Ha nyár, akkor nyaralás. Ma már nem számít luxusnak, ha nyáron a család nyaralni megy, s akkor sem kapjuk fel a fejünket, ha valaki arról számol be, hogy földgolyónknak valamelyik egzotikus helyén töltötte a meleg évszak néhány napját, vagy akár hetét. Miközben idehaza se szeri, se száma az érdekesebbnél érdekesebb tematikus táboroknak, melyeket elérhető áron, esetenként éppen ingyen szerveznek manapság gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek vagy akár egész családoknak. Valamikor gyerekként, a múlt század második felében, nyakig benne a kommunista rendszerben, az én korosztályom is mehetett nyáron táborokba, ingyen, s biza a szülők jelentős része ki is használta ezeket a lehetőségeket: a tengerpartra, esetleg a hegyekbe küldte csemetéjét valamelyik pionír, vagy éppen KISZ-táborba nyaralni. Az iménti lehetőségek azonban az én életemből kimaradtak. Szüleim féltésbe „csomagolták” a nagyon határozott tiltásukat, azzal indokolva, hogy ilyen helyeken gyanús a higiénia és „egész életre szóló fertőzést is fel lehet szedni”. Közel fél évszázad magasságából visszatekintve, ma úgy gondolom, hogy anyám és apám inkább „mentálhigiéniai” megfontolásokból fogtak engem vissza ezektől a helyektől, s talán a rendszer szellemi fertőzéseitől féltettek inkább, amelyekből bőven jutott az akkori ifjúságnak, a szórakozás mellett, ezekben a táborokban (is). Ellenben kisgyermekkoromtól, egészen a már hátizsákosan, barátaival önállóan barangoló, serdülő-ifjú időszakomig minden nyáron a család két-három hetet együtt üdült. Ilyen alkalmakkor ismertem meg a Radnai-havasok vadregényes fenyveseit, a szovátai Medve-tavat, s körülötte a sós sziklákat, melyeknek neki lehetett hasalni és nyalni, rácsodálkozhattam a Gyilkostóból meredező fatörzsekre, hisz egy kis vadászházban laktunk a tó partján, amit csak csónakkal lehetett megközelíteni, néhány araszos emberkeként megmásztam a Szent Anna-tó nagyon meredek kráterfalát Bixád (ma Sepsibükszád) felől, aludtam Tusnádon szénapadláson, a tengerparton egy halászfalú vályogviskójában, Csíkzsögödön pedig a festőművész Nagy Imre bá házának szomszédságában székely falusi portán. Szívem csücskében őrzöm az erdővidéki Uzonkafürdőt, a református egyház üdülőházát, a Kálvin Otthont, s azt a bizonyos, első iskolai évem előtti nyarat 1961-ben. Emlékszem, amint indulás előtti napon apám ládába csomagolta a családunk kétheti nyaralásához szükséges legalapvetőbb élelmiszereket: lisztet, málélisztet, cukrot stb., mert a Kálvin Otthon konyhája csak így tudta biztosítani a vendégek étkeztetését, s feladta poggyászként a postavagonba, s így együtt érkeztünk a ládával, s a nyaralni induló baráti körrel, a bixádi állomásra. Ahol Venci, az uzonkai fürdőtelep mindenese, már várt minket kis lovával s szekerével. Aztán a hátizsákok, s az élelmiszeres ládák a fogaton, körülötte pedig az üdülni induló népes baráti kör apraja-nagyja gyalog vágott neki az erdővidéki dombokon át a közel hat kilométeres útnak Uzonkafürdőre. A friss házikenyér illatával és ízével is ekkor találkoztam életemben először, midőn a Kálvin Otthon sütőkemencéjéből kiemelték a gőzölgő cipókat. A szomszédos Kisbaconban pedig engem, az ősszel iskolába induló pöttöm legénykét kézen fogva vezetett Mária néni és Flóra néni, Benedek Elek két ezüstősz hajú idős lánya a nagy mesemondó sírjához. Uzonkafürdőre aztán a szüleimmel is számtalanszor még visszatértünk, hisz azon a csodálatos nyáron életre szóló barátság született a helybéli tanítóval és népes családjával. Nekem pedig később, a hátizsákos-vakációs csavargásaim útjai valahogy mindig Uzonkafürdőn kereszteződtek.
Az elmúlt esztendőkben pedig én is külföldön nyaralhattam. Bejártam a Feketetenger partját Bulgáriában, megcsodáltam az Adria türkizkék hullámzását Montenegróban, langyos-zordon szelekkel fúvattam magam a Balti-tenger mentén Németországban. Saját autómmal utaztam, vagy repülőgéppel. De mindig furcsa szorongás kapott el, amint átkeltem a Kárpátok karéján, vagy felszállt velem a repülő Kolozsvárról. S bár nagyon élveztem a nyaralás minden pillanatát, a feledhetetlen élményeket, a barátaim társaságát, de az a különös bizonytalan érzés kitartott mindaddig, amíg magam mögött nem tudtam újra Erdély felől a Kárpátok vonulatát, vagy meg nem hallottam a repülő kerekeinek surrogását, amint landolt a kolozsvári reptéren. S aztán irány a Máramarosi-havasok közé vagy Szovátára, esetleg a méltánytalanul elhanyagolt Herkulesfürdőre, akár a Csíki-hegyek fenyveseinek hűvösébe, kipihenni a külföldi nyaralás „fáradalmait”. Mert számomra még „vannak vidékek legbelül”.
