Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. A község neve csalóka, merthogy középkori várát a szászok nem földből, hanem kőből építették, falai évszázadokon át porlottak, mint a székely himnuszként számon tartott költeménybeli szikla, mígnem az utóbbi években – a prédikátori ige rendjén – ideje volt a kövek összegyűjtésének, s akárcsak a szomszédos Kőhalom/Rupea/Reps feletti hegyen, a halmokból újra falak állnak. S bár országgyűlést közöttük ma már nem tartanak, mint Luxemburgi Zsigmond királyunk idején, de színes, vonzó, emlékezetes és szép közművelődési, miegymás, tudást gyarapító és szórakoztató rendezvényeket, nyílt történelemórát már igen.
A különféle csetepatéktól terhelt középkori történetekre nem térek ki. De azt meg kell említenem, hogy a második világháború idején és főleg befejező szakaszában Barcaföldvár neve kísérteties kongást kapott. A középkori históriához hasonlóan, vagy azzal együtt ez is része az emberiség történetének és kultúrájának. 1941 és 1944 között, amikor Románia a náci Németország csatlósaként – Magyarországgal és Olaszországgal együtt – hadat viselt a Szovjetunió ellen, szovjet katonák ezreit tartották fogva a földvári lágerben, ebben az időszakban huszonegy fogoly hunyt itt el. 1944 őszétől kezdődően jó éven át magyar és német hadifoglyok és főleg internáltak ezrei sínylődtek itt, s haltak meg legalább háromszázan alig fél év alatt embertelen körülmények között. Mind a szovjet, mind a magyar foglyok szenvedését és halálát emlékművek őrzik. Nem mondhatom, hogy a magyar emlékmű amúgy teljesen szabályos, minden szinten és arra illetékes helyen engedélyezett felállítását ne övezte volna igen rövid lejáratú, inkább gyanakvásból és szűk látómezőből, no és jó adag előítéletből eredő, végül mindenki számára megnyugtató eredménnyel zárult vita, sőt ellenkezőleg, de hol van ma már az a barcaföldvári egykori elöljáró, aki ledönttette helyéről a magyarok szenvedéseire emlékeztető szikladarabot…
Az úzvölgyi vita ismert. Itt és most nem térek ki olyan részletekbe, hogy a két világégés itteni harcaiban a valamikori Osztrák-Magyar Monarchiának, a királyi Romániának, a Német Birodalomnak, a cári Oroszországnak, az Ausztria nélküli Magyarországnak és a Szovjetuniónak hány katonája esett el és nyugszik ebben a festői völgyben. Azt sem firtatom, hogy adott esetekben egy-egy katona nevét magyarította-e a magyar, s románosította-e a román tiszt vagy írnok az összeírás során. Minthogy a háborús elsődleges forrásokban ezrével találunk az adott személyek nemzeti hovatartozásának megállapítását ellehetetlenítő, a felismerhetetlenségig torzított/torzult neveket – honnan is tudhatta az írnok vagy felettese, hogyan írják helyesen a más nemzetiségű áldozat nevét… –, így hát legfeljebb addig mehetek el, hogy azt mondjam: nálam az ilyen esetekben az alattvalói hovatartozás felülírja/felülírhatja a katonahős nemzetiségi hovatartozását. Más szóval: az számít(hat), hogy melyik seregben szolgált. Sietve teszem hozzá: talán. Mert amúgy minden hadseregben szolgáltak az adott országban élő, a többségtől eltérő nemzetiségű emberek: románok a Monarchia, de még Magyarország második világháborús seregében is, de magyarok, igen, moldvai csángó-magyarok is Románia seregében. És akkor a többi sokakról még nem is szóltam. A foglyok esetében a helyzet annyiban más, hogy főleg a civil elhurcoltakat mindenekelőtt etnikai és nem állampolgársági szempontok mentén gyűjtötték össze, és hajtották rabságba.
Élt valaha az erdővidéki községben, Baróton egy fényképész, lámpásrádió-készítő, fúró-faragó ember, egyszóval ezermester. Nem volt katona. Az első világháború közepe tájáról ránk hagyott naplójának van egy mondata: „Néhány piszok ember feldúlja milliók boldogságát…” Balázs Béla nagyon elegánsan fogalmazott. Én azt mondom: néhány kapzsi európai uralkodó lángba borította a fél világot. Gavrilo Princip? Ugyan... És embermilliók szenvedtek.
És van egy román polgármester néhány szász faluval lejjebb, ugyancsak az Olt mentén. Magyarul Szászmagyarós, románul Măieruș, szászul Nussbach a község neve. A hozzá tartozó Lüget, románul Arini faluban is működött egy rögtönzött fogolytábor. Magyarokkal, németekkel tele. A polgármester első szóra, teljes csapatával támogatta a háromnyelvű sírkő felállítását az itt elhunyt hetvenkilenc magyar foglyok hamvai fölé, s midőn a lepel lehullt, azt mondta, hogy: „Mindenkit hazavártak és mindenkit megsirattak”.
Nos, erről van szó. Van, amire és akire emlékezni, emlékeztetni. Van, miből és akitől tanulni.
