Nyaralás – retró


Dáné Tibor Kálmán

Ha nyár, akkor nyaralás. Ma már nem számít luxusnak, ha nyáron a család nyaralni megy, s akkor sem kapjuk fel a fejünket, ha valaki arról számol be, hogy földgolyónknak valamelyik egzotikus helyén töltötte a meleg évszak néhány napját, vagy akár hetét. Miközben idehaza se szeri, se száma az érdekesebbnél érdekesebb tematikus táboroknak, melyeket elérhető áron, esetenként éppen ingyen szerveznek manapság gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek vagy akár egész családoknak. Valamikor gyerekként, a múlt század második felében, nyakig benne a kommunista rendszerben, az én korosztályom is mehetett nyáron táborokba, ingyen, s biza a szülők jelentős része ki is használta ezeket a lehetőségeket: a tengerpartra, esetleg a hegyekbe küldte csemetéjét valamelyik pionír, vagy éppen KISZ-táborba nyaralni. Az iménti lehetőségek azonban az én életemből kimaradtak. Szüleim féltésbe „csomagolták” a nagyon határozott tiltásukat, azzal indokolva, hogy ilyen helyeken gyanús a higiénia és „egész életre szóló fertőzést is fel lehet szedni”. Közel fél évszázad magasságából visszatekintve, ma úgy gondolom, hogy anyám és apám inkább „mentálhigiéniai” megfontolásokból fogtak engem vissza ezektől a helyektől, s talán a rendszer szellemi fertőzéseitől féltettek inkább, amelyekből bőven jutott az akkori ifjúságnak, a szórakozás mellett, ezekben a táborokban (is). Ellenben kisgyermekkoromtól, egészen a már hátizsákosan, barátaival önállóan barangoló, serdülő-ifjú időszakomig minden nyáron a család két-három hetet együtt üdült. Ilyen alkalmakkor ismertem meg a Radnai-havasok vadregényes fenyveseit, a szovátai Medve-tavat, s körülötte a sós sziklákat, melyeknek neki lehetett hasalni és nyalni, rácsodálkozhattam a Gyilkostóból meredező fatörzsekre, hisz egy kis vadászházban laktunk a tó partján, amit csak csónakkal lehetett megközelíteni, néhány araszos emberkeként megmásztam a Szent Anna-tó nagyon meredek kráterfalát Bixád (ma Sepsibükszád) felől, aludtam Tusnádon szénapadláson, a tengerparton egy halászfalú vályogviskójában, Csíkzsögödön pedig a festőművész Nagy Imre bá házának szomszédságában székely falusi portán. Szívem csücskében őrzöm az erdővidéki Uzonkafürdőt, a református egyház üdülőházát, a Kálvin Otthont, s azt a bizonyos, első iskolai évem előtti nyarat 1961-ben. Emlékszem, amint indulás előtti napon apám ládába csomagolta a családunk kétheti nyaralásához szükséges legalapvetőbb élelmiszereket: lisztet, málélisztet, cukrot stb., mert a Kálvin Otthon konyhája csak így tudta biztosítani a vendégek étkeztetését, s feladta poggyászként a postavagonba, s így együtt érkeztünk a ládával, s a nyaralni induló baráti körrel, a bixádi állomásra. Ahol Venci, az uzonkai fürdőtelep mindenese, már várt minket kis lovával s szekerével. Aztán a hátizsákok, s az élelmiszeres ládák a fogaton, körülötte pedig az üdülni induló népes baráti kör apraja-nagyja gyalog vágott neki az erdővidéki dombokon át a közel hat kilométeres útnak Uzonkafürdőre. A friss házikenyér illatával és ízével is ekkor találkoztam életemben először, midőn a Kálvin Otthon sütőkemencéjéből kiemelték a gőzölgő cipókat. A szomszédos Kisbaconban pedig engem, az ősszel iskolába induló pöttöm legénykét kézen fogva vezetett Mária néni és Flóra néni, Benedek Elek két ezüstősz hajú idős lánya a nagy mesemondó sírjához. Uzonkafürdőre aztán a szüleimmel is számtalanszor még visszatértünk, hisz azon a csodálatos nyáron életre szóló barátság született a helybéli tanítóval és népes családjával. Nekem pedig később, a hátizsákos-vakációs csavargásaim útjai valahogy mindig Uzonkafürdőn kereszteződtek.

Az elmúlt esztendőkben pedig én is külföldön nyaralhattam. Bejártam a Feketetenger partját Bulgáriában, megcsodáltam az Adria türkizkék hullámzását Montenegróban, langyos-zordon szelekkel fúvattam magam a Balti-tenger mentén Németországban. Saját autómmal utaztam, vagy repülőgéppel. De mindig furcsa szorongás kapott el, amint átkeltem a Kárpátok karéján, vagy felszállt velem a repülő Kolozsvárról. S bár nagyon élveztem a nyaralás minden pillanatát, a feledhetetlen élményeket, a barátaim társaságát, de az a különös bizonytalan érzés kitartott mindaddig, amíg magam mögött nem tudtam újra Erdély felől a Kárpátok vonulatát, vagy meg nem hallottam a repülő kerekeinek surrogását, amint landolt a kolozsvári reptéren. S aztán irány a Máramarosi-havasok közé vagy Szovátára, esetleg a méltánytalanul elhanyagolt Herkulesfürdőre, akár a Csíki-hegyek fenyveseinek hűvösébe, kipihenni a külföldi nyaralás „fáradalmait”. Mert számomra még „vannak vidékek legbelül”.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Demeter Zsuzsanna

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Benkő Levente

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül. 

péter istván

Aki látta, el nem feledheti. Aki imádkozott benne, az szívében, lelkében hordozza. Aki eredeti rendeltetésének megfelelően megépíti, az nevezheti majd „Mi Asszonyunknak”.

Máté Erzsébet

Nos, mi is lenne ez a magyar sarok?! Egy olyan részlege a megyei könyvtárnak, ahol egy emeletnyi teremben folyamatosan történik valami. Kulturális tér – amely zordon hangzása ellenére nagyon is vidám, mert miért is kellene a kultúrának kimértnek, fennköltnek lennie –, egy olyan tér, ami egyszerűen a miénk. 

Egyed Ákos

A történelem nem véletlenül nevezte az európai forradalmakat Népek tavaszának. Ezzel az elnevezéssel nemcsak a nagy népmozgalmakra utal, hanem arra is, hogy a hatalom birtokosai a népek számára kénytelenek voltak olyan jogokat adni, amelyekről korábban csak álmodozni mertek. Gondoljunk a számos országban végrehajtott jobbágyfelszabadításra.