Kálnoky Tibor méltatása

Alkotó ember személye és munkájának eredménye felett szemlét tartani nem egyszerű feladat. Ugyanakkor az ünnepi üdvözlés szűk kerete sem elégséges ahhoz, hogy kellőképpen méltassuk a több mint negyed évszázad küzdelmes időszakának eredményeit. Márpedig itt és most erről szólni kell, számvetésre hívni a merész tervek eredményeit, felettük termésbetakarító szemlét tartani, emlékezni az ünnepélyes pillanatokra, a tépelődéssekkel tele hétköznapokra, amelyben bőségesen volt része ünnepeltünk gróf Kálnoky Tibornak.

Nem született Erdővidéken, s mégis akkor tért vissza, pontosabban haza, amikor közülünk legtöbben útnak indultak oda, ahonnan Ő érkezett. Hátat fordítva a biztos egzisztenciát nyújtó nyugati világnak, anyagi fedezett nélkül nem szerencsét próbálni kereste fel a Kálnoky ősei által több mint 750 éve birtokolt földet. Tömegindulattól nem félve a tettrekészség kötelességtudatával érkezett meg a hagyományokat, embereket széttört bizarr világba.

Arra a kérdésre, hogy miért fordított hátat a nyugati világnak, amelyben született, válaszában röviden így fogalmazott: a grófi cím számomra identitás, sem több, sem kevesebb. A megszólítás történelmi folyamatosságot és hagyomány fejez ki, amely helyhez kötött.

Számára e hely nem volt más, mint az erdővidéki Miklósvár és a Vadason túli sepsiszéki Kőröspatak egyéb birtokrészekkel.

1697 áprilisában, amikor I. Lipót császártól a grófi címet elnyerte, Kálnoky Sámuel aligha gondolt arra, hogy 320 esztendő múltán az általa újjáépített reneszánsz kastélyba majdan egyik fiú-ági leszármazottja ismét életet lehel. E fiú-ági leszármazottként a sors gróf Kálnoky Tibort szólította feladatra, aki 1966. szeptember 15-én született Marianne Kernbach sziléziai származású német anyától és a kőröspataki előnevet viselő gr. Kálnoki Farkastól a család harmadik gyermekeként. Alig volt fél esztendős, szüleivel máris útnak indult Amerikába. Egy esztendős, amikor visszaköltöztek Európába, Svábországban játszott a homokozóban, 5 évesen kis-, majd nagycsoportos óvódás Hollandiában. Hét évesen Dél-Franciaországban találta magát. Iskoláit Cannesben kezdte, majd 11 évesen Párizsba költöztek. A terjedelmes udvarházhoz, amelyben laktak, hintószín és csűr is tartozott a kisfiú nagy örömére. Fantáziája beindult és 12 évesen a csűrben madarak gyógyítására rendezkedett be. 16 évesen már hivatalosan is madáriskolát nyithatott. Ilyen előzmények után más pályát nem is választhatott, mint állatorvosnak lenni. Előbb Hannoverben, majd Münchenben járt egyetemre.

 Miután tanulmányait befejezte, diplomával a kezében, több idegen nyelv ismeretével, csaknem üres zsebbel indult el rendhagyó útján. Bár otthoni környezetében magába szívta társadalmi hovatartozásának tudatát, elsajátította annak viselkedési normáit, de valami mégis hiányzott életéből. Nem találva helyét idézte meg sorsát, s jött, aminek jönnie kellett.

Történt ugyanis, hogy 1987 szeptemberében, 21 évesen édesapjával gróf Kálnoky Farkassal titokban kalandos utazásukat követően egy ütött-kopott gépkocsin Sepsikőröspatakra érkeztek. Oda ahonnan annak idején menekülniük kellett. Miután a családnak kénytelen volt elhagynia a főúri ízléssel berendezett évszázados otthonát, kétnemzedéknyi idő multán a visszatérők egy épülettörténeti mivoltától megfosztott udvarházat, kastélyt találtak, a baloldali propaganda ékes bizonyítékát annak, hogyan kell a hajdanában szép napokat megélt épületeket, otthonokat néptulajdonná, azaz jó minőségű építőanyag forrásává változtatni, bennük ideológiájuknak úgymond „katedrális” emelni, kollektívgazdaságokat képviselő hivatalokat, istállókat, magtárakat létesíteni.

