Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.
A jövőépítés pedig minden társadalomban az iskolában kezdődik. Azzal a kérdéssel, hogy milyen jövőt képzelünk el gyermekeinknek, mit tanítsunk nekik ma, hogy néhány évtized múlva megleljék helyüket a társadalomban? A mi korosztályunk egy futószalagon működő oktatási rendszerben nőtt fel, egy viszonylag egyszerű és hagyományos életmodellben. Azaz életünknek volt egy tanulási és egy dolgozószakasza. Az első szakasz a képességek fejlesztéséről szólt, az információgyűjtésről, identitásunk kialakításáról, világképünk megalkotásáról. A második szakasz a társadalomba illeszkedésről szólt, a munkavégzésről a saját és a közösségünk boldogulására. Mert ne feledjük, akkor még a világ körülöttünk viszonylag keveset fejlődött egy emberöltő alatt, s főleg a kommunista társadalmakban az volt az igazi, példaértékű dolgozó, a hivatásához hűséges embermodell, aki életének tevékeny szakaszát egyetlen munkahelyen töltötte le. Aztán 1989 karácsonyán bekövetkezett a nagy társadalmi bumm, majd belesodródtunk az információs társadalomba, a tudástársadalomba, a hálózati társadalomba, az élethossziglani tanulás társadalmába, és még ki tudja, milyen társadalomba. De a lényeg az, hogy a változáskor éppen a negyedik évtizedében járó korosztályomnak rá kellett döbbennie: az addig szerzett tudás kevés lett a munkaerőpiaci megmaradáshoz, és csakis az elhivatottságunk a szakmánk iránt már messze nem elégséges.
Vagyis paradigmaváltásra lesz szüksége életünknek, és valami egészen újat kell megtanulnunk az anyagi javaink további megszerzése érdekében. Volt, akinek sikerült, volt, akinek részben, de sajnos jelentős számban voltak olyanok, akiknek nem. Miközben mostanra felnőtt egy korosztály, amelyik már beleszületett ebbe az egyik napról a másikra változó világba. Amelyikben már csak egyetlen dolog a biztos, még akkor is, ha lassan közhelyként hangzik: a gyors változás. S talán nem esem túlzásba, ha azt mondom, hogy a jövővel szembeni állandó bizonytalanság érzése is részévé vált életünknek. Vagyis gyermekeink és unokáink már olyan világban fognak élni, amelyben képeseknek kell lenniük újra és újra elengedni a már ismertet, és paradox módon, de otthonosan kell mozogniuk az ismeretlenben. Ehhez viszont mentális rugalmasságra és erős érzelmi egyensúlyra lesz szükségük. Ezt sokkal nehezebb lesz megtanulniuk – vallja egyes jövőbe tekintő pszichológus –, mint mondjuk bemagolni egy verset, vagy memorizálni trigonometriai képleteket, esetleg megismerni a történelem egyegy nagyobb háborújának a kiváltó okait. A szellemi rugalmasságot pedig nem lehet sem előadásokból, sem könyvből megtanulni, hanem olyan tanítási folyamatra lesz szükség a jövőben, amely ezt a képességet (is) kifejleszti a gyermekeinkben, unokáinkban. A jövőkutatók szinte egyöntetű véleménye, hogy a 21. század iskolájában főleg kreativitást, kommunikációt, kollaborációt és kritikus gondolkodást kell oktatni. Ugyanakkor a vállalkozási kedv feltámasztása is része kell hogy legyen a tanítás folyamatának. És itt nemcsak a gazdasági szektorra kell gondolni, hanem arra is, hogy a hétköznapi élet lényege a vállalásaink sikereinek és/vagy kudarcainak a megélése.
Mindent egybevetve úgy látom, hogy ugyancsak garabonciásodik a világunk, s ehhez mérten garabonciás diákok nevelésére lesz szükség a jövőben.
Viszont a jövő nemzedéke előtt még egy másik nagy kihívás is áll. Együtt élni, sőt fejleszteni is a mindennapjainkat egyre jobban meghatározó mesterséges intelligenciát, röviden csak az MIt. Aki egyre inkább válik fenegyerekké, egyfelől számtalan helyen megkönnyíti életünket, a vezető nélküli tömegközlekedési eszközöktől, a pontos és gyors egészségügyi diagnózisokig, nem is beszélve a milliárdos nagyságrendű információmennyiség gyors tárolásáról, feldolgozásáról és célirányos hasznosításáról, másfelől viszont egyre jobban kiszorítja az ember fizikai és szellemi jelenlétét a munkaerő piacról. A jövőkutatók egy része úgy látja, hogy bármennyire is globalizálódik a világ, az MI hozzásegíthet egy nagyon szűk elitet, hogy szinte minden vagyon és hatalom (vagyis világmozgató információ) birtokosa legyen, az emberiség túlnyomó része pedig a „jelentéktelenségbe” fog süppedni. Mindent egybevetve csak abban reménykedhetünk, hogy az MI gyors algoritmusai túlszárnyalhatják ugyan az ember problémamegoldó képességeit, de még nagyon messze van attól, hogy a Homo sapiens tudatformáló erejét is legyőzze. S ha esetleg az ember ehhez is hozzásegíti majd az MI-t, attól kezdve egy új korszak kezdődik, a tudományos fantasztikus irodalom megjósolta Homo Cyberneticus világa. Még rágondolni is félelmetes: az már nem rólunk fog szólni.
