta Szentimrei-díjat – amely a művészi értéket hivatott jutalmazni – Nagy Zsuzsanna textilművész munkája kapta. A Valdek Kft. felajánlotta díjat, amellyel a mondanivalót, a kifejezett gondolat fontosságát jutalmazzák a díjalapítók, Ábrahám Imola műve (Repülő) érdemelte ki. A Halmágyi Katalin kovásznai közjegyző alapította Közönség Díjat (a kiállítás egész nyitvatartási időszakában leadhatták-bedobhatták szavazataikat a látogatók egy erre szánt urnába) Bartos Jenő nyerte el.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Suba László - A tűzzománcról néhány sorban

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

abodi nagy béla, a jövő fénye

Nemcsak a könyveknek, hanem a fontos leveleknek is megvan a történetük. Az itt következőnek ráadásul egészen sajátosan a történelem (egyesületi és köztörténeti) szabta meg az egyedi históriáját. Fönnmaradását pedig a másodlagos fölhasználó rácsodálkozásának köszönheti.