Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Kenyeret és rózsát is akarunk!”

„Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.

Ezt énekelem: üdvözöllek, Március. Időbe telik, amíg ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül.” Márai Sándor A négy évszak című kötetének Márciusából idéztem ezt a részletet.




Brînzan-Antal Cristina

A márciusi hónap, Mars (isten) hava a rómaiak évkezdő hónapja volt. A tavasz-újévet holdtöltekor ünnepelték. Az előző évet jelképező Mamurius Veturiust március 14-én kergették ki a városból (vö. „télkiverés”), és másnap a nép az év megújulásának istennőjét, Anna Perenna „anyát” köszöntötték. Perenna ünnepe később amolyan „marciális” jellegű tavaszköszöntő ünnepéllyé vált – olvassuk Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumából. Bod Péter erről a hónapról a következőt írja: „Március Mars hava, a rómaiaknál legelső hó, Böjtmás nevet azért kapta, mert a húsvéti nagyböjtben második hónap.” A „Martius” (a Kos hava) a „Marsról, aki a hadakozásnak istene” kapta nevét. Vallási kontextusba helyezve Krisztust jelképezi, a legnagyobb Hadakozót (Zwingli szóhasználat szerint), aki „hadakozik érettünk”, legyőzi a gonoszt.

Visszatérve Anna Perenna istennő népünnepélyére, a hónap első hete nem csak a tavasz hírnökének hónapja, hanem a nemzetközi nőnapé is, amelyet a nők által a történelem során és az egész világon elért eredmények tiszteletére szenteltek. Jellemzően a különböző háttérrel és kultúrákkal rendelkező nők összefogásának napját jelképezik, a nemek közötti egyenlőségét és küzdelemét, amely a női jogok védelmében tett lépésekre hívja fel a figyelmünket.

Számomra egyedüli emlékkép, ami iskolásként megmaradt a nőnapról az édesapám ajándéka, a virágcsokrok meg a csokoládé, amivel elhalmozza a családunkat. No meg a fiú osztálytársak, akikre rászólt otthon a szülő, hogy március nyolcadikán virág és márciuska (mărțisor) jár a lányoknak. Akkor még sem nekem, sem a diáktársaknak nem volt fogalmunk a nőnap igazi lényegéről. Akkor, gyermekként ez a magatartás adta levonni azt a következtetést, hogy nem elég önmagunk számára nőnek lenni, a külső környezetünk visszajelzése, az, hogy nőként tekintenek ránk, az a meghatározó. Szerény véleményem, hogy egymagamban a nőiesség megélése lehetetlennek bizonyul, és ezt nem csak nőnapon, hanem a mindennapokban is gyakorolni kell.

De mióta ünnepeljük a nők napját? A nemzetközi nőnapot (International Womans Day) az 1900-as évek eleje óta – az ipari forradalom, a népesség radikális növekedésének és az ideológiák térnyerésének időszakától – tartják, de története korábbi évekből származik.

1857. március 8-án New York városában a negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő menetelt, javított munkakörülményeket, tízórás munkanapot és a nők egyenlő jogait követelve. Sztrájkjukat a rendőrség feloszlatta. Ötvenegy évvel később vita alakult ki a nők körében (a New York-i gyárban 129 munkásnő életét követelő tűzvész miatt). A nők elnyomása és esélyegyenlőtlensége arra ösztönözte őket, hogy aktívabbá, mozgalmivá váljanak, a változásért kampányokat kezdeményezzenek. 1908-ban tizenötezer nő vonult végig New Yorkban megfelelő munkakörülményt, jobb fizetést és szavazati jogot követelve.

1909-ben az Amerikai Szocialista Párt nyilatkozatának megfelelően az Egyesült Államokban február 28-án tartották meg az első nemzeti nőnapot (National Womans Day), s ugyanezen a napon 1913-ig.

1910-ben Koppenhágában megtartották a Dolgozó Nők második nemzetközi konferenciáját. Clara Zetkin nevű nő (a németországi szociáldemokrata párt „női irodájának” vezetője) terjesztette elő a nemzetközi nőnap javaslatát. Egy évvel később, március 19-én Ausztriában, Dániában, Svájcban és Németországban is megünnepelték a nemzetközi nőnapot. Ekkoriban a fő kérdés a nők választójoga volt, a tüntetéseken, felvonulásokon sok férfi is részt vett. (A nők Oroszországban 1917-től, Németországban 1919-től, Franciaországban és Olaszországban a második világháború végétől, Belgiumban 1958-tól, Svájcban 1971-től, Portugáliában 1976-tól, Liechtensteinben a nők pedig csupán 1984-től élhettek szavazati joggal).

1977-ben az ENSZ-közgyűlése hivatalos ünneppé tette a nők jogai és nemzetközi béke napját.

Az 1980-as évektől a nőszervezetek felvonulásokkal igyekeznek felhívni a figyelmet a nők egyenlőtlen helyzetére, és a civil szervezetek igyekeznek felhívni a figyelmet a családon belüli erőszakra, a munkahelyi zaklatásra, a prostitúció elterjedésének megakadályozására.

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. A történelmi visszatekintés visszaigazolásként szolgál arra, hogy nőként kivívtuk magunknak a függetlenséget: lehetünk kamionsofőrök, asztronauták, favágók, koldusok és hercegnők, de valami közös bennünk, és az nem más, mint az azonos értékek képviselete.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját.