Húsvét

Több ezer ateistát megkérdeztek, hogy melyik az a tanítás, amit legkevésbé tudnak elfogadni a kereszténységből. Legtöbbjük a feltámadást tartja képtelenségnek. Nem fér az emberek fejébe, hogy aki egyszer meghalt, hogyan támadhat fel. A köztudatban az él, hogy semmi sem biztos, csak a halál. Az igazi keresztyénség megtartó ereje és lényege nem lehet más, mint az élet. S itt, amikor az élet fogalmáról beszélek nem csupán azt az életet értem, amely a földi születésünkkel kezdődik, hanem azt az életet is, amelyet Jézus Krisztus feltámadása tett lehetővé számunkra, s amely halálunk után bontakozik ki teljesen, amikor már megváltó Urunkkal kerülünk elválaszthatatlan és örök közösségbe. Így tehát a keresztyén hit szemszögéből nézve egy teljesen más perspektíva nyílik meg előttünk, amelyben semmi sem biztos, csak az élet. Mai fogalmakkal élve, Jézus a húsvétban az élet diadalmaskodó és véget nem érő fesztiválját hirdeti meg mindazok számára, akik hitükkel hajlandóak bekapcsolódni ebbe az örömünnepbe, amely a nehézségek, a nélkülözés, a nyomorúság és a fájdalom ellenére is, már ebben a földi véges életünkben elkezdődhet.

A 2. század elejétől évről évre megünnepelt húsvét lényege nem más tehát, mint az Élet és az életet adó győzedelmes Krisztus ünnepe, amelyet az egyházi év húsvéti időszaka igen szemléltetően fejez ki. A húsvétot megelőző 40 napos böjt első napja és az ezt követő hat vasárnap a keresztyén ember hitútjának legfontosabb állomásait jelképezi, kiemelve azokat a hit-eseményeket, amelyek leginkább meghatározzák mulandó életünk Jézussal kapcsolatos fordulópontjait. A hatodik böjti vasárnap után következő nagycsütörtöktől húsvétig tartó időszak azokat az eseményeket mutatja be, amelyek lehetővé tették a keresztyén ember felszabadult életének mivoltát.

Böjt első napja, hamvazószerda azt a megmásíthatatlan tényt tudatosítja bennünk, hogy bűnösökként születtünk e véges világba, amelynek elkerülhetetlen következménye a halál. Az ezt követő vasárnapok viszont egy fokozatosan fényesebb reménysugarat közvetítenek az ember felé, azt az üzenetet közvetítve, hogy van tovább és nem szabad beletörődni életünk végességébe. Halálra, kárhozatra ítélt voltunk tudatában, első lépésként nem tehetünk mást, csak azt, amit a bajba jutott, magán segíteni képtelen ember tehet: kiáltani, segítséget kérni. Invocavit! Kiálts hozzám! – szólít fel böjt első vasárnapja. „Ha kiált hozzám, meghallgatom!” – hangzik az ígéret a 91. zsoltárból. Más szavakkal szólva: merd az élni akarás jelét adni, s én az élet útjára vezetlek téged.

S mivel lehet, később jön a válasz emberi elvárásainkhoz és elképzeléseinkhez képest, böjt második vasárnapján az egyház ismét biztat: légy bátor, ne add fel, emlékeztesd Istent neked tett ígéreteire, hiszen irgalmas Ő! Böjt harmadik vasárnapja már hitvallás, amely az Istenben megerősödött és megnyugodott ember ragaszkodó bizalmáról tanúskodik, amikor a 25. Zsoltár 15. versét választja vezérigéjéül: „Szemem állandóan az Úrra néz!” S ebben a biztonságban, őszinte bizalmi kapcsolatban, a megerősödött tanítvány szólítja fel böjt negyedik vasárnapján embertársait: Laetare! Örüljetek! Örüljetek együtt Jeruzsálemmel, mert vége a bűn rabságának. Szabad nekünk és tudunk is nemet mondani a bűnre, nemet az emberek és Isten közé épülő választófalak emelésére. Majd ahogyan lenni szokott az ember hitéletét nagyon hétköznapian és valósan ábrázolva, böjt ötödik vasárnapját a talán egy kicsit megfáradt tanítványt ért valós vagy vélt igazságtalanságok miatti felkiáltás fémjelzi: „Szolgáltass nekem igazságot Istenem!” (Zsolt. 43,1.) A választ az egyházi év mondhatni legszelídebb, böjt hatodik vasárnapja (virágvasárnap) adja meg jeligék nélkül, csendben, alázatos példamutatással. A hívő ember által kért igazságszolgáltatás tartalma olyan mély és felfoghatatlan, hogy szavakban nem lehet kifejezni. Csak a nagyhét történéseiben találja meg az ember rá a választ, amely virágvasárnappal kezdődik.

Nagyhét eseményei a szenvedések útján vezetnek végig. Központi mozzanata a protestantizmus második legnagyobb ünnepe, a nagypéntek. Krisztus bűneinkből felszabadító áldozatának hirdetése jelenik meg minden tanításban, igehirdetésben vasárnapról vasárnapra. Az evangélikus templomok oltárainak középpontjában mindig a megfeszítettet látjuk, emlékeztetve arra, hogy személyes életünk középpontját sem töltheti be más. S mivel ez az esemény határozza meg leginkább a protestáns egyházak életvitelét, sokszor úgy érzem, mintha megrekedtünk volna a szomorú események szemlélésénél, amelyek valahogy visszafogják a húsvéti életöröm robbanásszerű kibontakozását életünkben. S bár húsvéti keresztyéneknek mondjuk magunkat, s minden vasárnap az Élet győzelmének ünneplésére gyűlünk össze, nehezen tudjuk ezt a felszabadult életet mindennapjainkban megélni. Mindez talán azért van, mert nem a feltámadás és örök élet, hanem a földi véges élet dimenzióiban gondolkodunk. Húsvét jelentősége nem más tehát, mint a kereszt tövében bűneire bocsánatot nyert ember, egy lehetőségekkel tele, őszinte és felszabadult életbe való belépése.