Kőröspatakra érkezésükkor az apja mellett bizonytalan léptekkel haladó ifjú hol annak szomorú arcvonásait fürkészte, s figyelte keserű kézmozdulataival kísérő szavait, hol ama emlékek között keresgélt, amelyek apja elmesélései alapján emlékezetében megmaradtak, de amelyeket a szemük elé táruló látvány között hiába keresett. Amikor franciaországi otthonukból kalandos útjukra elindultak, nem a megszámláltatás szándéka vezérelte, de amivel szembesülniük kellett, az igencsak híjával találtatott, hogy kölcsönözzem Bánffy Miklós szavait.

Az elsőnek titulált hazatérő útjukat megelőzően gróf Kálnoky Tibor már korán érdeklődni kezdett a családi hagyományok iránt. Ugyan beszélt néhány idegen nyelvet, de a magyart nem volt alkalma elsajátítani, hiszen azt édesapja is – akitől tanulhatott volna – csak nyolc éves koráig gyakorolta. A családi okiratok tartalmát megérteni kívánó ifjú nagy kihívás elé állott: magyarul kezdett tanulni. Szótárral a kezében próbálkozott előbb a Székely Oklevéltár köteteiben közölt Kálnoky családra vonatkozó okiratokat megérteni, majd az egyetem elvégzése után Budapestre érkezett azzal a szándékkal, hogy minél jobban elsajátítsa székelyföldi ősei nyelvét. Egy francia gyógyszerészeti cégnél helyezkedett el. Ez időben ismerkedett meg feleségével, Boga Annával, s rendezték meg a miklosvári kastély romos falai között esküvőjüket 1995 nyarán, amikor a frakkos úriemberek és finom ízléssel összeválogatott csipkés ruhájukban érkező kísérőik akrobata mozdulatokkal igyekeztek eligazodni az omladozó maltertöredékek között. Idővel a család szépen gyarapodott, előbb született Mátyás fiuk (1994), majd Vince (1996), végül Miklós (2000). E szép gyermekáldás láttán ki gondolhat másra, mint hogy Isten áldása szállott a családra?

Az ifjú ahhoz, hogy térben és időben még közelebb kerülhessen dédelgetett álmához, az ősi otthont képviselő Kőröspatakhoz és Miklósvárhoz, állást változtatott, és Budapestről Bukarestben költözött, ahol egy német gyógyszercég kötelékébe tartozó képviselet hozott létre. Onnan járt ki Miklósvára kezdetben egyedül, majd több alkalommal édesapja kíséretével, s indították el – ma már nevezzük nevén – életük mesebeli történéseinek sorozatát.  

Volt alkalmam látni, hallani, tapasztalni idővel hogyan rendeződtek – bár nem mindig zökkenőmentesen – a helybéliek és a hazatért, az ún. jövevény közötti viszonyok. Mert nemcsak a megmásíthatatlan valósággal, a szinte romokban heverő otthonok borzalmas látványával kellett szembesülniük, de meg is kellett találnia helyét a család történelmének évszázados láncolatában. Kapcsolódni kellett az elődökhöz és az utánuk következőkhöz, vigyázni a lánc folytonosságát – idézem ünnepeltünk egyik gondolatmenetét. Visszatelepülni a bizonytalanba, egy ismeretlen közösségbe, hosszú bolyongás után létre hozni azt az otthont, amelyről apák fiaiknak a valóság és a romantika mezsgyéjén haladva számtalanszor meséltek? Megtalálni a hajdani életformát a már-már romos kastélyfalak között, leküzdeni a kétségbeesést, életet, reményt lehelni a megsárgult fényképeken őrzött régmúltba az új viszonyok között.

