Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Amit előtte egyetlen király sem tett…”

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

Félévezred távlatából sem tudjuk, hogy nagy személyiségének melyik voná­sát értékeljük többre? A központi hatal­mat megszervező államvezetőt, a több nyelven beszélő és széles diplomáciai kapcsolatokat kiépítő uralkodót, a kor­szerű és ütőképes hadsereget (fekete se­reg – eredeti kiemelések, szerk. megj.) létrehozó katonai vezetőt, a harcme­zőn sikeresen küzdő hadvezért vagy a művelődésben is maradandót alkotó po­litikust?

Tetteinek és alkotásainak gazdag tár­házából ezúttal csak azt ragadjuk ki, amit művelődéspolitikusként alkotott.


Mátyás címerábrái és címerképei a Thuróczikrónikában

Mátyás címerábrái és címerképei a Thuróczikrónikában

Egy évszázaddal Mátyás halála után, a történetíró Forgách Ferenc eszményi fejedelmet lát benne, aki népének elsősor­ban a nevelője: „Mátyás király, hogy őket a művelt életre s az erények tiszteletére rávegye, mint bölcs fejedelem és tanító, semmit el nem mulasztott. Tehát a tudo­mányok minden neméből, éspedig nem­csak az »artes liberales« köréből, hanem a mechanikus mesterségekből is a legki­válóbb s legnemesebb férfiakat nagy juta­lommal az egész Keresztény Köztár­saságból magához hívta és tartotta. Pozsonyban hatalmas épületet emelt, minden szaknak és tudománynak nemes és tökéletes emporiumát alapította, amit előtte egyetlenegy király sem tett... Mert a fejedelmeket nem csupán azért kell tisz­telni, mert fölülmúlják a többi embereket kincsekben, hiszen a kincsek a legtöbb embernek pusztulására és gyalázatára szolgálnak s különben is közösek lehet­nek másokkal, hanem sokkal inkább tisz­telnünk kell őket virtusukért és tudásu­kért. Hogy a városokat, népeket, királysá­gokat a művelt életre tanítják a test és a lélek erényei által, kiművelik, begyakorol­tatják, mint irányító tanítómesterek, aminthogy a jó fejedelmekről szokás mondani. Mindezekben pedig Mátyás ki­rály megelőzi nem csupán korának min­den fejedelmét, hanem a következő idő­két is az ő halhatatlan dicsőségére, és amíg a világ áll, emlékezete az utókor előtt mindig híresebb és egyre dicséretesebb lesz.”

Kultúra iránti érzékenységét és széles körű műveltségét adottságain kívül kétségtelenül nevelőinek köszönhette. Noha törökverő édesatyja, Hunyadi János még írni-olvasni sem tudott, mindent elköve­tett, hogy az eszes és tehetséges gyerek hatéves korától képzett és szigorú tanítók felügyelete alá kerüljön. Hunyadi János nem kizárólag lovagi műveltséggel kíván­ta útra bocsátani fiait, Lászlót és Mátyást, hanem szélesebb távlatokat nyitott meg előttük, mikor előbb Szánoki Gergely lengyel humanista, majd Vitéz János vezette be őket a tudás birodalmába.

Az akkoriban nélkülözhetetlen kard­forgatás elsajátítása mellett nevelői sok­oldalú ember kialakítására törekedtek, úgy ahogyan a humanista eszmény kívánta. Tanították egyház- és államjog­ra, művészetekre, orvos- és termé­szettudományokra, klasszikus irodalomra és természetesen latinra. Szorgalmas diák volt, aki különösen a történelmet szerette. Galeotto Marzio jegyezte fel ró­la, hogy „gyermekkorában annyi oda­adással hallgatta... a hősökről szóló meg­emlékezéseket, hogy elfeledkezett ételről-italról, s reggeltől estig, étlen-szomjan semmi másra nem gondolt...” Tudását Vitéz János, akkori váradi püspök rend­szeresen gyarapította, kezébe adta könyvtárának büszkeségeit, az antik szer­zők műveit, olyan munkákat, amelyekből a történelem gyakorlati hasznára tanít­hatta az ifjút. Nyelv iránti fogékonysága már ekkoriban megmutatkozott. Mivel édesapja nem tudott latinul, „a legfőbb államügyekben, a pápai követekkel való tárgyalások alkalmával, soha más tolmá­csot nem használt, csak a fiát”. Mindez lehetővé tette, hogy a fiatalember magá­ba szívhassa az országos ügyvitel ismere­tét.

