Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Garabonciás világnak garabonciás fiatalokat

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.


Dáné Tibor Kálmán

A jövőépítés pedig minden társadalomban az iskolában kezdődik. Azzal a kérdéssel, hogy milyen jövőt képzelünk el gyermekeinknek, mit tanítsunk nekik ma, hogy néhány évtized múlva megleljék helyüket a társadalomban? A mi korosztályunk egy futószalagon működő oktatási rendszerben nőtt fel, egy viszonylag egyszerű és hagyományos életmodellben. Azaz életünknek volt egy tanulási és egy dolgozószakasza. Az első szakasz a képességek fejlesztéséről szólt, az információgyűjtésről, identitásunk kialakításáról, világképünk megalkotásáról. A második szakasz a társadalomba illeszkedésről szólt, a munkavégzésről a saját és a közösségünk boldogulására. Mert ne feledjük, akkor még a világ körülöttünk viszonylag keveset fejlődött egy emberöltő alatt, s főleg a kommunista társadalmakban az volt az igazi, példaértékű dolgozó, a hivatásához hűséges embermodell, aki életének tevékeny szakaszát egyetlen munkahelyen töltötte le. Aztán 1989 karácsonyán bekövetkezett a nagy társadalmi bumm, majd belesodródtunk az információs társadalomba, a tudástársadalomba, a hálózati társadalomba, az élethossziglani tanulás társadalmába, és még ki tudja, milyen társadalomba. De a lényeg az, hogy a változáskor éppen a negyedik évtizedében járó korosztályomnak rá kellett döbbennie: az addig szerzett tudás kevés lett a munkaerőpiaci megmaradáshoz, és csakis az elhivatottságunk a szakmánk iránt már messze nem elégséges.

Vagyis paradigmaváltásra lesz szüksége életünknek, és valami egészen újat kell megtanulnunk az anyagi javaink további megszerzése érdekében. Volt, akinek sikerült, volt, akinek részben, de sajnos jelentős számban voltak olyanok, akiknek nem. Miközben mostanra felnőtt egy korosztály, amelyik már beleszületett ebbe az egyik napról a másikra változó világba. Amelyikben már csak egyetlen dolog a biztos, még akkor is, ha lassan közhelyként hangzik: a gyors változás. S talán nem esem túlzásba, ha azt mondom, hogy a jövővel szembeni állandó bizonytalanság érzése is részévé vált életünknek. Vagyis gyermekeink és unokáink már olyan világban fognak élni, amelyben képeseknek kell lenniük újra és újra elengedni a már ismertet, és paradox módon, de otthonosan kell mozogniuk az ismeretlenben. Ehhez viszont mentális rugalmasságra és erős érzelmi egyensúlyra lesz szükségük. Ezt sokkal nehezebb lesz megtanulniuk – vallja egyes jövőbe tekintő pszichológus –, mint mondjuk bemagolni egy verset, vagy memorizálni trigonometriai képleteket, esetleg megismerni a történelem egy­egy nagyobb háborújának a kiváltó okait. A szellemi rugalmasságot pedig nem lehet sem előadásokból, sem könyvből megtanulni, hanem olyan tanítási folyamatra lesz szükség a jövőben, amely ezt a képességet (is) kifejleszti a gyermekeinkben, unokáinkban. A jövőkutatók szinte egyöntetű véleménye, hogy a 21. század iskolájában főleg kreativitást, kommunikációt, kollaborációt és kritikus gondolkodást kell oktatni. Ugyanakkor a vállalkozási kedv feltámasztása is része kell hogy legyen a tanítás folyamatának. És itt nemcsak a gazdasági szektorra kell gondolni, hanem arra is, hogy a hétköznapi élet lényege a vállalásaink sikereinek és/vagy kudarcainak a megélése.

Mindent egybevetve úgy látom, hogy ugyancsak garabonciásodik a világunk, s ehhez mérten garabonciás diákok nevelésére lesz szükség a jövőben.

Viszont a jövő nemzedéke előtt még egy másik nagy kihívás is áll. Együtt élni, sőt fejleszteni is a mindennapjainkat egyre jobban meghatározó mesterséges intelligenciát, röviden csak az MI­t. Aki egyre inkább válik fenegyerekké, egyfelől számtalan helyen megkönnyíti életünket, a vezető nélküli tömegközlekedési eszközöktől, a pontos és gyors egészségügyi diagnózisokig, nem is beszélve a milliárdos nagyságrendű információmennyiség gyors tárolásáról, feldolgozásáról és célirányos hasznosításáról, másfelől viszont egyre jobban kiszorítja az ember fizikai és szellemi jelenlétét a munkaerő piacról. A jövőkutatók egy része úgy látja, hogy bármennyire is globalizálódik a világ, az MI hozzásegíthet egy nagyon szűk elitet, hogy szinte minden vagyon és hatalom (vagyis világmozgató információ) birtokosa legyen, az emberiség túlnyomó része pedig a „jelentéktelenségbe” fog süppedni. Mindent egybevetve csak abban reménykedhetünk, hogy az MI gyors algoritmusai túlszárnyalhatják ugyan az ember problémamegoldó képességeit, de még nagyon messze van attól, hogy a Homo sapiens tudatformáló erejét is legyőzze. S ha esetleg az ember ehhez is hozzásegíti majd az MI-­t, attól kezdve egy új korszak kezdődik, a tudományos fantasztikus irodalom megjósolta Homo Cyberneticus világa. Még rágondolni is félelmetes: az már nem rólunk fog szólni.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.