Senki sem kételkedett abban, hogy az 50 éven keresztül átnevelt erdélyi közösségekkel sem volt egyszerű kapcsolatot teremteni. Többségük már csak meséből hallott nemesekről, grófokról, s kevésnek jelentett valamit e szó. Közülük is alig hitte valaki: változott akkorát a világ, hogy a nemesi családok tagjai és leszármazottai visszajöhetnek Erdélybe. Így nemcsak az újonnan érkezett, de maga a közösség sem tudta kezelni ezt a régi és mégis új helyzetet. Megjelenésükkor érthető módon mindenki féltette a magáét, visszakapott kicsinyke földecskéjét, egzisztenciáját, közhivatalnoki beosztását, elfeledve, de nem is tudva arról, hogy annak idején nemcsak megélhetést, de egyfajta társadalmi elismerésben is részesült az, aki a gróf lovásza, kocsisa, szakácsa, a gyermekek dajkája, tanítója lehetett, s részesült gyakran családtagnak is beillő megbecsülésbe.

Mindent egybevéve a kezdet volt a legkönnyebb, meglátni és számot vetni a teendőkkel, bátran képzelődni. Ám a folytatás annál nehezebb kihívásnak bizonyult.

A legösszetettebb feladatot a közösségbe való beilleszkedés jelentette, e nélkül ugyanis falustársá válni, munkához látni kilátástalan vállalkozás lett volna. De lassacskán megtört a jég. Feloldódni látszottak az egymásnak feszülő indulatok, a meg- és kibeszéletlen félreértések, amelyhez nemegyszer nyújtottak segítő kezet a falu szellemi vezetőknek titulált öregjei: Margit tanító néni, Torma Etelka, a Barabás és a Petres család, Kati néni és Margit, a szakács, Aranka, a dajka és mások. Azt azonban el kell ismerni, hogy az egymásra hangolódás folyamatában mindenki igyekezett megfelelni az új kihívásoknak.

Abban bízva, hogy sikerül elfogadtatni magukat az erdővidékiekkel, a miklósváriakkal, a zalánpatakiakkal, a Kút utca sarkán emelkedő udvarházban a családi tűzhely melegét is fellobbantották, jelét annak, hogy már semmi nem állhatta útját álmaik megvalósításának.     

A kezdeti kisebb-nagyobb kastély- és faluépítő próbálkozásokhoz előbb a magyar állam nyújtott segítséget. 2014-ben a Norvég Alap pályázatát megnyerve kezdődhettek el a komoly munkálatok. Ünnepeltünk a jó gazda ösztönével szelídítette maga mellé a tudást képviselő régészeket, építészeket, különböző mesterembereket s nem utolsó sorban az állami bürokráciát. Igaz, az évtizedek alatt alkalmazottak jöttek, szolgálattévők mentek, sokan megfordultak a Kálnoky család vonzáskörében. Voltak hálás és hálátlan pillanatok. Ezen ünnepi alkalommal viszont álljon itt az egyik munkatárs őszinte vallomása: „A gróf úrért, ha tehetném, addig dolgoznék, amíg a kezem el nem kopik, s amíg a lában le nem járom.” Mi ez, ha nem az emberközi kapcsolatok elismerésének bensőséges, tiszteletteljes hangja?