Vitéz János váradi udvara művelődési központ volt, ahol nemcsak könyvtár, ha­nem csillagvizsgáló (is – szerk. megj.) működött, s a püspöki asztal körül jeles gondolkodók foglaltak helyet. Beszélgetéseikbe a serdülő Má­tyás is bekapcsolódott. Természetesen maradandó hatást tett rá édesapja, Hu­nyadi János, akinek újjáépülő vajdahu­nyadi várában vitézi mesterségre tanítot­ták a fiatalokat, megpróbáltatásokra edzették lelküket, hősies helytállásra ne­velték a pogány törökök ellen. Távoli or­szágok követei és kereskedői érkeztek ide, akik fontos értesüléseket-híreket hoztak, ugyanakkor Kelet és Nyugat áru­cikkeit kínálták. Noha prágai fogsága és korai királlyá választása megszakította felkészülésének menetét, mikor 15 éve­sen átvette Magyarország irányítását, művelt és képzett, célratörő és férfias jellemmé formálódott uralkodóként kezd­hetett munkához, és vált a magyarországi humanizmus kiemelkedő képviselőjévé.

Személy szerint is humanista eszmé­nyek fűtötték. Ilyen irányba formálták nevelői, azzá tették a Zsigmond kora óta Magyarországon kibontakozó humaniz­mus eszméi, melyektől elválaszthatatlan volt az a keresztény eszmény, amelyet atyjával együtt Mátyás is szolgált az osz­mán elleni harcaival. Nem véletlenül vet­ték észre már gyermekkorában szemében „az erény tüzecskéit”, mikor az antik világ hőseiről esett szó. Ő az olyan gondolkodó katonákért-államférfiakért lel­kesedett, mint amilyen a makedón Nagy Sándor volt. Tökéletesen áll Mátyásra, amit a korszak nagy humanistája, a ké­sőbbi pápa, Enea Silvio Piccolomini mon­dott Nagy Sándorról: „És nem szűnt meg filozófiát hallgatni fegyvercsörgés köze­pette”.




A budavári palota Mátyás idejében, 1900-as ábrázolás. Kép: Györgyi Géza: Buda Mátyás király
idejében: A Marsigli féle török fölvétel és régi metszetek nyomán (1900). Forrásdokumentum:
Hauszmann Alajos. A magyar királyi vár építésének története, Bp., Pátria, 1900. t. XI.

Hunyadi Mátyás nem csupán az őt kö­rüldongó humanisták mondvacsinált esz­ménye, hanem gondolkodásának minden megnyilvánulásában igazi humanista. A történelem múzsája személyében olyan tanítványra akadt, aki szenvedélyesen kö­vette őt. Egyik híve jegyezte fel, hogy: „Akár a táborban volt, akár odahaza, vagy nyaralójába húzódott, mindig olvas­gatta a kiváló történetírókat, Titus Liviust, C. Caesart, Qu. Curtiust”. Műveltsé­ge alakításában nagy szerep jutott Janus Pannoniusnak, aki itáliai tanulmányú­járól hazatérve (1458) haláláig (1472) életének nagy részét a király mellett töl­tötte. Nagy középkori költőnk édesanyja révén rokona volt a nála közel egy évti­zeddel fiatalabb uralkodónak. Janus Pan­nonius hatalmas műveltsége szinte arra volt hivatott, hogy a benne lévő kiművelt erény és tudás minden ékességével for­málja az uralkodót.

A humanista eszményeket követő Mátyás az antik világ nagyjait nemcsak haditetteikért tisztelte, hanem a bennük megtestesült akaratot csodálta. Bonfini szerint gyakran mondogatta az arany­igazságot, hogy „dicső dolog, ha a király az ellenség bevehetetlen falait kiostro­molja, de sokkal dicsőbb, ha legyőzhetetlennek mutatkozik a kapzsiság, gyönyör és félelemmel szemben”.

