Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gyerünk, fiatalok!




Benkő Levente

Minap gyermekek, bocsánat: középiskolás kolozsvári fiatalok kerestek meg, hogy szólanék-e vagy kettőt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója kapcsán/okán készülő kis filmjükben? Ez nem kérdés, örömmel! Kilencedikesek, tízedikesek, tizenegyedikesek, végzősök fogtak össze, hogy az alig pár perces emlékező/emlékeztető alkotás összejöjjön. A Farkas utcai református templom főbejárata előtt a megbeszélt időben, percekkel délután három óra előtt már vártak – remélem, nem késtem túl sokat, ha igen, ezúton kérek elnézést! –, kik a romkert kapuja előtt, kik az öreg gesztenyefa alatt, kik a Szent György szobor körüli zsebkendőnyi zöld pázsit mellett beszélgettek, a parányi kamera már állványra szerelten állt. Másodpercek alatt indulhatott a felvétel. Mikrofon nincs, így jó lesz a hang? Nem egyébért, csakhogy ne legyen majd gond a feldolgozásnál. Pillanatnyi tanácstalanság, aztán fiatalos találékonysággal magam lettem a mikrofonállvány, miután egyikük kezembe nyomta hangfelvételre kapcsolt okos telefonját. Kicsit lennebb, kicsit jobbra, hogy ne lógjon be a képbe, így jó lesz, Tibi, te állj a jobb oldalamra, ti pedig egy kicsit csendesebben beszélgessetek a háttérben, mehet! – utasított mindenkit megfelelő pózba és magatartásba az operatőr. És forgatás indult. Ingyen, költségvetés nélkül. Mit kell tudnia egy középiskolás diáknak ’56-ról? (Bizony!) Mit érdemes tudni az erdélyi ’56-ról? (Bizony, ilyen is volt!) Milyen hatása van az ’56-os forradalomnak a jelenben? (Bizony, ilyen is van!) Három roppant egyszerű kérdés. Nyolc perc harminchárom másodperc az egész film, címe Az ’56-os hősök emlékére. Az idő kétharmada övék, ők mondják el, mit tudnak, mit gondolnak a forradalomról, lényegre törően, tömören és jól, én valamikor ötnegyvennél szólalok meg, de ez nem lényeges. Hanem például az a két tőmondatnyi felirat, amivel a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács vállalkozó szellemű fiataljai a képsort zárják: „Nem vagyunk történelem-szakértők, de a szívünk a helyén van!” És: „Tisztelet a hősöknek!” 

No, kérem. Valahogy így kell ezt tenni. Előfordult néhányszor, hogy valamilyen történelmi esemény évfordulója kapcsán amolyan nyílt történelemórára hívtak meg kolozsvári, székelyföldi vagy éppenséggel pécsi középiskolákba. Két-három, talán négy alkalommal Kolozsváron a Heltai Gáspár Könyvtár szervezett ugyanilyen nyílt történelemórát, meghívásos alapon, érdeklődő diákok számára. Kiemelem azt a szót, hogy érdeklődő, hiszen a fiatalokat senki sem nógatta eljönni az előadásokra, s emlékszem, hogy egy ’56-os forradalommal kapcsolatos beszélgetésre pontosan 56 fiatal jött el.  Beszélgettünk Nagy Háborúról, málenkij robotról, vagyis 1944. őszi tömeges elhurcolásokról, ’56-os magyar forradalomról, különös tekintettel az akkori tizen-huszonéves fiatalok kezdeményezéseire és politikai bebörtönzésükre, összességében minden témában különös tekintettel az emberi sorsokra.

Ezeken a találkozásokon bizonyosodtam meg arról, amit gyerekkorom, bocsánat: középiskolás fiatalkorom óta magam is tudtam: a diák úgy kerül kézzelfogható közelségbe a történelemmel, ha számra kézzelfoghatóvá teszik azt. Leírtam már, megint megteszem: az 1848–49-es magyar forradalom megértéséhez meg kell simogatnia Gábor Áron rézágyúját, látnia kell a székelykeresztúri körtefát; az első világháború úgy lesz érthetőbb, ha kézbe veheti a Doberdó-fennsíkról, az Isonzó völgyéből hazahozott karsztdarabkákat, srapnel-ólomgolyókat, gránátrepeszeket; a második világháborús fogság pedig úgy, hogy a lágerekből származó emléktárgyakat, leveleket, kanalakat, csajkákat kézről kézre adhatja. Vagy a fogolyételek egyikét, a mosatlan krumplihéjat is megkóstolhatja, mert ilyenre is kínáltunk már lehetőséget, amivel természetesen senki sem élt. 

Tavaly novemberben a Gulág-Gupvikutatók Nemzetközi Társasága budapesti konferenciáján, a Magyar Országgyűlés felsőházi üléstermében, a népes hallgatóság soraiban legalább kétosztálynyi középiskolás diák is ott volt, merthogy a tanárjuk szólt nekik: akit érdekel, eljöhet. Előadásom bevezetőjeként külön megköszöntem, hogy eljöttek, mert ők jelentik a jövőt, közülük kerülnek majd ki azok, akik átveszik a stafétát. Kaptak is tapsot, rendesen! 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos. Tetszik vagy sem, a biológiai óra mindenkinél ketyeg. Én például nagyon szeretném, hogy amikor 1956 mennyét, majd poklát is megjárt akkori tizen-huszonévesek, mai hetvenesek-nyolcvanasok már nem lesznek, és amikor mi, a mai ötvenesek-hatvanasok is túl leszünk már, mondjuk az érettségi találkozó 60. évfordulóján, a mai középiskolások kezében ott legyen a staféta. Mert az idő kétharmada övék. S mert a szívük már jó helyt van! 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját.