Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gyerünk, fiatalok!




Benkő Levente

Minap gyermekek, bocsánat: középiskolás kolozsvári fiatalok kerestek meg, hogy szólanék-e vagy kettőt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója kapcsán/okán készülő kis filmjükben? Ez nem kérdés, örömmel! Kilencedikesek, tízedikesek, tizenegyedikesek, végzősök fogtak össze, hogy az alig pár perces emlékező/emlékeztető alkotás összejöjjön. A Farkas utcai református templom főbejárata előtt a megbeszélt időben, percekkel délután három óra előtt már vártak – remélem, nem késtem túl sokat, ha igen, ezúton kérek elnézést! –, kik a romkert kapuja előtt, kik az öreg gesztenyefa alatt, kik a Szent György szobor körüli zsebkendőnyi zöld pázsit mellett beszélgettek, a parányi kamera már állványra szerelten állt. Másodpercek alatt indulhatott a felvétel. Mikrofon nincs, így jó lesz a hang? Nem egyébért, csakhogy ne legyen majd gond a feldolgozásnál. Pillanatnyi tanácstalanság, aztán fiatalos találékonysággal magam lettem a mikrofonállvány, miután egyikük kezembe nyomta hangfelvételre kapcsolt okos telefonját. Kicsit lennebb, kicsit jobbra, hogy ne lógjon be a képbe, így jó lesz, Tibi, te állj a jobb oldalamra, ti pedig egy kicsit csendesebben beszélgessetek a háttérben, mehet! – utasított mindenkit megfelelő pózba és magatartásba az operatőr. És forgatás indult. Ingyen, költségvetés nélkül. Mit kell tudnia egy középiskolás diáknak ’56-ról? (Bizony!) Mit érdemes tudni az erdélyi ’56-ról? (Bizony, ilyen is volt!) Milyen hatása van az ’56-os forradalomnak a jelenben? (Bizony, ilyen is van!) Három roppant egyszerű kérdés. Nyolc perc harminchárom másodperc az egész film, címe Az ’56-os hősök emlékére. Az idő kétharmada övék, ők mondják el, mit tudnak, mit gondolnak a forradalomról, lényegre törően, tömören és jól, én valamikor ötnegyvennél szólalok meg, de ez nem lényeges. Hanem például az a két tőmondatnyi felirat, amivel a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács vállalkozó szellemű fiataljai a képsort zárják: „Nem vagyunk történelem-szakértők, de a szívünk a helyén van!” És: „Tisztelet a hősöknek!” 

No, kérem. Valahogy így kell ezt tenni. Előfordult néhányszor, hogy valamilyen történelmi esemény évfordulója kapcsán amolyan nyílt történelemórára hívtak meg kolozsvári, székelyföldi vagy éppenséggel pécsi középiskolákba. Két-három, talán négy alkalommal Kolozsváron a Heltai Gáspár Könyvtár szervezett ugyanilyen nyílt történelemórát, meghívásos alapon, érdeklődő diákok számára. Kiemelem azt a szót, hogy érdeklődő, hiszen a fiatalokat senki sem nógatta eljönni az előadásokra, s emlékszem, hogy egy ’56-os forradalommal kapcsolatos beszélgetésre pontosan 56 fiatal jött el.  Beszélgettünk Nagy Háborúról, málenkij robotról, vagyis 1944. őszi tömeges elhurcolásokról, ’56-os magyar forradalomról, különös tekintettel az akkori tizen-huszonéves fiatalok kezdeményezéseire és politikai bebörtönzésükre, összességében minden témában különös tekintettel az emberi sorsokra.

Ezeken a találkozásokon bizonyosodtam meg arról, amit gyerekkorom, bocsánat: középiskolás fiatalkorom óta magam is tudtam: a diák úgy kerül kézzelfogható közelségbe a történelemmel, ha számra kézzelfoghatóvá teszik azt. Leírtam már, megint megteszem: az 1848–49-es magyar forradalom megértéséhez meg kell simogatnia Gábor Áron rézágyúját, látnia kell a székelykeresztúri körtefát; az első világháború úgy lesz érthetőbb, ha kézbe veheti a Doberdó-fennsíkról, az Isonzó völgyéből hazahozott karsztdarabkákat, srapnel-ólomgolyókat, gránátrepeszeket; a második világháborús fogság pedig úgy, hogy a lágerekből származó emléktárgyakat, leveleket, kanalakat, csajkákat kézről kézre adhatja. Vagy a fogolyételek egyikét, a mosatlan krumplihéjat is megkóstolhatja, mert ilyenre is kínáltunk már lehetőséget, amivel természetesen senki sem élt. 

Tavaly novemberben a Gulág-Gupvikutatók Nemzetközi Társasága budapesti konferenciáján, a Magyar Országgyűlés felsőházi üléstermében, a népes hallgatóság soraiban legalább kétosztálynyi középiskolás diák is ott volt, merthogy a tanárjuk szólt nekik: akit érdekel, eljöhet. Előadásom bevezetőjeként külön megköszöntem, hogy eljöttek, mert ők jelentik a jövőt, közülük kerülnek majd ki azok, akik átveszik a stafétát. Kaptak is tapsot, rendesen! 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos. Tetszik vagy sem, a biológiai óra mindenkinél ketyeg. Én például nagyon szeretném, hogy amikor 1956 mennyét, majd poklát is megjárt akkori tizen-huszonévesek, mai hetvenesek-nyolcvanasok már nem lesznek, és amikor mi, a mai ötvenesek-hatvanasok is túl leszünk már, mondjuk az érettségi találkozó 60. évfordulóján, a mai középiskolások kezében ott legyen a staféta. Mert az idő kétharmada övék. S mert a szívük már jó helyt van! 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

dane tibor kalman

Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is. 

Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. 

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.