„A humanizmus lényege az a fölfogás, hogy a természet adta képességeket meg­felelő tanulmányokkal kell művelni. És kell, hogy az emberiesség legyen a kicsi­szolt ember életének stílusa, vagyis min­denki erényének megbecsülése, az Isten- arc tiszteletben tartása. A »humanitas« alapelvéhez kell szabnia beszédét, visel­kedését és tetteit. Az egész értékrendszernek alapja az erény, a »virtus«. Ennek megszerzését a klasszikus tanulmányok teszik lehetővé, illetve fokozzák és kimű­velik. Ezért e tanulmányok neve »studia humanitatis«, illetve »studia virtutis«. A jóra irányuló beszéd, a történelem ragyo­gó példái, a költészet és bölcselők intései: ezek együtt adják a humanista tanul­mányokat. A velük szerzett emberméltóság gyakorlati fönntartása és érvényesíté­se az életben szintén »humanitas«. A humanistának tehát pártfogolnia kell az arra érdemes embereket, nyájasnak kell lennie az érintkezésben, fölül kell emel­kednie a szenvedélyeken, ha beszél vagy cselekszik. Meg kell teremtenie a lélek harmóniáját, ennek föltétele viszont, hogy érvényesítse a szellem uralmát” – így jellemzi Mátyás-tanulmányában a kor uralkodó eszményét és magatartásfor­máját Kardos Tibor.

Mátyás humanista udvarát új színekkel gazdagította Beatrix királyné megérkezé­se. A szellemes és vidám nápolyi modor uralkodott el, bálok és mulatságok kö­szöntöttek be, zene és éneklés töltötte el a kényelmes és otthonos termeket. Má­tyás megértően mosolygott a könnyű já­tékokon, s alighanem maga is részt vett a körtáncban, amíg köszvénye engedte. Az életszeretet tőle sem volt távol, s maga is udvara cselekvő részese. Csakhogy az ő életeszményét főleg két mitológiai hős: Herkules és Pallasz Athéné személyesí­tette meg. A palotája kapuján Herkules tizenkét munkáját ábrázoltatja, azét a hő­sét, aki a kor számára nemcsak a fizikai erő csodája, hanem az emberi szívósság, küzdelem és győzelem megcáfolhatatlan példája. De jelen volt palotájában a másik szimbólum is, a harcra kész Pallasz Athé­né, a szellem fegyveres őre.

A műveltségteremtő uralkodó udvará­ban humanista kör alakult ki, melynek tekintélyes és alkotó tudósok-művészek voltak tagjai. Köztük a sok­oldalú Francesco Benincasa, aki egy­aránt jól forgatta a kardot, jó kapcsolatteremtő diplomata volt, kitűnően szónokolt, és mint lantos­ költő is megállta helyét. Olyanok, mint Francesco Bandini, a platonista kör veze­tője, vagy Taddeo Ugoleto, a könyvtárőr.

Az egyetemes műveltségű huma­nistá­nak azonban Marzio Galeotto volt a legjellegzetesebb alakja. Egyaránt értett a poétikához, retorikához, jó hírű orvos volt, ismerte a csillagjóslás és filozófia rej­telmeit, sokoldalú és sziporkázó elme. Mátyásról szóló történetei megírásával sokat segített Mátyás emberi, szellemi, államférfiúi portréja megrajzolásában, amely a magyar népig lehatolt. Talán a legértékesebbet mégis Antonio Bonfini alkotta. Mint Beatrix királyné felolvasóját bízta meg Mátyás a Magyarok törté­netének megírásával. Nagy műve, a Hungaricarum Rerum Decades egészében az új szellemi áramlat szülötte, mely haszno­sít középkori kútfőket-forrásokat, de már forráskritikát is használ, stílusa egészen elegáns. Napjainkig alapvető történeti munka, különösen Mátyás korára nélkü­lözhetetlen. A harmadik történetíró, Pietro Ranzano egy összefoglaló világtörté­netet alkotott, melynek utolsó része Ma­gyarországról szól. De nem szabad elfelednünk, hogy e korszakban alkotta és jelentette meg (1488) a feltörekvő köz­nemesség történetszemléletében neves művét, a Chronica Hungarorum-ot, Thuróczy János, a Hunyadi-ház tisztviselője.

