Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Magyarnak lenni




Dáné Tibor Kálmán

Hivatalos nemzet-történelem kánont a mindenkori politikai-társadalmi elit alakította, többnyire kihasználva a szakma egyes hivatásosainak a közvéleményre való befolyását. Így a magyar historizmusunk hol megegyezik a történelmi valóssággal, hol pedig a mondák és a legendák vagy éppen a nemzeti vágyálmok emelkednek hivatalosan történelemformáló magaslatokba. A népi bölcsesség is azt tartja, hogy: „amilyen nemzetet akarsz nevelni, olyan történelmet taníts a népnek”. Nemzeti kultúránk egyik alapköve Kárpát-medencei történelmünk, amely mind a mai napig kiapadhatatlan eszmei forrása, alakítója és befolyásolója művelődési életünk eseményeinek. Az utóbbi évtizedben a kultúrpolitika alakítói két bűvöletes kifejezést is belebegtettek időnként a köztudatba, azok eszmei mondanivalója köré szervezendő cselekvésre ösztönözve magyar közösségeink művelődési életének (és nem csak) szervezőit. Az egyik: „Magyarnak lenni jó!”, a másik: „Összetartozunk!”. Olyannyira, hogy egy emelkedett hangvételű, közösségi megmozdulásra buzdító felhívásban a következő elfogult sorokat olvastam: „A szószékről és a mikrofonok előtt, az iskolai katedrákon és az internetes közösségi oldalakon is legyen egy és ugyanaz a jelszó: Magyarnak lenni jó!”. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyiknek volt lehetősége megtapasztalni, igaz, az 1989 előtti időkben, hogy fennhatóság által kiutalt jelszavak hangoztatásával nem lehet elmélyült közösségi érzelmeket generálni. Véleményem szerint sokkal magasabb rendű, főleg spontán módon kialakuló közösségi élményre van szükség ahhoz, hogy akár a nemzeti érzés, akár a hozzá fűződő összetartozási hatás közösségeinkben mélyenszántó módon kialakuljanak. Immár hetedfél évtizede élek magyarként, számomra ez a legtermészetesebb dolog, de soha nem gondolkoztam el azon, hogy jó-e vagy sem magyarnak lenni, és mindig tudtam, hogy magyarként kikhez és hova tartozom. De számtalan pillanat volt az életemben (és remélem lesz még), amikor éreztem, hogy magyarnak lenni jó, s hogy ezzel az érzülettel nem vagyok egyedül, hogy ezen keresztül láthatatlan szálak fűznek sokmillió nemzettársamhoz idehaza és a nagyvilágban.

Amióta az eszemet tudom, számomra az újév köszöntése a családi-baráti kapcsolatokon túlmutató közösségi élmény. És ezzel nem csak én vagyok így erre mifelénk. Tudniillik a „hivatalos” hazai újévköszöntés után egy órával mi mindig koccintunk „magyar újévkor” is (ha jól belegondolok Erdélyben már száz éve), meghallgatva a Himnuszt és a Szózatot, néhány évtizeddel ezelőtt még konok kitartással a recsegő-ropogó Kossuth Rádióban, ma már viszont valamelyik magyarországi tévécsatorna közvetítésében. Olyankor felemelő és biztonságot adó érzés nekünk Erdélyben, hogy magyarok vagyunk és összetartozunk a Kárpát-medencével. És magasztos érzés magyarnak lenni, amikor valamelyik sport világrendezvényen magyar versenyző küzd az első helyért, majd pedig a dobogó legfelső fokán áll, és felcsendül a Himnusz. Ilyenkor spontán módon összejön a nemzet, felekezetre és politikai nézetre való tekintet nélkül érezzük, hogy összetartozunk, és jó magyarnak lenni. No meg pillanatok alatt magával tud ragadni a „magyar büszkeség”, ha arról olvasok vagy hallok valamelyik nem magyar médiumban, hogy ennek a kis nemzetnek milyen sok Nobel-díjasa van. Meg örömmel tölt el annak a tudata, hogy a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány szórványiskolájába már nagyon sok olyan román–magyar vegyes családból származó gyermek jár, akiknek a szülei úgy döntöttek, hogy az intézmény által működtetett magyar tannyelvű iskolába íratják gyermeküket, nem a helybéli román tagozatra, mert a kulturális központ magas színvonalú oktatást kínál. És öt év után az innen kirajzó gyermekek jelentős része a szamosújvári Téka Alapítványnál folytatja az ötödik osztályt, mert az ottani iskolaközpont is igényes oktatási intézmény, amely széleskörű tudást biztosít növendékeinek. Lélekmelengető érzés, hogy ma már mindkét kulturális központ a magyar nemzeti összefogás egy-egy emblematikus létesítménye. Elégedetten vehetjük tudomásul, hogy kitartó munkájuk eredményeként immár ez is lehetséges a szórványban: magyarnak lenni érdemes.

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat. Mert engem is magyarságtudatom segít abban, hogy óvjam, védjem kulturális értékeimet, amit különleges feladatként osztott rám a sors, mint kisebbségi értelmiségire. De továbbra sem gondolkozom azon, hogy jó-e magyarként élni, ám a jövőben is minden pillanatot meg fogok ragadni, amiért magyarnak lenni jó.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.




Vallasek Júlia

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Demeter Zsuzsanna

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Benkő Levente

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül.