Ne haragudjon, ezzel vége a mai napnak, vagy van még valami más is műsoron?” – kérdezte félreismerhetetlen erdélyi románsággal egy enyhén kopaszodó férfiember, ki barátja és a feleségek társaságában kóstolgatta kis poharának tartalmát Mátyás lovas szobra alatt nem sokkal azután, hogy Lajkó Félix és bandája éppen befejezte hangversenyét. A nehéz, ólmos, már-már bacoviai felhők alatt is napnál világosabb volt, hogy tetszett nekik a pazar előadás, s valamiféle ilyesfajta hangulatban szerették volna beszegni az estét, mielőtt a kincses város valamelyik szürke tömbház-negyede elnyeli őket, s nyugovóra térnek. Míg elővakartam a saját anyanyelvemen írt és nyomtatott kis műsorfüzetet, és a csütörtök késő esti kínálathoz lapoztam, az ő anyanyelvükön mondtam nekik, hogy ott, a tér sarkán román nyelvű programfüzettel is szolgálnak az önkéntesek. Mondták, jó, hogy szóltam, köszönik, majd hazafelé menet kérnek egyet, de addig is hadd tudhassák meg, mivel szolgálhat még ez a szép este, mert addig innen el nem mozdulnak. S akkor együtt böngésztük át, hogy percek múlva a Contiban, vagyis az egykori New Yorkban kezdődik a buli, fertályóra múlva pedig a Bulgakov irodalmi kávéháznak nevezett kulturális intézményben. Köszönték, s avval váltunk el, hogy ki nem hagyják semmiért, rúgja meg a macska, elférnek ők a fiatalok között fél éjszaka, még akkor is, ha a huszonhetet másodszor töltötték be, vagy a tizennyolcat harmadszor, vegye ki, ahogy akarja. S úgy ráztunk kezet a körülbelül kétszáz női vegyes olimpiai szintideje óta tartó ismeretségre, hogy „maguk, magyarok tudnak valamit”.
Bizonyára így van. Igazat szólnak ezek a derék román atyafiak, mert az erdélyi magyar kezdeményezésre tizenhetedik alkalommal összehívott Szent István-napi Kárpát-medencei néptánctalálkozó – és a pár éve törvényszerűen életre hívott Kolozsvári Magyar Napok –, nos, e rendezvény népviseleti, zenei, táncbeli, nyelvi sokszínűségében tobzódó pompázatossága félreérthetetlenül ezt igazolja. Az idei Napok megnyitójaként színpadra lépő Állami Magyar Népi Együttes nem kevésbé káprázatos előadása a fényes bizonyítéka annak, hogy e csütörtök esti román embereim nem járnak tévúton. Hiszen előbbin Németországból, Lengyelországból, Lettországból, Fehéroroszországból, Oroszországból, Kárpátaljáról, Felvidékről, Magyarországról, Vajdaságból, Horvátországból és Erdélyből, korábban a Kelet-Balkánról is érkező különféle nemzetiségű-kultúrájú csoportok mutattak és mutatnak meg és be ízelítőt évről évre abból, ami sajátosan az övék, ami számukra a legszebb, a legkedvesebb és a legédesebb, de amivel mindnyájunk lelki épülésére megajándékoznak bennünket, ki-ki a saját népviseleti és zenei nyelvén. Utóbbin a Megidézett Kárpátalja. Hágókon innen és túl című előadásában a budapesti társaság olyan táncantológiával rukkolt elő – először a színpadi magyar táncművészet történetében! – amelynek során a Kárpátalján élő népek és nemzetek – magyarok, huculok, románok, cigányok, rutének, ukránok, zsidók – legeredetibb és legtisztább kultúrájából tettek láthatóvá és elérhetővé, egyben érthetővé és szerethetővé gyöngyszemeket. Felülírva ezzel mindennemű rossz egyebet. Ha nem is hódítottak meg, de legalább felmelengettek véle fagyos szíveket, s elérték azt, hogy Kárpátalján volt olyan előadásuk, amelynek a végén ukrán férfiak nem féltek elmondani: ezentúl megvédik a többször meggyalázott vereckei magyar emlékművet.
Szóval tessék megmutatni nekem azt a Kárpát-medence bármelyik nem magyar vidékén létező, akármelyik – nem magyar – többségi tánctársulatot, együttest, amelyik ilyen sokszínűséget felvállal, összehoz, színpadra visz, és ilyen minőségben elő is ad! Amíg nincs ilyen, addig felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy ilyen nyelvi, művészeti, táncbeli, zenei, egyszóval ilyen kulturális sokszínűség felvállalásában, továbbításában, népszerűsítésében mi, magyarok világbajnokok vagyunk! Persze, igazuk lehet a műsor további részletei felől érdeklődő derék román barátaimnak, hiszen első királyunk, Szent István Intelmeitől kezdődően a huszadik századi háborúkat lezáró rendelkezésekig, s az onnantól errefelé eltelt évtizedek alatt bőven volt időnk megtanulni mindezt.
Szavaimmal nem piszkálni és nem bántani akarok. Pusztán jelezni szeretném, hogy így is lehet.