Amíg politikai ellentétek miatt nem történt szakítás köztük, gyakran tartóz­kodott a király udvarában Vitéz János, egykori nevelője, a humanista esztergomi érsek. De szelleme bizonyára azután is hatott. Mert intése Mátyásnak is szólt, hogy: „Iparkodjál halhatatlanságot bizto­sítani, hogyha majdan utolsó órád üt, csak a halandó ember fejezze be életét, s ne a kiváló nagyság is”. Hosszú ideig mel­lette volt az epigrammák és panegeirisek kiváló mestere, Janus Pannonius, aki büszkén hirdette az irodalom diadalútját országában:

„Eddig Itália földjén termettek csak köny­vek,

S most Pannónia is ontja a szép dalokat.

Sokra becsülnek már, a hazám is büsz­ke lehet rám,

Szellemem egyre dicsőbb s általa híres e föld.”

A Mátyás udvarában felvirágzó huma­nizmusnak egyik nagy teljesítménye, a király széleskörű érdeklődésének és könyv­barátságának igazi bizonysága volt a híres Corvina, amelynek könyvremekei közé szívesen tért be pihenni az országos dol­gokban megfáradt uralkodó. Az itt összegyűjtött kódexek és nyomtatott köny­vek számával (mintegy 2500–3000 darab) az elsők között volt a korabeli Európá­ban. Igaz, hogy csak 219 maradt meg be­lőlük, de a feljegyzésekből, megmentett példányokból körvonalazni lehet e párat­lan értékű tékát. A gyermekkorától szen­vedélyesen olvasó Mátyás élete végéig könyvbarát maradt. Amiképpen az őt hőskölteményével megajándékozó Silius Italicusnak írta: „Jóllehet egymást érő háborúkba vagyunk keveredve, ami kevés időt szakíthatunk, örömest szenteljük a tudományoknak.” Gyűjteménye főleg vásárlásokkal gyarapodott, de ajándékozás is szaporította. Könyvesházába kerüli Vitéz János és Janus Pannonius könyvei­nek egy része is. Tartalom tekintetében görög és latin klasszikusok, egyházatyák könyvein kívül korabeli humanista szak­írók, egyházi szertartáskönyvek, filozófu­sok és teológusok művei, orvos- és termé­szettudomány, történelem egyaránt kép­viselve van könyvtárában. Nem hiányzott azonban belőle az asztronómia (csillag­ászattan), az asztrológia (csillagjóslás), földrajz, műépítészet és hadtudomány sem. Értéke nemcsak a benne őrzött da­rabok számában és tartalmában, hanem azok elkészítésének módjában, csodála­tos díszítésében, színes miniatúráiban és míves-aranyozott bőrkötésében is áll. A Corvinák a bibliofilia világának legmeg­becsültebb kincsei közé tartoznak. „Szép könyvtartó házá”-nak polcaira nagy­számban kerültek olyan gyönyörűen dí­szített kódexek, melyeket a király főleg Firenzében rendelt. Beatrix királynő is hozott magával csodásan illusztrált köny­veket. De idővel szép számban érkeztek Budára itáliai könyvmásoló mesterek, s neves műhely alakult ki Mátyás fővárosában, ahol írtak és illumináltak Corvin-kódexeket. A budai könyvmásoló és miniatúra-műhelyben mintegy 30-an dolgoz­tak, köztük kiváló művészek. Külön említést érdemelnek a Corvina-kötések, amelyeknek bőrtábláin elsőként alkal­maztak aranydíszes motívumokat, bőr­aranyozást.