A nehéz munkának a sok tépelődésnek végül meglett az eredménye. Miklósvár, de Zalánpatak faluképe is megváltozott. A családi örökségből közügyet is szolgáló komplexum jött létre. A miklósvári kastély nemcsak évszázados kultúránk jeleit magán viselő, tiszteletet parancsoló épületé változott vissza, hanem a környékén újra életre keltett erdővidéki parasztházai is méltó képviselői épített kulturális örökségünknek, amire mindannyian büszkék lehetünk. Miklósvár immáron nem egy útba eső kis falu. Felújított házaival, a kastélyban berendezett Erdélyi Élet Múzeumával, az ún. Vízesházban létesített, helyi termékeket kínáló kis üzlethelyiségével Európa-szerte ismert hellyé változott. Zalánpatak sem maradt meg egy kis völgyben meghúzódó, elfelejtett településnek, de lett lakhelye a walesi hercegnek. Gróf Kálnoky Tibor sikertörténetének szereplőiként kerültek fel az említett erdővidéki települések nevei a világhálóra. Írtak róluk számos nyugati folyóiratok (a New York Magazin, The Guardian stb.), jelentek meg a szebbnél szebb felvételek a CNN Travel, a Duna World kamerái révén. Ezt látva indultak felfedező útjukra az e vidéket nem ismerők, de már nem a szegénységre, a nyomorúságra voltak kíváncsiak, hanem azt keresték, amiben nekik már nincs, vagy alig van részük: a természet közeli életet, annak értékeit, a hagyományos világ emberi kapcsolatait.

Ünnepeltünk kapcsolatrendszerének legkomolyabb hozadékát Károly herceg, brit trónörökös jelenti, aki immáron rendszeres látogatója és tulajdonosa Zalánpatak faluvégi parasztházának is.

A Kálnoky-féle program palletája végtelenül színes. Feleségével együtt számos, addig szokatlan vállalkozásba fogtak. A kalandra vágyó turisták nyeregbe ülve néhány napos lovas túrán átszelhetik Erdővidéket, falusi portákon terített asztal köré ülhetnek, megismerhetik a havasi esztenák varázslatos éjszakáit, nyugovóra térhetnek szénaillatú gerendás otthonokban. A hátrányos helyzetben élő gyermekeknek a Máltai Lovagrend támogatásával olyan iskolaprogramot indítottak el, ahol mindenki a tehetségének és képzelőerejének megfelelően festheti falra, ládákra, dobozokra, a háztetőkre szálló gólyákat, a csokorba szedett mezei virágokat, a szövőszékeken színes szőnyegeket, szőtteseket varázsolhatnak, lovakat ülhetnek meg, s ejtik ámulatba a szemlélőket. De az állatvilág iránti elkötelezettség sem maradt ki a jól átgondolt programokból. Számos madáretető került a gyümölcsfákra, gyűrű a befogott madarak lábára, s jelentek meg a gazdaságban a kihalás veszélye fenyegette erdélyi őshonos csóré nyakú fekete tyúkok, kakasok.

 Végezetül mit kívánhatunk a kemény munkában és nem a szerencsében bízó embernek, gróf Kálnoky Tibornak, a Máltai Lovagrend diplomatájának, immáron Erdővidék Kultúrájáért Díj tulajdonosának? Kívánjuk, hogy németes komolyságával, székelyes konokságával folytassa azt, amihez nagyon ért: életet lehelni a romba dőlt épületekbe, járatlan utakat járhatóvá tenni, lámpást gyújtani a csaknem feledésbe merült falvakban, hadd jöjjenek a nyugalmat, az érintetlen természetet kereső messzeföldi emberek. Csodálják meg a falusi csűrből átlényegült szalont, a szaunával dicsekedő régi parasztházat, a zalánpataki erdők-mezők ritka virágait, a málnási tetőn álló vadleshez epres csokoládéval édesgetett mackókat, s nem utolsó sorban azokat az emberi értékeket, amelyekkel csaknem minden portán találkozhatnak, ha erre járnak. És még kívánjuk, hogy a továbbiakban is kísérje gróf Kálnoky Sámuel 1705-ben megfogalmazott könyörgése ekképpen: „Gazdagságot és szegénységet ne adjon az én édes uram Istenem én nékem, hanem csak én életemnek táplálására való elégséges áldást engedgyen.”

(Elhangzott 2017. november 24-én, a miklósvári Kálnoky-vadászkastélyban a díj átadási ünnepségén)