Nagyvárad hiányával sokáig nem foglalkoztam – egészen addig, amíg a bőröm alá nem férkőzött. Ez a különös hiányérzet már alig kapaszkodik a valóság táptalajába, mert ködös emlékek és belső illúziók egyvelegére épül. Már azelőtt ismertem, hogy jártam volna ott, már azelőtt ott jártam, hogy megismerhettem volna őt.
Tél volt, január közepe. Harcedzett munkanélküliként sétálgattam a Körös-parton. Akkor épp minden rossz volt. Hogy kicsit felejtsek, megálltam nézelődni a Rogériuszt és Észak-Őssit összekötő híd felett. A nap olyan elszántsággal sütött, mintha csak a jeges tájat lángra akarná lobbantani, amit én akkor nagyon nem bántam volna. Ráhajoltam a hídra, és a ropogósra fagyott Sebes-Köröst figyeltem. Egy néni morzsákat szórt a mélybe, a sirályok pedig olyan önkívületben repkedtek utánuk, hogy az engem teljesen megbabonázott. Felszabadított. Ahogyan táncoltak egymással, az maga volt a csillapíthatatlan rapszódia. Eszembe jutott a zacskós jelenet az Amerikai szépségből. A teljes élet a dolgok mögött. Csak álltam, és figyeltem őket, és úgy éreztem, nincsenek távlatok, minden időn kívüli.
A vadállat történet nélküli: nem rejteget, nem cipel, csak kitölti a jelent. Az ember viszont emlékszik a múltra és sejti a jövőt, egy sínre pakolt, menetrend szerint közlekedő vonat. Vannak szerelvényei, masszív, parancsoló testisége. Van távlata, ráció magasítja a pont felé, így gyalogol a világ derekán. Hangszer ő, lihegő harmónia, disztichonba öntött vasköltemény. A vonat robusztus és eltökélt, akarata átzúg a tó túloldalára, de mindig két pont között halad. Engem a sirályok felszabadítottak a sínek szorító fogságából. Azóta többször is eszembe jutott ez a nap, amikor Nagyváradtól messzire sodródva újra homokórába zárt ólomkatonának éreztem magam, aki képtelen széttörni az üvegsivatagot.
A szubjektum és objektum fodrozódásait vizslató német idelisták után a kvantumfizika is megmutatta nekünk, hogy a világunk tökéletesen megismerhetetlen. És ugye a dolgok kettős természete: egyszerre itt és ott, egyszerre ilyen és olyan. Egyszerre alkotjuk magunk körül a valóságot és fejt vissza minket a valóság. Nekem Nagyvárad egyszerre a kintem és a bentem, bármikor is legyek, bármerre is legyek.
Miatta is rezonálhat a fájdalmasabb hangzásvilágú művekre másképp az elmém. Ő lehetett a gyújtópont: azon a nagyváradi hangversenyen Csajkovszkij Fátuma szólt, miközben a fekete ruhás hölgyön merengtem. És ott egyszer csak összekapcsolódtak a pontok elmém kusza labirintusában, amely rávezetett egy jól behatárolható szellemi bolyongásra. Csajkovszkij pedig a továbbiakban is elkísért engem. Beférkőzött az életembe. Szokássá vált. Később fekete tea, dohányfüst és szecessziós bérházak félhomályában kibontakozó vad eszmecserék társultak hozzá, és amikor a részletek eme összetalálkozása periodikus ringásban köszöntött vissza, máris többé vált. Rituálévá. A rituálé a szokás kiemelése a közből. A rituálé a szokás tudatosítása és megtisztelése, szentté avatása. Isteni alázattal tekintünk rá, majd teljesen alárendeljük neki a pillanatot. Nagyvárad számomra egy rituálé. Kiszakadás a történetből, egy magasabb nézőpont betöltése, ahonnan az eseményláncolat minden egyes pontjára ráláthatok.
„Te is olyannak látod-e ezt a fát, mint én?” – kérdezte tőlem a fekete ruhás hölgy a Rhédey-kertben. „Mi van akkor, ha én mást értek és érzek a fa mint szó és mint létező alatt?” – válaszoltam. Abban a pillanatban lezárt keringővé váltam, melynek néhai dinamikájáról csak a közeli magnóliafa emlékei árulkodtak. Nagyvárad. Ebben a városban tanultam meg, hogy a személypercepcióval nemcsak befogadunk, hanem teremtünk is. Itt tanultam meg más szívében úgy sétálni, hogy ne undok pacát hagyjak magam után. Itt értettem meg igazán, hogy bár növekvő entrópia a lelke mindennek, az ember mégis a rendet keresi. És hogy utazhatunk bármennyit is, ha önmagunkba nem váltunk jegyet időközönként, örökre elveszettek maradunk. Lassan négy éve, hogy hosszú idő után visszatértem Nagyváradra, azóta is itt vagyok, és immáron teljesen otthonába fogadott. Vagy talán mindvégig el se mentem innen?