Mátyás európai méretekben gondol­kodott akkor is, mikor nemcsak kéziratos könyveket, kódexeket helyezett el könyvtárában, hanem százada nagy vívmánya, a könyvnyomtatás korai termékeit, incunabulumokat (ősnyomtatványokat) is. Sőt a műveltség terjesztését forradal­masító technikai vívmányt Gutenberg után, az elsők között, Németországot, Itáliát és Franciaországot követőleg Hess András Magyarországon is meghonosí­totta (1473).


Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Nagy királyunk országának művelő­dési körképéhez tartozik az egyetemala­pítás kísérlete. Noha Nagy Lajos korában is született egyetem, léte nem volt hosszú. Az egyetemi gondolatot aztán Mátyás ko­rában ismét felvetette az értelmiségi szakemberekben jelentkező igény. Elő­ször Vitéz János kezdeményezésére, 1465-ben fordult Mátyás király II. Pál pápához, hogy adjon alapító bullát a Ma­gyarországon létesítendő új egyetem szá­mára, mivel az országban „nincsen sem­miféle egyetem”. Így született meg Po­zsonyban az egyetem (studium generale), az Universitas Histropolitana. A király, Vitéz és a pozsonyi káptalan házaiban otthonra talált intézmény számára kiváló külföldi professzorokat nyertek meg, akik az ars-ok, a jog, teológia, az orvostu­domány magisterei és doktorai voltak. A szerződtetett tanárok közül kiemelkedett Johann Regiomontanus német csillag­ász-matematikus, aki Pozsonyban írta meg az égitestek mozgását bemutató munkáját, azt az alapvető művet, amelyet amerikai felfedező útja során, a tengeren, Kolumbusz is használt az éjjeli tájékozódásban. Regiomontanus tételei alapoz­ták meg Galilei és Kopernikusz világra­szóló tanításait heliocentrikus (napközpontú) csillagrendszerünkről. A köztük kirobbant politikai ellentétek miatt, Má­tyás király és Vitéz János nagyszerű egye­temi terve 1471-től hanyatlóban van, majd Mars vihara elsodorja a kezdemé­nyezést.

Mátyás király azonban nem volt az a kultúrpolitikus, akit elképzeléseiben könnyen meg lehet állítani. Lodovico Carbo jegyezte fel azt a dialógust, amely­ben Ernuszt Zsigmond pécsi püspök, 1475 körül, ezeket mondta Mátyásról: „…egy új magyarországi egyetem alapítá­sáról is gondolkodik”. Úgy látszik a meg­hiúsult pozsonyi kísérlet után, ekkoriban terelődött Mátyás figyelme a budavári Domonkos-rendi kolostor iskolájára, amelynek teológiai-filozófiai fakultása egyetemi rangra emelkedett (universitas, studium generale). Itt tanított két európai hírű professzor is: a Kolozsvárról elszár­mazott firenzei egyetemi tanár, Nicolaus de Mirabilius és a német Petrus Niger. A király impozáns épület emelésén fáradozott, melynek terveit maga is átnézte és észrevételezte, halála azonban véget ve­tett a budai egyetem létének.

Érdeklődése a budai egyetem tervei iránt is arra vall, hogy a reneszánsz ural­kodó Mátyás, az építőművészet csodálója és mecénása volt. Zsigmond király buda­vári palotája már készen állott, mikor Mátyás király a Várhegyen építkezni kezdett. A „Friss-palota” alaprajzi elrende­zése megmaradt, de megújult annak gó­tikus képe, főképpen az épületek hom­lokzata: a reneszánsz itt is a gótikára épült. A régiek mellé új épületek emel­kedtek, s így alakult ki a budavári királyi palotának az a XV. század végi arculata, amely a térség egyik legszebb világi épü­letének mutatja.

