Minap gyermekek, bocsánat: középiskolás kolozsvári fiatalok kerestek meg, hogy szólanék-e vagy kettőt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója kapcsán/okán készülő kis filmjükben? Ez nem kérdés, örömmel! Kilencedikesek, tízedikesek, tizenegyedikesek, végzősök fogtak össze, hogy az alig pár perces emlékező/emlékeztető alkotás összejöjjön. A Farkas utcai református templom főbejárata előtt a megbeszélt időben, percekkel délután három óra előtt már vártak – remélem, nem késtem túl sokat, ha igen, ezúton kérek elnézést! –, kik a romkert kapuja előtt, kik az öreg gesztenyefa alatt, kik a Szent György szobor körüli zsebkendőnyi zöld pázsit mellett beszélgettek, a parányi kamera már állványra szerelten állt. Másodpercek alatt indulhatott a felvétel. Mikrofon nincs, így jó lesz a hang? Nem egyébért, csakhogy ne legyen majd gond a feldolgozásnál. Pillanatnyi tanácstalanság, aztán fiatalos találékonysággal magam lettem a mikrofonállvány, miután egyikük kezembe nyomta hangfelvételre kapcsolt okos telefonját. Kicsit lennebb, kicsit jobbra, hogy ne lógjon be a képbe, így jó lesz, Tibi, te állj a jobb oldalamra, ti pedig egy kicsit csendesebben beszélgessetek a háttérben, mehet! – utasított mindenkit megfelelő pózba és magatartásba az operatőr. És forgatás indult. Ingyen, költségvetés nélkül. Mit kell tudnia egy középiskolás diáknak ’56-ról? (Bizony!) Mit érdemes tudni az erdélyi ’56-ról? (Bizony, ilyen is volt!) Milyen hatása van az ’56-os forradalomnak a jelenben? (Bizony, ilyen is van!) Három roppant egyszerű kérdés. Nyolc perc harminchárom másodperc az egész film, címe Az ’56-os hősök emlékére. Az idő kétharmada övék, ők mondják el, mit tudnak, mit gondolnak a forradalomról, lényegre törően, tömören és jól, én valamikor ötnegyvennél szólalok meg, de ez nem lényeges. Hanem például az a két tőmondatnyi felirat, amivel a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács vállalkozó szellemű fiataljai a képsort zárják: „Nem vagyunk történelem-szakértők, de a szívünk a helyén van!” És: „Tisztelet a hősöknek!”
No, kérem. Valahogy így kell ezt tenni. Előfordult néhányszor, hogy valamilyen történelmi esemény évfordulója kapcsán amolyan nyílt történelemórára hívtak meg kolozsvári, székelyföldi vagy éppenséggel pécsi középiskolákba. Két-három, talán négy alkalommal Kolozsváron a Heltai Gáspár Könyvtár szervezett ugyanilyen nyílt történelemórát, meghívásos alapon, érdeklődő diákok számára. Kiemelem azt a szót, hogy érdeklődő, hiszen a fiatalokat senki sem nógatta eljönni az előadásokra, s emlékszem, hogy egy ’56-os forradalommal kapcsolatos beszélgetésre pontosan 56 fiatal jött el. Beszélgettünk Nagy Háborúról, málenkij robotról, vagyis 1944. őszi tömeges elhurcolásokról, ’56-os magyar forradalomról, különös tekintettel az akkori tizen-huszonéves fiatalok kezdeményezéseire és politikai bebörtönzésükre, összességében minden témában különös tekintettel az emberi sorsokra.
Ezeken a találkozásokon bizonyosodtam meg arról, amit gyerekkorom, bocsánat: középiskolás fiatalkorom óta magam is tudtam: a diák úgy kerül kézzelfogható közelségbe a történelemmel, ha számra kézzelfoghatóvá teszik azt. Leírtam már, megint megteszem: az 1848–49-es magyar forradalom megértéséhez meg kell simogatnia Gábor Áron rézágyúját, látnia kell a székelykeresztúri körtefát; az első világháború úgy lesz érthetőbb, ha kézbe veheti a Doberdó-fennsíkról, az Isonzó völgyéből hazahozott karsztdarabkákat, srapnel-ólomgolyókat, gránátrepeszeket; a második világháborús fogság pedig úgy, hogy a lágerekből származó emléktárgyakat, leveleket, kanalakat, csajkákat kézről kézre adhatja. Vagy a fogolyételek egyikét, a mosatlan krumplihéjat is megkóstolhatja, mert ilyenre is kínáltunk már lehetőséget, amivel természetesen senki sem élt.
Tavaly novemberben a Gulág-Gupvikutatók Nemzetközi Társasága budapesti konferenciáján, a Magyar Országgyűlés felsőházi üléstermében, a népes hallgatóság soraiban legalább kétosztálynyi középiskolás diák is ott volt, merthogy a tanárjuk szólt nekik: akit érdekel, eljöhet. Előadásom bevezetőjeként külön megköszöntem, hogy eljöttek, mert ők jelentik a jövőt, közülük kerülnek majd ki azok, akik átveszik a stafétát. Kaptak is tapsot, rendesen!
Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos. Tetszik vagy sem, a biológiai óra mindenkinél ketyeg. Én például nagyon szeretném, hogy amikor 1956 mennyét, majd poklát is megjárt akkori tizen-huszonévesek, mai hetvenesek-nyolcvanasok már nem lesznek, és amikor mi, a mai ötvenesek-hatvanasok is túl leszünk már, mondjuk az érettségi találkozó 60. évfordulóján, a mai középiskolások kezében ott legyen a staféta. Mert az idő kétharmada övék. S mert a szívük már jó helyt van!