Mátyás palotájához kettős vörös már­vány lépcsősor vezetett, hasonló anyag­ból készültek a virágfüzéres ajtó- és ablakkeretek, míg a főbejáratot bronz domborművek, a kazettás mennyezetet aranyos díszítések, a padlót tarkán csillo­gó csempe borította. Árkádsor övezte a díszudvart, az emeleten oszlopos torná­cok, bábos korláttal szegélyezett lodzsiák díszelegtek. A könyvtártermek boltos fel­ületeit freskók borították, míg a fogadó- és ebédlőtermek falait asztrológiai tárgyú festmények; rajtuk az égitestek állását örökítette meg a művész, úgy ahogy Má­tyás születésekor, nevezetes győzelmei al­kalmával látszottak. A Várhegy déli olda­lán függőkert kínált pihenést, növényze­tét vízvezeték táplálta, éppúgy, mint a palota fürdőszobáit.

Mátyás budai palotája befejezetlen maradt, de a festői környezetben épült visegrádi nyaralóegyüttes befejezést nyert, és azt a kortársak földi paradicsom­nak nevezték. A helyén létesített mai mú­zeumkertet reneszánsz stílusú épületek töltötték be; elől várfalakat megtörő ka­pubástya, kétoldalt, boltíves-lodzsiás emeletes építmények, a hegyoldal adott­ságait lépcsőrendszer és függőkért hasz­nosította, az udvar végében gyönyörű vörösmárvány-díszítésű kápolna. A díszud­vart vörös márvány kút ékesítette. A történelem viharai, a Magyarországra zú­dult török támadások a budai és visegrádi palotát éppúgy elseperték, mint Tata, Nyék, Diósgyőr és Komárom reneszánsz építkezéseit.

Mátyásnak, illetve korszakának szá­mos világi és egyházi építészeti emléke átvészelte a századok pusztításait. Közöttük van a Hunyadi János által épített vaj­dahunyadi vár, melynek egyik legszebb, lodzsiás részlete Mátyás korában készült. Ekkoriban épült fel Zólyom vára, nyerte el mai formáját a fogarasi vár és újíttatott meg Szklabinya vára.

A reneszánsz behatolt az egyházi épít­kezésekbe is. Reneszánsz stílusú az egé­szében gótikus pesti plébániatemplom márványoltára, a menyői templom kapu­ja, hasonló elemek díszítik a csíkmenasági templom szárnyasoltárát. A gyulafehér­vári székesegyház Lászói-kápolnájában a két stílus keveredik egymással. Ekkor ala­kul át erődített templommá a korábbi garamszentbenedeki premontrei apát­ság. Csarnoktemplomok egész sora épül vagy épül át Mátyás uralkodása alatt, részben személyes támogatásával és be­avatkozásával (soproni bencéstemplom, a pozsonyi káptalani és Szt. Mihály temp­lom, bánfai Szent Egyed templom stb.). Mai napig büszkén mutogatják a kolozs­váriak a Farkas utcai (volt minorita, most református) templomot, amelynek építé­sét Mátyás személyesen rendelte el 1486-ban, és számára anyagi alapokról és János fráter személyében építészeti vezetőről is gondoskodott.

A képzőművészetek bemutatását a fal­festményekkel, szobrokkal és miniatúrákkal lehetne folytatni, minthogy az ipar­művészet (csempe, majolika, ötvösség stb.) még teljesebbé teszi a képet.

A teljesség igénye nélkül írt sorainkat hadd zárjuk egy megállapítással. Mátyás király élete és műve a bizonyság rá: teljes­séggel felismerte, hogy a nép mindennap­jaiban és felvirágzásában milyen nagysze­repe van a kultúrának.

Jegyzetek

ars-ok, artes liberales (a latin ars = tu­domány, művészet szóból) – tudo­mányok, művészetek. Középkori felfogás szerint a hét szabad művészet (tudo­mány) a következő: grammatika, retori­ka, logika, aritmetika, geometria, asztro­nómia, zeneelmélet

doktor – egyetemi fokozat

emporium – központ

lodzsia – boltíves vagy oszlopos nyi­tott csarnok

mechanikus mesterségek – gyakorlati tudományok

magister – egyetemi fokozat

poétika – költészettan

retorika – szónoklattan

studia humanitatis – humán tudo­mányok

studia virtutis – erények tudo­mánya

virtus – erény

 

(Megjelent: Művelődés, 1990. április–május, XXXIX. évfolyam, 4–5. szám, 36–40. old.)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”